|
Sütő Csaba András
Pohárnyi fény –
Kolozsvári kortárs költők antológiája
Tinivár Könyvkiadó, 2005
Pohárnyi fény. Azon tűnődöm a
megbizonyosodás vágyától hajtva, hogy pontosan mennyi is az.
A pohár fény. Először is olyan tartalomról kellene szólani,
ami megismerszik sok mindenről, arról ritkán, hogy pohárban
felfogható. De egy másik, metafizikainak tetsző kérdés is
mocorog bennem: mekkora is az a pohár, amiben, természetétől
némiképp szokatlanul, meggyűlt a fény.
Kolozsvár első kétnyelvű (magyar–román)
versantológiáját vehették kézbe az olvasók, amely már
címével is magára kívánta irányítani a figyelmet. Ha ehhez
még hozzávesszük, hogy 68 kortárs alkotó verseit
olvashatjuk, illetőleg azt, hogy ez az első kísérlet a 20.
századi (nagyon tágan: modern, inkább utó- és posztmodern)
kolozsvári költészet felmutatására, akkor semmiképpen sem
túlzó e vállalkozást tüzetesebben is szemügyre venni.
Az antológia előszavában Emil Boc,
Kolozsvár polgármestere két alkalommal is a város
multikulturális jellegét hangsúlyozza, arra híva fel a
figyelmet, hogy a kultúra révén a demokrácia és a tolerancia
megvalósítható. Ugyancsak jelzésértékű, s ez az antológia
attitűdjéről sokat elmond, hogy felemlíttetik az európai
szellemiségbe való integráció igénye/premisszája is. Fontos
szavak ezek, s a kezdeményezés is becsülendő.
Nem hiszem azonban, hogy Kolozsvárnak akár
most, akár korábban identitásproblémái lettek volna,
európaiságát illetően legalábbis semmiképp. Az inkább
érdekesebb és értékesebb vonás, hogy jelen antológia
lehetőséget adott a városhoz kötődő és a városban élő,
magukat bármiképpen kolozsvárinak valló alkotóknak, hogy
közös kötetben lépjenek a nyilvánosság elé. A együttes
szándék nemcsak reprezentatív, de demonstratív jelleget is
takar (ezt az antológia ábécérendet követő elrendezése is
jelzi). A kétnyelvűség pedig nemcsak a befogadók számára
könnyíti meg az olvasást, de arra is lehetőséget teremt,
hogy az egyes szerzők meg- és felismerjék a másik lírai
teljesítményét, nem szólva a kölcsönös fordításokban
rejlő későbbi perspektívákról.
Az antológia válogatója, szerkesztője,
Molnos Lajos Kincsgyűjtögetés című utószavában
kiemeli, hogy mindazok helyet kaptak e rendhagyó (s egyben
hagyományteremtő szándékú) vállalkozásban, akik úgymond
megérdemelték azt. Szorosabban véve ez azt jelenti, hogy azok,
akik a kötet összeállítása idején kolozsvárinak mondták
magukat, helyet kaphattak a kiadvány lapjain. Mindebből
következően a könyv eléggé eklektikusra sikerült, de ez
tagadhatatlanul javára válik. Az antológia sokszínűsége
imponáló. Nem beszélhetünk nemzedéki antológiáról,
inkább több nemzedék Kolozsvárt élő tagjainak
szemelvényeiről, egyben a nemzedékek sorjázásáról; a
közös, alkotásra ösztönző szellemi tér az, ami az
antológiát összetartja. Talán még nagyobb is a súlya egy, a
20. század második felétől napjainkig terjedő
válogatásnak, melyben a fiatalok éppúgy szóhoz juthattak,
mint a pályájukat kiteljesítő, beérkezett alkotók s a mára
szinte klasszikussá lett költők. Az intervallum ilyetén
kiaknázása tehát lehetőséget nyújt – az ismerkedésen
túl – azon esztétikai-poétikai folyamatok láttatására is,
amelyek eredőjeként a kolozsvári költészet rajzolatához
juthatunk el. A kölcsönös szakmai figyelem megvalósulása
szintén a kiadvány elévülhetetlen érdeme.
A sokszínűség kiaknázására kiválóan
alkalmas az antológia, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy
(modern) költészeti tendenciák sorjázásáról
beszélhetünk.
A kötet arányait górcső alá véve
szembeötlő, hogy a magyar költők felvonulása teljesnek
tűnik. Valóban szerepel mindenki, aki aktív szerepet vállalt
és vállal Kolozsvár irodalmi múltjából és jelenéből. A
költők névsorát böngészve azonban feltűnő, hogy mintha
hiányozna a fiatal román költészet Kolozsvárról.
Arról, hogy a fiatal irodalom
elnevezés pontosan mit takar, hosszasan lehetne értekezni.
Magam most a harmincöt évnél fiatalabb alkotókat veszem ide;
némileg meglepődve látjuk, hogy a fiatal román költők
feleannyian szerepelnek, a fiatal magyar irodalom ellenben
erőteljesen képviselteti magát (Karácsonyi Zsolt, Papp Attila
Zsolt, Király Farkas, Király Zoltán, Orbán János Dénes,
László Noémi, Gáll Attila, Balázs Imre József, Demény
Péter). Mindez két dologra enged következtetni; a fiatal
román költészet reprezentánsai vagy kimaradtak az
antológiából, ez viszont ellentmondana az előszóban és az
utószóban foglaltaknak, a másik lehetőség, ami egyben
következtetés is, hogy az általam fiatalnak nevezett kortárs
román költői nemzedék nem Kolozsvárt csoportosul. A fiatal
alkotók mellé felsorakoznak az idősebb nemzedékek tagjai
(Kányádi Sándor, Király László, Visky András, Sántha
Attila, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Szántai János,
Szőcs Géza). Jó ezt együtt olvasni, egybeláttatni, s
megképezni a távolságokat, kitölteni máskor a distanciát,
párhuzamokat keresni.
Az antológiában helyet kapott egy
tanulmánytöredék, egy rövid, ám annál ígéretesebb
kezdemény is. Petru Poantá A kolozsvári líráról
című írása az összegzés szándékával kívánja
megerősíteni az antológia létjogosultságát. Az irodalmak
közötti párbeszédre, a másik művészetének megismerésére
hívja fel a figyelmet, illetőleg annak a szellemi térnek
bejárására vállalkozik, ahol az alkotások megszülethettek.
Ez kissé problematikus vállalkozás, a szellemi tér ugyanis
mindig a tényleges térből szerveződik, generálódik,
absztrahálódik. A problémát abban látom, hogy Kolozsvárt az
olvasottak alapján kevéssé, kevésbé találom kozmopolita
nagyvárosnak. Termékenyítő szellemi hatását, szerepét
vitatni botorság lenne. Érdekesebb azonban arra figyelni, hogy
a válogatásba bekerülő versek dominánsan idézik a vidéket,
a nagyvárosi tematika mintha háttérbe szorulna; olybá tűnik
tehát, hogy a város mint a költészet kiteljesedésének és
létezésének lehetősége van jelen, a hatások azonban ennél
jóval sokrétűbbek, szerteágazóbbak. Kolozsvár inkább olyan
olvasztótégely (a szó legnemesebb értelmében), ami a
sokszínűséget magába gyűjti, s engedi azt saját fényében
ragyogni: így válhat kortárs irodalmi központtá.
A Pohárnyi fény betölti hivatását;
tájékoztat a kolozsvári irodalom múltjáról s jelenéről,
lehetőséget adva az ismerkedésre, ösztönözve a további
olvasásra. Arra is ösztönözhet továbbá, hogy a kortárs
kolozsvári költészet újabb lendületet kapjon általa; nem
mellékesen ideje lenne Kolozsvár költészetét is a szintézis
igényével feltárni, e kiadvány mindehhez alapvetés,
kiindulópont lehet.
