|
Prágai Tamás
(ahogy a régész mind
mélyebbre)
ahogy
a régész mind mélyebbre
hatol – és tárja és dobálja
a földet rögös kupacba és motoz
óvatos, finom
kézmozdulattal, spaklival, ecsettel –
nehogy moccanjon csontocska,
rész, porcika
„egy csontja se vesszen”
a kétszáznégyből, ha már a napvilágra
bukott, légre tárt állkapoccsal –
így bontom én is most ki
e versszövetből
alakját, ahogy dolgozik, a rétegzett
múltba merülten, meg nem torpan,
munkál, időz. koponya lett a tárt világ,
a faluszéli dombhát
mélyén emlékek riasztó-hideg
barlangürege a kihalt szem, s hogy milyen
odvas eszméket rágott,
az állkapcsában őrzi három
őrlő –
nem kapkod, nem is késlekedik
semmit. halad, de óvakodva,
talán mert szaggatni szánja
a testét annak, aki az
anyánk.
(jobban járok ha mancsom)
jobban
járok ha mancsom
nem helyezem hűvös üvegére
ha nem hiszem: enyém
a habbal
együtt fenékig inni nem törekszem
csodálom csak a tájkép aranyíve
törékeny falán éppen most hogy dereng fel
–
már bánom is hogy épp
ilyennek látom
túl konkrét
túl anyagszerű
deres falán egymást kergeti
két árny egy idegen
és egy hozzám nagyon
hasonló.
magamhoz mért
lettem ilyen kegyetlen?
(a függönyök mögött ez
este)
a
függönyök mögött az este
a meghitt tárgyakat belepte
a hűs enteriőr
mélyén a sütiszag
lapul
a földúlt kincsesház szobácskák
zárját parancs alatt bezárták
a kulccsal éji őr
volt karhatalmi tag
vadul
poros a bronzszobor s a hallon
át rápillog a kőmedalion:
mondja már, sérti önt
a szó, hogy kisztihand –
halul?
