|
Rövid válasz
A Kortárs áprilisi számában
részletesen kifejtettem véleményemet egy régi történet
kapcsán előkerült, a szövegvizsgálatokon túlnyúló,
személyemet sértő alaptalan vádirattal kapcsolatban.
Könnyűszerrel bizonyítottam, hogy a túlzó vádak,
minősítések és a pontatlan szöveghelyek ellenem citált hada
alapjában egy erőltetett, nyilvánvalóan nem szakmai érvek
mentén „továbbírt” (vitának aligha nevezhető)
vádaskodás folyománya. Írásomban a konkrét szövegeken
(egyazon könyvről szóló két recenzión) túlterjedő
szándékos csúsztatásokat leleplezve, ugyanakkor a jegyzeteim
által bekerült, számszerűleg és tartalmilag is irreleváns
szófordulat létét percig sem tagadva szögeztem le, hogy a
vádoló írás láthatóan ürügyet keres, s szakmai
ellehetetlenítésre törekszik. Egyéb esetben ugyanis nem
terjedhetett volna túl konkrét szöveghelyek vizsgálatán,
nem minősített volna, s nem kevert volna bele egyéb
írásaimra utaló valótlanságokat. Igaz, akkor „ügy” sem
lehetett volna belőle…
Szerzője egyáltalán nem tartózkodott a
tulajdonításoktól s minősítésektől! Olyannyira nem, hogy a
kérdéses szöveghelyek, szófordulatok felemlítésén túl az
övétől eltérő véleményű írásomat teljességében, mind
formai, mind tartalmi szempontból leminősítette, a dekonstrukcióval
kapcsolatos nézeteimről sommásan annyit állapított meg, hogy
azokról „lövésem sincs”, s a konkrét recenzión
túllépve immáron saját könyvemről (melyet bizonyíthatóan
kézbe sem vett) állította, hogy abban jelöletlen idézetek
találhatók. Utóbbi megállapításait természetesen
semmiféle idézettel nem tudta alátámasztani, s miután
válaszomban pontosító idézetekkel bizonyítottam torzító
történetmondása alaptalanságát, kifejtettem, lakonikus
jelzői és kifordított idézetei alaptalan konzekvenciákra és
tulajdonításokra épülnek. Nevezett írás háttérindokaira
rámutató érveim (melyekre szerzőjük nem kíván reagálni)
mind bevezetőjének hamis állításai, mind sajnálatos
következtetései tekintetében önmagukért beszéltek. Azzal,
hogy az eredeti vádak jelentős része eltűnt, arra
következtetek, az érintett szerző végre kezdi olvasni is nem
éppen jó hírbe hozott írásaimat, s ami a legfontosabb,
talán kérdéseket föltéve önmagának, több lehetőséget is
felvázolni, mielőtt minősít s ítél. Mindezek fényében
föntebbi írásra tarthatnám érvényesnek, hogy az a
kétségbeesés egyfajta érthető következménye. Ám minthogy
ez – bár majd minden mondatát korrigálni lehetne – már
nagyrészt arra reagál, amire eredetileg is kellett volna (ti.
lexikális átfedések vizsgálatára s azok lehetséges
indokaira), válaszomat érintő megjegyzéseihez pár
megállapítást fűznék:
1. Semmilyen önellentmondás nincs abban, hogy
(főképp mert más írásaimban – nem is egyszer –
hivatkoztam nevezett szerző írásaira) említett alkalommal sem
lehetett semmiféle okom ezt másképp tenni. Éppen e
szándékosságnak, vagyis a tudatosságnak kérdése volt az,
amit ő (három, saját írásában szereplő lexikális
azonosság mentén!) nemhogy nem kezelt óvatos fenntartással,
de egyenesen ollózásnak kikiáltva, tényként tárt elő. 2.
Miután kiderült, hogy érvelését bizonyítandó –
felróható szófordulatait nyilván kevesellve – hamis
megállapításokkal is megtoldotta vádjait, vajon komolyan
vehető-e még azon állítása, hogy csupán terjedelmi okokból
nem citált több átvételnek tekinthető szöveghelyet? 3. A
most nekem felrótt idézetek hiánya, érvelésem
alátámasztandó, legfeljebb olyan esetre vonatkozhat, amely,
úgymond, nem az írásbeliségben zajlott, vagyis nincs
publikált nyoma, idézni nem lehet. Ahogyan azokat a jelzőket
is csak részben lehetett, amelyekkel ő engem s szóban forgó
írásomat illette. Mint korábban kifejtettem, nem az
eredeti vádló kézirat jelent ugyanis meg a Kortárs
hasábjain. Ezen jelzőitől nagyrészt megtisztíttatott (de el
nem tűnt!) az a szöveg, amelyet többek közt éppen stílusa,
modora miatt más szerkesztőségek korábban visszautasítottak!
4. Természetesen nem gondolom, hogy csak az olvasott szöveget
védené szerzői jog. Egy túldimenzionált esetből
„ügyet” kreálni viszont csak úgy lehet, ha folytatjuk a
pontatlan és túlzó megállapításokat: vagy hogyan másképp
lehetne valakinek tízsoros, összetett mondatokból álló
átvett szövegrészére hivatkozni akkor, amikor ilyen sem
saját írásában, sem az egész meghurcolt recenziómban nem
szerepel?
Végezetül, válaszomban azt írtam, a
konzekvenciákat így is, úgy is le kell vonni. Mindenkinek csak
azt javasolhatom, vesse egyszerűen össze a Nemes Péter
könyvéről szóló kritikámat (Literatura, 2005/1.,
118–126.) a Kortársban közölt, azonos művet recenzeáló Bónus-szöveggel
(Kortárs, 2005/8., 102–110.). Ezzel ugyanis lezárulhat
minden, s ki-ki azt is felmérheti, pár lexikális egyezésnek
mekkora jelentősége/jelentéktelensége van egy nem egészen
kilencoldalas kritika esetében! Remélhetőleg a szerzőkre s
szándékaikra vonatkozó szükséges konzekvenciák
levonásával együtt…
Boka László
