L. Simon László

Ki figyel a magyar kultúrára?

A második Gyurcsány-kormány első évének kulturális igazgatási, kultúrafinanszírozási tevékenységéről

2006-ban már a második Gyurcsány-kormány megalakulásának pillanatában vesztesnek érezhették magukat a magyar kultúra, a közművelődési és művészeti élet szereplői, hiszen területük elvesztette a nyolc éve működő, önálló minisztériumi képviseletet. A korábbi Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Oktatási Minisztérium újbóli összevonása, az Oktatási és Kulturális Minisztérium létrejötte előrevetítette, hogy a közoktatás területén és a felsőoktatásban egyaránt számos gonddal küszködő, a fejlesztési részhozzájárulásnak elnevezett tandíj tervezett bevezetésével újabb jelentős problémát generáló minisztérium a kultúrát csupán másodlagos kérdésként fogja kezelni az oktatás mellett. A kormányzás első évében azt is tapasztalni lehetett, hogy Hiller Istvánnak az MSZP-n belüli látványos meggyengülése, majd a pártelnöki székből való távozása az általa vezetett összevont tárca iránti médiaérdeklődést is csökkentette, nem egy esetben a minisztériumhoz tartozó ágazatok képviselői csak botrányízű megszólalásokkal tudták felhívni a közvélemény figyelmét az ágazat legfontosabb problémáira, a hibás döntésekre.

Az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. november 14-i ülésén a Magyar Köztársaság 2007. évi költségvetését megalapozó egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslat bizottsági vitájában Závecz Ferenc, az Oktatási és Kulturális Minisztérium fejlesztési és gazdasági szakállamtitkára azt állította, hogy a 2007-es költségvetés előkészítési folyamata és a tervezet számai alapján megalapozatlan a félelem, amely szerint „a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Oktatási Minisztérium összeépítése során a kultúra pozíciói gyengülnek”. A szakállamtitkár szerint „a kultúra pozíciói egészében a tárca költségvetésén belül megőrizhetők voltak”. A puszta igazság ezzel szemben az, hogy a második Gyurcsány-kormány első évében nemcsak a kultúra területének további politikai presztízscsökkenéséről, hanem a kultúra igazgatási értelemben vett és a finanszírozás révén szó szerint értelmezett leértékelődéséről beszélhetünk.

A 2006-ban létrejött új tárcához, amely öt szakállamtitkárságával a második Gyurcsány-kormány egyik legnagyobb minisztériuma lett, négy fő terület tartozik: az oktatásügy, a tudomány ügye, a kultúra ügye és az egyházakkal való kapcsolattartás kérdésköre. A kultúrával, valamint a kultúrához is kapcsolódó nemzetközi kapcsolatokkal államtitkári szinten foglalkoznak a tárcánál. A kulturális szakállamtitkári pozíciót betöltő dr. Schneider Márta irányítása alá három főosztály tartozik: a művészeti, a közművelődési, valamint a közgyűjteményi. Az összevonás és a két minisztérium egy épületbe csoportosítása jelentős leépítésekkel járt. Hiller István már miniszterjelölti bizottsági meghallgatásán, 2006. június 7-én bejelentette, hogy a két tárca 734 fős apparátusát (a szolgáltatóintézményekkel együtt 845 fő) 517-re (intézményekkel együtt 606-ra) kívánják csökkenteni.¹ 

Miközben a szakmai közvélemény jelentős részében negatív érzéseket váltott ki a tárca nevéből a nemzeti jelző eltűnése, aközben a kudarcot kudarcra halmozó Bozóki András után visszatérő régi-új tárcavezető „a kulturális politika egyik legfontosabb feladataként a nemzeti identitás őrzését és egy újfajta nemzeti identitás megteremtését” nevezte meg. Ám a részletekkel, illetve a konkrét cselekvéssel nemcsak ebben a kérdésben, hanem szinte valamennyi kijelentése esetében adós maradt a miniszter, a kormányzás első éve után semmilyen jelentős fordulatot, tényleges reformot nem tapasztalhatunk.

Holott Hiller István a kinevezésekor olyan kérdésekben ígért fordulatot, mint a kultúra finanszírozása, ahol egy új modellnek, valamint új források bevonásának szükségességét hangsúlyozta. „A kultúra finanszírozásának új modellje nem egyszerűen az állami forrásra és európai uniós tagállamként nemcsak európai uniós forrásra épül, hanem úgy érzem: több mint másfél évtizeddel a magyarországi rendszerváltozás után mód és lehetőség van arra, hogy az állami finanszírozás és a gazdasági finanszírozás […] tényleges kapcsolatát megteremtsük.”² Ehhez képest a kormányzás első évében semmilyen konkrét programmal nem segítették a hazai magánmecenatúra erősödését, sőt az állami források visszaszorulása miatt a közművelődési, a kulturális intézményhálózat is erősen megsínylette a költségvetési megszorításokat.

Az új kormány munkába állása után rövid idővel nagy vihart kavart az államháztartás hatékony működését elősegítő szervezeti átalakításokról és az azokat megalapozó intézkedésekről szóló, 2006. június 30-án elfogadott 2118-as kormányhatározat, amely a kulturális intézmények egy részét is érintette, hiszen bizonyos kulturális intézmények összevonásáról, új intézmények felállításáról és több múzeum egyes feladatainak központosításáról, gesztorálásáról határozott. A kormányhatározat lehetséges következményeivel 2006. szeptember 7-én külön ülésen foglalkozott az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága, ahol kormánypárti és ellenzéki képviselők egyaránt megfogalmazták aggodalmaikat, kijelentve, hogy a kulturális alapellátást is veszélyeztetheti a kormányrendelet. Hogy az ügy mekkora hullámokat vert, jelzi az is, hogy a miniszter a kormányhatározat áttekintésére és megvalósítására miniszteri biztost nevezett ki.

A problémák fundamentális oka egyértelmű. Az államháztartási egyensúlyi helyzet megalapozását szolgáló, a konvergencia követelményeire is hivatkozó rendeletben olyan fiskális szempontok érvényesülnek, amelyek mellőzik mind a racionális intézményszervezési, mind a szakmai szempontokat. Az intézmény-összevonásokon túl egyes közalapítványok összevonásának ütemezését is megszabta a rendelet (például a Magyar Történelmi Film Közalapítványét a Magyar Mozgókép Közalapítvánnyal vagy a Művészeti és Szabadművelődési Alapítványt a Magyar Kultúra Közalapítvánnyal), nem kis riadalmat keltve a szakmai képviselők körében. A cél állítólag a hatékonyabb, olcsóbb működés volt, a szakmai tiltakozások miatt azonban nem mindent sikerült az eredeti kormányzati terveknek megfelelően keresztülvinni. A miniszter a Népszavának adott 2006. december 20-i interjújában is megerősítette, hogy helyesnek tartották a Balassi Bálint Intézetből (BBI) egy még nagyobb, kiterjedt hatáskörrel rendelkező intézet létrehozását, amely egyszerre felel a határon túli magyar kulturális kapcsolatok ápolásáért és a magyar kultúra külföldi bemutatásáért is. (A rendelet szerint 2007. január 1-jéig a Márton Áron Szakkollégiumnak és a Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatóságának is a BBI-be kellett beolvadnia.)

 Ugyanakkor a Hagyományok Háza egyes feladatainak, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, a Magyar Művelődési Intézet, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal kutatórészlegeinek összevonásából létrejövő Kulturális Háttérintézet koncepciója elvérzett a szereplőkkel való egyeztetések után. A tervezett Kulturális Háttérintézet létrehozása helyett 2007. januártól csupán a Nemzeti Filmirodának a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalba való integrálása történt meg. A Filmiroda általános jogutódja a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal lett, amelyen belül a mozgóképről szóló törvényben meghatározott hatósági feladatokat a Filmiroda Igazgatóság mint önálló szervezeti egység látja el. A kormányrendelet kulturális részeivel kapcsolatban jogosan fogalmazták meg az ellenzéki képviselők a hiányosságokra rávilágító kérdéseiket: „készítettek-e már gazdaságossági vizsgálatokat a kormányhatározatban érintett átalakításokkal kapcsolatosan? […] Milyen szempontok alapján határozták meg a múzeumi területen a gesztor alá rendelendő intézmények körét?”³ 

Miközben eredményként könyvelhető el, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójára a Magyar Történelmi Film Közalapítvány külön pályázatot bonyolított le, a 2118-as kormányrendeletnek köszönhetően a filmes területen is feszültségek terhelték a második Gyurcsány-kormány első évét a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) és a Magyar Történelmi Film Közalapítvány összevonásának terve miatt, pedig az egymással szemben álló parlamenti erők közös sikereként elismert filmtörvény is a két közalapítvány önálló működéséről rendelkezett. Többen kifogásolták azt is, hogy a zavaros gazdálkodása és vitatható döntései miatt a média kereszttüzébe került MMK az összevonást követően teljesen szétzilálná a Magyar Történelmi Film Közalapítvány eredményes működését, hiszen 1993-as megalakulásuk óta 240 magyar játékfilm és mintegy 700 dokumentumfilm elkészítését támogatták. Az előző ciklus alatt még szocialista képviselőként tevékenykedő filmrendező, Kósa Ferenc – aki a közalapítvány elnöke – 2007 februárjában kifejtette, hogy a kulturális tárca integrációs törekvése miatt az ő testületük „elvesztené saját hatáskörét a pályáztatások terén, és mint kvázi tanácsadó testület működhetne csak a jövőben”.⁴  A Magyar Történelmi Film Közalapítvány létrejöttétől 2006 végéig 2,7 milliárd támogatást kapott az állami költségvetésből, s ugyanezen idő alatt 2,9 milliárd forintot osztott szét filmek készítésére.

Közben sikeresen lezajlott a 38. Magyar Filmszemle is, amelyen számos, a filmszakmát érintő bejelentést tett a szaktárca vezetője. A széles közönség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy mintegy harminc százalékkal, 6,2 milliárdról 4,67 milliárdra csökken az 1991-ben alakult MMK költségvetési támogatása a tavalyihoz képest. 2008-ban 4,98 milliárd, 2009-ben 5,59 milliárd, 2010-ben pedig 6,3 milliárd lesz a támogatás, s ezzel arányosan csökken majd az éven túli állami kötelezettségvállalás mértéke is. A tárca egyúttal tulajdonba adta az MMK-nak a Mafilm Zrt.-t, a Magyar Filmlaboratórium Kft.-t, valamint az Uránia Nemzeti Filmszínházat is. A Mafilm Zrt. korábban az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Zrt. tulajdonában lévő részvényeinek⁵  a megszerzése ugyanakkor terhet is jelent az MMK-nak, hiszen a kormány december 20-i döntésének megfelelően a közalapítványnak át kell vállalnia a Mafilm 76,2 millió forintos kamatmentes kölcsönét, amellyel a cég az ÁPV Zrt.-nek tartozik. Elemzők szerint ezzel egyáltalán nem rendeződött megnyugtatóan az egykori nemzeti filmvállalat sorsa, hiszen az folyamatosan veszteséget termel (2005-ben mintegy százmillió forintot), s további működtetéséhez nem várható a költségvetésből pénz. Ugyanakkor az MMK jövőbeni kettős szerepével – azzal, hogy egyszerre lett piaci szereplő, s maradt pénzelosztó szervezet – éppen a közalapítvány eddig is sokak által vitatott függetlensége válik kérdésessé.

A 2007-ben megrendezett 38. Magyar Filmszemlére minden addiginál több, 315 alkotást neveztek be. A versenyprogramban 17 játékfilm, 39 dokumentumfilm, 30 kísérleti és kisjátékfilm, valamint 9 tudományos-ismeretterjesztő alkotás szerepelt. A rendezvény összköltségvetése 155 millió forint volt, ebből 120 millió forintot adott az MMK, 35 millió forint pedig a támogatóktól származott. A programban szereplő 34 játékfilm több mint 12 milliárd forintos összköltségvetéssel készült el.

Hiller István a 2006. december 14-i parlamenti szakbizottsági meghallgatásán az új kormány első féléves kulturális politikáját „kezdeményező és aktív politikaként” írta le. A kezdeményezés és az aktivitás főbb eredményeinek a Közkincs és a Tengertánc programok sikerét tartotta. A Közkincs hitelprogramra 42 darab pályázat érkezett be 2006-ban (a minisztérium tájékoztatása szerint a program indulása óta 2006 végéig 186 pályázat összesen 3 milliárd 414 millió forint hitelösszeggel szerepelt, ebben a közművelődés céljaira pályázók 2 milliárd 514 millió, az ifjúsági klubok 430 millió, a könyvtárak 263 millió, a múzeumok 207 millió forinthoz jutottak). A munkahelyteremtő hatással is rendelkező program elsősorban beruházási és felújítási célokat szolgált, de kisebb részben közkulturális létesítményeket is kialakítottak a támogatásból.

A miniszter nagy sikerként élte meg a népi kultúra támogatására létrehozott Tengertánc programot is. Összesen 831 beadott pályázatból 302 pályázat nyert el 174 millió 400 ezer forintnyi támogatást. A Tengertánc program két alfejezetből áll: a népi kultúrát megőrző és megújító helyi alkotóközösségek és -műhelyek támogatásából, valamint a népművészeti és hagyományőrző tájházak infrastrukturális fejlesztését szolgáló Tengertánc II. programból. Az első részhez 718 pályázat, a másodikhoz 81 pályázat érkezett a tárcához. A népzenei tehetségek szakmai promócióját és a modern népi kultúra tudásbázisának erősítését szolgáló, időközben elindított Tengertánc III. és IV. alprogramokra 4, illetve 28 pályázatot nyújtottak be. Már a program mögött álló szakmai háttérből is látszik, hogy ez volt a tárca legsikeresebb kezdeményezése, de jegyezzük meg, hogy a Tengertánc indítása a Közkincs, az Alfa és a PANKKK programmal együtt még Bozóki András nevéhez köthető.

A szintén „örökségként” kapott PANKKK program keretében vidéki ifjúsági klubok programjaihoz 198 229 500 forintnyi támogatást nyújtott a kulturális kormányzat. Ebből klub- és koncerttámogatásra 114 229 500, promóciós pályázatra 13 millió, a Zenei Exportiroda működési támogatására 50 millió, a Hangfoglalás Fesztivál költségeire 5 millió, míg a Fonó Budai Zeneház vidéki világzenei programjainak támogatására 16 millió forintot. 79 klub adott be pályázatot 2014 koncert megrendezésére, ebből 765 amatőr és 1249 professzionális zenekari produkció valósult meg. Támogatás szerint régióban a Dél-Alföldön tizenhárom, a Dél-Dunántúlon tizennégy, az Észak-Alföldön kilenc, Észak-Magyarországon tizenhárom, a Közép-Dunántúlon öt, Közép-Magyarországon tizenkettő, a Nyugat-Dunántúlon tizenhárom produkció megvalósítása történt. A még Bozóki által elindított, Hiller által továbbvitt programok közül éppen a PANKKK váltotta ki a legnagyobb szakmai vitát, hiszen többen vitatták, hogy a média és a bulvár határán mozgó, nyilvánvalóan üzleti célokat is szolgáló könnyű, populáris műfajok érdemesek-e a központi támogatásra, illetve hogy a közösségteremtő célú klubprojektek támogatása mennyiben tartozik a tárca feladati közé, összevetve például olyan intézmények támogatásával, mint a Fonó Budai Zeneház.

Az irodalmi és könyvszakmai területen komoly problémák tapasztalhatók, amelyek a terület rendezetlenségének, illetve átgondolatlan támogatási koncepciójának tüneti jeleiként értelmezhetők. Csak néhány területen érzékelhető előrelépés, így például a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA)⁶  ügyében, ám itt is csak 2007 májusára sikerült a hosszú távon kiszámítható finanszírozás érdekében új típusú szerződést kötni. A tagokkal kötött élethosszig tartó megállapodás szerint az írók műveinek felhasználási jogáért fizetendő díjat beépítik a költségvetésbe. 2007-től kezdődően a minisztérium nem évről évre más forrásból származó, különböző összegű juttatást fizet, hanem havonta a mindenkori minimálbér négyszeresét kapja kézhez a DIA 36 élő tagja. A felhasználási jog az írók, költők halála után 70 évig érvényes, így a már elhunyt 14 alkotó, illetve a 16 posztumusz tag jogutódjainak egyszeri, egyéves összeget folyósít a minisztérium.

A legtöbb vihart az írószervezetek működési támogatása váltotta ki. 2006-ban szinte valamennyi, a tárca által támogatott művészeti társadalmi szervezet állami támogatását drasztikusan csökkentették (átlagosan a korábbi összegek harmadára), de az utóbbi másfél évtizedben példa nélküli módon a megítélt éves összegeket, amelyekkel az év végével el is kellett számolni, decemberig nem utalták át a szervezetek számlájára. A Magyar Írószövetség 2006. december 11-én kiadott nyilatkozata hatására a tárca közvetlenül a karácsonyi ünnepek előtt utalta át a szervezetek támogatását.

Arató Gergely államtitkár decemberben egy azonnali parlamenti kérdésre adott válaszában még reménykeltően nyilatkozott a szervezetek 2007-es támogatásáról. „Ami a jövő évet illeti, arra törekszünk, hogy felgyorsítsuk a folyamatot, és az első félévben mindenképpen hozzájuthassanak a 2007. évi támogatáshoz is a kultúrában érdekelt, érintett társadalmi szervezetek” – hangzott el bejelentésében. Már rögtön az új esztendő elején nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a tárca tartja magát a költségvetési törvényhez, s a művészeti szervezetek számára költségvetési támogatást nem kíván adni. Az áttörést az irodalmi szervezetek korábban példa nélküli összefogása jelentette. A szervezetek 2007. április 26-án nyílt levélben fordultak Hiller Istvánhoz, tiltakozva az ellen, hogy „a kulturális tárca megszüntette a forrást, mely ezeknek a kiemelten fontos, közhasznú kulturális egyesületeknek a működését lehetővé tenné”. A miniszter 2007. május 16-án jelentette be, hogy az írószervezetek 2007-ben is megkapják a kulturális tárcától azt az összeget, amellyel 2006-ban támogatta működésüket az állam. A tárcavezető a kormánydöntést ismertetve elmondta, hogy a minisztérium egyensúlyi tartalékának első negyedéves részét szabadítják fel, s az így keletkező forrásokból az írószervezetek összesen mintegy 10,6 millió forintot kapnak.⁷ 

Az irodalmi élet képviselőinek komoly gondot okoz a Magyar Könyv Alapítvány elsorvasztására tett kormányzati kísérlet is. A Magyar Könyv Alapítványt 1992-ben hozta létre az akkori kultusztárca a minőségi magyar könyvkiadás és -terjesztés megsegítésére. 1992-ben még 100 millió forinttal gazdálkodott a magyar irodalmi, képzőművészeti és ismeretterjesztő köteteket egyaránt támogató alapítvány, s a kezdeti időszakban még évente négy pályázatot hirdettek meg. A források szűkülése miatt az utóbbi években már csak évente kétszer tudtak pályázatot kiírni a magyar kiadók számára. 1997-től 2004-ig 80 millió volt az évenkénti elosztható pénz, 2005-ben már csak 70 millió forintot kaptak a tárcától. 1997-ben jött létre a magyar irodalmi művek külföldi megjelenését elősegítő Fordítástámogatási Iroda, amely évi 20 millió forinttal gazdálkodik. Ez utóbbi összeg az induláskor is nagyon kevésnek bizonyult, főleg ha mellétesszük a világ hasonló nagyságú nemzetei ilyen tevékenységét támogató alapítványainak költségvetését, ám a hazai könyvkiadást támogató források nominális csökkenése a lehető legrosszabb fejlemény. A piacilag nem sikeres, ugyanakkor a nemzeti kulturális örökségünk, tudományos életünk szempontjából meghatározó jelentőségű kötetek ezen alapítványon keresztüli támogatására 2006-ban már csak 50 millió forint jutott. Bár 2006-ban a minisztériumtól kapott 50 millió forintot a leköszönő miniszter kiegészítette még 20 millióval a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) kezelt miniszteri keretéből, ám ez olyan bonyodalmakat okozott, aminek köszönhetően a Könyv Alapítvány nyertes pályázóinak az év végén újabb – igaz, formális, de eléggé bonyolult – pályázatot kellett benyújtaniuk az NKA-hoz. A Könyv Alapítvány egyetlen esélye, hogy a budapesti, Hermina úti székház a saját tulajdonuk, és folyamatosan bérbe adják egy részét, jelenleg is kilencvenszázalékos a kihasználtsága.

Koncepcionálisan érzékelhető egy olyan elmozdulás a kulturális életben, amelynek eredményeképpen létrejönnek nagy médiafelületet is biztosító, széles közönséget vonzó, ugyanakkor igényes, szakmailag is fontos projektek. Ezeknek a kitalálása, az irány megszabása még az Orbán-kormány utolsó éveihez köthető, bár az akkor elkezdett tárgyalások már a Medgyessy-kormány idején értek be (gondoljunk csak a Szépművészeti Múzeum nagy projektjeire vagy a Művészetek Palotája átadására). 2006-ban szerencsére folytatódtak az ilyen kulturális akciók, közülük is kiemelkedett a Szépművészeti Múzeumban megrendezett, nemzetközi figyelmet is hozó Van Gogh-kiállítás. Az ilyen projektek számának növelésével a kulturális turizmus is jelentősen növelhető lenne, ám ehhez a Bécséhez hasonló intézményrendszerre, nagy, korszerű kiállítóhelyekre, múzeumokra lenne szükség. A komolyabb kiállítások közül kiemelkedik még a kevésbé népszerű, de nemzetközi kapcsolatok tekintetében fontos kortárs skandináv tárlat, amelyet a Műcsarnokban rendeztek meg, s amelyet Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia és Izland kulturális alapjai, valamint hazánkban is érdekelt vállalkozások finanszíroztak. Hasonló magyar vagy közép-európai projektekre, a magyar kultúrának a jelenleginél sokkal aktívabb külföldi megjelenítésére nagy szükségünk volna. A 2006-os év nagy, állami forrásokat is felvonultató kiállításai közül még kiemelhetjük az Iparművészeti Múzeum Esterházy-kincsek című kiállítását.

Miközben sokan örültek a nemzetközi kiállításoknak, a képzőművészek kedélyét is egy komoly intézmény-összevonási ügy borzolta fel: a jelenlegi kormányzat kezdeményezte az Ernst Múzeumnak a Műcsarnokkal való összevonását. Mindezt akkor, amikor a Műcsarnokot is kht.-vá alakítják. Ebből a lépésből pedig az is következik a jelenlegi jogszabályi környezetben, hogy 2007. július elseje után a kht.-t nonprofit gazdasági társasággá kell átalakítani. Az Ernst Lajos műgyűjtő örökségeként ránk maradt csodálatos kiállítóteret az ötvenes évektől a Műcsarnok fennhatósága alá rendelték, ám 2000-ben újra leválasztották anyaintézményéről, és a Dorottya Galériával együtt közhasznú társaságként üzemeltették tovább. A múzeumi törvény szerint a múzeumok és gyűjteményeik a jövőben nem élveznek védelmet, vagyonuk az államkincstár tulajdonába került, így a 2006-ban még 70 millió forintnyi támogatást kapott kht., illetve az intézmény sorsa kérdésessé vált. 2006. december végén az igazgató, Keserü Katalin levelében tett javaslatokat a szakminiszternek a múzeum korszerű üzemeltetésére, ám felvetéseire választ sem kapott. Később Hiller István arra kérte az igazgatónőt, hogy a következő fél évre még vállalja el a múzeum vezetését, de a kérést az intézmény várható leépítése miatt Keserü Katalin elutasította.

A második Gyurcsány-kormány első évében a kulturális kormányzathoz köthető képzőművészeti botrány a Ludwig Múzeum igazgatói kinevezéséhez kötődik. Sajnos, korántsem tűnik túlzásnak az Index című internetes újság 2007. február 27-i, Feudalizmus a Ludwig Múzeumban című cikke, amelyből megtudjuk, hogy a minisztérium – a jogszabályi előírásokat figyelmen kívül hagyva – pályázati kiírás nélkül meghosszabbította a hatvanhat éves, 1993 óta igazgatóskodó – egyébként kiváló szakember – Néray Katalin szerződését. „Azt kutatva, miért védi a kulturális minisztérium az igazgatói posztot, kiderült, hogy a múzeumban a legjobb értelemben vett feudális viszonyok uralkodnak: az igazgatónő trónörököst keres, a minisztérium pedig megérzéseivel kutat a jövőben.”

Hiller István már a miniszterjelölti meghallgatásán is kiemelte a parlamenti bizottság előtt a határon túli magyar kultúra ügyének, támogatásának jelentőségét. A szándékkal sokan szívesen azonosulnak, ezért örömmel támogatnák a 2006. június 7-i ülésen elhangzottakat: „van módunk arra, hogy a határon túli magyar kultúrát, az országunk területén a […] pezsgő kulturális életet úgy kapcsoljuk össze, hogy ebben képes legyen a kulturális politika mindezt bemutatni külföldön, és az egyetemes kultúrát Magyarországra hazahozva teljessé tenni ezt a képet. Esélyünk van tehát arra, hogy a magyarság kultúráját, határon túli és határon inneni kultúrát úgy tudjunk egy szerkezetbe foglalni, hogy azt külföldön és itthon, a külföldi, az egyetemes kultúrát pedig Magyarországon bemutatni eredményünk legyen. Ehhez meg akarom teremteni az intézményrendszert, és azzal, hogy az Oktatási és Kulturális Minisztériumot háttérintézményeivel együtt, már a két minisztériumi jogelőd háttérintézményeivel együtt tudjuk kezelni, erre jobb esélyünk van, […] mint a 20. század második fele óta bármikor.” Ehhez képest soha nem látott visszaesés történt a határon túli magyar kultúra támogatásában. Az 1990-ben alapított Illyés Közalapítvány honlapján 2007 májusában az olvasható, hogy „A Fővárosi Bíróság 2007. március 19-ei hatállyal az Illyés Közalapítványt megszüntette, feladatait és kötelezettségeit a Szülőföld Alap veszi át”.  Miközben a határon túli magyarság nagy része nehezen tudja feldolgozni azt a traumát, amit a kettős állampolgársággal kapcsolatos anyaországi népszavazás okozott, addig az anyaországban nem hívják össze a Magyar Állandó Értekezletet, és minimalizálódik a határon túli magyar oktatási, kulturális műhelyek támogatása. A határon túli magyarok számára az Illyés Közalapítvány megszüntetése az utóbbi évek legrosszabb üzenete volt.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb botránya a több mint százhúsz éves, a világ kulturális életében is előkelő helyen jegyzett Operaház körül zajlott. 1884 óta az intézményt többször átalakították, átszervezték, legutolsó alapító okiratát 1996-ban fogadták el. Bozóki Andrásnak a közvéleményt is megdöbbentő személyi döntéseit Hiller István a kormányváltás után úgy igyekezett korrigálni, hogy Hegyi Árpád Jutocsa főigazgató után miniszteri biztosként a tárca korábbi államtitkárát, a szocialista politikus Vass Lajost nevezte ki az intézmény élére 2006. júliustól, fél évre terjedő időszakra. Később Vass Lajos megbízatását a vezetői pályázat elbírálásáig meghosszabbították. Vass miniszteri biztosként azt vállalta, hogy a botrányok után nyugalmat és alkotói békét teremt az Operaházban, a 2006–2007-es évadot véglegesíti, elindítja a pénzügyi konszolidációt, hosszú távú koncepció kidolgozását kezdi meg, valamint előkészíti a 2007–2008-as évadot. Bár a miniszteri biztos tevékenysége valóban nyugalmat hozott a Bozóki András által kinevezett dilettáns vezetés működése után, mégis számos megoldatlan kérdés maradt az Operaházban. Egy ilyen nagy múltú intézményben nem lehet évente vezetőt cserélni. Nyugat-Európában az operák öt évre előre terveznek, nálunk jelenleg jó, ha két évad programját látja előre a vezetés. Szinetár Miklós 2001 júniusáig volt igazgató, ettől kezdve három újabb igazgató váltotta egymást: Locsmándy Miklós tíz hónapig, Szinetár Miklós újabb három évig és Hegyi Árpád Jutocsa ismét csak tíz hónapig vezette a patinás művészeti műhelyt. Az állandóság, a biztonság hiánya károsan befolyásolta a gazdálkodást is, nem véletlen, hogy különösen feltűnőek a finanszírozás anomáliái. Az Operaház gazdasági igazgatójának parlamenti beszámolója szerint 2001-ben ígéretet kaptak arra, hogy négymilliárd forinttal megemelik a támogatásukat. 2002-ben nem az egész négymilliárd forintot, hanem több részletben 3,8 milliárdot kaptak. 2003. január 1-jén a négymilliárd forintos támogatást kapásból a minisztérium félmilliárd forinttal csökkentette. 2002-ben, amikor Locsmándy Miklós az ígéretet megkapta a négymilliárd forintos támogatásra, akkor ennek megfelelően állapította meg a különböző részlegek bérkeretét, a bérrendszer ennek a négymilliárd forintos összegnek a reményében épült ki. Azonban nemcsak 2003-ban csökkent a támogatás félmilliárddal, hanem később is. A kormányzati ígéretek szerint a 2005. évi támogatás 4,5 milliárd forint lett volna, csak „a Hiller–Szinetár-féle megállapodás következtében sikerült ezt visszatornászni”.⁸  2005 januárjában a várt támogatás 4,5 milliárd forint volt, de az előző év decemberében megkötött megállapodás értelmében ezt is lejjebb vitték. A 2006-ra és 2007-re ígért támogatás, valamint a 2006. évre odaígért 300 millió forint egyszeri kötelezettségvállalás sorsa sem alakult kedvezően. Ezt a megállapodást a minisztérium Hegyi Árpád Jutocsa színrelépésekor egy egyezséggel eltörölte, és az Operaház támogatása 5,3 milliárd forint lett.⁹ 

Az Operaház az utóbbi években folyamatosan emelte jegyárait. Az áremelés mértéke 2005-ben 30 százalékos volt, a második Gyurcsány-kormány első évében újabb 10 százalékot ért el. Bár a finanszírozási gondok még megoldásra várnak, az Operaház körüli botrányok elcsitulhatnak, hiszen 2007 májusában Hiller István kihirdette a Magyar Állami Operaház vezetői tisztségeire kiírt pályázat eredményét: öt évre Vass Lajos lett az új főigazgató, Fischer Ádám pedig az új főzeneigazgató. A május 10-én lezárt pályázatra egyébként hatan adtak be egyéni pályamunkát: négyen a főigazgatói, ketten a főzeneigazgatói posztra.

A magyar kulturális intézményrendszer jelentős részét az önkormányzatok tartják fenn. Különösen fontos a megyei intézményrendszer, hiszen a megyék működtetik a megyei múzeumokat, levéltárakat, könyvtárakat, valamint a művelődési központokat. Ezek költségvetése természetesen nem a kulturális minisztériuméhoz tartozik, de a betöltött szerepük fontossága, valamint a második Gyurcsány-kormány megyepolitikája miatt feltétlenül kell szólni róluk néhány szót, valamint arról a kulturális tárcához kötődő szabályozásról, amely a nagy vidéki múzeumok ellehetetlenüléséhez vezethet.

A 2006-os önkormányzati választások nagyarányú polgári győzelme (amelynek eredményeként tizennyolc megye fideszes irányítású lett) a megyék elsorvasztásának, valamint az erőszakos régiósításnak a szándékát hozták a kormányzat részéről. A választott testületekkel nem rendelkező, tehát a demokratikus kontrollt mellőző, a helyi választói akaratot és politikai szimpátiát figyelmen kívül hagyó régiók létjogosultságát ügyes kommunikációs fogásokkal EU-követelményként állítja be a kormányzat. Az erőteljes megyeellenes kommunikáció mellett egyértelmű kormányzati törekvés a döntések régiós szintre emelése (ahol a döntéshozó testületekben nem az önkormányzati választásokon győztesek vannak többségben, hanem a kormány által kinevezett, delegált személyek, tehát azok, akik nem a helyhatósági, hanem a parlamenti választásokon kaptak felhatalmazást a vezetésre), amelyet a megyék költségvetésének jelentős megnyirbálása egészít ki. Ugyanakkor a kötelező feladatok száma és finanszírozási kötelezettsége nem változott. Így kérdésessé válik a jelentős szellemi munkát folytató vidéki kulturális intézményhálózat jelenlegi színvonalon tartása, a fejlesztésekről, nagy kulturális beruházásokról pedig a megyék többségének le kell mondania.

A 2007. évi költségvetésben elmaradt az önkormányzatok gazdálkodásának átfogó reformja, s nem történt semmilyen fontos változás a feladat- és hatáskörök elhatárolása tekintetében. A közüzemi díjak erőteljes növekedése, a 2006. szeptemberi kedvezményesáfakulcs-eltörlés szintén kedvezőtlenül érintik a fenntartókat s intézményeiket. A helyi közművelődési és közgyűjteményi feladatok esetében 2005-ben 1227, 2006-ban 1166, 2007-ben 1135 forint/fő a központi normatív hozzájárulás. Ebből látszik a tendencia: a folyamos csökkenés további kivonásokat eredményez. A kultusztárca által sikeresnek ítélt mozgókönyvtári projekt pedig hosszú távon inkább a kisebb települések, az aprófalvak kulturális elszegényedését vetíti előre, mint a kultúra sikeres szállításának útját. Mindenképpen a helyben maradó, helyben fejlődő intézményeket, könyvtárakat kellene támogatni.

A 2007-es költségvetés szerint jelentősen csökken az artmozi-hálózat és a múzeumok szakmai programjainak támogatása is, s bár a színházak támogatása szinten marad, a közműárak erőteljes növekedésének fedezésére az intézmények költségvetésében nincsenek tartalékok.

Egy 2007-es rendeletmódosítás következtében különösen nehéz helyzetbe kerülhetnek a régészek s a régészeten keresztül jelentős forrásokhoz jutó megyei múzeumok. Politikai oldalról többen a megyékkel szembeni újabb támadásnak minősítették a kulturális kormányzat azon szándékát, hogy a múzeumok a nagy építési, útépítési beruházásoknál a feltárásokra fordított összeget nem közvetlenül kapnák meg. A régészeti lelőhelyek feltárásának szabályairól szóló rendelet módosítása alapján, „a források hatékonyabb, egységes szakmai standardok és eljárásrend alapján történő felhasználása” érdekében és a „szakmai munkát erősítendő” létrejön a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat. A kulturális kormányzat ebben az esetben sem egyeztetett a szakmai szervezetekkel, intézményekkel, pedig a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége 2007. február 23-i kibővített elnökségi ülésén erőteljes tiltakozást fogalmazott meg a 18/2001. (X.18.) NKÖM-rendelet módosításának közreadott tervezete ellen. A szakemberek szerint „a tervezet elfogadása utat nyit az ország területén található kulturális örökség, régészeti lelőhelyek hivatalos körülmények között történő elszakítására, elpusztítására. Ennek nyomán olyan zűrzavar alakul ki, amely beláthatatlan módon visszaveti a tervezett beruházásokat. […] A rendelettervezet előkészítésében olyan közreműködőkre támaszkodtak, akik a gyakorlati régészeti munkákban nem rendelkeznek tapasztalatokkal.”

Mint oly sok esetben, itt is a milliárdos nagyságrendű források feletti rendelkezés megszerzése a tét, s a döntéshozóknak nem számítanak a szakmai érvek, sőt cinikusan szakmai szempontokra hivatkozva hozzák meg a döntéseiket. A változtatás kialakult végső formájában a nagyberuházásokhoz kapcsolódó megelőző régészeti feltárások elvégzését rendeli az új szervezet alá. Az első szakaszban a Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő Zrt. által és a Vásárhelyi-terv keretében megvalósuló 100 milliós értékhatár feletti, illetve az 1,5 milliárd forintot meghaladó beruházásokat jelenti (pl. autópálya-építések), de egy év múlva ez utóbbi értékhatár 500 millióra fog csökkenni. Az átmeneti időszak alatt a szakszolgálatnak úgy kell kiépülnie, hogy a kibővülő feladatok mennyiségével meg tudjon birkózni. Ezzel a döntéssel a kormányzat részben elveszi a területileg illetékes megyei múzeumoktól a feltárási jogokat és az ehhez kapcsolódó forrásokat, ami nem csekélység, hiszen a jelenlegi szabályozás szerint az építtető köteles a teljes beruházási összeg 9 ezrelékét régészeti feltárásra fordítani. Ezt a jövőben központilag porcióznák és ellenőriznék, s nem a megyei múzeumok kapnák meg. A Megyei Múzeumok Igazgatóságai Szövetségének szakmai állásfoglalása szerint a rendelet sérti a megyei múzeumok illetékességét saját gyűjtőterületükön. A megyei múzeumi szervezetek regionális monopolhelyzetét egy központi szakszolgálat tényleges, országos monopolhelyzete váltaná fel, ami drágább s szakmailag átláthatatlanabb lenne, mint a jelenlegi rendszer. Az új szabályozás veszélyezteti a leletanyag muzeológiai gondozását, a raktározást, a műtárgyvédelmet, a kiállítások rendezését. Bár a rendelet szerint ezeket a feladatokat továbbra is a múzeumok végzik, de csak akkor, ha vállalják a gondozást; ha nem vállaják (vagy nem tudják vállalni), akkor a Magyar Nemzeti Múzeumba kerülnek az anyagok. A befogadó intézmény tehát a muzeológiai gondozásra kaphat a szakszolgálattól forrásokat, ami eléggé bizonytalannak tűnik, hiszen a korábbi rendszerben is éppen a szakszerű tárolás, a feldolgozás és a kiállítás feltételeit nem tudták teljes egészében biztosítani a megyei múzeumok. A rendelet következtében várható, hogy a vidéki múzeumokban dolgozó régészek egy része állás nélkül marad, s a szakma képviselői a más területeken is tapasztalható, átpolitizált viták részesei lesznek.

A 2007-es állami költségvetés kulturális részeiről összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy nominálisan nem kevesebb, mint 2006-ban, ám ez csalóka adat, hiszen a Művészetek Palotájának törlesztése 6 milliárd forinttal több (8,6 milliárd forint), mint az elmúlt esztendőben. Ez az újabb nagy kulturális beruházásokat eleve lehetetlenné tevő teher a következő években is megnehezíti a kulturális tárca irányítóinak munkáját, s valójában az intézményfenntartásra fordítható összegeket csökkenti.¹⁰  A költségvetési számokat figyelő ágazati vezetőket a szaktárca 12,3 milliárd forintnyi egyensúlyi tartaléka sem nyugtatja meg, hiába kommunikálja azt a miniszter, hogy „az ország financiális helyzetétől függően ez az összeg lehívható”.¹¹  Az egyensúlyi tartalék valójában csak akkor hívható le, ha a tárcaköltségvetést végre tudják hajtani, ugyanis ha elszaladnak a kiadási oldalon, vagy rosszul teljesítenek bevételi oldalon, tehát nem felelnek meg a konvergenciakritériumoknak, akkor a minisztérium ehhez a tartalékhoz nem juthat hozzá. Ennek természetesen előnye is van, hiszen fegyelmező erővel hat, s a kiegyensúlyozott gazdálkodásra kényszeríti a tárcát.

A kormányzat szerint a 2007-es költségvetésben – éppen a már tárgyalt 2118-as kormányhatározat eredményeként – az igazgatási kiadások jelentősen csökkentek. Bár a költségvetés számaiból ennek épp az ellenkezője látszik: az igazgatási kiadások nominálisan növekednek, de a parlamenti vita során a tárca gazdasági szakállamtitkára kifejtette, hogy „ha valaki a részletezésből követi, milyen költségvetési testek kerülnek beépítésre ebbe az igazgatási költségvetésbe, akkor látszik, hogy az igazgatási feladatok volumene csökken, a szakmai feladatokra fordítható kiadások volumene nő”.¹² 

A 2007-es költségvetés egyik legnagyobb problémája, hogy nincs összhangban a 2006 nyarán elfogadott intézmény-összevonási tervvel, a formálódó új struktúrával, már csak azért sem, mert a 2118-as kormányhatározat eredeti irányai is több ponton módosultak. Így éppen a kiszámíthatóságot, a biztonságos működés hátterét nem tudja garantálni a költségvetési törvény. De részleteiben is számos probléma látszik. Például drasztikusan csökkent a múzeumi rekonstrukciókra fordítható források mértéke. Az eredetileg egymilliárd körüli kerettel indult, a múzeumok támogatását célzó Alfa-program költségvetése a negyedére zsugorodott össze. A Nemzeti Örökség Programot, amely 2002-ben közel kétmilliárd, de 2006-ban már csak 300 millió forinttal működött, megszüntetik, mert nincs rá pénz. Csökkentek a források az egyéb kulturális tevékenységi beruházások, az örökségvédelmi fejlesztések, a külföldi kulturális intézetek bővítése, rekonstrukciója, kiépítése esetében is. Reálértéken csökken a helyi önkormányzatok hivatásos zenekari és énekkari, a színházak, bábszínházak támogatásának a mértéke. Számos példát lehetne még sorolni a támogatások teljes elvételére vagy a csökkentésére. Van azonban pár rovat, ahol nőnek a források: például a „vári rekonstrukció” kerete 300 millióról 763 millió forintra emelkedett. Ugyanakkor Halász János joggal emelte ki a parlamenti bizottsági vitában, hogy az ilyen emelések mellett mindig vannak csökkentések is, hiszen a „kulturális tevékenység beruházása”-keret 670 millióval csökken. „Az egyiket csökkentik 670-nel, a másikat emelik 463-mal. Ha ezeket összevonjuk, máris mondhatjuk azt, hogy általában jelentősen csökkentik – vári rekonstrukció emelkedése ide vagy oda – a kulturális tevékenység beruházásait.” Hasonló módszer látható a könyvtári és közművelődési érdekeltségnövelő támogatások esetében is, ahol a 2006-os 500 millió forintot helyett 2007-re 710 milliót terveztek, de a 210 millió forintos emelkedéssel szembe lehet állítani a „A jövő könyvtára” címen elvont 175 millió forintot.

A színházak támogatására 943 millió forintot szán a 2007-es költségvetés. Ez éppen annyi, mint az előző évben, tehát még az inflációt sem követi, ugyanakkor azzal a trükkel éltek a költségvetés összeállítói, hogy beemeltek egy új sort (Alternatív színházi és táncszínházi társulatokat befogadó műhelyek), amelyre 137 millió forintos támogatást szántak, az összes többit (a szabadtéri színházak, nemzetiségi színházak, színházi vállalkozások, alternatív színházak költségvetését) pedig ezzel csökkentették.

Az alapítványok 2007-es költségvetési támogatása is átalakult, bizonytalanabbá vált. Korábban a Magyar Alkotóművészek Közalapítvány, a Magyar Könyv Alapítvány, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, az ’56-os Közalapítvány, a Politikatörténeti Alapítvány, a Holokauszt Közalapítvány, a Terror Háza Múzeumot Működtető Közalapítvány, az Európai Utas Alapítvány és a Budapesti Fesztiválzenekar Alapítvány külön soron szerepelt, 2007-től csak „alapítványok támogatása” címén kerültek be a törvénybe, a 2006-osnál kevesebb főösszeggel.

Miközben Hiller István 2006 decemberében a kormány elé tárta A kulturális modernizáció irányai című, hangzatosnak tűnő, még a Magyar Narancsban is ízekre szedett dolgozatát, aközben a tárca egyértelműen a könnyebb ellenállás irányába mozdult. Egyrészt nem volt képes a pénzügyminisztériummal szemben a kultúra pozícióinak védelmezésére, másrészt a valóban szükséges intézményi reformok, a „kulturális rendszerváltozás” helyett inkább csak ott alakít át vagy von össze, ahol az szakmailag indokolatlan ugyan, de viszonylag könnyen megoldható. Eközben folyamatos botrányoktól hangos a kulturális közélet. Gondoljunk csak az eddig felsoroltakra vagy a részletesen nem említett esetekre, mint például a Teleki Intézet megszüntetésére vagy a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt körüli botrányokra. S közben ki figyel arra, aminek valóban nagy visszhangot kellett volna vernie? Ki foglalkozik a kulturális élet komoly problémáival? Ki figyel a magyar kultúrára?

Jegyzetek

1Az adatok nem tartalmazzák a háttérintézmények dolgozóinak számát.

2Elhangzott az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. június 7-én megtartott ülésén (részlet a hivatalos jegyzőkönyvből).

3Halász János képviselő kérdései az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. december 14-i ülésén (részlet a hivatalos jegyzőkönyvből).

4Elhangzott a Duna Televízió 2007. február 3-i Híradójában. Forrás: www.dunatv.hu/cikk.html?id=58251.

5Az értékpapírok 14 százaléka a döntés előtt is az MMK tulajdonában volt.

6Az 1998-ban kormányzati kezdeményezésre létrejött, évente egy íróval, költővel bővülő DIA a Kossuth-díjas, illetve babérkoszorús alkotókat tömöríti. Működtetője a Petőfi Irodalmi Múzeum.

72005-ben csak a Magyar Írószövetség több mint 20 millió forintos működési támogatást kapott a szaktárcától.

8Hetényi Márta gazdasági igazgatónak (Magyar Állami Operaház) a szavai. Elhangzott az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. november 7-én megtartott ülésén (részlet a hivatalos jegyzőkönyvből).

9Hetényi Márta gazdasági igazgató az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága 2006. november 7-i ülésén elhangzott hozzászólása alapján.

10A szocialista tárca ennek az esetnek a megítélésekor a beruházást megkezdő Orbán-kormányra szokta hárítani a felelősséget. Valójában 2002 után a szocialista–szabaddemokrata kormány teljesen átalakította a Művészetek Palotája építésének finanszírozását. Az épület a tervezetthez képest két évvel később készült el, s így csak 2005-ben adták át. Új konstrukciós szerződést is kötöttek, és a korábbi körülbelül 30 milliárdos bekerülési költség a minisztérium bevallása szerint több mint 70 milliárd forintra rúgott. Eredetileg egy tízéves visszafizetési konstrukció volt életben, ezt is átalakították harmincéves futamidejűre.

11Ezt a miniszter a Népszavának adott 2006. december 20-i interjújában mondta. Az interjú olvasható Hiller István honlapján is: www.hiller.hu/article_details.php?id=605.

12Závecz Ferenc szóbeli kiegészítése az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának 2006. november 14-i ülésén (részlet a hivatalos jegyzőkönyvből).

Nyitólap