Vári Attila

Fenyőember

Amikor majd a márciusi hóvihar letöri a fenyőfák koronáját, s a két szélsőt tövestül dönti a földön heverő ágak közé, akkor majd, ötven év után, eszébe jut Erna néni jóslata, aki kártyából, kávézaccból, de rozsdás rostájával parázs fölött pattogatott kukoricából is meg tudta mondani a jövendőt.

Ötven év múlva már gondolni sem akar azokra a napokra, amikor sorra tűntek el a szomszédok, s ha azt kérdezte nagyapjától, hogy mi történt Umberto úrral, akkor azt a választ kapta, hogy az olaszt elvitték Nárittyenbe jeget aszalni.

– Zabot is hegyeztetnek velük – mondta az öregember, aztán mintha csak magának mondaná, hozzátette: – De az sem lehetetlen, hogy elmentek földvárra, gödrigyurihoz deszkát árulni.

Akkor még föl sem fogta, hogy gödrigyuri: a halál, földvár: a temető, s hogy a deszkaárulás azt jelenti, hogy ott van az az illető a föld alatt, gyalulatlan faládában, négy deszka közé szorítva. Pedig ha valakinek köze volt a halálukhoz, az eltűnésükhöz, akkor az, minden bizonnyal, éppen ő, Albert volt, akit fél évszázad múlva csak úgy emlegetnek majd az emberek, hogy Vigéc.

Amikor Erna néni előszedte a kristálygömböt, és azt mondta, hogy mereven kell nézni a fejjel lefelé álló gyertya fényébe, Albert arra gondolt, hogy ő most kézállásba lendül, és akkor nem lesz fordított a fény, és a szakállát rendszeresen borotváló, bibircsókokkal teli öregasszony jósolhat bármit, mert úgysem lesz igaz. Nem teljesedik be a jóslata.

Erna néni hatalmas fotelban ült, s ezzel a görgős szerkezettel úgy kormányozta magát a bútorokkal teli szobában, hogy Albert egy pillanatra elfelejtette, hogy fejjel lefelé akarja nézni a világot, hogy a kristály ellenében helyreálljon a rend.

Albert egész életében rendre törekedett. Katonai szolgálata alatt, bár kivételezett volt, s még az ezredparancsnok is félve fogadta tisztelgését, ő volt a minta, a pontosság, s hiába gyűlölte mindenki, sohasem merték beavatni. Nem fenekelték el, nem rúgattak vele csillagot, pedig szinte minden újonc megkapta a lábujjai közé tekert papírból a maga üstökösét. Üstökösnek hívták a begyújtott papírszalagokat, amelyek a kaszárnya hálótermének sötétjében rémülten kalimpáló láb miatt olyan fénycsíkot hagytak, mint tábortűz mellett a parázsvégű vesszővel rajzolt hurkok vagy körök.

Umberto úr többnyire a vaskályha mellett ült, s a jóslatok közötti néma csendben olyan igazságokat mondott, hogy:

– Nem lehet más ember fogával rágni – meg olyanokat, hogy: – A kapanyél is elsül – de kedvenc mondása az volt, amelyet unos-untalan ismételgetett: – Csak a kutya változik, a lánc megmarad.

A henger alakú öntöttvas kályha közepén, szinte fejmagasságban volt egy ablakszerű nyílás, s az öreg mindegyre almahéjat rakott az átizzott fémre, vagy valami fekete port szórt, amely sisteregve kékes lángcsóvákat röpített szerteszét. Utána ismét almahéj következett, hogy elvegye a kénbűzös gáz orrfacsaró szagát. De csak azt érte el, hogy olyan szag terjengett a házban, mintha egy óriás fingta volna tele a levegőt. Ezt Erna néni fogalmazta meg, s mert a szenesedő almahéj időnként lángra is lobbant, reszkető kezét átkozódásra emelve mondta:

– Egyszer rám gyújtja a házat – de aztán mindig hozzátette: – Igaz, ami igaz, sem kártyán, sem zaccból nem jött ki nekem a tűzhalál… Neked viszont, fiam, a családodat elviszi a szélvihar, egyedül maradsz, és mert nem fogod megtanulni, hogy mit jelent a megbánás és megbocsátás, gazdag leszel, de még az sem marad utánad, aki tisztességgel eltemessen.

Nagyapja krákogott, túlzónak találta azt, amit hallott, hiszen Albert nagyon is jól tudta, hogy nagyapja azt szerette volna, ha olyasmit jósol a vénasszony, amivel ráijeszthetnek, de mert Albert nem hitt sem a jóban, sem pedig a rosszat nem tartotta megvetendőnek, csak röhögött Erna néni jóslatán.

– Inkább nekem sütötte volna meg azt a tyúkot, amit neki adott – mondta a nagyapjának, s tudta, hogy bosszút áll majd a két eszementen. Az öregasszonyon azért, amit mondott, s öccsén, a taljánon, aki Umberto olasz királynak képzelte magát, azért, amiért röhögött, s azt mondta az Albertet a jóslat után korholó nővérének:

– Ugyan, Erna, ne izélj, csak a kutya változik, akarom mondani, kutyából nem lesz szalonna.

Nem tűrte, hogy gúnyolják, és azt sem, hogy rosszat mondjanak róla, s Albert nem sokkal később már büszke is volt arra, hogy még a felnőttek sem mernek szembenézni vele, kerülik a tekintetét, mintha igézéstől, szemmel veréstől tartanának.

Majd ötven esztendő múlva, amikor a szél kicsavarja a fenyőket, s ő úgy áll az udvaron, hogy az orkán kezdetén még éppen csak súrolják az ágak, eszébe jut a jóslat, és az az éjszaka, amikor fotelestül vitték a teherautóra Erna nénit, aki elhízása miatt már nem tudott járni. És Taliánit, akit Umbertónak csúfoltak a kölykök. Őt a földön vonszolták a bőrkabátosok, aztán, mint egy zsákot, dobták fel a többi ember közé.

Albert az egymást letipró fenyőágak között látni véli majd második győzelmét, Salamonékat. A paplanvarró házaspárt, akik soha nem politizáltak. Olyan gyávák voltak, hogy még a kóbor macskák elől is kitértek, de a fiuk véletlenül leverte Albert tintatartóját az iskolapadról, s mert nem kért bocsánatot, és még a pofont is visszaadta, most osztályellenségként, amerikaiakat váró, aranyat rejtegető, valutával kereskedő ítélet nélküli deportáltként ültek a teherkocsin, s hallgatták gyermekeik visongását, akik napok múltán Albert dicsekvéséből tudják meg, hogy ki jelentette föl szüleiket.

– Aki hozzám ér, az meghal – mondta, s bár csenevész, alacsony növésű fiú volt, nem mert ellentmondani neki senki, még focizni is bevették, s az ellenfél kapusa, ha ő rúgta, hagyta becsorogni a két téglából rakott kapu közé a labdát. Később már vészkapura játszottak, ha Albert is beállt, oda nem kellett kapus, kétlépésnyire rakták egymástól a téglákat, mert így egyik gyereknek sem kellett reszketnie attól a gondolattól, hogy véletlenül megfogja Albert labdáját. Ha közel ért a porba vesszővel kirajzolt büntetőponthoz, a többiek hagyták, hogy bevigye a gólvonalon túlra a rongylabdát.

Albert ilyenkor dühbe gurult, büntetőt követelt.

– Nekem ne tegye magát senki. Én nem vagyok nyomorék, hogy engedd magad…

Élvezte a hatalmat, s nem csinált soha titkot abból, hogy kik fizették tengerparti nyaralását, s kiknek köszönhette, hogy átbukdácsolhatott az osztályokon, s még az érettségin sem merték elbuktatni semmiből.

Amikor nagyapjával Erna nénihez ment, elképzelte, hogy mennyivel jobb lenne itt, a gyönyörű kerttel körülvett házban élni, mint abban a hajdani szatócsboltban, amelyből ha ki akartak jönni, az ajtóvá alakított kirakaton keresztül közlekedtek, s még arra is képes volt a kert szépsége miatt, hogy időnként segítsen a vénasszonynak, nagyapja unokatestvérének.

Megnyírta a bukszusokat, földet cserélt a magnólia alatt, s egy alkalommal, amikor Erna néni négy fenyőcsemetét kapott a városi kertésztől, akinek megjósolta, hogy másfél évtizedes terméketlen házassága után ikrei születnek, nos, akkor még azt is megtette, hogy kéretlenül ásta ki a gödröket, rétegekben fahamut, homokot rakott a csemeték alá.

– Az egyik fát Albertnek nevezzük, a másikat a testvéred után Máriának, a másik két fenyő pedig apád és anyád.

Szüleit alig-alig látta, messze, vonattal is kétnapi utazásra volt a munkahelyük, s ha nagy ritkán haza is jöttek, Albert a hagyományos ajándékokon kívül, a már újan is színehagyottnak tűnő ingeken, lábszárközépig érő patentharisnyákon kívül néha narancsot, aszalt sárgadinnyét kapott, s a narancsról mindig Umberto jutott eszébe. Umberto, aki azt mesélte, hogy a Nagy Háború alatt annyi narancsot evett az olasz fogságban, hogy most már rá sem bírna nézni.

– Összeszedtük a száraz avart tűzgyújtósnak, aztán a narancs héját úgy nyomogattuk, hogy az olaja a falevelekre permetezzen, s olyan tüzet lehetett egy szempillantás alatt lobbantani, hogy a talján őrök egyhuzamban petrolt kerestek nálunk. Azok a faszari taljánok azt se tudták, hogy mire jó a narancshéj. Pedig az szárazon jobb volt, mint a tapló – mondta, s egy alkalommal, amikor szülei hazalátogattak, és aszalt szilva és sárgadinnye helyett narancsot kaptak a nővérével, a gyertya lángjába nyomkodta a gyümölcs héjából a nedveket, s élvezte, hogy kis tűzijáték gyanánt mint röpködnek szerteszét az égő cseppek.

A fenyőket szerette. Jóval azután, hogy Erna nénit és Umbertót elvitette, s már ők laktak a házban, rendszeresen öntözte az egyre növekvő fákat. Valakitől azt hallotta, hogy a fenyő olyan helyen őshonos, ahol sok a csapadék, s ahol a reggeli harmat is olyan dús, hogy az fölér egy kisebb esővel, s úgy nevelte őket, hogy még a testvére, Mária sem mehetett a közelükbe, dührohamot kapott, amikor kiderült, hogy valaki levágott egy búzakalásznyi zöldet. Úgy ismerte a fákat, mint más ember a saját arcát. Amíg a kétágú létráról fölérte őket, vizes szivaccsal tisztogatta a tűlevelekre rakódott port. Órákig ült a fák előtt Umberto suszterszékén, s a fenyőt rajzolta. Ágakat külön-külön, s amit senki sem tudott, azt ő rajzolás közben fölfedezte, hogy nincs két egyforma gally a rohamosan növekvő fákon.

Jól rajzolt, s ennek később, munkája során hasznát vette. Ezerszer rajzolta le fenyőit, mindenikbe belekomponálta apját, anyját, testvérét, de csak a dédelgetett fa, az ő fája kapott arcot. A többieket hátból rajzolta bele a fenyőlombba.

Amikor Hubálnak, a politikai rendőrség tisztjének átadta a rajzát, bejelölve az elásott arany helyét s a szalont, bútoraival, Erna nénistül, a sarokban gubbasztó Umbertóstul, a tiszt nem akarta elhinni, hogy az egy tizenkét éves gyermek munkája, úgyhogy próbából lerajzoltatta magát.

A kép olyan tökéletes volt szerinte, hogy a börtön asztalosműhelyében bekereteztette, s eszébe sem jutott kételkedni Albert mondókájában, hiszen a körtefa alatt tényleg ott volt a frissen betemetett gödör, ahol az elmondottak alapján a Napóleon-aranyakat rejtegették, s a díszes öntöttvas kályha mellett, a komód fiókjából előkerült a puskaporra emlékeztető valami. Az a por, amellyel Umberto tűzijátékot rendezett, s amely olyan szagot árasztott, Erna néni véleményével ellentétben, mint a lekapart gyufafejjel készített sztaniolrakéta.

Ötven év múlva, amikor majd ott fog állni az udvaron, kezében madársörétre töltött puskával, hogy kiirtsa a fájára költözött gerléket, csak akkor eszmél rá, hogy már nem szél fúj, hanem orkán tombol, amikor a tornác gerberái cserepestül repülnek lába elé, s iszonyatos csattogással, mintha repülni készülnének az óriás szárnyra emlékeztető fenyőágak, egymást cibálva zuhannak a földre.

Erna nénit látta a zuhanó, összegubancolódó ágakban, s szinte szó szerint hallotta a jóslatot: a családodat orkán fogja elpusztítani…

Nem érzett meghatódottságot, tudta, hogy egyszer majd jön az orkán, vagy fűrész végez fáival, s a lassú mozdulattal feléje dőlő törzsekről az jutott eszébe, amire már nagyon rég nem gondolt. Hirtelen újra átélte azt, ahogy agyonlövi az első két embert a mezsgye szélén. A menedékesen hegyre fölfutó mezsgyére állította őket, olyan helyre, ahol a faluvégi házaikból is láthatták az emberek a kivégzésüket, s ő, aki mindig mindent kiszámított, most nem gondolt arra, hogy a lépésnyi távolságról agyonlőtt emberek akár rá is eshetnek. Két revolverből egyszerre tüzelt, s a két makacskodó paraszt, akik nem akartak belépni a téeszbe, de akik azt hitték, hogy csak ijesztgeti őket, olyan csodálkozó szemmel hulltak a két oldalán a lucskos fűbe, esés közben súrolva Albert mindkét váll-lapját, amelyek túlnyúltak keshedt vállain, olyan ütésszerűen értek hozzá, mint majd évtizedek múltán a fenyők.

Képekben érzékelte a világot. Fekete-fehér képekben, s már rég nem voltak indulatai. Ahogy nőttek a fenyők, egyre fogyott belőle a kamaszkor parittyázó kedve. Komoly vadász lett, élvezte, ahogy menekül az áldozata, s a kegyelemlövést csak akkor adta le, amikor a másik azt hitte, hogy megmenekül.

Alig húszévesen már őrnagyi rangja volt, s mert bosszantotta Hubálnak, hajdani parancsnokának primitív humora, olyan csapdát állított neki, hogy még a központ is vakon hitte az amerikai kapcsolatot, s Albert azt sem sajnálta, hogy föl kellett áldoznia dugdosott vagyonát, egy házkutatáskor zsebre vágott dollárjait.

Hubál eltűnt, a hírek szerint abba a lágerbe került, ahol mindenki ismerte, hiszen szinte valamennyien a keze közül kerültek a deltavidék mocsaraiba, s Albert megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy egy télen, nádvágás közben a jég alá került, s még a csontjait sem találták meg az olvadás után.

Biztos, hogy nem szökött meg, mert évekkel később, már a megváltozott világban egy fogolytársa, aki regényt írt az átélt iszonyatról, képien, szinte filmszerűen írta meg, hogy az átlátszó jég alatt hogy terjedtek, fagytak rá az üvegsimaságú jégre a szájából előtörő buborékok, amint segítségért kiabálva kifújja magából az utolsó levegőt is.

Szüleit nagyapja temetésén látta utoljára. Csak kezet fogtak, nem kérdeztek, nem mondtak semmit, s lakni is egy rokonukhoz mentek, mintha nem akarnának közösséget vállalni azzal a házzal, ahol Erna néni orkánt jövendölt, s ahonnan Albert úgy vitette el túlzóan szerelmes természetű nővérét egy diliházba, hogy aztán soha senki sem hallott felőle semmit.

Csak a fenyőknek élt.

Majd, ötven év múlva, ha megáll a fái előtt, már emlékezni sem akar arra, amit növekedésükben ezek az óriások láthattak volna. Azt, ahogy egyedül marad, s harmincévesen a legfiatalabb belügyi tábornokként feladatokat talál ki magának. Feladatokat, amelyeket senki sem kért, de amelyek nélkül üresnek érezte volna az életét. Ő volt az egyetlen, akinek elnézte a párt főtitkára, hogy nem jár gyűlésekre, s szinte szállóige lett a felső vezetésben, hogy „az ember tagsági könyve a munka, s egy jól végzett kihallgatás kétszer többet ér egy marxista szemináriumnál”.

Már a fővárosban dolgozott, de hétvégekre hazajárt. Nem adhattak olyan feladatot, nem volt fontosabb érdek, mint az, hogy megnyírja a bukszusait, földet cseréljen a rügyező magnóliák alatt, s mert sohasem kocsival hozatta magát, az emberek lassan azt hitték, hogy valami szervező, üzletkötő, felvásárló vagy ilyesmi, mert valamelyik város közeli állomásig hozták, s onnan vonattal tette meg azt a két-három megállót, amelyet szinte penitenciaként élt meg. Gyűlölte a vonatot, mert a sors, mintha rajztehetségét akarta volna ellensúlyozni, gyenge hallással verte meg, s idegesítette, hogy a vonat kattogása, a kerekek fémes csattogása miatt nem érti pontosan, hogy miről is beszélnek körülötte az emberek.

Hideg udvariassággal viselkedett kollégáival, beosztottaival, s a magánélete olyan titok volt mindenki számára, hogy csak a belső elhárítás emberei tudták, hol lakik. A fővárosban is hol itt, hol ott vette föl reggel a szolgálati kocsi, s mert nem látták soha nővel, elterjedt fű alatt róla, hogy here nélkül született.

– Hülyeség – mondta az orvos ezredes. – Én kezeltem kankóval, vagy ti? – kérdezte egy hosszúra nyúlt ivászat éjszakáján, amely élete utolsó előtti éjszakája volt.

Másnap délután, a napi értékelés befejeztével magához hívatta az orvost, majd együtt mentek el. Hazaküldte a gépkocsivezetőt, Albert vezetett, s másnap csak annyit tudtak, csak arról mertek pusmogni egymás között a munkatársai, hogy az autó több mint száz kilométert futott azon az éjszakán, s hogy az orvos öngyilkos lett egy horgásztanya vendégszobájában. Búcsúlevelet is írt, elmondva benne, hogy valahol, valakiknek szolgálati titkot fecsegett ki, s mert már elég régóta zugivó, attól fél, hogy bajba sodorhatja a szervezetet.

Albert vizsgálatot rendelt el, a doki búcsúlevelét elégette, s ez volt az egyetlen alkalom, amikor érzelmeket árult el beosztottai előtt.

– A jelentésben az álljon, hogy fegyvertisztítás közben, véletlen balesetben hunyt el. Így teljes ellátást kapnak az árvái, és kijár neki a katonatemetés, a díszsortűz, meg minden…

Albert pontos volt, kiszámíthatóságában is kiszámíthatatlan, soha nem hagyott fölösleges nyomot maga mögött. Szokása volt, hogy telefonálás után, amikor letette a kagylót, két nullást ütött le a billentyűkön, s így véletlenségből sem fordulhatott elő, hogy valaki az ismétlőgombbal visszahívja azt, akivel azelőtt beszélt. Esténként merevre itta magát, de szürkesége, feltűnésmentes arca miatt, s az a képessége, amellyel szinte láthatatlanná tette magát, megóvta attól, hogy bárki is észrevegye, hogy másnapos.

A központtól távol, egy kiskocsmában szokott enni, ha meleg ételt kívánt. Levest rendelt, szinte nem is evett mást, csak húslevest és utána bécsit, s már kérnie sem kellett, az étel előtt vizespohár vodkát hoztak, az étkezés után pedig száraz fehérbort, amit tisztán ivott, s ha már érezte, hogy megitta az aznapi adagját, taxit rendelt, s lakásától egy-két saroknyira kiszállva megvárta, amíg eltűnik a kocsi.

Később már nem is csak enni járt. Nem az éhség hajtotta. A csinos pincérnő foglalkoztatta, őt bámulta savószínű szemével, s ha csak tehette, ceruzavázlatokat készített az asztalok között táncos léptekkel mozgó Kozmináról.

Egyre tovább maradt a vendéglőben, nem volt kedve hazamenni, pedig már szinte minden este elérte a részegségnek azt a fokát, amelyet hosszú évek alatt csak közvetlenül lefekvés előtt, a lakásán szokott átlépni.

Otthona olyan volt, mint egy harmadosztályú szállodai szoba. Semmi fölösleges sem volt. Kétajtós szekrény. Néhány szék, televízió, s a hűtőszekrény, amelyben ételt sohasem tartott. Italok foglalták el a polcokat, s a zöldségesdobozok dugig voltak vegyszerekkel. Olyan készítményeket tartott ott, amelyeket kényszervallatásoknál használtak, de volt néhány doboz fájdalomcsillapítója s hányingercsökkentő, másnaposság-ellenes csodaszere is.

Amikor lerúgta cipőjét, levetkőzött, de még mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, megivott egy nagy pohár kubai rumot, s elrágta hozzá az altatóját, amely segített, hogy kibírja a hátralévő napokat, s majd harminc évvel később nem emlékszik már arra, hogy miért tetszett meg neki a vendéglő pincérnője. A mellét vette észre, vagy a parázslóan nagy szemet?

Lefekvés után Kozminára gondolt, s megérett benne az elhatározás, hogy megszerzi, s ő, aki soha nem használta saját céljaira a hatalmát, most hurkot vetett, csapdát állított. Úgy intézte a dolgokat, hogy férje letartóztatása után ő legyen az asszony vigasztalója. Ő legyen az, aki lakást szerez a kilakoltatott fiatalasszonynak, s mondvacsinált mellékmunkákkal szerzett pénzt neki. Jelentéktelen fogadásokon kellett felszolgálnia. Jelentéktelen embereknek szendvicset, kávét, üdítőitalt kínálnia, s némelyektől mégis olyan borravalót kapott, amely meghaladta havi fizetését. A különmunkával többet keresett, mint amiről valaha is álmodhatott, s Albert, bár nem siette el a célba jutást, egyszer csak azt érezte, hogy a fiatalasszony nem tud nélküle élni.

– A barátom, akié ez a lakás, hamarosan hazaköltözik. Át kell adnod neki ezt, de szerencsénkre külföldön maradt egy másik barátom, s én be voltam jelentve a házába, úgyhogy most már csak a miénk – mondta, s teljes megelégedéssel nézte végig, hogy Kozmina, mint egy gyermek, szobáról szobára rohan. Aztán ruhástul veti bele magát a kerti medence gyöngyöző vizébe.

– Csodálatos – lelkendezett Kozmina a medencében, s nem tudhatta, hogy azok a méretére vásárolt ruhák, amelyekkel Albert megtöltötte a szekrényeket, nem úgy kerültek oda, ahogy a férfi mondja.

– Tudod, a barátom egy textilgyár igazgatója volt, s ezeket a ruhákat a legjobb manökenjére tervezték – mondja majd harminc évvel később a kidőlt fenyőfák mellett ugyanazokat a mondatokat, amelyeket egyszer régen, élete egyetlen boldog napján mondott. – Próbáld föl nyugodtan. Ha akarod, ez itt mind a tiéd. Nem viselte senki – s a kék fényben tündöklő medence melletti asztalra pezsgőt, rágcsálnivalót rakott, hogy ebben a különös azúr világításban nézhesse végig az estélyi ruhákban, kiskosztümökben, sportos nadrágszoknyákban, kígyóbőr és valódi antilopcipőkben páváskodó asszonyt, akit nemcsak a sohasem ízlelt különös italok, de a boldogság is megrészegített.

Amikor Erna néni kristálygömbjében valós állapotában és nem fejjel lefelé akarta látni a gyertya lángját, akkor röpködtek ilyen, a lapis lazuli kékjére emlékeztető szárnyacskák a gömb belsejében, s Albert, aki eddig csak a sima plebejus részegséget ismerte, most valami olyasmit érzett, amire rendszerező agya a delej, a mámor és az elragadó szavakat röpítette a pillanat meghatározásának útjába.

Albert boldog volt azon a húsz esztendővel ezelőtti napon. Húsz esztendővel a fák halála és harminc esztendővel Erna néni jóslata után, amikor a talján Talián Umberto az olasz lányok csecséről, a liguriai kurvák szokásairól mesélt. Egy olyan távoli világról, az első nagy háború idejéről, amelyet Albert most már sokkal közelebb érzett magához, mint akkor, amikor az idő végtelen skáláján meghatározható módon közelebb állt e múlt időhöz, mint most, ötven év után.

Rajztömböt, szenet hozott a medence mellé helyezett asztalhoz, s szinte föl sem vette kezét, nem is nézte modelljét, csak rajzolt, egyik lapot a másik után töltötte be a látvány szépségével, s bár komoly művészek mondták, hogy páratlan rajztehetség, életében most érzett teljes kielégülést, most élte át a rajzolás gyönyörét, azt, hogy nem ábrázol, hanem alkot.

Szinte megfeledkezett róla, hogy életbevágóan fontos dolgai vannak. Hogy a Cégnél égnek a telefonvonalak, s hogy a helikopter, amellyel szükség esetén a helyszínre kell repülnie, járó motorral várakozik a katonai röptéren.

Letette a rajzot, még ivott egy pezsgővel kevert konyakot, s a villa belsejébe, az emeletre vezető lépcső felé szédelgett. Részeg volt, de tudta, hogy tőle várják a parancsot, s hogy csak akkor rendelkezhet, ha minden információ a birtokában van.

Nehezen találta meg a kulcsot, a láthatatlanná tett kapcsolót, amelytől kinyílt a látszólag semleges fal. S ő, aki soha nem volt elővigyázatlan, most a telexszobának berendezett, hangszigetelt fülkében mindenről megfeledkezett. Alig várta, hogy jelentkezzen a kabinetfőnök, hogy lemondhassa az éjszakai rajtaütést, mert Kozmina formáit érezte ujjaiban. Nem a testet, hanem azt, ami a rajzlapon megvalósult, s miután beütötte a közvetlen, lehallgatás ellen biztosított vonalra telepített készülékbe a kódját, máris jelentkezett az adjutánsa. Az, aki Kozmina férjét lépre csalta, aki a fiatalasszonyék mindennapos vendége volt néhány héten át, s most azt jelentette, hogy minden kép negatív. És Albert az örömtől, hogy visszatérhet rajzainak alanyához, attól az érzéstől, amelyet talán mindaddig nem élt át soha, megfeledkezett arról, amit máskor ösztönből tett, hogy két nullát nyomjon a telefon billentyűzetén, s hogy az ujjlenyomat-érzékelővel ellátott zárat használja a titkos iroda ajtaján.

Mindez ötven évvel azután jut eszébe, hogy elültette a fenyőket, s a szalonban Oláh Béla, a talján, Talián Umberto szövegét hallgatta arról, hogy csak egyetlenegy, csak egy nő nevét sikítjuk el halálunk óráján.

– Miért csak egyét? – kérdezte Erna néni, de az öreg lenézően válaszolt.

– Maga egyet sem, mert csak a férfiak érzik, hogy azon az egyen kívül mindenik csak ráadás, csak ersatz, pótkávé, marmaládé, Hitler-szalonna…

És a konyakok, a látvány, az érzelmek mámorában nem látta, hogy Kozmina ismét ruhát akar cserélni, bemegy a házba, meglátja a titkos iroda nyitva hagyott ajtaját, s valami rejtélyes női ösztöntől vezérelve lenyomja a telefon hívásismétlő gombját, s a vonal túlsó végén megszólal az ismerős hang, belerecsegi a fülébe:

– Valami baj történt, tábornok elvtárs? Halló, tábornok elvtárs, ismét rosszul van, nem érzi jól magát? Halló! – Aztán nyüszítő hangot hall, értelmetlen szavakat, s rájön, hogy mi történhetett. – Kozmina, azonnal tedd le – üvölti, s mert tudja, hogy mi a teendő, nem törli le a zokogás és vinnyogás másodperceit a rögzítőszalagról. Riadóztatja a különleges készenléti egység parancsnokát.

– Takarítókat kérek. Cím személyes közlésben – s amire Albert befejezi a rajzot, nyoma sincs az asszonynak, hiába keresi végig a szobákban, a padláson, pincében. A kapu riasztóján nincs jele annak, hogy valaki használta volna hazajövetelük óta, s mert nem tud megbirkózni az érzelmek és félelmek kavargásával, pontosan úgy, ahogy majd évek múltán a fenyők halálát látva reszkető kézzel töri le a fortrálosfiolák, a szintétikus morfium fejét, ötöt, hatot tölt a konyakjába, s csak két nap múlva ébred.

Eszébe jutnak Erna néni szavai, hogy nem tudja, mi a megbocsátás, mi a megbánás, s mert rendszerezni szeretné azt, ami azóta történt, hogy elszakadt a film, kocsit rendel, bemegy az irodába. Tudja, hogy véresen komoly dolgok dőlnek el Máltán, s hogy valami fontos dologból kimaradt, de meglátja a szigorúan bizalmas légtelenített zacskót, olyant, amilyenben a nagyon fontos lehallgatások anyagát szokták raktározni, s az egy perc huszonöt másodperc szöveg és nyüszítés, Kozmina zokogása megérteti vele, hogy tényleg csak egyetlen nevet lehet halálunk óráján némán visítani. Még van benne annyi tartás, hogy megkérdezze a segédtisztjétől, hogy legalább rendesen eltemették-e az asszonyt, aztán megírja szabadságkérelmét, jelezve benne, hogy tizennégy esztendeje nem vett ki még szabadnapot sem. És szeretne olyan helyen eltölteni néhány napot, ahol nem lehet utolérni.

Amikor Erna néni varázsgömbjébe nem azért nézett, mert jósolni akartak neki, amikor csak meg szerette volna érteni a fény útjának, a vetületi kép valóságfölöttiségének lényegét, akkor még nem sejthette, hogy a moszkvai katonai akadémián megtanulja a reális és virtuális közötti utat. Azt, hogy úgy kell láthatatlanná válni, hogy azt hihessék az emberről, hogy ott van, ahol lennie kellene, de valójában ott van, ahová a tennivalói szólították.

A hegyekbe indult, oda, ahol a Moszad emberei számára építettek ki titkos találkahelyet, ahol a palesztinok, Arafat emberei egyezkedtek az izraeliekkel. Alig vitt csomagot, csak az írisz- és ujjlenyomat-szimulálót csomagolta el, s azt a rádiótelefon-készüléket, amelyet csak ezekkel lehetett használni.

Most, amikor belépett a kidőlt fák ágai közé, arra a napra gondolt, amikor készenléti helyzetbe állította az adóvevőt, rákapcsolta a szimulátort, s a torzítóval ellátott hangüzenőn csak annyit hagyott: „Természetesen én vagyok, de még két hétig magának az istennek sem létezem.”

Másnap egy kopottas eleganciájú öregúr érkezett Moszkvába, s a vnukovói reptér parkolójában sötétített üvegű limuzin várta.

– Isten hozott, Albert Istvánovics – ölelte magához osztálytársát a szovjet kémelhárítás főembere, aztán napokig tárgyaltak egy távoli dácsában. Mindketten tudták, hogy a máltai találkozóval véget ért egy korszak.

– Ez a Szovjetunió vége – mondta az elhárítás főnöke. Dolgoztak éjjel és nappal, bankszámlákat, neveket egyeztettek, s Albert csak rajzolt. Fehér törzsű nyírfák, feketerigók, macskafej-köveken tátogó pisztrángok vázlatai kerültek be a mappába. Mindenik egy név, egy bankszámlaszám, azon a titkos nyelven, amelyet csak ketten értettek. Adatok azokról, akik néhány év múlva az olajipar, a metánfeldolgozó vegyi üzemek tulajdonosai lesznek. Lista azokról, akiket majd föl kell dobni az eljövendő szabad sajtóban, kódok és biztonságos elérhetőségek adatai kerültek a széltől fodrozódó tavacskáról készült grafika hínárjai közé. Egy olyan titkos világ térképe, amelyből még a legjobb rejtjelfejtő sem tudna kibogarászni semmit. Egy kiállítás képei, amelyet aztán, mint műalkotásokat, sikeresen mutatnak majd be Albert szülővárosában. Vásárlók is akadnak, akik megveszik a Magányos sziklát, a Kaszálót s még a színes linómetszetté átalakult Ruhaszárítót is.

Ciprusi, panamai bankok titkos kódjait.

De Albert ekkor már csak kertészkedik. Nem száll be a politikába, bár nála alakul meg az országos párttá fejlődő Konzervatív Liga. Titkok nyitjára vezeti rá a híréhes újságírókat. És néha mesél is, italos éjszakákon elmeséli Erna néni látomásait, amit minden részletében meg is rajzolt. Az égi szekeret, amelyből jégeső gyanánt fejek hullnak, s mert ezek a látomások kapcsolódnak nevekhez, eseményekhez, egy pszichiáter megfejti az üzenetet. Politikai gyilkosságok elkövetői kerülnek reflektorfénybe, s a rajzok alapján, amelyeket a híres jósnő látomásai nyomán rajzolt, pincékbe elásott csontvázak, elveszettnek hitt dokumentumok kerülnek napvilágra.

Az ötvenéves, besárgult, töredező rajzlapokon, mind-mind hamisítványok, egy igazi tehetség nagyvonalú grafikái mutatnak utat tömegsírokhoz, ismernek föl bennük külföldi szervezetek eltűnt embereket, de aztán az új dicsőség csúcsán Albert leáll, már csak a fák maradnak.

Naphosszat nézi az égbe nyúló fenyőket, s az alkonyi fényben a veranda asztalára teszi Erna néni kristálygömbjét. Színes kartonokra vetíti a tótágast álló, földre hajló ágú matuzsálemeket, amelyeket az utolsó pillanatig locsol, aztán az orkán véglegesen eldönti a valós és a vélt világ közötti átmenetet. Földre fekteti anyát, apát, s már csak egy hatalmas földtányér tartja a ferdén, éppen dőlni készülő Máriát, hogy aztán az orkán utolsó erejével egyet csavarjon a kedvencen, azon a fán, amelybe mindig magát rajzolta az ágak közé. És Albert nincs, ahova hátralépjen.

Ott áll a földön fekvő gallyak között, mint abban az erdőben, a titkos menedéket ölelő erdőben, ahol Golda Meirnek kellett volna találkoznia Arafattal, s amelyről csak három ember tudott, s ahol a kövek között talán még mindig él és jeleket küld az írisz- és ujjlenyomat-analizátorral összekötött rádió.

„Természetesen én vagyok, de még két hétig magának az istennek sem létezem.”

Most ott áll a derékig, vállig érő tűlombok között, és meglátja azt, amihez nem kell optikai csalás. Azt, hogy fölemelkedik a hatalmas fenyő, csattogó szárnyakkal emelkedik ki a talajból, s a levegőben, mint a kristálygömbben, megfordul, hogy maga alá temesse gyantaillatával, halotti koszorú örökzöldjével Albertet, aki ebben a valószerűtlen képben megsejti Kozminát, aki sárga harangszoknyában lépked az úszómedence pereme felé, s a víz alatti reflektorok kék fényében zöld árnyalatot kap a dereka körül ringatózó szoknya. Zöld, mint a friss hajtásokkal kérkedő fenyő.

Kozmina – akarja mondani, de a lezuhanó törzs Mária fájának koronájához szorítja, aztán, mintha csak havazna, az elsodort cserepek miatt csontváz-meztelenül imbolygó padlásról ezrével szállnak Albertre a nevét viselő, kedvenc fáját megörökítő rajzok.

Nyitólap