Bálint Péter

Anna ölelésében

Anna később is úgy zárta magába, védelmezte spermáimat, mintha valóban gyermeket akart volna tőlem; ölelkezésünk végeztével elfordult tőlem, melléhez húzta térdeit, összegombolyodott, akár egy macska a kandalló párkányán, és sírt, talán a soha ki nem hordható gyermeket siratta, talán a csalás szégyenét viselte nehezen az engem befogadó fiatalasszony. A jelenet refrénszerű ismétlődése révén idővel megtanultam, ilyenkor nem szabad zavarnom; szerettem volna megsimogatni a haját, a nyakszirtjét, hogy az apjakorú férfi gyöngédségét és ragaszkodását megéreztessem vele, de nem volt hozzá bátorságom. Ahogy néztem őt, a nekem hátat fordító szeretőt, titkára féltékenykedve, kosztümös filmeken látható jelenet elevenedett meg előttem. Falusi temető megdőlt, repedezett fakeresztjei és virágzó akácfái közt megbúvó gótikus kápolnában fekete kámzsás nő térdel a foszlásnak indult, mélybordó imazsámolyon. Hasonló álombéli lényt Delvaux Árnyékok festményén látni, igaz, Delvaux merengője mélyen dekoltált, hófehér estélyi ruhában ül, vagyis nem térdepel, a mélybordó padon, ellenben az elrévedés, a visszaidézés, az árnyékok szabdalta világból az ősi múltba révülés gesztusa kísértetiesen megegyezik az Annáról magam elé vetített képen láthatóval. A fekete kámzsás nő mozdulatlanul imádkozik a rég elveszített kedves lelki üdvösségéért, a hajdan volt szerelmükben fogant gyermekük mennyországba fogadásáért. Mivel bőségesen megfizette a bezárt temető gondnokát, nem igyekszik a múltidézés lezárásával, az imák végigmondásával, gyertyát gyújt, a kanóc serceg, sistereg; „Aki értem megnyíltál, rejts el, ó örök kőszál, az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnér’, gyógyír légyen lelkemnek…”, dúdolja a zsoltárszerű éneket, megfordul, és az imapadra ülve ölébe ejti a reszkető kezét, rubinköves gyűrűjét simogatja, amit a kedvesétől kapott, egy szepességi nemestől, ez volt családi örökségének utolsó mozdítható darabja. „A családi ezüst étkészlet, apám ükapjának aranyozott fegyverei, elefántcsont berakásos pisztolyai, sodronyingei, a nemesi bandérium zászlaja, a viaszpecsétes kiváltság- és adománylevelek mind ebek harmincadjára jutott. Anyám gyűrűjét a dada húzta le az ujjáról, halottas ágyán feküdt, csipke főkötővel a fején, aranysujtásos díszruhában, odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta, az úrfi még egyszer hasznát veszi, s én amilyen undorral néztem abban a pillanatban ezt a hullagyalázást, olyan hálás voltam érte, amikor egy szelencében rábukkantam. Az öné, asszonyom, mindhalálig”, mondta bizonnyal kedvesének egy éjszaka. „Műtörténet, picsogás, hajlam van az öregekben a picsogásra, történetek kiszínezésére, a kikopás előszele a múlt tudatos retusálása, más színben, más tónusban előadására.”

Sokáig rejtély maradt számomra Anna sírásának az oka; ám hogy bizonyos szokásait megismertem, köztük is elsőként ezt az ölelkezés utáni sírást, a hozzá hasonlóan növényi természetű nőknél szerzett tapasztalataimat láttam viszont; odaszánásukat és a másik befogadását követő örömüket valamennyien sírás formájában juttatták kifejezésre: a magtámasztásért érzett hálájukat egyfajta könnyáztatásban mutatták meg. „Hull a könnyem, mint…”, indult el agyamban a népdal sora, vad erdélyi hegyek, a Bihari, a Retyezát hegység vonulatai és a közöttük húzódó patakok mellé telepedett családok fájdalma sugárzott belőle; ott, abban a kis faluban, ahol megszálltam, néhány magyar család élt, románokkal elvegyülten, egy pisze orrú kislány énekelte nekem e dalt, s egy román kislány egy másikat énekelt nekem. Hogy először láttam sírni ölelkezésünk után abban a kissé lepusztult szállodában, amelyet véletlenül találtunk meg a városból kifelé autózva („nem kellene messzire bolyonganunk, talán ez is megfelelő hely egy kis beszélgetésre, nemde?”), s Anna egy főbólintással jelezte, hogy jó lesz, neki mindegy is voltaképpen, milyen az a hely, ahol egymásra találunk, csak ne az autóban vagy a természetben ismerjem meg első alkalommal a titkát, az őrületes vágyakat ébresztő testének szépségét, azt hittem, megbánta, hogy az enyém lett, egy majdnem apja korabeli férfié, aki, mint ahogy később elmondta, szolid eleganciájával és örökös beszédkényszerével, embergyűlöletével és kíméletlen csipkelődésre való hajlandóságával érdemelte ki megkülönböztető figyelmét. „Megbánni valamit, amiért elkövettük, egyben azt is jelenti, hogy elvesztegettünk egy esélyt, s persze azt is tudatosítja, hogy a bennünk lévő megszámlálhatatlan lehetőségekből beváltottunk egyet, amelyik épp azáltal, hogy választottuk és realizáltuk, megannyi más lehetőségtől elzárt”, okoskodtam a fehérre meszelt fal felé fordulva szipogó Annának, mintha egy tizennyolcadik századi moralista, Chamfort vagy La Rochefoucauld maximáját kívántam volna elemezni kedvesemnek, mivel éppen az ellenkezőjét gondoltam annak, amit Rousseau írt: „az asszonyokhoz legjobban nem a szeretkezés köt, hanem az együttlét kellemessége.” Szánalmasnak tűnt magyarázkodásom; „pancser!”, hasított belém az egyik diákomtól hallott lesújtó vélemény, „volt idő, amikor nem magyarázkodtam, ez is csak az öregedés jele, kikopok a jóízű bókolásból, szánalmasan avíttá válok okoskodásommal…”, futott át agyamon, s a kellemesség máris megannyi kellemetlen feszengést, lelkifurdalást okozott, hogy szerettem volna túl lenni a búcsúzkodáson, s magamban élvezni, továbbgondolni az együttlét kellemességét. Anna lendületesen megfordult az ágyon, a szemembe nézett, összeráncolta szemöldökét, farkasszemet nézett velem, keze fejével kislányos szertelenséget mímelve megtörölte előbb a szemét, majd az orrát, s az érthetőség kedvéért tagolta szavait: „Nem bán-tam meg sem-mit sem. Érted? Vágytam, el sem hiszed, milyen régóta vágytam arra, hogy nőnek érezhessem magam, és örömet leljek az ölelkezésben. Már-már száraz kórónak éreztem magam, pedig a karjaim ölelni vágytak, ajkam egy nyelv érintésére szomjazott, olykor szédültem, ha a természetes vágy kerített hatalmába”, s már az első alkalommal olyan természetesen viselkedett, mint ahogy később is mindig, nem igyekezett ruháját magára ölteni, hogy megjátszott szemérmességgel vagy bűntudattal úgy tegyen, mintha nem is lett volna mezítelen öt perccel korábban. Látta, hogy szinte felfalom a tekintetemmel, és hagyta, hogy magamba igyam mezítelenségének látványát; tudatában volt nőiességének, teste kívánatosságának, s nem akart úgy tenni, mintha nem esne jól neki minden porcikáját mohón felfaló tekintetem, mely végigsiklott a bőrén, a fanszőrzetén és a nyakán, s tekintetem siklása feledtette habozásom, trottyságom kellemetlen mellékzöngéit. „Kezek, zongoristaujjak, nyújtózó és ölelő karok, gömbölyded mellek, s körte alakúak, csípők, szélesek, szűkek, hegyes és lapos tomporok, puha combok, feszesek és izmosak is, pisze orrok, íveltek, horgasak, szilva szemek, ázsiaiak, hajak, feketék, vörösek, szőkék, gesztenyebarnák, padlizsánszínűek, hullámzók és egyenesek, vállra hullók és derékig érők, hangok és csöndek, suttogások és sikolyok, Bergman-félék, népesítik be emlékezetemet, valóságos nők és festményen láthatók, és a képzelet szüleményei, a vonagló végtagok és testrészek nem állnak össze egyetlen nővé, álmaimban a részletek megkísértenek, szólítanám kedveseimet, már a nevükre sem emlékszem, képtelenség azonosítani a végtagokat a tulajdonosukkal, önmagammal, melyiket birtokoltam, s melyiknek mit adtam magamból, nevetésük büntetés szétszaggatottságomért, s ahogy Orpheuszt szétszaggatták a trák nők, a női nemből kiábrándultságáért, hűtlenségéért, pillantásáért, emlékezetem kedvesei bosszút állnak rajtam, tort ülnek felettem, büntetésük emlékezetem szétszaggatottsága, a hiánypótlás és kiigazítás szándéka folyton örvénylésbe ránt, Anna örvény, kút, rajta keresztül emelkedek és süllyedek, közlekedek, rák vagyok és csiga, Anna testén nyáladzom, meglehet, hogy undorodik tőlem, miként a nők általában undorodnak a pucér csigától…” „Nagyanyám mindig arra biztatott, hogy tapossam agyon a csigákat, megrágják a káposztalevelet, szerettem bámulni, ahogy odébb araszolnak, méltóság van haladásukban”, s felkaptam a fejem a telepátia eme megnyilvánulására, „s a fekete macskát is aggódva néztem, amikor a kerekes kút kávájára kucorodott, féltem, hogy alázuhan, álmomban néha kútba esek.”

Ültem a karosszékben, szemközt a hadviselt ággyal, Anna mezítelen testét néztem, olyan elmélyültséggel, ahogy minden újonnan látott dolgot néztem, azzal a kizárólagos és koncentrált figyelemmel, melynek köszönhetően a szemlélt dolog beleivódott emlékezetem lemezeibe, s bármikor magam elé tudtam idézni a legszebb részleteit is, mindazokkal az élményekkel s gondolatokkal együtt, amelyek a szemlélődés közben hozzátapadtak az emlékképhez. „Kevés barátnőm volt tehát, de annál többet élveztem a magam módján, vagyis a képzeletemben. Félénk természetem és ábrándos szellemem közreműködésével érzékeim így megőrizték a tiszta érzést és becsületes erkölcsöt, jóllehet ugyanezek a hajlamok egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszíthattak volna”, szólalt meg tudatom mélyén újra Rousseau hangja. S hogy a szobában honoló buta csöndet megtörjem, valamilyen késztetésnél fogva arról kezdtem el fecsegni Annának (vagy magamnak, magamnak is szerettem fecsegni, jó hallgatója voltam saját magamnak), hogy „egyik kedvelt költőm szerint a föld alól jönnek az édesanyák, a fák és az egész létezés”. Mintha magam is festővé váltam volna, igenis szóval festő festővé váltam, magunk elé idéztem egy képet: a természet buja növekedését és terebélyesedését permetével fokozó éji eső mint édes gyermekét áztatja a föld méhéből támadt fákat, s ágaikon hajnalpírkor megcsillan egy-egy könnyszem. Anna szemében már felszáradt a könny, s az ablakból látható esthajnal közeledtétől megrémülve ugyanolyan kislányos gesztussal, ahogy az imént az orrát megtörölte, bátorítón jelezte, hogy bújjak újból hozzá, mert ágaskodó vesszőmön látta ebbéli hajlandóságomat és bátortalanságomat, s az idő is sürgetett bennünket. „Az árnyékon túl marhavagonok sorjáznak, nyitott ajtajuk, akár az anyaméh, elnyeli a kiátkozottakat, a kéjenceket…”, gondoltam, mialatt Anna magába fogadott, s képzeletemben élvezkedtem Delvaux fehérbe öltözött asszonyával.

Anna sohasem akart zsarolni sírásával, mint ahogy tette ezt gyakorta anyám, ha nem látott más módot arra, hogy magához láncoljon, hogy részvétet csaljon ki belőlem, hogy gyermeki kötelességeimre intsen. „Kötelességeimnek nem volt se szeri, se száma, neked csak egy van, hogy tanulj, kapaszkodj meg a szellem talajában, ez egyetlen esélyed a felemelkedésre”, mondta Baltazár bácsikám egyszer, s visszhangoztam több ízben is lányomnak, hiszen nem láttam más esélyt arra, hogy a nemzet napszámosának tartott tanár apja által megteremtett nyomasztó létből kiemelkedjék. Anyám még a telefonban is képes volt elsírni magát, és szemrehányásainak egész sorát zúdította a nyakamba. Olykor persze a dramaturgia kedvéért hízelgett is hiúságomnak, de csak épp annyit, nehogy letegyem a kagylót a szüntelen fejmosásba és komisz számonkérésbe beleunva, s ha elfátyolosodó hangomból kiérezte, hogy eluntam a feddés hallgatását, a pillanat töredéke alatt témát váltott, amelybe megint csak beleszőtte elesettségét, a harácsoló és ígérgető szocialistákkal szembeni gyűlöletét, az én hűtlenségemet és hálátlanságomat, hogy nem respektálom kellően elesettségét és szívbéli panaszait. „Már egy hete nem is hívtál, bizony, bizony, már egy hete, kicsi fiacskám; Felőled meg is halhatnék, kórházba kerülhetnék, te tudomást sem vennél róla, mert önző módon csak magadra figyelsz, meg a haszontalan könyvek olvasására; Tegnap is rosszul voltam, lázam volt, igen 37,8, szédültem; Tudod, hogy nem vehetek be mindenfajta gyógyszert, a körzeti orvos pedig, hidd el, teljesen szédült egy alak, olyan gyógyszert írt fel, ami amellett, hogy méregdrága volt, még vesefájdalmakat is okozott; Mondtam is neki, hogy; Áh, hagyjuk; De téged ez sem érdekel, ne is beszélj félre, már több mint egy hete sem néztél felém, nem, nem tegnap hívtál, hanem tegnapelőtt; A legutóbb is, hogy elmentél tőlünk, rosszul éreztem magam; Nem szabad megöregedni, az öreg emberekre senki sem figyel, fel is fordulhatnak, ezektől az átkozott szocialistáktól fel is fogunk fordulni, már a gyógyszeremet sem tudom kiváltani, mindennek megy fel az ára, mit törődnek ők vele, lopnak, mint ahogy az egész szocializmusban tették, szégyentelen módon elloptak minden mozdíthatót, piszok egy banda, én mondhatom neked; Te viszont óvatosan beszélj, ki tudja, nem hallgatják-e le a beszélgetésünket, ezektől még az is kitelik, hogy lehallgatják, a fene egyen meg benneteket, remélem, halljátok ott a vonal végén; Ja, és amikor tőlünk hazaértél, igazán hívhattál volna, kicsi fiam, hogy hazaértél, mert akkor először is megnyugodtam volna, hogy szerencsésen hazaértél, mindig aggódom azért, hogy szerencsésen hazaérsz-e, másrészt elmondhattam volna az én okos nagyfiamnak, hogy rosszul érzem magam, és hamarosan meg is fogok halni, meglátod”, és hosszú percekig csak sírt a telefonban. A csöndben megszólalt agyamban a népdal: „Hull a könnyem, mint záporeső…”

Az íróasztalom előtt ültem, és egy nagyobb lélegzetű értekezést készültem írni Brancusiról, a híres román szobrászról, s amíg anyám sírt, én a Pogány kisasszonyt szemléltem, és csendben dühöngtem, hogy elveszítettem gondolataim nehezen megtalált fonalát, emiatt önkéntelenül efféle épületes baromságokat mondtam anyámnak: „Igazán nem kéne sírni, meg fogsz gyógyulni, hidd el, mama, aki élni akar, az meggyógyul, s ne hagyd el magad, nem lehetek mindig melletted, szedd össze magad, arra kérlek!”, s ő kicsit megbékülve szipogott a vonal végén, gondolom, ráncos keze fejével törölte meg horgas orrát, ahogy szokta lánykora óta, és megnyugodva folytatta fonalszövését. „Na jó, tudom, hogy unod öreganyád siralmait; És most is, le merem fogadni, kicsi fiam, most is írsz valami szörnyűséges alakról, aki fontosabb, mint a te édesanyád; S persze hogy sírhatnékom van az elviselhetetlen fájdalmaim miatt, temiattad és az átkozott szocialisták miatt is, akik állandóan hazudnak; De te írsz, s nyilván arra sem emlékezel, hogy mit mondtam két perccel ezelőtt neked, miért is van lázam.” Szemrehányásainak újabb sorozatát már nem akartam végighallgatni, és bosszúsan letettem a telefonkagylót, amit nem bírt elviselni, s azon nyomban visszahívott újfent síró hangon szólva: „Kérlek, kicsi fiam, ne tedd le a kagylót, mert a legfontosabbat még nem is tudtam elmondani, hogy apád is enyhe szorítást érzett a mellkasában, igen, a szíve táján, hamarosan meg fog halni, meglásd, na most leteheted a kagylót, isten áldjon.” „Nem érdemes a tűzzel játszani, ördögöt a falra festeni, az anyai elragadtatottsággal visszaélni”, válaszoltam neki, de a telefonvonal már megszakadt, és búgó hangot adott a készülék. Magam elé néztem.

Jegyzet:

„A gyermekkorunk azért ragad el, mert a gyermekkor az elragadtatás pillanata, maga is elragadtatott, ez az aranykor azért látszik tündöklő fényben fürdeni, mert feltáratlan, de mivel idegen a feltárás számára, semmi feltárnivalója nincs, tiszta visszfény, sugár, mely még csak egy kép sugárzása. Az anyai alak hatalmas, talán magától az elragadtatás hatalmától kölcsönzi a ragyogását, és azt mondhatnánk, hogy ha az Anya kifejti ezt az elragadó vonzást, az azért van, mert az Anya akkor jelenik meg, amikor a gyermek teljes mértékben az elragadtatás pillanatában él, és az elragadtatásban sűríti össze a varázslat minden hatalmát. Az anya azért tud elragadó lenni, mert a gyermek elragadtatott, és ezért van az is, hogy az első korszak összes benyomása valami rögzítettséggel bír, ami az elragadtatáshoz tartozik. Ha valaki elragadtatásba esik, azt, amit lát, tulajdonképpen nem is látja, hanem a látott közvetlen közelségben érinti meg, megragadja, magához vonja, noha abszolút módon a távolban hagyja. Az elragadtatás alapvetően a semleges, személytelen jelenléthez kapcsolódik, az elragadtatás a meghatározatlan Mi, a hatalmas, alaktalan Valaki. Az elragadtatás az a viszony (s e viszony maga semleges és személytelen), melyet a tekintet a körvonal nélküli mélységgel tart fenn, a hiánnyal, melyet csak azért látunk, mert vakító.” (Maurice Blanchot) Az elragadtatáshoz tartozó rögzített benyomások a gyermekkorból valamiféle rögzítetlenség érzését keltik, s gyámolítják a feltárásukat, még ha a feltárás során sem képesek rögzítetté válni, olyasfajta alakot ölteni, mely felidézné az elragadtatottság valódi okát, mindig csak a varázslatot sugárzó anyai elragadtatottság jelenik meg az emlékező előtt, aki, kikerülvén ennek az elragadtatottságnak a bűvköréből, nem érzékeli többé a varázslatot kikezdhetetlennek, csak egyféle misztikus rejtélynek, aminek feltárása az élete, sorsbetöltése zálogává válik. Az elragadtatottság megszűntével, a gyermekkori éden szertefoszlásával mind az elragadtatottság, mind az anyai varázslat a maga feltáratlanságában, lényegi és megnyugtató feltárhatatlanságában inkább nyomasztó teherré válik, mintsem kívánatossá a feltáró tudat számára, mely nem tud megkapaszkodni az elragadtatottság állapotában, nem talál olyan rögzítettséget, ami át- és beláthatóvá lenne a feltárás pillanatában. Az anyai varázs fényessége, visszfénye megkopik az elragadtatottság okának feltárhatatlansága révén, s egy olyan képet sugároz, amelyik puszta hatalmával, tündöklő fény nélküli puszta uralkodásával kínzó lelki terhet okozó sötét misztériumáról és kegyetlenségéről árulkodik, s a tehetetlen feltáró egyszeriben gyűlölni kezdi az elragadtatottságban varázslattal felette uralkodó anyát, az alaktalan Valakit. S mivel az elragadtatást feltárni vágyó elveszíti a semlegességét, mert túlságosan közel engedi magához a szemlélt lényt, alaktalan Valakit, aki nagyon is élvezte korábban rajongó szeretetét, ezért a feltáró tekintete nem a mélységet, a Hold-világi sötétben hatalmát kiterjesztő anya misztériumát látja, hanem csak az elragadtatottság hiányát, ami a varázslat megszűntével vakítóvá válik.

Brancusi ezt a távolságban hagyott, a meghatározhatatlansága okán elragadtatottság- és mélységtudatot varázslattal telítő Ős-Anyát metszi ki, határolja le a végtelen térből A Föld bölcsessége szobrán. A végtelen térből lehatárolt szobor a teremtő képzelet végtelenségét és mélységét helyezi szembe a megragadott pillanatnyi és felszínes alakjával. Ám a kőtömb által a végtelen térből és időből kimetszett anyaalak attól nyeri el tündöklő fényű varázslatát, hogy az őt szemlélő számára teljességgel semleges marad, miként ő maga is a szoborral szemben, s azáltal idézi föl a gyermekkori elragadtatottság állapotát, hogy újra magába fogad bennünket. Összezárt combjai mint kunyhó a beavatásra készülőt, úgy oltalmaznak bennünket; összeszorított ökle az anyaölben lévő magzattal egylényegűvé válást jelképezi. Mitikus magzatfejlődésünk és tőle való meg- és újjászületésünk révén, mely nem nélkülözi a halállal fenyegetettséget sem, az ősi misztérium részesévé válunk. Az anyaméhbe visszatérésünk során a profán lét számára meghalunk, és megtisztulva újból feltámadunk. „E veszélyes regressus ad uterum minden formáját az jellemzi – ahogy Eliade írja –, hogy a hős élve és felnőttként hajtja végre, tehát nem hal meg, és nem kerül vissza a magzatállapotba. A vállalkozás tétje olykor kivételes: egész egyszerűen a halhatatlanság elnyeréséről van szó.”

Kétségkívül mindig is maradt bennem valamifajta iszonytató hiányérzet az ilyen kellemetlen telefonbeszélgetések után; noha látszatra semmi fontosat nem mondtunk egymásnak, valójában ezek a semmitmondó mondatok az elmúló létezés fájdalmáról szóltak, sejtelmesen és semlegesen, s hogy távol tartani igyekeztem magam az elmúlás fájdalmától, csupán azért volt, mert nagyon is közel kerültem a megérzéséhez. „A stiglicek is megérzik halálukat, végtelen fütyölésbe kezdenek, énekelnek, hattyúdalukat fújják, az enyém is megsiratta a párját, s kiröppent a kalitkából, el, soha vissza többé, vártam, meddig is? A szeretett lény halála után a túlélők várják halottuk megszólalását, az értelmetlen megmagyarázását, hogy miért pont ő, az Úr, egyedül az Isten látja odaát elhívásának értelmét, ez persze nem értelmezhető az itt maradottaknak, soha”, gondoltam. „Dühös vagyok, nem Dánielre, hanem a végzetre, erre a buta végzetre, soha, nem tudom soha megérteni, pontosabban fölfogni, előttem a pillanat százszor lepereg, nem láttam, lelki szemeimmel mégis látom, ahogy Dániel nekihajt a vonatnak, vége, abban a pillanatban vége lett az életének, s várom, hogy szóljon hozzám, tudom, hogy mindjárt benyit a lakásajtón, és kinevet, tréfa volt, vaklárma, a média híradása a tragédiáról az is megrendezett”, mondta egyik barátom felesége két nappal férje autószerencsétlensége után, hogy vettem a bátorságot, és felhívtam, s az elmúlás fájdalmáról akartam megtudni valamit, mivel közelebb állt az elmúláshoz, mint én, aki az anyai telefonok után számos fajtáját végiggondoltam az elmúlásnak.

Ha az elmúlás fájdalmáról faggattak volna, csupa látszatra semmitmondó dolgot tudtam volna mondani magam is, a lényegről ugyanis képtelenség beszélni: épp ennek a hiánya járta át a bensőmet, s ennek okán tettem le mindig a telefonkagylót, félbeszakítva a félbeszakíthatatlan és befejezhetetlen beszélgetést anyám és köztem. És elmondhattam volna anyámnak, hogy valamelyik este arra riadtam föl álmomból, hogy egy belső hang azon tanakodik: „Ugyan hány éved is van még hátra? Talán egy, kettő, esetleg tíz vagy húsz? S ha csupán egyetlen nap? Görög bölcsek az emberről mint egynap-élőről beszélnek, a készenlétről, a halálra készenlétről, egy napban megélni mindent, s nem bánni, ami az egyetlen napból kimaradt, hogy másnap már nem leszel”, s hogy a sötétségbe burkolózott hálószobában a falon függő festmények kiterjedését, az éjjeliszekrény lapján álló bögrében meg-megremegő tea hallhatatlan körmozgását igyekeztem észlelni, idegennek éreztem magam az éjszakai létezésben, mintha a halottas ágyon ültem volna föl, hogy kívülről tekintsek szét ott, ahol negyedórával ezelőtt még otthonosan szuszogtam, s hirtelen önmagammal és a szobával szemben gyanakodni kezdtem, s hatalmába kerített a félelem is, úgyhogy belekortyoltam a különböző gyógyfüvekből készített teába. „Antidepresszáns, már ittál ilyet, jót tesz, nyugtató és emésztéskönnyítő hatású füvekből főztem neked, ahogy szoktam. Nyári termés, gyűjtögettem, szárítgattam, szelemenre akasztottam, a télre gondoltam, amikor a mező illata, a növények természetes illata elillan, s a teákban újraéled a mező, a fák, cserjék, növények élete”, mondta a feleségem lefekvés előtt, mintha megsejtette volna nyugtalanságomat, nyugtalanságom állandósult az utóbbi időkben, vészjósló volt és elviselhetetlen, a magam számára is elviselhetetlen voltam nyugtalan és izgága állapotomban, nyugtalanságommal, emlékezetkihagyásaimmal, szívzűrjeimmel együtt voltam elviselhetetlen, s rendszeres főfájásaimat már a tabletták sem enyhítették, csak a feleségem teái, mindenféle szárított gyógynövényekből főzte vegykonyhájában, boszorkányos ügyességgel kifőzött egy kancsó teát, és kortyolgattam, hogy emlékezetem működésbe lendüljön, s a hangok ne csak zörejek legyenek, de hívójelek és támpontok, zavaros életem jelzőoszlopai, hangoszlopok. „A családunkban szinte kivétel nélkül mindenki tisztességes kort ért meg, nyolcvanon felül ment el mindenki, egy cigányasszony pedig azt jósolta nekem, hogy kilencvenegy éves koromban halok meg”, válaszoltam önmagamnak, megnyugtatásképpen az aggályokra, mégis olyan zaklatottan vert a szívem, hogy azon az éjszakán már nem tudtam visszaaludni, és elhatároztam, éberen figyelem magam, s megváltoztatom az életemet: a vég felől tekintek vissza a jelenre, mintha ellenőrzés alatt tartanám az életvitelemet. Cioran Füzeteiben olvastam a minap: „A testi nyomorúságok: nincs, ami ennél jobban elundorítana az élettől. Az öregedés szakadatlan megaláztatás. Az öregkor »méltóságteljes derű«-jéről beszélni nevetséges értelmetlenség. Minden vénember, aki nem vesztette el az ép eszét, sajnálhatja, hogy nem halt meg élete virágjában.” „Most kéne meghalnom, mielőtt szánalmassá válok, mielőtt betöltöm az ötvenet, halálfélelmem, fokozott nemi éhségem halál közeli állapot, magam szemlélése szánalmas védekezés az impotencia, a kiüresedés ellen, ítélkezésem elfogult, saját magamra tör, tudathasadás, magam vagyok a kút saját magam számára.”

Anna természetesen lehetetlenséget sem óhajtott kérni tőlem; én viszont folyton lehetetlent kértem tőle, számtalanszor azzal hívtam föl, hogy nem bírom ki nélküle a délutánt, találkoznunk kell, ha csak egy órácskára is; sohasem hárította el esdeklő kérésemet, sem valamiféle halaszthatatlan munkájára, sem a kellemetlenkedő férjére hivatkozva, pedig a satu pofái egyszerre szorítottak mindkét oldalról. Pontosan érkezett a megbeszélt találkahelyre: „Mondd, hogy nem késtem, pontos és szófogadó asszony vagyok, szeretem, ha megdicsérsz, mint egy diákot, akkor tudom, hogy fontos vagyok neked, én vagyok fontos…”, s a sietségtől halkan pihegett, megigazította inge felső gombját, mintha begombolkozni szeretett volna, holott épp ellenkezőleg, ujjaival megbontotta ingének gombsorát, hogy kibomoljon az engem örökösen gyermekké tevő melle, s átadta magát nekem, rám bízta magát, mivel tudta, hogy semmiféle dologról nem lehet velem beszélni addig, amíg magába nem fogad, vizitációba fogadott, a hajléktalan utazót, emlékezetfaggatót, hogy az eszméletvesztésben visszanyerjem lassan megvilágosodó elmémet. „Kiskamaszok akarnak ilyen megveszekedetten bizonyítani, kényszerképzet, gyors magömlés, szellemi élvezkedés, engem ölelj, az ölelés kellemessége kitartóvá tesz, kitartóan ölelj”, s bajosan tudtam eldönteni, hogy Anna mondta mindezt, vagy egy belső hang. Egyetlenegyszer sem ölelt úgy, mintha kötelességből kellene tennie, mintha sietnie kellene valahová, valamilyen halaszthatatlan dolgot kellene elintéznie, s pusztán az irántam érzett kötelességtudatból ölelt volna meg; a nőknek azon táborába tartozott, akik úgy vélekednek, ha már hűtlenségbe estek egy férfival, legalább ne kínozzák magukat örömtelenséggel, lelkifurdalással, szemérmességgel, kedvükre való legyen az ölelkezés, s elárulják azokat a titokban tartott kis örömforrásokat, melyekben gyönyörüket lelik, a férjük karjában vagy a „veszedelmes pótlás” idején. A „ne siess, simogass még egy kicsit, gyöngéden, ajkaddal érintsd a mellem, a nyakam, a fülem tövét, az ajkaimat, lentebb…” suttogások a házastársi ölelkezések unalmas megszokottságáról, a lelkileg megnyomorított, félelmeiknek kiszolgáltatott, napi haláltusájukat vívó emberek örömtelenségéről tudósítanak. A szeretők talán még a hitveseknél is lelkiismeretesebben és tapintatosabban teljesítik bizonyos vágyainkat, mert a szerelem önként vállalt áldozat, a lelkiismeret ébren tartása, és önmagunk méltóságának őrzése. Sosem adta jelét, hogy unja színjátékaimat, melyek a dolgok természetes rendje szerint egy bizonyos dramaturgia szabályait követve bontakoztak ki és végződtek, mégis, attól függően, hogy eső permetezte-e a találkahelyen az ablaküveget, vagy napfény szüremlett át a csipkefüggönyön, fácánok kurrogása verte-e föl az erdő csöndjét, vagy vadszederindák tövisei horzsolták föl a bőrünket, másként öleltük egymást. „Cseresznyevirág-illatod van”, „Érett őszibarack a húsod, sárga szeletek a tányéron, anyám vágta a kisfiúnak, nyár végén, s meg is hámozta, mert nem szerettem a szőrös héját, s ahogy habzsoltam, csurgott az államon lefelé, az ingnyak alá, ragadtam, a szám is össze, az ujjaim egymáshoz”, „Dércsípte kökényt ettél-e már? Édes és savanyú, összerántja az ajkad, szájadban összeszalad a nyál”.

Virágkehely volt, aki ellenkezés nélkül befogadott magába engem, s mást kizárt e kegyéből; valahányszor megérintettem, sziromként nyílt széjjel; valósággal megbabonázott illatával és ízeivel, majd egy pillanatban összezárta szirmait. „Kislánykoromban, pontosan emlékszem, tizenhárom éves voltam, nálunk vendégeskedett az apám öccse, legényember volt, s úgy berúgott a közeli kocsmában, részeg állat, hogy otthon az eszméletét vesztette. Apám hideg vízzel mosta a fejét, pofozgatta, segített neki könnyíteni magán, az anyám hisztérikusan sipánkodott, hogy orvost kell hívni, s ezt a szégyent nem viseli el. Én pedig, naiv teremtés, úgy megijedtem a részeg látványától és harákolásától, a szüleim veszekedésétől, hogy megjött a menstruációm. Azóta félek az ittas férfiaktól, az eszméletlen ember látványától, a hangos civakodástól”, mondta Anna egy alkalommal.

Szerette váltogatni parfümjeit; közülük a fahéjas, a maga szúrós, édeskés, anyám palacsintáira vagy fahéjas csigáira emlékeztető illatával olyasfajta keleti erotikát, növényszerű egybefonódást vizionált lelki szemeim elé, mint a khadzsuráhái templom falán sorjázó rituális jelenetek. Máig nem tudom eldönteni, hogy ezt az erős illatot a figyelmem felkeltésére, esetleg telt idomai kiemelésére használta-e, mint az érzékien vaskos ajkú nők szokták a rúzst, hogy hetérásan csábító erejüket megsokszorozzák, beteljesítve végzetüket; vagy fiatalságát, szenvedélyességét akarta hangsúlyozni a középkorú férfi előtt. Mindenesetre kedvem támadt a fejemet a mellei közé fúrni, s összeharapdálni hófehér bőrét, melyen az átütő kék vérerek mellett piciny vörös nyomok maradtak, gyermeki vágyaim árulkodó nyomai, érett őszibarack sárga húsában fognyom; s ő cseppet sem csodálkozott őrültségemen, fejemet a melléhez szorítva ösztökélt orális mohóságom folytatására, akárha fiának tartott volna, akinek joga van bekebelezni az ő mellét, játszani a bimbókkal, hogy megnyugtassa pattanásig feszült idegzetét. „Álmomban gyakran tartom a számban anyám emlőit, csupa íny gyermekként számban tartva nyugtatószeremet, édesen szendergek. Olykor fölsivítok, nyitott szemmel bámulok az éjbe, s Delvaux driádjai vigyáznak rám a habzó tengerben állva…”, mondtam neki, hogy első őszinte vallomásait viszonozzam. „Anyámnak mellrákja volt, leoperálták a bal mellét, apám soha többé nem érintette meg, olykor durván szidalmazta nőietlenségéért”, suttogta nekem, s megsimogatta élettől duzzadó mellét. Máskor saját „kreációjával” kápráztatott el, kölnivízhez kevert mindenféle aromákat és virágszirmok olaját, egész kis gyűjteménye volt tégelyeiből, s hogy a férje ne tudja összetörni ezeket a ritka kincseket őrző tégelyeket, a szüleinél őrizte a többségüket, a lányszobában, s hogy a nyakszirtjéhez hajoltam, és nagyot szippantottam, mint egy nyomozókutya, mosolygott rajtam, mert nem tudtam megmondani a kreációját alkotó elemeket, pedig az évtizedek során valamennyi tapasztalatra mégiscsak szert tettem a parfümök terén, s hogy sikertelenségemet kompenzáljam, nyakába haraptam, majd a fülcimpájába, s végül a saját nyelvembe, mert érzéki összeborzadásában megrántotta a vállát.

Annának egyszer felolvastam Amaru és Bhartrihari szerelmi költészetéből egy részletet:

A szoros öleléstől ellapult mellbimbója finom
simogatásától vágyra gyulladt a szép nő, s a hevesen
rárontó szerelem túláradása miatt csípőjén
ruháját megoldva így szól: „Ne, ne,
kedvesem! Ne ilyen hevesen engem… elég már!”
– S az elhaló hangú nő vajon elaludt, meghalt,
vagy a gyönyörtől lelkében elalélt?

Szelíden mosolygott; hunyt szempillája nem árulta el, hogy elalélt, gyönyörtől a lelkében, elaludt vagy meghalt, éppolyan bizonytalanságban tartott, mint tartottam én két és fél éves lányomat, amikor az ágyon fekve, játszás közben lehunytam a szempillámat, s azt mondtam: „most meghaltam”, mire ráncigálni kezdte a bajuszomat, s hogy nem reagáltam, megszeppenve szólt rám: „apa, ne halj meg!” Nem haltam meg, csak akkor egy kicsit lélekben, amikor az egyik kedvenc szobromat, egy fából faragott Magna Matert kezébe fogva azt visítozta hisztérikusan a lányom: „látod, hogy ég, felégetem ezt az ocsmány tehenet, amelyik elrabol tőlem, megfoszt engem tőled, közénk áll, bámulod, mint egy istent”, mondta a kamasz lányom, akinek egészen kiskorától a görög mítoszokat, eredetmondákat, népmeséket olvastam, úgyhogy a hittanórán összekeverte Szűz Máriát Démétérrel, végül is anya mindkettő, Herkulest erősebbnek vélte Jézus Krisztusnál, ám hozzám jobban ragaszkodott az összes pogány istennél, magam voltam az apaisten számára, s többször is késztetést érzett arra, hogy lángra lobbantsa faszobraimat és a könyvtáramat, s alig is tudtam szót érteni vele. Kerestem a szót vele, a hozzá vezető szavakat, melyek a kiskamasz szájából örökösen sértőn záporoztak rám, s hogy nem találtam szót vele, meghátráltam, mindig meghátráltam azokkal szemben, akikkel nem értettem szót, pedig nem lett volna szabad meghátrálnom a lányommal szemben, kihátrálnom az életéből, szobrokhoz és albumokhoz menekülni, a csönd falai mögé bezárkózni, hiszen szórt akart érteni velem, s hogy neki sem sikerült, sértegetett, lázadozott, sértései özönét öntötte rám, s elvesztünk az egymás mellett elhaladó szavak özönében. Nem hiszem, hogy Anna valaha is olvasta volna a Kálidászát vagy esetleg a szanszkrit szerelmi irodalom más fejezeteit; bár munkája – kulturális asszisztensként kiállításokat szervezett, és különböző rangú művészekkel naponta érintkezett – éppen nem zárta ki azt a feltételezést, hogy számos képzőművészeti albumot lapozgatva jól ismeri az óind s más keleti művészeteket. Talán félénksége vagy tekintélytisztelete okán egyszer sem próbált előhozakodni efféle műveltségével; noha nem tagadom, hogy az együtt töltött másfél év alatt bebizonyította, tökéletesen tisztában van a férfiúi hiúság kihasználhatóságával, aminek révén megtarthatott, és épp azzal láncolt magához, hogy alkalmazkodott képzeletemhez, játékaim forrásához, mint nimfák a tanítómester intelmeihez.

Nem kevésbé a hiúságom legyezését szolgálta azzal, hogy egy-egy őszi vagy tavaszi tárlatra készülődés idején – hivatali főnökének jóváhagyásával – a kiállításra beadott anyagok elbírálására kért fel engem szakértőként, s mivel a hivatalnokok nem siettek felkérni semmiféle szerepvállalásra, Anna felkérése az elismertség elismerésének számított, akkor, amikor már semmi sem számított igazából, legkevésbé mások elismerése, amelyet mindig megkésettnek érzünk, és amely mindig csak annak függvényében árad felénk, hogy az értékeket meghatározó figurák, guruk, pápák, vezérürük miként vélekednek nyilvánosan rólunk. Korábban keserű, önsorsrontó poharazgatásba és fékevesztett bujálkodásba fojtottam állandósuló szomorúságomat, hogy hiábavalónak tűnő erőfeszítéseim fáradalmát és álmot bakozó sikertelenségét oldjam a tudatomban. A későbbi siker sem feledtette évtizedes mellőzöttségemet, noha ennek a mellőzöttségnek megvolt a kellemes oldala, nem siettek megzavarni töprengéseimben magammal foglalkozásom idején, s nem kellett kiszolgáltatnom gyöngeségeimet, kétségeimet azoknak, akik szerették volna kitapintani gyöngeségeimet és kétségeimet. Amikor Annával megismerkedtem, már túl voltam a nélkülözöttség korszakán és lelki fájdalmán; valaki voltam, a szellemi munka robotosa és mások szellemi mutatványainak megértő módban elemző bírája, csak hát akik korábban felkérhettek volna bármilyen közszereplésre is, restelkedtek mulasztásuk miatt, mármint azok, akikben volt szemernyi szégyen és megbánás, mely erények nem feltétlenül tartoztak a pártkatonák jellemtárához. Anna egy kiállítást megnyitó beszédem után a restségből fakadó restelkedés falait áttörve pimasz hetykeséggel fordult hozzám, a lehető legtermészetesebben közelített zárkózott és olykor frivol megjegyzésekben nyilatkozó lényemhez, s a fogadáson egyfolytában győzködött, hogy vállaljak szerepet az általa rendezendő kiállításon is. „Más megközelítés, más hang, a szeretet és szigor, azt hiszem, az elfogadható bírálat, az üres locsogás helyett a műközpontúság érdekli az alkotókat. Az újságírókból és barátokból, az ízléstelen felmagasztalásokból elég volt. Szeretném, ha ön, nemcsak én, annyi mindenki más is, a szakma java, akarja, hogy ön…” „Hogy jön ez a csitri ahhoz, hogy a nyakamba varrja magát, kullancsként rám akaszkodjon, a szakma nevében győzködjön, arról van szó, hogy rühellem a prófétaságot…” Tompultságomból nem is az ellenvetést nem tűrő kérlelése, hanem testének magnetikus vonzereje rázott föl, s mintha közelében egyszeriben élettel telítődtem volna, saját magamat is meglepve igent mondtam felkérésére. „Tudnia kell, hogy a közönség számára nem vagyok szórakoztató, követhető; elvont vagyok és száraz, némelykor pikírt és arrogáns; a damaszkuszi úton átvedlőket ki nem állhatom, a politikusok, a fogadásaik hidegen hagynak, bölény vagyok, magányos állat, kiszámíthatatlan…”, s kíváncsian tekintettem a szemébe, vajon mit szól az efféle bemutatkozáshoz, magamat bemutatni, főként jó színben, elfogadhatóként, már rég nem akartam, réges-rég azon a meggyőződésen voltam, mint egykoron Baltazár bácsikám, az elcsapott újságíró: „nem akarok megfelelni a világnak, a világ feleljen meg nekem.”

Otthon szivarozgatás közben újból átgondoltam ajánlatát és érthetetlenül gyorsan kimondott beleegyezésemet: „Ugyan, melyik java a szakmának? Melyik tábora az öregeknek, fiataloknak, széthúzóknak és gátlástalanoknak akarhat engem?” Nem voltak illúzióim afelől sem, hogy az Annával közösen meglátogatott műtermekben szorgoskodók, piszmogók, gatyázók szeretnének és tisztelnének, annak ellenére, hogy bennem erősebben munkált a személyes kapcsolatteremtés vágya, mint az ítéletmondás, amely egyébként is maga a változatosság: a körülmények és benyomások, az újraértelmezések és gondolatszövések pillanatnyi összjátékában alakul úgy, ahogy megképződik. Hogyan is lenne elvárható – kérdeztem akkor is, és kérdezem ma is magamtól – akár egy éppen szárnyait próbálgató, a kísérletezés lázas hevületében élő fiatalembertől, önmaga fényében sütkérezőtől, kelet-európai messiástól, hogy bölcs belátással fogadja el egy nála valamivel idősebb pofától a gyanúsnak vagy nem is egészen részrehajlónak vélt tanácsait: intelmeit ne kukacoskodásnak, gáncsoskodásnak érezze, évszázadok óta gáncsot vetettek, csapdát állítottak, korlátokat emeltek a törvényt lázadva vallóknak? Hogyan is lenne elvárható egy meglett korú alkotótól, aki megannyi kompromisszumot kötött, az öncenzúrázás magasiskolájáig jutott, hogy segítő útmutatásaimban, bizonyos önáltatásokat leleplező bírálataimban, némely művük kiemelésében ne az önképüket romboló szándékot lássák? S végezetül nem voltak illúzióim afelől sem, hogy a művészek között amolyan „elvetélt” alkotófélének tartottak számon, aki saját kudarcai miatt lett botcsinálta esztéta. „Link alak, dumagép, a linkeskedés kifizetőbb, mellébeszélni könnyebb, a mellébeszélő nem kérhető számon, következmények nélkül beszélhet félre meg összevissza”, hallottam vissza valamelyikük véleményét. Nem várhattam el tőlük, a nálam is jóval hiúbb lelkektől, hogy belássák: az esztéta hivatása legalább annyi előtanulmányt és érzékenységet, tapasztalatot és szellemi erőfeszítést kíván, mint az ő tevékenységük, mivel hajlottak arra, hogy éppúgy „könyvmolynak” tekintsenek, mint az irodalmárt, a filozófust, akik párbeszédet folytatnak az alkotók feje felett, anélkül persze, hogy a konkrét műalkotás lényegét érintenék. „Szavak, ártatlanok és sértők, célba találnak, ha célt tévesztenek is, elszállnak és a lélekbe fészkelik magukat, szavak, ringyók és angyaliak, elárulnak és oltalmaznak, ha elhallgatjuk őket, megoltalmaznak, édes Anna, szeretném, ha szavaim célba találnának”, mondtam egy műterem-látogatás után a kávézóban. „Egy szavába kerül, ne habozzon kimondani azt az egyetlen szót”, „Arról van szó, tudja, szeretném magamhoz ölelni, ha nem sértem meg vele”, „Miért nem meri megtenni, szó nélkül? Öleljen meg, öleljen magához!” Szerettem volna megértetni a meglátogatottakkal, hogy a dolgok leírása, emlékezetből megidézése éppolyan tevékenység, mint maga az alkotás, önmagunk újraalkotása, a múlttal együtt, a múltban megragadott énünkkel együtt, s nekem legalább olyan izgalmat és kihívást jelent műveikről töprengeni, szándékaikat megtalálni és felfejteni, a szellem és lélek rezzenéseit kitapintani, mint nekik létrehozni egy művészeti objektumot. Az előítéletek még egy ilyen viszonylag egyszerű esetben is makacsul tartották magukat.

„Az előítéletek szörnyűséges skatulyák, melyekbe a szellemtelenség és restség okán zárnak valakit, hogy a bezárás erkölcsi felelősségén egyetlen pillanatig se kelljen gondolkodni. S ha már bezárták az illetőt a maga skatulyájába, nem is áll szándékukban a bezáróknak bezáró gesztusuk mivoltán eltöprengeni” – ismételgettem Anna előtt. A fogalmak és műszavak, melyekkel mások alkotásait leírni iparkodunk, maguk is efféle skatulyák, és én szerettem volna valamifajta nyelvi plaszticitással körülírni és a szavakkal telítetten plasztikussá tenni értelmezéseimet, amelyek nem bezárnak, épp ellenkezőleg: kinyitni iparkodnak. Ezt a nyelvi kiáradást és plaszticitást némelyek önmutogatásnak vélték, holott a művészi jel és az általa párbeszédbe kevert néző értelmezői tapasztalata mindig is feltételez némi önmagunkról való beszélést, a megértés szubjektív voltáról szóló vallomást. Az általam érintett műalkotók mintha feledték volna, hogy azért nem érdemes róluk szólni, mert helyettük az alkotás beszél, s nekem ez utóbbi beszéddel kapcsolatban van mondanivalóm, nagyon is személyes, amennyiben a személyemben érintett meg, s ha magamról szólok is, mindig csak médium vagyok, faggatózásaim faggatottja: közvetítő. Vélt vagy valós sértettségérzetük ekként komikusnak tűnt, mert szerepet tévesztettek, miként az egész szocializmusnak mondott valamiben mindenki szerepet tévesztett, aki játékba került, márpedig alig akadt egy elenyésző kisebbség, amely ne került volna bele a játékba, akár mint előadó, akár mint néző. És szereptévesztésük azért is volt még komikus, mert a modern művész mégsem elég tudatlan ahhoz, hogy ne legyen tudomása bizonyos játékszabályokról, még ha nem is érti, akkor is, csak hát ha az ember a személyében érintett, nyomban pózolni kezd, és áltatja önmagát, s mindig magát szedi rá végül. Beadtam a derekamat, nem kívántam akaratuk ellenére jobb vagy más belátásra bírni őket, s mivel egynehány „megmondó” erőszakosságát magam is visszatetszőnek tartottam, saját ítéleteimet sem hittem csalhatatlannak, ezt belátva hagytam, hogy néhány fafejű rászedje önmagát, és nem éreztem késztetést a megváltó szerepére, esztéta akartam maradni, a szavak mérlegelésének embere.

Anna, a befogadó és kihordó természetű fiatalasszony elképesztő ügyességgel egyensúlyozott köztem és a nehéz természetű helybeli alkotók között; olyan magabiztossággal tudta tompítani az éles konfliktusokat, oldani a bírálataim nyomán született ellenéteket, megnyerni magának (tárlatszervező szándékának) a legnevesebb alkotókat is, hogy meg kellett emelnem a kalapomat előtte. „Bűbájos vagy, irigylem a varázserődet, te mesebeli boszorkány, kedvességeddel, hízelgéseddel lefegyverzel mindenkit, máskor feléleszted hiúságát a megszólítottnak, a kiszemeltnek, legyen, mondják, s te tapsikolsz, mert elnyerted a szívüket. Néha félek tőled, ahogy, amilyen magától értetődő természetességgel elnyered a szívem, megtöröd az ellenállásomat…” – mondtam Annának, s ő kislányos nyíltsággal mosolygott, nem pedig a győztesek cinikus, orcapirító, vérlázító mosolyával, örült, hogy elszóltam magam, tegezésre váltottam, holott sosem szerettem tegeződni, ki nem állhattam ezt a szocialista tempót, hogy boldog-boldogtalannal összetegeződünk a liftben, a hivatalban, legkülönfélébb helyeken, mindenki egyenlő mindenkivel, szervusz, testvér. „A házmesternő letegezett, s rögtön sorolni kezdte az összes pletykát a házbeliekről, hogy ki kivel és mit és hogyan, galádságokat mondott, aljasságokat, ha a fele igaz, akkor is felháborító ez a szószátyárság, s hogy látta, nem vagyok vevő tapintatlanságára, a világ mocskára, ahogy szíves volt mondani, kétértelmű megjegyzéseket tett ránk, gőgösségünkre, kívülállásunkra, undorító a házmestertempó”, panaszkodott a feleségem, aki szeretett távolságot tartani az emberekkel, hogy megőrizze ellenálló képességét.

Anna született szervező és elsimító volt; Annának köszönhetően olykor a teljesen begubódzó, a valódi mellőztetés okán sértettségükbe begubódzó művészek is beeresztettek a műtermükbe, megmutatták rejtett kincseiket; szomorúan tapasztaltam, hogy ezek a rejtőzködésben lévő kincsek többnyire csak saját sértettségükről szólnak, alig akadt egynéhány mű, amelyik a delíriumos játékőrületben tobzódó hatalmat, a hatalmi játszmákat leleplezte volna, mintha erről nem is lett volna mondanivalójuk, talán a félelem, talán a fogságtudat átgondolatlansága, talán a beszéddel bíbelődés elmaradása okán, vagy egyszerűen azért nem volt semmiféle mondanivalójuk, mert ódzkodtak a hatalom és művész sokízületi gyulladásos viszonyát boncolgatni. Anna szinte levette a lábukról az elzárkózókat, magnetikus vonzalmát kamatoztatva eleve elnyerte mindenki bizalmát és szeretetét, amelyet a hivatal részéről eladdig nélkülöztek. „Vállalom az öreg megpuhítását”, „talán még nekem sem állna kötélnek, az öregek bizalmatlanok, gyanakodnak, hisztériáznak, ismerem őket”, „én meg csak azért is leveszem a lábáról, búgó hangom gerlice hangja”, „nem is beszélve az idősödő szeretőikről, akik féltékenyen vigyázzák lehetséges örökségüket”, „majd teszem a szépet neki, ellenállhatatlan vagyok, személyesen utazom el hozzá, ha kell”. Ha később, amikor felettem gyakorolta ellenállhatatlanságát, csáb- és bűverejét, s meggyőződött róla, hogy képtelen vagyok ellenállni személyes varázsának, s úgy érezte, éppen az én hiúságom sérült meg egy viharos véleményütköztetésben, meginvitált magához az otthonukba, ahol a férje műterme is volt, s olyan természetesen fogadott magába, mint keretre feszített vászon az olajfestéket, ölelkezésünk végeztével szakavatott masszőrként simította ki görcseimet a hátamból, és visszaállította lelki egyensúlyomat. „Ne légy olyan görcsös, nézlek, és olykor nem tudom eldönteni, hogy te, aki nem akarsz megfelelni a világ elvárásainak, örök ifjú lázadó, mitől válsz egyszeriben görcsössé”, „Feszültség, stressz, néha majd szétrobbanok, néha veled is türelmetlen vagyok, ha nem mondom is, izgatott”, „Érzed, mondd, érzed a kezem erejét, amazon vagyok, rituális királynő, birtokollak, a markomban tartalak, energiát sugárzok beléd, hálából a szerelmedért”, „Van valami görcs a hátamban, kezed nyomán tovasiklik, reumás leszek, vagy gerincsérvem van, reumás vénember leszek, aki gyógytornára jár”, „A fenét vagy öreg, az országút, az igen, csak bemagyarázod magadnak, hogy öreg vagy, félelemből, tőlem, tudod, hogy nem kell félned, nem vagyok számodra idegen, akitől tartanod kellene, gyanakodni, befogadtalak, elfogadtalak ”, nyugtatgatott, miközben a combomon ülve masszírozta valamiféle illatos olajjal a hátamat, a derekamat, az ülőcsontomat, a tomporomat, és képzeletbeli élvezeteket keltett bennem keze simogatásával. Máig nem tudom eldönteni, hogy volt-e ebben a férfiúi hiúságomat kielégítő, ősanya típusú befogadó viselkedésében valami nem egészen tisztességes szándék a nyilvánvalóan tehetséges, ám erősen iszákos férje sikerének egyengetésére, vagy csupán saját mellőzöttségét, durva és időnként kegyetlen férje szavaiból kiérzett „másodrendűséget” akarta feledni a velem folytatott viszonyában. „Talán ha több sikere volna, ha nagyobb önbizalommal rendelkezne, ha elhinné magáról, hogy, de néha már unom a nyafogását, az átkozódását és semmire sem szolgáló fogadkozásait, melyeket képtelen megtartani.”

Tudtam, természetesen éppen saját példámból és mások esetéből tudtam, hogy birtokoljon bármilyen felmérhetetlen értékű kincset a fiatalember: mondjuk, egy önfeláldozó, a másik sikerének érdekében biztonságos hátteret megteremtő, lelki azonosságra és támasznyújtásra örökké készen álló, bájos és csinos aszszonyt, önző becsvágyára és kizárólag csak önmagára figyelése révén észre sem veszi ezt az „aranytartalékot”, sőt, elvakultságában arra vetemedik, hogy megbántsa, megalázza és önértékelésének mélypontjára süllyessze a feletársat. „Sokáig vádoltam, önhibáján kívül, engem gátolással, zsarolással, önzőséggel a nejemet, hibáztattam, átkoztam, megvetettem, sajnáltam, hulló könnyeit kikacagtam, fogamat vicsorítottam rá, összevissza szidtam, a magam mentségére, minden szavam átok volt a magam mentségére, hibáimat neki tulajdonítottam, hogy előhozta belőlem a rosszat, a tehetetlent, s tehetetlenül toporzékoltam dühömben, hogy láttam tehetetlenségét, ártatlanságát, szívjóságát”, mondtam pszichológus barátomnak, jutott eszembe, amikor Annának kellett volna elmondanom mindezt, ám a nyelvembe haraptam, és felszisszentem. Magam is önző fajta lévén, ennek az élettapasztalatnak a birtokában sem igyekeztem felvilágosítani erről a tudásról Annát, aki gyakran napszemüveget viselt akkor is, ha semmi szüksége sem volt rá, csak hogy eltüntesse férje brutális bántalmazásának nyomait, melyek az ingatag lelkületű fiatal festő féltékenységéről s ekként rejtett szerelméről árulkodtak, miként persze tehetségével és szellemi kiútkeresésével való birkózásáról is. „Időnként elborul az agya, kivetkezik magából, üvölt, mint a fába szorult féreg, valósággal reszketek tőle, néha megüt, s én szégyenkezem helyette, nyomorult, nyomorult az életem mellette, pokol, nem kívánom senkinek…”, panaszkodott gyakorta, panaszai, mint a hidegfront közeledése, kótyagossá, ingerlékennyé, deprimálttá tettek, tehetetlenségét kedvességgel és rajongással igyekeztem enyhíteni, hogy oldjam az életét pokollá tevő férjétől, s oldásom közben egyre erősebb szálakkal kötődtem hozzá, saját pókhálómba csavartam magam.

Hogy néhány hétre megszabaduljunk a goromba és kellemetlenkedő festő férjétől, a hitvány hetvenkedőtől, aki örökösen köldöknézésre késztetett, és rossz gondolatokat ébresztett bennem, megragadtam egy éppen kapóra jövő alkalmat, s a minisztérium fiatal pályakezdőknek szóló párizsi ösztöndíjára javasoltam a Művészeti Alapnál. „El, el innét, minél messzebbre! Akkor lássalak, amikor a hátam közepét. Megszabadulok tőled, barátocskám, egy időre, se ingem, se gatyám nem vagy, nem gatyázok veled. Kiebrudallak a helyedről.” Semmit sem gyanítva alantas szerepemről, valódi és önző szándékaimról, előttem is fennhangon dicsekedett a rendkívüli lehetőséggel, melyet, meggyőződése szerint, nyilvánvaló tehetségével érdemelt ki. „Elég volt a süketelésből! A király mezítelen, a fanyalgók, a kétkedők elgondolkozhatnak megítélésemen. Párizs után többé nem lehet úgy beszélni rólam és a képeimről, mintha mi sem történt volna”, mondta hetykén, kollégái közül számosan el is hitték érveit, „Megütötted a főnyereményt, ezentúl minden másképpen lesz, parolázhatsz a polgármesterrel, a műkritikusokkal, meghívnak, és válogathatsz a meghívások között, felkapott leszel és keresett, ki tudja, mennyit keresel”, kenegették hájjal, hízelegtek májának, szívének, s maguk is azon voltak, hogy valamiféle ösztöndíjat kibrusztoljanak maguknak. Nem siettem felvilágosítani; az vesse rám az első követ, aki a helyemben nem így tett volna. Azt hittem, e „nemes cselekedetem” fejében életem egyik legnyugodtabb és legszebb hónapját nyerem el magunknak, amikor nem kell szégyenkezve bujkálnunk, hazugságokkal bajlódnunk, s magunktól messzire tudhatjuk azt a bajkeverőt, aki folyton zavarja kellemes színjátékunkat. „Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek… Annám, régi vágyam veled tölteni egy teljes éjszakát, reggel forró kávét inni, vajas kaláccsal”, „Sosem láttalak még aludni, simogatásommal elaltatlak, s nézem majd, ahogy alszol, elnyújtózol, mintha ott sem volnék; s ha kitakarózol, betakarlak, kilesem az én okos professzorom álmát; ha felriadsz, meghallgatom álmodat, ó, kiscsibém, álomfejtő vagyok, gonosz szellemek űzője”, „Kitakarom magam; fázom, tudod, olykor, ha nem időben jött haza apám, anyámmal aludtam el, édes volt az álmom, hajnalban részeg apám kivert a paplanmelegből”, „Néha felülök éjszaka, és álmomban beszélek, hangosan, anyámat vigasztalom, sír leoperált bal melle miatt, apám folyton kiabál vele, hogy elveszítette nőiességét, nőségét, s legjobb lenne, ha velem, a lányával hálna, s hadonászok álmomban, a vadember apámat riogatom ökölcsapásaimmal”, „Átölellek majd, Anna, suttogok neked, mesét súgok a füledbe, kicsi Annám, mint a kislányoknak szokás”, „Átölellek, és nem hadakozom ölelésed ellen, megadom magam ölelésednek”.

Elmondhattam volna abbéli meggyőződésemet is fiatal kedvesemnek, hogy a szakmai fejlődését, ízlés- és szemléletvilágának kitágulását egy párizsi ösztöndíj csak annak segíti, aki lélekben elszánt a tanulásra, a másféle tapasztalatok és ismeretek befogadására, s persze a saját tájékozódását megerősíteni vagy éppen megváltoztatni, hogy a sötétben tapogatózását, egy helyben veszteglését éppen a saját hangra rátalálást előmozdító bátor kísérletezés, a világban mindenütt jelen lévő jelek közötti eligazodás, a kapcsolat- és rendteremtés váltsa föl. Hagytam Annát reménykedni, hogy a tanulmányút és a bőséges tapasztalat jótékony hatással lesz férje festői előmenetelére, és magabiztosságát is elmélyítheti. „Biztosan, igen, meggyőződésem, miért is ne, szerintem sikerülni fog, ha maga is akarja, forszírozza, nem lehetetlen.” Cseppet sem állt szándékomban lelohasztani szerelmi szenvedélyét, amely, ha lehet, ez idő alatt még féktelenebb lett irányomban (ki tudja, hogy a hála és köszönetnyilvánítás, avagy a lelki tehertől megszabadulás és szabadabb lélegzetvétel okán), s olyan erős hívójeleket sugárzott ki magából, hogy képtelen voltam akár fél napra is elmozdulni mellőle, s ha vele lehettem, képtelen voltam ellenállni hívásának, magába fogadásomra való ösztönzésének, s mint a csecsszopó gyermek, ragaszkodtam testéhez, omlékony emlőihez. „Megőrülök a szemedért, mosolyog, incselkedik, mélyére ránt, parázsló farönk melegét adja; a szád ajkamhoz tapad, s ahogy nyelvem simogatja, akárha gyermekkorom képviselőfánkjainak ízét érezném, beleharapok húsos kis ajkadba, szétnyílik, szétomlik, habzsolom, mint a fánk frissen főzött krémjét, anyám táljaiból mindig kinyalintottam a csoki- vagy vajkrémet.” „Szemem holdvilág, Hekabé tánca látszik benne, beragyoglak”, „mítosz, mitikus vonzásod rejtelem”, „magamba rejtelek, átviszem a szerelmed a túlsó partra, énbennem közlekedsz az éj és látomás között”.

(E hívójelek máig visszaköszönnek tudatomban, s ha meg is fakultak bizonyos feledhetetlennek vélt emlékek, és nyomtalanul tűntek el az eltüntethetetlennek hitt élmények, Anna bársonyos és dús keble, befogadásra kész kehelyszirmai az emlékezet óceánjában egyberingó sok más asszony keblének és kelyhének emlékén is átsütnek, s ha az évek múltán már csak időnként is egyben látom az alakját, egésznek, mint az elveszített gyermekkor édenét, éppolyan melegség szalad végig ereimben, a szivarozástól összeszűkült és alkalmanként fájdalmat okozó erekben, éppolyan heves vágyakozás támad bennem, hogy magot támasszak, én, aki már legfeljebb ha unokát szeretnék magamnak, és benne öröklődni látni bizonyos erényeket és képességeket, mint amilyen támadt egész testemben, amikor még a magaménak tudhattam Annát.)

Az erős hívójelek férje irányába is sugárzódnak, gondoltam; s valahányszor eszembe jutott ennek lehetősége, tőlem távol állónak képzeltem a valójában nagyon is közel lévő Annát, mivel felém sugárzott hívójeleit ilyenkor gyöngébbnek hittem, máskor meg, hogy újfent felerősödni véltem e jeleket, úgy éreztem, senki sem állhat közénk. „Kevés emberhez ragaszkodtam oly feltétlenül, mint hozzád. Rajtad kívül, bármily hihetetlen, egyetlen nőnek, a nejemnek mondtam, hogy szeretlek. Azt sem bánom, hogy máshoz kötnek bizonyos kötelékek, téged és engem egyaránt. Mások is követelték, mégsem mondtam. Ha azt mondtam volna valakinek, hogy szeretlek, kiszolgáltatom magam, védtelenné válok, szelídebb leszek, s olyasmit is megbocsátok, amit nem feltétlenül tennék meg más esetében”, „Emlékszel, a kávézóban sem merted kimondani, mást mondtál, szerettem volna, ha azt mondod, szeretem önt, kisasszony, de azt is szerettem, ahogy félénken bevallottad, hogy szeretnél megölelni, s félénken öleltél meg, ott, abban a szállodai szobában, kiszolgáltattam magam az akkor még rejtőző szenvedélyednek, ölembe fogadtalak”. Aggályaim a közöttünk lévő korkülönbségből táplálkoztak, mintha magam is éreztem volna, hogy Anna befogadó hajlamában van valami rejtélyes dolog, amit hiába is magyaráznék ragaszkodással, tisztelettel, csodálattal vagy egyfajta idősebb férfi iránti szeretettel, mégiscsak talány maradt a számomra, ezért is ingadoztam hívójelei megfejtésekor. „Őrült vagy, félsz, hogy elveszik a játékszered, nem, talán soha többé nem lesz már alkalom ilyen őrült és szenvedélyes szerelemre. Az élet ajándéka, Isten kegyeltje vagyok, tévedés, hogy Isten nem ad bűnben fogant boldogságot, papok dumája az önmegtartóztatás, á d’ autres mes chers amis! Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy inkább tisztelni, irigyelni, átkozni fognak, mintsem szeretni, szerelemmel szeretni”, mondtam szomorúan magamban magamnak. Noha egyetlenegyszer sem árulta el magát kedvesem, a műterem asztalán, a beszáradt festéktubusok és az ecseteket rejtő köcsög közötti rendetlenségben felejtett párizsi képeslap (rajta a kalligrafikusan rajzolt betűkkel, s azzal a megjegyzéssel: „hiába sürgetsz, majd megyek, ha kedvem tartja”) szíven ütött, mert az egyébként általam is okozott színlelés és „kettős élet” játéka féltékenységi dührohamot váltott ki belőlem, s a leleplezést követően kisgyermekként durcáskodtam, hiába próbálta leszerelni indulatomat azzal a megfontolandó magyarázattal, hogy hazahívó leveleivel csupán a férje gyanakvását akarta elaltatni, és a feleség természetes vonzódásáról igyekezett biztosítani a távollévőt. „Nincs értelme magyarázkodnom, nem szeretném, ha egy őrjöngő állat állítana haza, gyanúsítgatna, nekem állna hülye kirohanásaival, asszonyi szívem a tied, de kötelességeim hozzá kötnek, holnap és holnapután is szeretnék tudni a szemedbe nézni, és veled adózni a szerelem szenvedélyének”, védekezett. „Értem, valójában a férjed, én csak balról vagyok”, „Bolond lyukból bolond szél fú”, „Ne bagatellizáld az ügyet, kérlek”, „Az ügyet le kell zárnunk, klikk, le is zártam, hallani sem akarok többet róla, a magam részéről bezártam”. Ettől fogva valahányszor csak átöleltem, és szenvedélyesen magába fogadott, mindig azt hittem, hogy lehunyt szempillái mögött a férjét képzeli helyembe, és én aligha vagyok több számára valamiféle pótléknál, akivel a lélekben vagy az érzékiségben támadt űrt kívánja betölteni, s bármennyire hízelgett is a hiúságomnak a szerető szerepe, ez a fajta pótlás, az eredeti, az első helyébe lépés az önző birtoklásvágy fokozódásával járt együtt.

Kiváltképpen erősödött bennem a bírvágy, amikor Anna visszavonult a fürdőszobába rendbe szedni öltözetét, begombolta ingének gombsorát, elrejtette magát előlem, s én alaposabban szemügyre vettem férje egyik polcon keretbe foglalt fényképét; erős felsőtestével, markáns arcéleivel és a tekintetében bujkáló vágáns tulajdonságaival nagyon is imádni való, férfias jelenségnek tűnt. „Sosem voltam férfias jelenség, erős testalkatú, kamaszkori törékenységem, nyomorúságom, szegénységem Stendhal félénkségét és nemi mohóságát támasztotta bennem.” Zavarba hozott a felismerés; soha nem éreztem vágyat a férfiak iránt, mégis, a festő atlétatermete és görög szobrokon ábrázolt istenekére emlékeztető szépsége irigységet keltett bennem, a hízásnak indult, vastag nyakú, tokás, valódi könyvmolynak tűnő férfiban, s minél tovább néztem ezt a valamelyik Duna-kanyarbeli faluban róla készített pillanatfelvételt, melyen a művésztelepen részt vevő hasonszőrű szobrászokkal és grafikusokkal együtt feszített úszónadrágjában, annál jobban elszorult a torkom. „Délceg legény a férjed, kellemes kinézetű pasas, a fiatal nők bomlanak ezért az izmos típusért”, jegyeztem meg némi felhanggal, „Olykor szeretném, ha egy nő kirángatná depressziójából, máskor letörné elviselhetetlen önteltségét, az atlétatermet mögött, kevesen tudják róla, nyúlszív rejtezik, s ha engem kérdezel, cseppet sem bánom, hogy nem ilyen kigyúrt fickó vagy, annyi minden más szeretnivaló van benned”. „Például az önzőségem”, „Például, hogy a tenyereden hordasz”, „Hogy a magaménak tudjalak”, „ennél több nem is kell nekem, más nők ezért is irigyelnének”. Szavai ellenére is alig találtam ésszerű magyarázatot arra, hogy szenvedélyének alanya és tárgya vagyok, s mivel szellemi fölényemnek, sikerességemnek, ragaszkodó természetemnek tulajdonítottam azt, hogy a magaménak tudhatom őt, igyekeztem jobbik felemet mutatni neki, hogy erényeimet a valóságosnál is jobban kidomborítsam, és magamhoz láncoljam Annát. A huszonkét éves Stendhal írta egyik bizalmas naplóbejegyzésében: „kedvező véleményt ébreszteni egy nőben ragyogó értelmi képességeinkről: biztos módszer, hogy célt érjünk”, s nem tagadom, ötvenévesen sem jutottam előrébb a biztos módszer megválasztásában, mint a szerelmi élvezetre váró romantikus alkatú fiatalember. Ellenben az ember egy bizonyos kort megérve tudja, milyen jeleit kell megmutatni a ragaszkodásnak, a szeretetnek, s anélkül, hogy otrombán hazudna, bizonyos jeleket felerősít, bizonyos szavakat másképpen hangsúlyoz, bizonyos gesztusokat sűrűbben gyakorol. Önzőségem az idő múlásával egyre jobban követelte és védelmezte a maga jussát, ezért megjátszottam magam; egyfelől kérés nélkül is eleget tettem kívánalmainak, s valóban sikeres párosnak mutatkozott kettősünk a kiállítások szervezése terén. „Megint rólunk beszél a média, a főnökeim egészen el voltak ragadtatva a hétfői munkaértekezleten, a szponzorok is ragaszkodnak a személyedhez” – mondta, és gyorsan homlokon csókolt. „Örülök, igazán mondom, ha mindezt jónak látod így, nem állítom, hogy nem élvezem, amikor a megnyitó szövegét írom, rád gondolok, mintha a tanítványom volnál, mintha téged szólítanálak meg.” „Szeretem, ha hozzám beszélsz, feltárulkozol előttem, megnyugtató magam mellett tudni téged.” Másfelől nélkülözhetetlennek tüntettem föl magam előtte, olyasvalakinek, akire minden pillanatban és minden körülmények közt számíthat mint nő. „Milyen férfi az, aki egy védtelen nőt képes megütni? Képtelen volnék kezet emelni rád! Oltalom, menedék, meghitt ölelés, nálam mindig megtalálod, amikor szükséged van rá.” A fényképen látott férfitest keltette irigységgel és szorongással a tudatomban vártam, hogy visszatérjen Anna a mosdóból a műterembe, s amint ruganyos lépteivel közel ért hozzám, a pulóvere alá nyúltam, kezembe fogtam a mellét, és a nyakát kezdtem csókolgatni. „Pihés, mint a kiscsibéé. Másvalakinek, nem tudom már, kinek, egészen száraz volt, krokodilbőr, kedvem lett volna valamiféle kencét ajánlani neki, ez finom, a váll gödrében illatos, parfüm, eau de cologne, nem víz, szegény nőnek szegény az öröme, közönséges örömök.”

Ez a gesztus, abban a pillanatban, hogy ajkammal sokadszorra is megérintettem a nyakát, egy még fájdalmasabb emléket szabadított föl bennem. Egyszeriben filmszerűen kezdett peregni szemem előtt egy jelenet: Annához igyekszem éppen a hivatali szobájába, s mivel szokásomtól eltérően kopogtatás nélkül nyitok be – magamról megfeledkezve, magamról, kötelességeimről, kötelmeimről örökösen megfeledkeztem hozzá igyekeztemben, s nem siettem tudomást venni semmiféle kötelességéről, kötelméről –, a félig kitárt ajtó mögött látom, hogy egy idősebb szobrásznő hozzásimul, éppen átöleli kedvesem derekát, és a nyakát csókolja, Anna pedig megadóan tűri ezt az anyai dédelgetést. „Mi ez a ringyó gesztus, ajtó mögötti szemérmetlenkedés! Ha az ajtó zárva marad, nem lesek az ajtó rejtette titokba, titkos ajtók, tiltott ajtók, Kékszakállú ajtaja mögötti titokzatos világba, kéjgyilkosság áldozataival megtelt szobába, undorodom, a kéjlopástól.” A számonkérés óráján a leghatározottabban utasította vissza feltételezésemet rejtett vonzalmairól, ám ennek ellenére is a szétrebbenésüket követő zavarodottságukban, kiváltképpen is a szikár, erősen kisminkelt, szőkére festett, ismert szobrásznő fájdalmas tekintetében olyasfajta csalódást érzékeltem, mint az ölelkezés kellős közepén tetten ért szeretők kényszerű szétválásában: a megszakított gyönyörét. Élénken élt az emlékezetemben Anna megszakított gyönyör miatti arcideg-rángatózása, felháborodott és szemrehányó tekintete, amiért egy erdőkerülő vagy gombász megzavarta erdei ölelkezésünket, szenvedélyes ölelkezésünk közben száraz faágak roppanására és léptek közeledésére lettünk figyelmesek, s a botrányt elkerülendő szétrebbentünk, aggódva nézelődtünk az erdő sűrűjében szerteszét, hogy a váratlan jövevény mely irányból közeledik, lopakodik, toppan elénk, s mikor próbál meg lecsapni ránk, mint magasból az egerészölyv áldozatára, ránk, a tisztáson önfeledten bujálkodókra. „A torkomban kalimpál a szívem, szoríts magadhoz, olyan érzésem van, mint amikor a koncertfelvétel közvetítése megszakad, adáshiba miatt, a hiba elhárult, szoríts magadhoz, újból ölelj”, suttogta, s kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy a félelmeit is legyőző vágyakozás késztetésére karjaim ölelésébe meneküljön. Nem a meglepetés, a rajtakapás szégyene rejtezett Anna arcán, hanem a megszakított öröm okozta düh és elkeseredettség nyomait véltem felfedezni rajta, s láttam, alig várja, hogy néhány percnyi feszült hallgatózás és izgatott fürkészés után újból ott folytassuk ölelkezésünket, ahol abbahagytuk, és ölelésével boldoggá tegyen, mert szerette látni arcomon a kielégült férfi boldogságát, a reszketést felváltó állati nyugalmat. Szorosabban magamhoz húztam a tisztáson védtelenül hozzám búvó Annát, és vállára hajtva fejemet szemérmetlenül sírni kezdtem, mintha a könnyhullatástól megszabadult volna a lelkem az állati nyugalom szégyenétől, ami kéjsóvár természetemről tanúskodott; „kibírhatatlan, lopva, meglopva, kiszolgáltatva, megszégyenülten a magaménak tudni; na jó, bátyuska, mégiscsak a magadénak tudhatod, hiába no, ebben az erdei ölelkezésben, tisztáson a pléd, pléden a mezítelen szeretőd, a kamaszkori; ne mondd, hogy romantika; nem, nem, csak a fiatalos hevület, a kényszerből erényt kovácsolás”, futott át az agyamon.

A férjével szemben táplált ellenszenvem, mely a féltékenységemből, a hervadásom tudatából fakadt, és a szikár, természetellenes vonzódásáról sejtelmesen beszélő szobrásznő iránti megvetésem, mely kedvesem megrontására irányuló hajlandósága és becsvágyó jelleme miatt támadt, felkavart, a másokra fenekedés, másokkal perlekedés felkavarta lelkem nyugalmát, kivetkőztem magamból, másvalakivé váltam, s cseppet sem nyugtatott meg ennek a másvalakinek a bőszsége, harci szelleme. „Miért, hogy mások is a magukénak akarják tudni, én fedeztem föl, magamnak neveltem, rigolyáimat elfogadtattam vele, miért akarják elorozni tőlem, s miért ragaszkodom hozzá foggal-körömmel? Ragaszkodásom önfeladás, örökös viszály a vágy és megszégyenülés között, a tisztátalanság édes, máskor keserű.” Azt természetesnek tartottam, noha egyáltalán nem volt ínyemre sem a gondolata, sem a valóságos lehetősége, hogy a férjével szeretkezik; „Ne akard megtudni a hálószobatitkaimat, nem különösebben érdekesek, fájdalmak, keservek s néha egy kevés öröm”, „Mondd csak, velem jobb?”, „Kamaszként viselkedsz, hiúságod kiviláglik, nem akarom, hogy hasonlítgasd magad, férfiasságodat, képességeidet az övéhez mérjed, a nem tudás olykor maga a boldogság”. Ellenben a szobrásznő Anna iránti vonzódása visszatetszést váltott ki belőlem, mert olyasfajta hajlandóságokat és szokásokat igyekezett természetesnek elfogadtatni kedvesemmel, gondoltam, melyek megnyilvánulását nem szívesen láttam volna viszont kényeztetésem idején. „Ó, vagy nagyon is szívesen fürkésznéd ölelkezésük titkait!” Amennyire természetesnek gondoltam – noha sohasem szűnő aggodalommal és kudarctól, megszégyenüléstől való félelemmel éltem meg – a fénykorán túljutott, nem különösebb esztétikai látványt nyújtó testemmel való érintkezését, oly visszatetszőnek véltem egy hervatag, omlékony női testtel való érintkezését, mert hiszen saját undorom és tartózkodásom, önzőségem és birtoklásvágyam volt a kiindulópont ítéletemben, s a másét eleve nem vettem figyelembe. Tudomást sem óhajtottam venni a magányos, megannyi kudarctól és visszautasítástól, férfiak durvaságától és a műkritika macsó szemléletétől elbizonytalanodott, szeretetre és kedveskedésre vágyó szobrásznő vágyáról: a fiatal női test szemlélésére és birtoklására törekvéséről, talán pusztán csak azért, mert az érdekeimet keresztezte. „Hidd el, kicsim, Evelyn a maga érzékenységével és finomságával együtt olyan szeretetre méltó, hogy magad is becsülnéd őt, ha hímgőgödet levetkőznéd! Egyébként Evelyn egészen odavan érted, tiszteli kritikáidat és fanyar humorodat, megfontolt beszédedet, s amilyen embergyűlölő vagy olykor, olyan félszeg és visszahúzódó természetű ő maga. Olyan gyöngéd és mindenféle emberi fájdalom megérzésére nyitott lény, amilyet én még nem láttam”, rémlett föl Anna védőbeszéde az irodában látott jelenet után, s talán igazat is tudtam volna adni neki, ha a féltékenység nem homályosítja el látásomat. „Miként írja Proust, igen, Albertine és Rosemonde egymás nyakába borulása, simogatása kapcsán? Egy gesztus külső azonossága szükségszerűen azonos hajlamból ered? Vajon Anna is olyan gyöngéden hajol Evelyn nyaka fölé, és csókol a nyakszirtjébe, mint ahogy Evelyn csókolja az övét, vagy én hattyúnyakát? A bizalomnak és szenvedélynek miféle változatait tapasztalta meg Anna az Evelyn és az énáltalam adott csókokban?”, tűnődtem magamba roskadva. Egy korábbi bírálatomban épp Evelyn szenzibilitását és éberségét hangsúlyoztam, a formák finom plaszticitását és sejtelmességét, mely nem a tárgy tárgyiasságára, hanem a zenei éteri megragadására törekszik, s a bronzszobrai felületének játékossága: olykor tökéletesen simára csiszoltsága, máskor szándékolt rücskössége tovább gazdagítja kifejezésmódját. Mindezt a kedvező ítéletet feledtette velem Anna irányában kinyilvánított kedvessége, közvetlensége, melyet nem tudtam pusztán kedvességnek, finomságnak és érzékenységnek felfogni, ezért józanul kezelni sem, s lénye elementáris ellenkezést váltott ki, haragom viszont kisvártatva önmagam ellen fordult, s már nem is Anna nyakába borulni volt kedvem, hanem a hitvesemébe, akit végső soron elárultam egykori angyalságáról szóló vallomásaimmal együtt. „Azt szeretem benned, hogy nem okozol meglepetést, gyűlölök mindenféle meglepetést, őrjítő volna tudni, hogy egy zárt ajtó mögött másvalaki ölel, sugdos szédítő szavakat a füledbe, tudom jól, az én őrjöngésem nem méltó, egyrészt hozzád nem méltó, másrészt nem vagyok méltó arra, hogy a te méltóságod felől akár csak halvány gyanúm is legyen”, mondtam hitvesemnek, mert a harminc év mégiscsak harminc együtt töltött év, nem kellett hasonló kétségekkel viaskodnom, mint amilyeneket Anna támasztott bennem, bár lelkileg felkészültem, hogy bármikor meglepetést okozhat nekem, szenvedélyes tetteimben mindig tetten érhető volt a távolságtartás, távol tartottam magam attól, hogy halálosan megsebezze kalimpáló szívemet.

S hogy napokig távol maradtam Annától, aki csakhamar megsejtette gyanakvásom és zavarodottságom okait, mindenféle üzenetekkel bombázott: telefonon keresett, és barátaimat küldte hozzám követségbe, hivatali borítékba csempészett lapokon hívott magához, és a tanszéki titkárnőmnél hagyott időpontot a találkánkat megjelölendő – még inkább megerősödni hittem gyanúmat árulásait illetően, s azt sem bántam volna, ha véget vet viharos kapcsolatunknak, amihez nekem nem volt elegendő bátorságom, mert el sem tudtam képzelni azt az időt, amikor nem tudhatom a magaménak. „Az ördögbe is, rögeszméim és fóbiáim rabja vagyok! A mór megtette kötelességét, a mór mehet, hiszékenységem megbocsátáshoz vezet a végén, ördögi kör, megbocsátásod is a kéjhez ragaszkodás”, mondogattam magamnak. Az viszont, hogy esetleg egy másik nő tudhatja a magáénak, s bizonyos helyen rejtekezve, talán a szobrásznő keleti hangulatot árasztó műtermében, éppoly megadóan fogadja el a közeledését, azt, hogy a ringó mellét simogassák, csókolgassák, s ezzel érzéki gyönyörökben részeltessék, elképzelhetetlennek tűnt számomra, bár férje Anna tehéntermészetéről tett megjegyzése és némely mitológiai ismeretem összecsengése nem zárta ki teljesen ennek a lehetőségét. Felhívtam a szobrásznőt, s miközben időszerű munkájáról érdeklődtem, megpróbáltam kifaggatni Annáról, akiről oly sok férfi kollégája akart szobrot mintázni, s hogy a maga körülményes beszédében ő is kifejezte ebbéli szándékát, összezavarodtam, s valamiféle gorombaságot vágtam a fejéhez. „Asszonyom, önnek nincs joga, sem szerzett, sem kiérdemelt, a kedvesem tévútra viteléhez. Próbálkozzon mással! Nekem már csak, az én koromban talán az utolsó, igen, ez a fiatalasszony az utolsó, aki képes szerelemre lobbantani a szívem, értse meg.” Evelyn megpróbált a józan eszemre hivatkozni, s féltékenységemet is igyekezett csillapítani, mondván, hogy Annától tudja, mennyire szeret engem, és neki esze ágában sincs megzavarni a meghitt és titkos viszonyunkat, belerondítani a kedves és gyönyörű Anna amúgy is zaklatott életébe, de minden egyes szavával inkább a gyanúmat erősítette, mintsem megnyugtatott volna, minden egyes szavával beleszúrt egy láthatatlan sebbe, melynek létéről ha nem is tudhatott, de óvatlanságom okán következtetett, s ez némi elégtételt is jelentett számára. Azt hiszem, valamit még a koromról is mondtam neki, ami inkább egy szánalmas, sajnálatra és megmosolygásra méltó férfi képét vetítette elé, aki képtelen uralkodni bírvágyán és tehetetlenségén, s hogy megértő és egyetértő álláspontra helyezkedett, utóbb még az önbecsülésemen esett csorbát is neki tulajdonítottam. Szégyen és sértett hiúság marcangolta a lelkemet.

Ahelyett hogy élveztem volna közös együttléteinket, közös sikereinket, viszonylagos függetlenségünket, egy sejtés, egy gondolat fogságában vergődtem, megmakacsoltam magam, s a következő napokban bevettem magam a könyvtáramba, és munkaterápiára fogtam magam. Jó néhány elkezdett és félbehagyott tanulmányom várta a folytatását, s kedvet is éreztem bizonyos szellemi erőfeszítésekre és elméleti tornamutatványokra, de alighogy írni kezdtem az irkámba, s a lapok fehérsége magába fogadta a fekete tintát, Anna képmása jelent meg előttem, Delvaux modorában, s ezzel kezdetét vette egy már korábban elkezdődött történet, melyben kedvesem hófehér teste hívott engem, hogy magába fogadjon. Semmi közöset nem észleltem az aktfestményeken elém tárulkozó női testek mezítelensége és az emlékeimben nagyon is elevenen élő Anna mezítelen teste között. Az egyik művészi jelek sokaságából tevődött össze, hogy a nőiségnek és a Magna Mater archetípusának állítson emléket; a másik pedig az érzéki jelek közvetlen és szubjektív felfogásából táplálkozott, és nagyon is világi és testi vágyakat keltett bennem; ezért inkább naplófélét írtam, mintsem esztétikai jegyzeteket.

Részlet a szerző Hangok című, készülő regényéből.

Nyitólap