|
L. Simon László
Túloldal: hét kép,
három forrás
Nagy Árpád Pika képeihez
Őseim között számos nevezetes táltos
található. Az egyik szépapámnak mindkét kezén hat ujja
volt, állítólag hatalmas tenyerének vastagon párnázott
ujjaival Toldiéhoz hasonló erővel tudta megszorítani a neki
nem tetsző emberek kezét. Mikor megszületett az első fia, az
ükapám, mindenkinek feltűnt, hogy a magyarok ősi istene a
gyermeket csodás jellel, három táltosfoggal ajándékozta meg,
ennek ellenére az ükapám sohasem hajtott végre olyan
különleges dolgokat, mint a szépapám, mert egy konkurens
táltoscsalád hétéves korában, egy komor téli éjszakán
ellopta dédapám táltosfogait, s ezzel elszállt a fiú minden
varázslatos képessége. Csak a lehetőséget, a táltossá
válás lehetőségét örökítette tovább a gyermekeire, így
a dédapámra is, de ő sem csinált soha semmi különöset. Egy
furcsa dolog is csak néhány évtizede derült ki, amikor egy
rosszízű apasági per kapcsán exhumáltatnunk kellett
dédapám földi maradványait, s a koporsóban a kelleténél
jóval több csont feküdt, mert hárommal több bordája volt,
mint egy átlagos földi halandónak.
Dédapámmal ellentétben nagyapámnak egy sor
különleges tulajdonsága volt, igazi modern táltosként
utazott át huszadik századi történelmünk zavarba ejtő
állomásain. Miként a legtöbb táltosnak, neki is már
gyermekkorában csodás dolgai voltak, 7 éves, 7 hónapos és 7
napos koráig szopott, s utána évekig csak a nemzetségünk
tulajdonában levő szent báránycsalád egyik táltos
bárányának tejét volt hajlandó meginni. Tízéves korától
azzal tartotta el a háborúban megözvegyült dédanyámat és a
kilenc kishúgát, hogy hol vihart okozott, hol viharfelhőket
oszlatott.
Bajszos, jó vágású magyar úr volt, akit a
második világháborúban 365 lövés ért, de a testét nem
fogta a golyó. Egyszer, miután elfogták, a gyűjtőtáborban a
dicsőséges szovjet katonák meztelenre vetkőztetve forró
viaszba mártották, mert az egyik falujabeli társa elárulta
róla, hogy csodálatos képességű táltos, aki még a halált
is képes legyőzni. A távoli sztyeppék barbár katonái bizony
hallottak a régi idők sámánjairól, táltosairól, az ősi
varázslók seregeiről, ezért vetették próba alá a
nagyapámat, aki szerencsére sérülések nélkül élte túl a
kísérleteket. Ezután szentként tisztelték, hagyták, hogy
egyedül kószáljon a réten, madarakkal társalogjon, és
magányos, a háborúban megözvegyült, csodaszép orosz nők
testét kenegesse az orosz táj növényeiből készített
balzsamával. Mikor elgyengült, gyermektelen nők, meddő
asszonyok melléből fakasztott tejet, kiszáradó ajkai közé
véve a bimbójukat, s az előtörő tejjel kezelte könnytelen
szemeit, izzó homlokát s mellkasát.
Nagyanyámat az égen pillantotta meg, ahogy az
ezüstös Holdon feküdt, szerelemre kínálva fel magát egy
furcsa égi lénynek, egy füstös, fekete repülő bikának, ám
nagyapám varázserejével lehozta őt, s egy életre a
magáévá tette.
Egy barátja volt, egy másik táltos, pedig
táltos a táltossal nem barátkozott, hanem viaskodott. Valami
íróféle lehetett, hiszen ismertségét nem az ujjai
számának, hanem a verseinek köszönhette. Ez a barátja nem
volt túl jó véleménnyel a táltossággal foglalkozó
írótársairól, még valamikor, talán 1906-ban ezt írta:
„Hozzátartozhatik a mai nemzeti föllendülés lélektanához,
hogy mindenfajta íróink az állítólagos táltosvilág
rejtelmeit bolygatják. A magyar pogányvilág, a magyar nyaknak
Nyugat jármába hajtása: nagyon izgatja íróinkat. Gyanús
szimptóma, de jobb róla nem beszélni. A magyar pogány idők
igen csúnya, mosdatlan, vad idők lehettek bizonyára.”
Nagyapám állította, mert halála után is
beszélgetett vele, miként a régi tanyasi táltosok az elhalt
pásztorokkal, hogy így tudják meg az elbitangolt szürke marha
tartózkodási helyét, szóval állította az öreg, hogy ez a
nevezetes költő barátja valójában jól tudta: ezek a
mosdatlan, vad idők még magukban hordozták az emberek igazi
szabadságát és békéjét. Ekkor még egyesek sasokká, mások
bárányokká tudtak változni, s ha kellett, vérükkel itatták
meg a szomjúhozókat, s amit mondtak, az úgy volt, ahogy
megmondták.
Nagyapám sokáig köztünk volt, már menni is
alig tudott, amikor magához szólította a mi ősi istenünk, s
mégis varázslatosan megfiatalodva, ereje teljében távozott
el. Körötte voltak a régi idők szerelmei, csodatevő szüzei,
az ősök árnyékai, láttam, ahogy fölé magaslik nagyanyám
összetört alakja, akinek szerelmes nézésétől források
fakadtak nagyapám testéből. Egyedül maradtunk, mind magunkra
hagyva ebben a végtelen, megalázott, minden széptől és
szenttől megfosztott jelenben; nagyanyám csöndben, magába
roskadtan sírt, s hiába vették körül a régi korok
eszközei, hiába hajlott meg a tér, és olvadt el a testünket
vékonyan beborító különleges viasz, amely nagyapám
szibériai kalandja óta védte valamennyi gyermekének és
unokájának hófehér bőrét, semmilyen menedék, semmi sem
maradt nekünk. Csak a tudás és a táltossá válás
továbbörökíthető lehetősége.
