Hendi Péter

Café Stockholm (3)

Megéri-e?

Megkérdezték egyszer Erasmus Szabót, hogy megéri-e magyarul írni annak, aki külföldön él. A kérdést egy genfi barátja tette fel, aki a témáról a hungarológusok debreceni összejövetelén szándékozott előadást tartani. Abban maradtak, hogy Erasmus, amolyan házi feladatként, elgondolkozik a dologról. Teltek a napok és hetek, ám az elgondolkozásra csak nem került sor. Valami mindig közbejött. Hogyan tudnám, hogy mit gondolok, még mielőtt kimondtam volna, mondta egyszer egy hölgy, és Erasmus napokig töprengett rajta, hogy melyik regényben vagy színdarabban találkozott azzal a hölggyel. Nem csoda hát, hogy nem haladt a házi feladattal. Aztán egy napon, nem sokkal éjfél után, a kedvenc caféjában felütötte a laptopját, és addig pötyögött rajta, amíg meg nem tudta, hogy mit mond majd a barátjának. Többé-kevésbé a következőket:

„Ha igennel vagy nemmel válaszolnék, rögvest becsapnám vele a hallgatókat. Közelítsünk inkább úgy a megoldáshoz, hogy egy kérdésből kettőt csinálunk:

Egyrészt: megéri-e írni? Másrészt: megéri-e magyarul írni?

Nyilvánvaló, hogy a második kérdésnek csak akkor van értelme, ha az elsőre már igennel válaszoltunk. Logikailag persze nincs kizárva, hogy írni ugyan nem érdemes, de magyarul írni igen, ám ezt a különös esetet most hagyjuk figyelmen kívül.

Amikor tízéves koromban eldöntöttem, hogy író leszek, fel sem merült bennem a kérdés, hogy megéri-e vagy sem. Téli estékre emlékezem, amikor anyám és nővérem sokáig olvastak az ágyban, én meg a plafont nézve vártam a lámpaoltást. Egyszerre arra gondoltam akkor, ha én írtam volna azt a könyvet, melyet anyám vagy a nővérem a kezében tart, és amelynek egyik lapja, mielőtt elszámolnék százötvenig, mindig átfordul az egyik oldalról a másikra, ha én írtam volna azt a könyvet, akkor nem kellene szégyenkeznem, amiért nem csinálok semmit, akkor azt mondhatnám, én megtettem a magamét, nyugodtan átadhatom magam a semmittevésnek. Bizonyára akkor határoztam el, hogy írni fogok. Persze bíztam benne, hogy a dolog jövedelmezni is fog, de talán kellett még valami más is ahhoz, hogy csakugyan írni kezdjek. Arra az érzésre gondolok, hogy ami az életben megtörténik velem, az újra meg újra magyarázatra és helyesbítésre szorul. Azt hiszem, hogy az ebből fakadó szükségérzetemet egyedül az írás tudja kielégíteni. Ha írok, talán ettől lesznek egyszerre rendben a dolgaim világgal. Lehet, hogy ezt akkor is elérném, ha mondjuk Beethoven Kilencedik szimfóniáját vezényelném a genfi Victoria Hallban, ám az írás ott nyer, hogy senkinek a tapsa nem kell ahhoz, hogy elégedetté tegyen. Még zongoraleckét sem kell venni. Nem kell összevetnem a vállalkozás kiadásait a bevétellel, nem kell elgondolkoznom a válaszon, mert írni érdemes, még akkor is, ha igaz, amit a Karinthy (vagy a Szép Ernő?) mondott, hogy tudniillik: Úr nem ír.

Fel lehet tehát tenni a második kérdést, hogy érdemes-e itt kinn magyarul írni. Itt csapnám be a hallgatóságot, ha igent vagy nemet mondanék. Mert azt a látszatot kelteném, hogy a kérdést magam döntöttem el, holott ez nem így van. Mi az, ami rajtam kívül eldönti, hogy magyarul írok-e, vagy a fogadó ország nyelvén? A legegyszerűbb válasz az, hogy melyik nyelven írok jobban, ami nem attól függ, hogy mit akarok, hanem attól, hogy mit tudok, vagy inkább mondjuk így: ki vagyok. Ez a bizonyos mit tudok és ki vagyok persze nem tévesztendő össze azzal a kérdéssel, hogy mennyiben hibátlan vagy hibás a franciám.

Szó se róla, ha az ember Göteborgban vagy Genfben él, akkor praktikusabb svédül vagy franciául írni. Magam is így választottam, amikor francia nyelven írtam két színdarabot. Rögtön hozzá kell tennem, hogy két rossz közül kellett választanom. Vagy lefordíttatom a színdarabomat franciára, mert ugye, egy magyar nyelvű színdarabbal Genfben nem sokat lehet kezdeni, vagy pedig eleve franciául írom, aztán kijavíttatom valakivel vagy valakikkel. Senkinek sincs ellenére, hogy Ionesco legyen belőle. Ha a darabjaimat bemutatják, lehet, hogy ma franciául írok, valószínűleg a mások segítségének mankójával. De mivel a darabok színrevitele megmaradt reménynek, abbahagytam mind a színházat, mind a francia nyelvet. Újra elbeszéléseket kezdtem írni, és újra magyarul. Nem hazaszeretetből tettem, hanem azért, mert úgy volt praktikus. Én ugyanis jobb szeretek egyedül írni. Miért lemondani erről az előnyről, amikor a vállalkozás sikere eleve kérdéses? Hangsúlyozni szeretném, hogy sohasem írtam az asztalfióknak. Amit magyarul írtam, magyarul szándékoztam közölni.

Hogy megéri-e? Nem az én választásom volt, ami persze nem zárja ki, hogy számba vegyem a magyar nyelvből fakadó előnyöket és hátrányokat.

Írni érdemes, függetlenül attól, hogy magyarul írok-e vagy franciául.

Anyagi szempontból nézve a dolgot, magyarul írni Genfben nem látszik túl előnyösnek. Amíg a kávéházban elkészülök egy elbeszéléssel, bizony többet fizetek ki kávéra és vörösborra, mint amennyit a honorárium majd fedez. Ne feledjük, hogy a bevételt forintban kapom, a kiadásokat viszont svájci frankban fizetem. Franciául írni Budapesten talán jobb üzlet lenne.

Sikerélmény persze anyagi siker nélkül is lehetséges. A kérdésnek két vonatkozása van. Az első az, amit az ember az írás közben érez, a második meg a mű fogadtatása. Az írás harc, és ebben a harcban felettébb becses értéke van annak, amikor az ember azt mondhatja magának: ez sikerült, ezt megfogtam. Ez az élmény nekem gyakrabban adatik meg, ha magyarul írok. A mű fogadtatása persze mindig problémás. Visszhangot várni egy kötetre vagy elbeszélésre persze balgaság lenne, de más országokban sem sokkal rózsásabb a helyzet. Folyóiratok viszont, ahol meg lehet jelenni, bőven vannak Magyarországon. Hiszen ez az ország maga az Eldorádó!

Magyarul írni a genfi kávéházban nekem azt jelenti, hogy az vagyok, aki vagyok, és talán jobban az vagyok, mint máskor bármikor. Még azt is szeretem, hogy amikor kimegyek a mosdóba, nem kell attól tartanom, hogy valaki ránéz az ott hagyott képernyőre, és elolvassa, amit írtam…”

Szerbusz Déryné, szerbusz Dodó

Vasárnap délutánra káférandevút tervezünk Jánossal. Valahol a Vízivárosban. Nem tudom, mit ajánljak neki. Tudod, mondom, Genfben könnyebb lenne, itt még nem sikerült annyira gyökeret vernem, mint ott. Igaz, reggelente a Fő utcai Sohóban megtalálom a tejes kávémat croissant-nal, de ami a vasárnap délutánt illeti, kár lenne érte alfába lemenni, nem segít semmiféle brain storming. Aztán már csak gondolom, hogy ez is egy jele lehet annak, hogy nem itt vagyok otthon, hanem ott, Genfben itthon. És nem megyek túl messzire az ördöglakat nyitogatásában, helyette Jánosra figyelek. Átjössz az Alagúton, a Krisztina körúton jobbra fordulsz, aztán ott lesz mindjárt. Lehet, hogy már nem Déryné a neve, de három éve még az volt. Lám csak: a gyökerek, gondolom. Más is elvesztheti őket, nemcsak én, aki most olyannyira megtaláltam, hogy azt mondom Jánosnak: Kilencszázhatvannégyben is az volt a neve: Déryné.

Mi jut eszembe róla először? Nézem a filmet a Bartók Béla úti moziban. A jegyszedő néni előre beengedett a matiné-előadásra, hogy a sötét nézőtéren – micsoda kiváltság! – mindenki más előtt helyet foglalhassak magamnak és a barátaimnak. Hátul nyitott ponyvás szekér rázza a magyar ugarra kultúrát szállító színtársulatot. Déryné mosolyog, valaki játszik mellette egy hangszeren, az eső meg zuhog, de ha nem zuhogna, a fekete-fehér képet akkor is szerteszét szabdalná a se szeri, se száma képhiba-pálcika. Aztán egy másik film, a Maár Gyuláé, a cannes-i filmfesztiválon. Egy szomorúbb, kevésbé optimista Déryné. A film alatt Claudine keze az enyémben, az enyém az övében. Szeretkeznek tenyereink, élvezik egymást az összekulcsolódó, egymásba csúszó, nedves ujjaink. Alig félórával a kezdés előtt ismerkedtünk meg a szomszédos bisztróban. Törőcsik Mari a filmvásznon, mellettem a szőke hajú, barna szemű Claudine. Man kan inte ha det mycket bättre. Jobb dolga nem is lehet az embernek, fordítom le magamnak a svéd mondatot, amelyet Göteborgból öntudatlanul vittem magammal Cannes-ba, nem is sejtvén, hogy majd mekkora hasznát veszem.

És valahol kilencszázhatvannégy táján, a hazafias fekete-fehér és a festőien színes két Déryné-film között szinte épp a félúton ott a Déryné presszó. Azt keresem, amikor megérkezem a randevúra. A Dodó invitált ide, nem is egyszer. Akkoriban kezdtük a jogi egyetemet. Mi ez a duruzsolás?, kérdezte bosszúsan az előadó. Szólj, hogy a kályha duruzsol, súgta nekem Dodó. Hogy a katedráról ne legyen látható, eltakartuk a szánkat, úgy suttogtuk ítéleteinket a köröttünk lévőkről. Egy alkalommal, mikor az órát éppen kicsöngették, az előadó még két perc türelmet kért. Ugye, megszavazzák, tette fel költői kérdését a mintegy százötven főnyi hallgatóságnak, és már folytatta is tovább a mondókát, miközben Dodó a fogai között arra biztatott, hogy szóljak, hogy titkos szavazást kérek! Elvtárs, nagyon kérem, viselkedjen rendesen!, csattant fel rögvest a rosszalló figyelmeztetés a katedra felől. Persze én kaptam a sárgát, mert nem tudtam nem nevetni.

Különben nem voltunk mindig vidámak. Én Anna, Dodó Horváth Ildikó miatt szenvedett. Egy szombat délelőtt felült a villamosra, és átjött Budára. Nem tudtam biztosan, hogy hol kell leszállni, mesélte később, amikor rám talált a Nemzeti Múzeum épületében. Kérdeztem a villamosvezetőt, aki azt mondta, hogy a következőnél. De akkor megláttam, hogy már ott vagyunk a megállóban, ahol veled legutóbb leszálltunk. Mit tegyek? Ha maradok, továbbmegyek, ha leszállok, a vezető nekem esik, és összever a vaskulccsal, amivel a villamost vezeti. Dodó élete tele volt ilyen irodalomba illő konfliktusokkal. Felmentem a harmadikra, mesélte tovább, becsöngettem, aztán fütyörészve jött anyád, hogy kinyissa az ajtót. Istenem, mennyire igaz volt ez a megfigyelés! Ha nem várt valakit, akinek éppen ruhát varrt, anyámat megzavarta a váratlan becsöngető. Ennek ellenszereként kezdett el néha fütyörészni a bejárati ajtóig vezető úton.

Fontos ügy vitte azon a délelőtt Dodót a hatodik kerületből a tizenegyedikbe. Házibulit szervezett, hogy estére fedél alatt lehessen Ildivel. Követte anyám felvilágosítását, s rám talált a Széchényi Könyvtár folyóirattárában, amelynek akkoriban a Múzeum adott otthont. Tanulni jártam oda, vagy regényt írni. Hozz el magaddal egy bőrt ma estére!, kérlelt Dodó. A kégli már megvolt, de ha nincs rajtuk kívül legalább még egy pár, akkor nem mondhatja Ildinek, hogy házibuli lesz. És a Pocak?, kérdeztem, mert az ő lakásán lett volna a buli. Őt kérjem meg? Beláttam, hogy én vagyok az egyetlen reménye, de nem volt kit hívjak. Akkoriban kevesebb volt a telefon, és elmenni valakinek a lakására, hát ez a feladat valahogy nem vonzott. Pedig Dodóért talán könnyebb lett volna megtennem, mint magamért.

Mindketten úgy védekeztünk a magunk szerezte gyötrelmek ellen, ahogy tudtunk. Én magamba zárkóztam, ő meg szeretett volna újítani, talán hogy felejtsen. Azért hívott a Dérynébe, ahol egy zongorista és egy dobos szolgáltatták a zenét, amelyre táncolni is lehetett. Figyeld a világ legnyugisabb dobosát!, mondta rögtön Dodó. Hatvanéves lehetett, kicsi és kopasz, és meg sem próbált hasonlítani Ringóra. A zongorista vak volt, a dobos meg majdnem süket. Táncolnak már?, kérdezte a zongorista. Miért?, felelte a dobos: Játszunk már? De ez nem a Dérynében volt, hanem húsz évvel később, a Mészöly sörözőben. Ott mesélte ezt a viccet Dodó. Nem csoda, ha összekeverem, amit mondott, azzal, ami történt, hiszen akár egy ingaóra karja, úgy mozgott Dodó a viccek és a mindennapok között. Egyszer, már az egyetemi évek után, Edittel ültem az Erzsébet sörözőben, amikor odajött az asztalunkhoz. Át akart hívni a szomszédos társaságba, amivel persze megbántotta a volt évfolyamtársnőnket. Ezt viszont nem hagyhatta annyiban. A meghívás természetesen rád is vonatkozott, magyarázta Editnek. Ha elfogadod, én csak örülni fogok, ha nem, akkor tíz percen belül a női WC-ben felakasztom magam.

Nézegetem a Déryné L alakú helyiségét. Mintha minden olyan lenne, mint régen. Itt ült az az öreg néni, aki az illemhelyre igyekvőktől a forintokat szedegette. Helyszűke miatt együtt a szórakozókkal, néha még a társasági életben is részt vett. Amikor elhaladtam mellette, hogy megközelítsem két nyilvánvalóan professzionális hölgy asztalát, a néni beljebb húzta a lábát, és fel sem emelve fejét a kötögetésből, utánam szólt: Azok nem mennek el táncolni! Amerikában él a fia, a Miszipipinél. Igen, többször is így mondta a néni, a Dodó meg rögtön begyűjtötte.

Valami sivatagi érzés fog el, ahogy a Dérynét szemlélem. Dől belőle a vidéki vasárnap. Dodó már nem él, és ettől a sivatag is más…

Távolban egy fehér vitorla

Uram, ön úgy úszik, mint egy moszkvai anyagbeszerző! Ennyit mondtam neki, se többet, se kevesebbet. Úszónadrágban voltunk mind a ketten, mellettünk békés locspocs a feszített tükrű medencében. Magát az uszodát már vagy harminc éve építhették a Gellért-hegy oldalába. Úttörőház volt a helyén, emlékszem, jártam ott, nem is egyszer. Az anyagbeszerző nem reagált. Néztem az arcát, homlokán a kötelező és éppen levett fürdősapka nyomával. Katajev, tettem hozzá, mintha csak a jelszót mondanám, partizán a partizánnak. Szása Tüskevics tízéves volt, mikor apját s anyját megölték a nyemeckij fasiszti. Benne volt az orosz nyelvkönyvünkben is. Távolban egy fehér vitorla. Ezt felelné, kinek tudatalattiját nem radírozta ki teljesen a rendszerváltás. Tabula ráza! Kezdtem elbizonytalanodni. Persze próbálkozhattam volna Solohovval is. Ha azt feleli, Új barázdát szánta zeke, akkor nincs minden veszve. De tudtam már, hogy ez az ember nem az én emberem. Talán még rá is ijesztettem? Vagy provokáltam? Nem bízhat ma már anyagbeszerző az anyagbeszerzőben. Itt pedig, ahol valamikor annyi volt az úttörő, hogy Volgát lehetett velük rekeszteni: én, te, ő, a Katajev meg a Solohov, most meg ezernyolcszáz forint a napi a beugró… itt aztán végképp nem!

A Snapszból indultunk tegnap este. Nincs kedved színházba jönni?, kérdezte Béni. A barátnőm játszik egy Katajev-darabban. Katajev?, csodálkoztam, és mondtam is rögtön: Távolban egy fehér vitorla. Béni nem mondta: Solohov. Nem kellett túlstimulálnunk a kollektív múltat. Elég volt a jelszó. Jobb is, mert ami engem illet, ha megvakulnék, se tudnék hozzátenni egy ötödik szót a Távolban egy fehér vitorlában lévő négyhez.

De nem is volt szükség arra az ötödik szóra, mert ezen a péntek estén a színészek, közöttük Tünde, egy másik Katajev-történetbe kalauzoltak bennünket. A moszkvai anyagbeszerzőnek aláírásra s pecsétre van szüksége, hogy megvehesse azt az ötven kiló festéket, amellyel még a hétvége előtt ki lehetne festeni a bölcsődét. Ezért merészkedik el a Napsugár üdülőbe, s akivel ott beszélnie kell, annak talán nem is véletlenül Bujkálov a neve. Tényleg, itt az uszodában, itt se látta senki! És nem volt ott az elmenő színészek között sem. Pedig Zűrcsev, a mindenki köreit zavaró anyagbeszerző, Sóvárgov, ki a Jeges-tengeren töltött két hosszú éven át nem ölelhette fiatal nejét, a birodalom szexi bajnoknőjét, na és Tudorkin, a híres tudós, aki nemcsak tud, de mer is, ha akar, aztán Tudorkina, aki rájön, hogy mit neki Bujkálov, hiszen a férje mégiscsak szereti, s az igazgatónő, Vera Szigorina, de nem annyira, hogy bárkitől, aki híres, rögtön el ne olvadna, és mindazok, akiket a színpadon láttam s szerettem, ott mentek el mind előttem. Nagyon jól játszott, érintettem meg nevetve az egyik nő karját. Én nem játszottam a darabban, felelte, de ha Olgára gondol, ő még bent van. Persze ezután óvatosabbnak kellett volna lennem, de végül is mit tehettem?

Mert másnap, mikor az uszodában félig mellen, félig háton se nem a lassú, se nem a gyors sávban róttam a huszonöt métereket, bejött a hallba a moszkvai anyagbeszerző. Jó, egy kicsit talán otthonosabban mozgott, mint az este, de csak azért, mert érti a mesterségét, és tudja, hogy a színlelt otthon-vagyok-e-világban, az ám csak az igazi kiebrudaltság. Szegénynek nem lesz könnyű odajutni Bujkálovhoz, kísérte féltő részvétem, amidőn bevetette magát a mit sem sejtő gyorsúszók közé. Meg kellett hát szólítanom, akkor is, ha melléfogok. Azért, hogy biztosítsam szimpátiámról. Nem vitás, hogy örült volna neki. Ha ő az a színész… De hát nem ő volt. Soha nem volt semmi közöm a színházhoz, mondta barátságosan…

Van ilyen az életben, gondoltam már a zuhany alatt. Csak nehogy a Bolond vasárnap bohózatának következő előadása után, épp amikor a legacélosabban zeng majd a vastaps, nehogy akkor azt kiáltsa valaki, hogy ússzál le még egy ezrest, Zűrcsev!

Monsieur Hegyestoll

Van a mi kis országunknak egy napilapja, úgy értem, egy a sok között, amelynek sportrovatában bizonyos Hegyestoll úr furton-furt tollának hegyére tűzi a magyar futballt. Olyannyira, hogy azt, hogy magyar futball, ő már le sem tudja írni, ha nem teszi idézőjelbe a futballt. Nehogy véletlenül fogalomzavarba essék a kedves olvasó! Hasonlóképp járnak a csapat, a támadás, satöbbi szavak is, amennyiben ott áll előttük a szerény melléknév: magyar. Ez utóbbit Hegyestoll úr eddig még nem tette idézőjelbe, és bizonyára nem is fogja. Hogy senki félre ne értsen, ami sajnos felettébb könnyen megeshet manapság, na és hogy egy kicsit lazítsunk is, felidézek egy járásbírót, aki mellett, még valamikor a hatvanas évek derekán, joggyakornok voltam a Bajza utcai bíróságon. Azon a reggelen, amikor a Bajnokcsapatok Európa Kupájának visszavágó mérkőzésén a Vasas a Népstadionban fogadta az Internazionalét, a portásunk odalenn megkérdezte a mi szeretett járásbíránkat, hogy kimegy-e a meccsre. Milyen meccsre? Hát ami ma este lesz. Én csak olyan meccsekre járok, ahol magyar csapatok játszanak. De hát, erősködött a portás, a Vasas az magyar. Na igen, felelte a járásbíró, mint a kormány. Az ő idézőjelét, a hatvanas évek közepén, szerettem, Hegyestolléit, melyekbe, hála Internet, bizony még Genfben is belébotlom, nem szeretem.

Vajon mikor dőlt ki a fickó a magyar foci gyógyíthatatlan szerelmeseinek sorából? – tettem fel magamnak a kérdést már vagy öt évvel ezelőtt, amikor a ciprusi tornáról készített mérlegét olvastam. Ilyenformán hangzott: „Két mérkőzésből két vereség, gólarány 1:4, pontszám nulla. Ennél rosszabb nem is lehetett volna. Igaz, jobb se.” Ez utolsó mondatra, ma már tudom, tipikusan hegyestollas fordulatra felkaptam fejemet, s mindaddig nem tudtam lerakni, amíg el nem küldtem egy emilt az újság sportrovatának. Mert én úgy gondoltam, hogy az eredmény rosszabb is meg jobb is lehetett volna. Az 1:4, ugye, mégsem 1:5, azonkívül lehetett volna 2:4 is, ha a bíró nem veszi el a svájciak elleni mérkőzésen Gyepes első gólját. Akkor egy vereség és egy döntetlen, azaz egy pont lett volna a mérleg, ami ugye jobb, mint a nulla. Nem volt szándékom ez ügyben panaszt tenni az UEFA svájci hivatalában, éppen csak azt akartam elérni, hogy Hegyestoll úr lehetőleg ne volnázzon, de ha már annyira muszáj nekije volnáznija, akkor tegye azt, amennyiben lehetséges, egy kicsit kevésbé destruktívan. Azóta rendszeres olvasója lettem hegyes tollának, és akárcsak a magyar futballnál, nála éppúgy várom s remélem a jobbulást. Teszem ezt rendületlenül, mintha csak valamiféle mazochizmus kényszerítene rá, hogy a sajnos oly gyakori csalódásaim másnapjain, noch dazu, még azt is elolvassam, hogy mit ír Budapesten egy mindentudó újságíró a mi dilettáns labdarúgóinkról. Mikor dőlt ki a fickó, kérdeztem magamtól úgy öt évvel ezelőtt, de ma már egyre inkább úgy érzem, hogy ez az ember egyrészt sohasem lehetett a magyar foci szerelmese, másrészt hogy erről a mi idézőjelbe degradált focink a legkevésbé sem tehet. Gyanús nekem a katedrai szigora, amellyel oly könnyen átesik a ló túlsó oldalára. Mondanám néki Kis Herceggel, hogy nézze a dolgot egy kicsit a szívével.

Azt kellene megértetnem vele, hogy abban a misztériumban, ami a magyar futball, szinte egyenlő arányban munkálkodik a felkészültség, a bizalom és a Jóisten. Hozzátehetném még az önbecsülést meg a görcsoldást is, amelyre persze nemcsak a pályán lenne óriási szükségünk. Nincs futballcsapat a földön, amely e javakat helyettünk is megszerezheti.

Ha igaz az anekdota, és mért ne lenne igaz, Huszárik Zoltán 1981 októberében, egy szerdai napon kölcsönkért egy tévékészüléket a szomszédjától, mert aznap este Svájccal játszott világbajnoki selejtezőt a magyar válogatott. De hiszen neked van otthon televíziód, mondta az egyik barátja. Igen, volt a felelet, na de ha elromlik… Nem romlott el, és Zoltán mégsem láthatta a meccset, mert helyette hirtelen meghalt. Nem látta a három-nullás győzelmünket, gondoltam szomorúan, s ma néha azzal vigasztalódom, hogy legalább nem olvasta másnap az újságban Hegyestoll beszámolóját. Mert nekünk a berni döntő óta, mint valami szűnni nem akaró önmarcangolás, mindmáig megvan a magunk Hegyestolla.

Minthogy az anekdoták jobb szeretnek párosával járni, elmondok még egyet. Ugyancsak a nyolcvanas évek elején, a nyugati magyarságnak egy Bodensee melletti Pax Romana konferenciáján felállott két férfi egy tengerentúli professzor előadása közben, s arcukon halovány bűntudattal kiballagtak az előadóteremből, hogy aztán a vacsoránál örömmel újságolhassák barátaiknak, amit a hotel halljának televízióján láttak. A Videoton bejutott a Kupagyőztesek Európa Kupájának a döntőjébe, ahol a Real Madrid lesz az ellenfelünk. Nem szégyellitek magatokat?, nézett fel vacsorájából viccesen-dorgálón egy londoni irodalomtörténész. Hát annyira fontos ez? Öregem, felelte erre a müncheni Szabad Európa Rádió egyik munkatársa, miközben jobb kezének hüvelyk- s mutatóujjával kis karikát formált az irodalomtörténész orra elé, öregem, mondta neki, ez fontosabb, mint az egész magyar irodalom teljes angol nyelvű fordítása.

Mindez azért, gondolhatná valaki, hogy rávegyem Hegyestoll urat, ne bántsa olyan elszántan a magyar focit, amelynek ő legjobb esetben is csak a harmadát értheti, és dicsérje agyba-főbe a fiúkat, hiszen ők lelküket is kitennék egy győzelemért, vagy mondja legalább a „futball”-ra azt, hogy futball. Ó, nem, nem kérek én tőle ilyen nagy szívességet! Éppen csak a legutóbbi cikkére gondolok egy genfi kávéházban, miközben igencsak remélem, hogy azért az talán mégsem lesz, hogy lesújtó véleményét egy napon elviszi Strasbourgba, és azt még jobban remélem, hogy nem megy el megnyugtatni görögöt, norvégot, törököt, hogy tőlünk aztán cseppet se féljenek a selejtezőkön, mert mi néha még azt a meccset is elveszítjük, amelyet pedig meg kellett volna nyernünk.

Nyitólap