Chován István

Jánosi Zoltán: „Kő alatti fény”

Felsőmagyarország Kiadó, 2005

Hiánypótló kötetet jelentetett meg a Felsőmagyarország Kiadó, amikor „Kő alatti fény” címmel Jánosi Zoltán tanulmányait közreadta. Az írások túlnyomó része az alig húsz esztendeje elhunyt Ratkó József életművével foglalkozik. A mai irodalmi köztudatban és irodalomoktatásunkban is sajnálatosan elfeledett, perifériára szorult életmű a Ratkó Józsefé. Hogy mennyire méltatlanul az, azt éppen Jánosi Zoltán tanulmányai példázzák.

Jelképesnek tekinthető a Ratkó-életmű befogadástörténete számára a kötet címéül választott, megidézett sor. A kortárs irodalomértés egy része mintha nem találná megszólíthatónak e költészetet, az a szomorú tény sem véletlen talán, hogy nem született Ratkó József munkásságát áttekintő és értékelő monográfia. Jánosi Zoltán kötetéig, tehetjük hozzá azonnal. Mert ugyan a „Kő alatti fény” sem monográfia a műfaj klasszikus értelmében, a tanulmányokon keresztül mégis az egész életművet átfogja. Alapos, biztos kezű bevezetést nyújt mindazoknak, akik útmutatást szeretnének kapni Ratkó világához, de azoknak is, akik az életmű valamelyik – költői–drámaírói–műfordítói – részében szeretnének elmélyülni csupán. Hiánypótló, a Ratkó-kutatás számára megkerülhetetlen alapmű.

A tematikailag sokszínű tanulmányokat ciklusokba szervezi Jánosi. Nem hagyja figyelmen kívül a vizsgált életmű egyetlen korszakát és műfaját sem, de többet is nyújt ennél. A Ratkó József életét és szellemi örökségét röviden megidéző bevezető tanulmány után a „hazát kereső nemzedék”, a Hetek költészetét tekinti át. A kötet utolsó írása pedig – Vasy Géza kötetéből kiindulva – egy másik költői csoport, a Kilencek közös fellépését és költészetének jellegadó sajátosságait veszi számba. Így adva mintegy irodalompolitikai-szellemi keretet Ratkó életművéhez.

Jánosi Zoltán tanulmányok sorában vázolja fel a lírai életmű alakulástörténetét, motívumkincsének gazdagodását, szigorú belső logikáját. Egy másik ciklusban az Antigoné-fordítást és a Szent István-drámát elemzi. Irodalomtörténészi nyitottságára jellemző, hogy a Segítsd a királyt!-ban az életmű olyan teljesítményét látja, amelynek távlatából az egész addigi életpálya átértékelhető, a költői szövegek pedig a dráma előkészületeként olvashatóak. Foglalkozik írás a nyíregyházi akusztikus folyóirat, a Hangsúly történetével, Ratkó József nyelvszemléletével, verseinek interpretálásával.

Fontos törekvésük az elemzéseknek, hogy irodalomtörténeti háttérben láttassák Ratkó irodalmi indulását, majd költészetének kibontakozását. A Hetek közösségében olyan alkotókat láttat, akiknek versei érzékenyek a korabeli társadalom igazságtalanságaira is. Számba veszi azokat a poétikai kísérleteket, amelyek „a szociális, társadalmi és történeti tényezőknek az új esztétikai igényekhez szabott költői nyelvbe integrálását célozták”. Láttatja a korabeli hatalom szellemi rombolását, érzékenyen mutatja be, miként volt ez a hatalom abban érdekelt, hogy az irodalom valóságérzékenységét anakronizmusként definiálja, és miként vett ehhez igénybe nyugat-európai szellemi áramlatokat, tudományos téziseket. Ebből a nézőpontból érthető igazán, miért fontos a Hetek alkotói számára a szociografikusság, a népi-archaikus nyelvi hagyomány versbe örökítése. Ez a szemlélet öröklődik aztán tovább a Kilencek költőinek szövegeiben, akik „a közérzet legapróbb rezdüléseitől a mikroközösségek életén át a szélesebb magyar közéletig, a világpolitikáig a rendszer nyomasztó csődjét versbe írják”.

A poétikai vizsgálatok a Ratkó-életmű olvasásakor és elemzésekor is egybefonódnak azzal a közeggel, amely a költőt útjára indította. Jánosi Zoltán részletesen bemutatja Ratkó szemléletének formálódását, gazdagodását. Sokféle ösztönző erőt vesz számba: az objektív-tárgyias létlírát, a dadaista-avantgárd képalkotást, Weöres Sándor költészetének játékosságát, a tragikumra való érzékenységet, az etikum fontosságát. Ennek az etikumnak a tudata juttatta el Ratkó Józsefet azután ahhoz a felismeréshez, hogy a „történelem mércéje nélkül az ember nem értheti meg önmagát és korát”. A költő pedig soha nem függetlenítheti magát annak a közösségnek a problémáitól, amelyben él. Így válik a sokféle ösztönzés közül a Nagy László-i a meghatározóvá. Költészetében mind fontosabb szerepet tölt be a népi folklór hatása: műfajok, motívumok, ritmika, nézőpont, szerep- és küldetéstudat, balladaiság. A kötet tanulmányai gazdagon szemléltetik, miként alakulnak át a folklór világából merített archaikus szemléletmód és képi világ ösztönös tapasztalatai Nagy László és Bartók művészetének tudatos követésévé és vállalásává, majd hogy miként koncentrálódnak és válnak „folklórszintézissé” a Segítsd a királyt! szövegében, nyelvi megformáltságában.

Jánosi Zoltán irodalomtudósi munkásságát az alapos felkészültséggel párosuló nyitottság, érdeklődés jellemzi. Megfigyeléseit igyekszik tágabb összefüggésrendszerbe illeszteni. Így vizsgálja a népi, archaikus látásmód és motívumrendszer irodalmi megjelenési formáit is a világirodalom távlatából. Amint korábbi könyveiben Nagy László verseit vagy Németh László Égető Eszterét is összevetette más, éppen távoli kultúrák motívumkincsével és poétikai eljárásaival, úgy Ratkó József szövegeiben is az egyetemes léthelyzet megnyilvánulását látja. Így jut el annak megállapításához, hogy „a költő szemléleti fókuszában a folklóron átszűrődő globális archaikum univerzális életelvűsége áll”. A folklór hatását a Ratkó-szövegkorpuszban Jánosi Zoltán példák sorával, árnyaltan szemlélteti, a különböző műfajok átszűrésén át a mesehősi szerep modern átlényegítéséig. Kimutatja a versek balladás tónusát, drámai telítettségét. Részletesen elemzi a Déva-motívum megjelenését és átalakulását az életmű emblematikus alkotásaiban.

Ratkó József drámai műveit és Antigoné-fordítását drámairodalmunknak a Németh László, Illyés Gyula, Sütő András vagy Székely János nevével jellemezhető vonulatába állítja, amely a nemzeti vagy egyetemes történelmi léthelyzet által felvetett kérdéseket a mindennapi jelen nézőpontjából aktualizálja és újraértelmezi. Így válhat a Segítsd a királyt! a nyolcvanas évek, a késő Kádár-korszak válságidőszakának modelljévé is, a történelmi dilemma előtt álló, a változásokra felkészületlen nemzet képének megrajzolásával.

Jánosi tudósi tájékozottságát példázza az is, ahogyan Ratkó nyelvszemléletéhez a legújabb nyelvelméleti iskolák felől közelít, velük szembesítve a költő rendkívül tudatos nyelvhasználatát: miként kötődik a történelemből merített értékőrző és szintetizáló nyelvszemlélethez és annak kultúra- és nemzetápoló törekvéséhez, és miként fordul szembe részint a hatalom nyelvhasználatával, részint a nyelv valóságleképező és gondolatkifejező képességét megkérdőjelező filozófiai áramlatokkal. Prózai írásaiban többször is megfogalmazza, hogy „az anyanyelv a nemzet érzékszerve és memóriarendszere”, amelyben nemzeti művészetünkhöz hasonlóan „népünk sorsa tükröződik”.

Jánosi Zoltán tanulmánykötete szakavatott bevezetést nyújt Ratkó József ma méltánytalanul kevéssé olvasott életművéhez, melynek megismerését a kötetben található, Babosi László által gondosan összeállított válogatott bibliográfia is segíti.

Nyitólap