|
Főhajtás
II.
Egy
angyal elrepült…
Emlékeim füstjével siratom a
barátomat.
Ballagok a zajos Retek utcán, elsuhan
mellettem egy biciklista. Mosolyogva visszaszól – Helló,
Gáborok, sportolok! –, mire válaszolnék, már csak a
hátát látom, Attila eltűnik a torlódó forgalomban.
Vígszínház, sok-sok évvel ezelőtt,
bemutató. Molnár Ferenc: Liliom. A címszerepben Kaszás
Attila. Előadás után az öltözőfolyosón. Némán
átölelem. Korán jött, nem most kellett volna eljátszanom,
majd húsz év múlva… – mosolyog. Megfejthetetlen
sokszínűséggel csillog szemében a remény.
Győr. Füst Milán: IV. Henrik.
Áhítattal, csodálattal, másodszor bámuljuk feleségemmel
Attila szemünk előtt ifjú hősből megtört öregemberré szikárodó
IV. Henrik királyát. Előadás után az öltözőfolyosón.
Némán megölelem. Csillog a szeme. Csillog a szemem. Könynyek.
De jó, hogy itt vagytok…
Pár napja a Budapesti Kamaraszínházban.
Csehov: Három nővér. Furcsa-fanyar előadás, néha
magával ragad, néha megfagynak bennem az indulatok. Előadás
után az öltözőfolyosón. Boldogok vagyunk, felszabadultan
fecsegünk. És akkor… és úgy… és az… Negyvenhét
éves vagyok, és még nem játszottam Csehovot… és Versinyin,
hááát… Összehúzott szeme elbűvölően szikrázik,
érzi: rátalált valamire, megtalált valamit. Boldog színész,
boldog ember. Megölel. Megölelem.
Múltdarab: közös Márai-estre készülünk.
Telefonon keresem. Leteszem a Nemzeti Színház portáján a
szövegeket, hogy vagy? – mondom zavartan, mert a telefon
furcsán recsegni kezd, majd ágyúdörgés és trombitaharsogás
hallatszik a távolból. Aztán néma csend, s egy pillanat
múlva Attila hangja: Jánoskával sétálunk a parton,
dobálom a kavicsokat. Trombitánk is van. Igen, persze, minden
rendben lesz…
2006. július 25-én, kedden este minden
rendben volt: a hegyoldalban, Csopak fölött, a patinás pince
előtt, az étterem teraszán üldögéltünk, és Kaszás Attila
Márai Sándor-művekből olvasott föl részleteket.
Körülöttünk a közönség, a látóhatár szélén a Balaton
hallgatott. És Attila duruzsoló hangja gyönyörű öregkorról
mesélt: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan
elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince
helyét is kinéztem…”
Nincs egy éve, rizlingeket kóstolgatva,
Csopakon erről álmodoztunk. Attila arról mesélt: parányi
birtokán milyen pincét fog majd itt felépíteni.
Márai Sándor megöregedett, hazájától
távol, idegenben halt meg, pincéje soha nem lett.
Kaszás Attilának sem lesz már soha pincéje
Csopakon. Soha nem fogunk ülni a szúette padon, a pince előtt,
rizlinget kortyolni, hozzá bicskával sonkát falatozni
tormával, liptói túróval, igazi soroksári kenyérrel. Soha
nem fogunk már ezeréves könyveket olvasni és alkonyatkor
halkan, bölcsen az elmúlásról beszélgetni.
Négy éve, fülledt nyári este, a Múzeum
étteremben vacsoráztunk. Munkavacsora, luxuskivitelben. Az
őszi, országos, nagy gasztronómiai parádéra készülő
étterem mutatta be nekünk „kollekcióját”, felékítve a
vendég Spanyolország különleges, fűszeres boraival. Ízek,
illatok mámorába temetkeztünk, és közben árgus szemekkel
figyeltem a barátomat: dolgoztam. Tömör portrét kellett
festenem a mindenki által szeretett, népszerű, páratlan
tehetségű színművészről.
Azon az estén Kecskemétről érkezett
Andalúziába Don Juan.
Oldalán törékeny, fekete asszony: a
szerelme.
Fordult a kocka: ma nem Don Juan a hódító
– ma Don Juant csábítják el a napfény aromájú spanyol
étkek és a fanyar-édes, mély tüzű andalúz borok.
Don Juan élete itt és most a terített asztal
mellett pillanat szülte kalandok sorozata. Hidegen vagy melegen
szeresse a salátaágyon tálalt bébiangolnát? Az ibér
sonkához mennyi olívakaviárt kell késhegyünkre tűzni, hogy
egy korty száraz sherryvel együtt a szánkban elbűvölő
falattá olvadjon össze? Ha a córdobai krémleveshez száraz
fehérbort ittunk kora este, az éjszakába nyúló békeillatú,
boldog beszélgetést száraz vörösborral vagy édes sherryvel
okosabb-e fűszerezni?
Don Juan szivarfüstbe burkolódzik. Kardját
otthon felejtette, nőbolondító trükkjeiről szerelme
társaságában hallgat. Aprólékos részletességgel,
lendületes szenvedéllyel meghódított ízekről, ételekről,
receptekről mesél.
Nem tudom eldönteni: Kaszás Attila vagy Don Juan
ily nagy tudású, elbűvölően lelkes mestere a
szakácsművészetnek.
Kaszás Attila eljátszotta Kecskeméten Don Juant.
És Don Juan ezen az estén, a terített asztal mellett
főszakácsot és ínyencet alakít: egy maszk, két szerep –
az étkezés ünnepi színjátéka. Már az utolsó falat
mandulás mór bárány is eltűnik a tányérunkról –
boldogan lebegünk egy andalúz éjszaka elvarázsolt
kastélyában.
Színház az egész világ.
És amikor legördül a függöny, emlékké
párolódik a múlt.
Éjfél már elmúlt, elzakatolt mellettünk
egy üres villamos, lámpafény remegésű csendbe burkolódzott
a Múzeum körút. Álltunk az étterem ajtaja előtt, és Attila
átölelt: Akkor most hová megyünk?
Te már tudod, hol vagy.
Mi még nem tudjuk, hová megyünk.
Tündéri asszonyod fölneveli imádott fiadat,
Jánoskát, aki majd öregkorában pincét épít, kiül a
szúette öreg padra az ajtó elé, és a csillagokat bámulva
édesapjára gondol, akit nem ismert, aki valaha magyar színész
volt, és aki élete legboldogabb pillanatában váratlanul
elrepült…
Irigyellek, drága barátom: boldog voltál a
halálod előtti utolsó pillanatban.
Boldog voltál, amikor magához ölelt az
Isten.
Szigethy Gábor
