Kiss Gy. Csaba

Budapest–Zágráb: oda-vissza

A villamosok Zágrábban

Kék a színük. Akár Krakkóban. Többnyire. Mert itt is elterjedt, hogy reklámhordozóként használják a villamosokat. Így azután megtörténik, hogy tarkák, csiricsárék. Tolakodóak és csúfak. De azért a kék villamosok még határozott többségben vannak. Zágráb címeréből jött ide ez a szín. A kéknek szelíd változata, égszínkék. Egyáltalán nem olyan harsány, mint az egykori keletnémet ifjúsági mozgalom ingjeinek a kékje. Horvátul ezt a színt valószínűleg plavnak mondják, bár van másik szó is a kékre (modar), de én nem érzem köztük jól a különbséget. Az meg nekem végképp fölfoghatatlan, hogyan jelenthet ez a plav egyúttal szőkét. A villamosokat tekintve persze ez a különös egybeesés eszembe juttatja, amit ennek a közlekedési eszköznek zágrábi múltjáról olvastam, miszerint az itteni első villamosoknak ugyanúgy sárga volt a színük, mint a budapestieké. A Ganz-gyár szállította az első motorkocsikat a horvát fővárosba, ahol 1910 augusztusában indult meg a villamosközlekedés. Lóvasút már volt 1891-től, és maradt még azután is egy darabig. A XX. század elején persze Zágráb a közös ország városszerkezetében nem volt jelentősebb központ Pozsonynál, Szegednél, Debrecennél vagy Kolozsvárnál. Lakóinak a száma 1910-ben még nem érte el a százezret. A villamos forgalomba állítását tekintve Zágrábot például Fiume is megelőzte.

Reggelente a Heinzel utcai megállóban lesem a villamosokat. Az öt év alatt egyszer állt le a városban a tömegközlekedés. Az egyik januári vagy februári reggelen akkora hóra ébredt Zágráb, hogy el sem indultak a villamosok. Térdig érő friss hóban masíroztam keresztül a városon, háromnegyed óra alatt értem be az egyetemre. Szóval fél nyolc tájban kell figyelnem, merre visz majd az utam. Ha a 17-es jön előbb, akkor a Téren át, majd a Frangepán utcára kanyarodva visz el a villamos a Száva út és a Vukovár út kereszteződéséig, ott kell átszállnom még egy megállónyi útra. Ez a nagyobb kör. Ha a 9-es jön, a pályaudvarig megyek, és a fővárosi elöljáróság mögött a parkon átvágva sietek a bölcsészkarra. Így meg többet kell gyalogolni. Különös hálózata van a villamosvonalaknak. Négyzeteket rajzolnak meg, az Alsóvárost többször keretezve. Illik ide amúgy a villamos, ehhez a polgári, békebeli környezethez. Természetesen hat a többnyire a XIX. század második felében, a XX. század elején épült házak között.

Úgy érzi magát néha az ember, mintha nosztalgiaúton volna, különösen a régebbi évjáratú kocsikban. Mintha az utasok szintén ehhez alkalmazkodnának, türelmesebbnek látom őket, mint nálunk, gyakrabban adják át a helyüket a fiatalok. Bár néha csalóka az ember optikája, hajlamosak vagyunk zöldebbnek látni a szomszéd kertjét. Az általános hazai „polgártalanodás” (hogy is kellene mondani magyarul a polgárosodásnak az ellentétét?) jelének veszem, hogy esznek-isznak a villamosban. Még előttem van egy ilyen otthoni kép, s alig szállok föl egy zágrábi kék kocsiba, látom ám, hogy néhány üléssel előbbre szégyentelenül fal hamburgert egy fiatalember. El lehet töprengeni azon, vajon Zágráb a haladás útján lépett-e ezzel előre. Tempósan járnak itt a villamosok, akkor sem sietnek különösen, ha nekem sietnem kéne. Az utasok is elfogadják ezt a ritmust. Ritkán hallom zúgolódni őket a várakozás miatt. Van néhány megálló, ahol – ilyet nem láttam másutt – különleges szerkezeteket képeztek ki a várakozóknak, hogy valami korlátfélének vethessék neki a hátukat. Sajátos csilingelés a villamosok csöngetése, el-elméláznak útközben, egy-egy kis szusszanásra megállnak. A legkevésbé sem lepődik meg a vezető, ha valamelyik forgalmas utcán hirtelen eléje lép valaki. Figyelmeztetni kell a részképzésre Budapestre induló hallgatókat, hogy nálunk veszedelmesebb közlekedési eszköz a villamos, nagyobb a sebessége, nem tud olyan könnyen megállni. Nem mértem, de mintha keskenyebb volna a vágánya, mint a pestié. Ellenőrök persze vannak Zágrábban is. Már távolról észre lehet őket venni egyenruhájukról. Úgy látszik, nem tartozik eszköztárukhoz a meglepetés. Kettesével járnak. Ritkán van szerencsém hozzájuk. A ZET (Zágrábi Elektromos Vasút) ellenőreire a legjobban a tisztviselő szó illik. Van stílusa az egyenruhájuknak. Ahogy nálunk gyerekkoromban a postásokénak. Egyenruhák dolgában nem kedvező manapság számunkra az összehasonlítás a horvátokkal. A határőröké, a rendőröké is több hagyományt, nemzeti vonást őriz, mint Magyarországon. Az ország, a nemzet jelei közé tartoznak-e az egyenruhák ? Furcsa eredményre juthat például a magyar rendőrök viseletének elemzője. A kommunizmus alatt a magyar rendőrök tányérsapkája az orosz mintára emlékeztetett, mostani bézbólsapkájuk pedig az amerikaira.

Interliber – magyarokkal

Az előtörténet szálai Székesfehérvárra vezetnek. 2002 tavaszán rendeztünk ott magyar–horvát írótalálkozót. Három napon át, tanácskozva és kirándulva, sok mindenről szót tudtunk váltani. Talán még ott – vagy hazatérésük után – fogalmazódott meg horvát barátainkban, hogy érdemes folytatni az eszmecserét és ápolni a két irodalom kapcsolatát. Néhány hónappal később megjelent Pesten az évente megrendezendő zágrábi könyvvásár, az Interliber küldöttsége. Megkeresték az Írószövetséget, a könyvkiadók egyesületét és a magyar kultúra állami képviselőit. Fölajánlották, hogy a következő évben legyen Magyarország a rendezvény díszvendége. A könyvvásár a horvát könyvkiadók és könyvkereskedők szervezésében a kulturális minisztérium védnöksége alatt működik. Elmondták, kiadókat, írókat szeretnének meghívni az őszi alkalomra. Hogy ünnepe legyen a magyar irodalomnak Zágrábban.

A háttér magyarázatához még annyit, hogy a közép- és nyugat-európai átlaggal összehasonlítva az ezredfordulón még elég szerény a magyar irodalom képviselete Horvátországban. Hiányoznak XIX. és XX. századi klasszikusaink, az irodalmi közvélemény jószerével csak néhány nevet tart számon. Talán Hamvas Béla számít kivételnek, bizonyára a szerb fogadtatástól sem teljesen függetlenül. Számos művét megismerhették a horvát olvasók – avatott fordításban. A nyugati érdeklődés hulláma is csak némi késéssel érkezik meg a Dráva túlsó partjára. A 2002-es Nobel-díj nyilvánvalóan növelte a kíváncsiságot.

A zágrábi nagyvásárokat a Száva túlsó partján rendezik. Újzágrábban. A városrésznek a neve hasonló logikából születetett, mint Újszegedé vagy Újaradé. Ott van a történelmi város mellett egy folyó, s amikor a túlsó partra is átnyúlik, az a település új negyednek számít. A Száva azonban Zágrábnál nem ugyanazt jelenti, mint a Tisza Szegednél vagy a Maros Aradnál. Amellett hogy horvát „nemzeti folyó”, valamiféle határvonal is. Az volt Napóleon idejében – sőt, még bukása után is néhány évig – az Illír Tartományok határa. A Száván túl már másik világ kezdődik. Ott nincs semmi a polgári-kispolgári, bécsies Zágrábból. Újzágráb van. Igazából most nézek körül először itt, pedig már a negyedik éve járok Horvátországba tanítani. Körben óriási lakótelepek. A „haladás” gigantomán emlékművei. Most már elhiszem, hogy a horvát fővárost több mint nyolcszázezren lakják.

Ezt látom a vásár területén is. Hatalmas csarnokok sora. Az egyikben kapnak helyet a könyvek. Jókor reggel érkezünk a helyszínre. A magyar rendező, a Hungarofest munkatársai már sürgölődnek a megrakott polcoknál. Nézem a könyveket, s föl nem foghatom, mit keresnek a Magyar–horvát kapcsolatok fölirat alatt szerb művek. Talán nem tudják a magyar kultúra külhoni terjesztésére szakosodott intézmény dolgozói, hogy a horvátok nem szerbek? Legalább megkérdezhették volna valakitől. Nagy a nyüzsgés. Jönnek-mennek a könyvlabirintusban a beavatottak, az érdeklődők, az újságírók. Nincs rossz helyen a magyar stand, de nem igazán vonzó a kínálatunk. Több kellett volna a világnyelveken megjelent művekből. A tájékoztatásra pedig kár is szót vesztegetni, annyira gyönge. Nem lehet pedig érdektelenséggel vádolni a horvát sajtót, a Vjesnik például több magyar vonatkozású rendezvényről részletesen tájékoztatott. Úgy érzem, mintha egyáltalán nem volna fontos, milyennek látják kultúránkat itt, a szomszédságban. Horvátországot perifériának nézik ott fönt, a hivatalos magyar kulturális korifeusok. Úgy intézték a szervezést is, ennek megfelelően. Magyar nemtörődömséggel. Hivatalos útnak persze nem annyira vonzó Zágráb, mint Brüsszel, Róma vagy Párizs, így ősztájban pedig még kevésbé.

Hirtelen élénkség támad a csarnokban, hullámként érkezik hozzánk is az izgalom. A horvát miniszterelnök és kísérete tűnik föl a láthatáron. Fények villannak, lihegve loholnak kamerás és mikrofonos emberek, ott vigyorognak őfontossága előtt a kisebb sarzsik. Egyszer csak kanyarodik a menet, és jönnek egyenesen a magyar stand felé. Kétségünk sem lehet szándékuk felől. Igen, mi volnánk a könyvvásár díszvendége. A magyar kulturális minisztérium még egy államtitkárt is leküldött, mögötte állok, amikor ideér az előkelő csapat. Elöl maga a miniszterelnök, vele majdnem egymagasságban a tolmács úrnő, Detoni Xénia, akit jól ismerek. Ott áll már előttünk a magas méltóság. Mosolyok és mosolyok mindenfelé. Tol maga elé a kissé elveresedő államtitkár úr, mondj már neki valamit. A zágrábi hungarológia népszerűsítésére használom ki az alkalmat. Lekapom a polcról tanszékünk első, tavaly megjelent évkönyvét, előrenyújtom, s magyarázom a magam horvát szavaival a vállalkozás jelentőségét. Még néhány udvarias szó ide és oda, meg persze obligát mosolyok. Majd odébb léptet a díszes társaság.

Kik azok a magyarónok?

Először szlovák stúdiumaim során találkoztam a szóval: magyarón. Benne van a magyar. A szóképzés elárulja, nem magyar alkotás. De ránk vonatkozik. Meglehetősen negatív az íze. Ha úgy tetszik, a magyarságkép egyik fontos eleme szomszédainknál. Kulcsszó. Közös történelmünk, történelmeink megértéséhez szükség van/volna tüzetes vizsgálatára. Mégis igen keveset tudunk róla. Szlovák közegben a magyarón a nemzeti önképnek szintén lényeges mozzanata. Merthogy – így a némiképp mitologizáló magyarázat – a szlovákságnak talán legnagyobb tragédiája volt a disszimiláció. A magyarrá válás. A szlovák értelmező kéziszótár szerint magyarón, aki egy nem magyar nép gyermekének születik, és elmagyarosodik.

Horvát viszonylatban a magyarón némileg mást jelent. Inkább olyan személyt, aki a politikai életben a magyarokkal tart, Magyarországgal akar együttműködni. A horvát nemzetté válásban is meghatározó volt, miképpen értelmezik a két ország, a két nemzet viszonyát. Lássuk először a szótári magyarázatokat. Az Ani´-féle nagyszótár 2003-as kiadásában a szó stílusminőségét pejoratívnak jelöli, és a történelmi múlthoz utalja. Három jelentését adja meg: 1. a Magyarországhoz fűződő szoros kapcsolatokért föllépő Horvát–Magyar Párt (1841–1848) tagja, híve; 2. a Magyarországgal a kiegyezést aláíró Unionista Párt (1860 után) tagja, híve; 3. a rezsimet ellenvetés nélkül elfogadó Khuen-Héderváry-féle Nemzeti Párt (1883–1905) tagja, híve. A szerb-horvát irodalmi nyelv korábbi nagyszótárának (Újvidék–Belgrád, 1969) K–O kötete szintén hasonló jelentést ad meg: a magyarok, a magyar politika híve. Egyértelmű ebből, hogy a horvát mađaronnak nem kellett magyarrá, magyar anyanyelvűvé válnia. Azt az Antun Josipovi´ot (túrmezei comest), aki 1848-ban a magyar kormány oldalára áll, nálunk még gúnyolták is az országgyűlésben, mert nem beszél jól magyarul. Persze a horvát hagyományban is megjelent a származását és anyanyelvét megtagadó disszimiláns alakja. 1899-ben látott napvilágot Vjencelav Novak Az utolsó Stipanyi´ok című regénye egy zenggi patríciuscsalád hanyatlásának történetéről. A család tragédiájának a záróköve, amikor az utolsó Stipanyi´ Istvánffyra változtatja a nevét. Összefoglalva: a történelem horvát narratívájában a magyarónság valami negatívumot jelent. Mint ami akadály a nemzetté válásban.

De vegyük sorjában szemügyre a nagyszótár által fölsorolt horvát magyarónok három nemzedékét. 1841-ben alakult meg az említett Horvát–Magyar Párt. Nagybirtokosok, tisztviselők és a túrmezei bocskoros nemesek adták a bázisát. A nemzeti mozgalom fő vonulatát jelentő illírizmussal álltak szemben. Mert úgy gondolták, az „illírek” által néhány évvel korábban irodalmi nyelvnek elfogadott sto nyelvjárás veszélyezteti regionális nyelvüket (a kaj nyelvjárást), a tervbe vett délszláv egység (Illíria) oltárán föl kell áldozniuk a horvát népnevet és nemzetiséget. Attól tartottak, a horvátságot ezek a törekvések a Balkán, a szláv egység felé húzzák majd. Így a magyarónok (az ellenféltől kapták ezt a nevet, „magyaromániájukra” célozva) a Szent Korona országainak egységéből indultak ki, a régi feudális alkotmány hívei voltak, és az ellenségünk ellensége a barátom elv alapján a magyar liberálisok szövetségét keresték. A zágrábi megyegyűlések és tisztújítások voltak a két politikai irányzat csatározásainak a fő helyszínei. 1845 júniusában az összecsapás véres tragédiába torkollott. A Horvát–Magyar Párt választási győzelme után egymásnak estek az ellenfelek a Felsőváros központjában, a Szent Márk téren. Beleavatkozott a zavargásba a katonaság, belelőtt a tömegbe. A halálos áldozatok végső száma tizenkilenc volt. Temetésükből nagy hazafias demonstráció lett. A modern horvát nemzet szimbólumai, mítoszai – azonosságtudata – az illírizmus alapvetésére épült. A Felsővárosban könnyen megtaláljuk a Nemzeti Ház palotáját, az illír olvasókör, a gazdasági egyesület emléktábláját, a magyarónok egykori zágrábi Casinójának viszont se híre, se hamva. A konkurens és erősebb magyar nacionalizmustól való aggodalom még a Horvát–Magyar Párt valós érveire is süketté tette a füleket.

Valami hasonló történt az Unionista Párttal is 1868, a magyar–horvát kiegyezés után. A horvát szellemi élet meghatározó képviselőinek sikerült elhitetniük a közvélemény jelentős részével, hogy a kiegyezést elfogadó horvát politikusok lemondtak a nemzeti érdekek képviseletéről, föladtak fontos követeléseket. Horvát szempontból szerintük a kiegyezés valójában vereségnek tekinthető. Így az unió híveit, a szábor többségi pártját a nemzet elárulásának bűnében lehetett elmarasztalni. Hiába kapott Horvát-Szlavonország jelentős autonómiát, teljes körű anyanyelvhasználati jogokat (az oktatás minden szintjén, az 1874-ben alapított zágrábi egyetemet beleértve, horvátul lehetett tanulni). Az elutasító érvelés logikája, az érzelmi beállítódás nekünk, magyaroknak fölöttébb ismerős. A függetlenné vált Horvátországban 1990 után valamennyire elmozdult innen az 1868-as politikai egyezség értékelése, a magyar–horvát kiegyezés ténye belekerült a Horvát Köztársaság alkotmányának a preambulumába, meghatározó államjogi előzmények közé. A közösségi emlékezetben azonban – nem kis mértékben a klaszszikus irodalmi alkotásoknak, valamint a két jugoszláv állam ideológiájának köszönhetően – a magyarónokról egyoldalúan negatív kép maradt.

Ez a kép talán még sötétebb a harmadik nemzedék esetében, hiszen a száz év előtti századforduló táján a horvát nemzeti elégedetlenség és türelmetlenség politikai tüntetésekben is megnyilvánult. A keménykezű Khuen-Héderváry bán maga volt a sátán a nemzeti mozgalom nem egy képviselőjének a szemében. Meg is lepődtem, amikor 2000 májusában a historizmusnak szentelt kiállításon szembenézhettem portréjával Vlaho Bukovac 1893-ban készített festményén. Volt ennek a korszaknak egy hallatlanul érdekes horvát kultúrpolitikusa, Iso Kršnjavi (amúgy festő, író, művészettörténész és etnográfus egy személyben), aki 1891 és 1896 között a „zsarnok” Héderváry alatt irányította a báni kormány vallás- és közoktatásügyi osztályát (minisztériumát). Az ő tevékenységének köszönhetően kapott intézményes támogatást a horvát művészeti élet nem egy kiválósága. Ma is megcsodálhatjuk a Felsővárosban egykori hivatalának palotáját (jelenleg a Történeti Intézet székháza) és benne a híres Arany Aulát. A falakon a horvát történelem fontos eseményei (közöttük Könyves Kálmán legendás megegyezése, a pacta conventa a horvát előkelőkkel). Azon a századvégen született meg a nagyvárosi arcot öltő Zágráb, a modern közép-európai Horvátország.

Érdekes, hogy száz évvel ezelőtt is volt hajlamunk a kellemetlen tények tudomásul nem vételére. Két régi magyar–horvát, illetve horvát–magyar szótár van a birtokomban. Spicer Móré 1893-ban, Margalits Edéé 1898-ban látott napvilágot. Egyikben sem lehet megtalálni a magyarón szót. A törököst (törökké lett hitehagyott keresztyén értelemben) viszont igen. A délszláv népek történetében szintén a nemzeti identitás kulcsszavai közé tartozik. Úgy látszik, a magyarónt mint szitokszót viszont nem találták ildomosnak annak idején a szótárírók. Mindmáig föltáratlan közös múltunknak ez a tárnája, pedig ma már igazán sine ira et studio láthatnánk hozzá a földolgozásához. Ahogy Nedjeljko Fabrio javasolta 2003 őszén Fiuméban. A város magyar hagyományairól rendezett tudományos tanácskozáson fejtegette a horvát író, hogy rendszeresen kellene találkozniuk a magyar és horvát tudósoknak, és a következő szimpóziumnak érdemes volna a magyarónok összetett, kellően meg nem világított kérdésével foglalkoznia. A jelenlévők egyetértően bólogattak. Ennek a tanácskozásnak azonban még a szervezése sem kezdődött el.

(Folytatjuk)

Nyitólap