Báró László

Az inga

Kiégtem, akár egy enervált Tungsram izzó pár napos szolgálat után. Ha te tungsz rám, én tungok rád. Ez már a lopott filozófiám. De nem is csoda: elmúltam hatvan. Ez nem az az idő, amikor lankadt kedvünk újra kiegyenesedik, és kacér kis ritmusokat fütyülve, kigombolt nyakkal és kitárt, szárnyaló ballonkabáttal nekivágunk a zimankós körutaknak. Pedig bennem még mocorog valami. Nagyon mélyen: deep in my heart. Lehet, hogy exkavátorok kellenének hozzá, mint ’56-ban a Köztársaság téren, amikor a metró alagútjaiba zárt forradalmárok kétségbeesett kopogását vélték hallani a viharkabátos, lódenes hívők a szemetes park kopott gyepe alól. Mintha a Föld dobogott volna aritmiásan. Néha már fibrillált. Hamar a kaparókat, a markolókat, a gépdínókat! Addig is, csákányt neki! Ne habozz, ne lazsálj! Ne félj, hogy fekete lesz a tíz körmöd!

Persze nem volt ott senki és semmi. Csak az ostoba föld, amivel telemegy a halott illúziók szája.

Társadalomkutató vagyok egyébként. Ez olyan genetikai betegség, mint a lisztérzékenység vagy a lőcsláb. Némelyek közülünk nyitott gerinccel születtek, és így bárki utasíthatja őket bármire, ha vállalja, hogy viszonttámogatja őket. Így föltámasztva azután lelkesülten loboghatnak akár a tévében is. Sőt felmagasodhatnak, mint Dalí Égő zsiráfja előtt a tábeszes-fiókos próféta. Én ettől csömörös vagyok. Erkölcsi herpeszem van, övsömöröm. Mindenem viszket. A szemem láttára alakultak át Zoja Koszmogyemszkaja legjobb magyar tanítványai Hitlerjugenddé, alapszervi pártitkárok, lelkes foximaxi-hallgatók nagytőkéssé, a szabadság földalatti beszélői a volt kommunisták ágyasaivá. Úgyhogy nem kutatónak, sokkal inkább társadalomguberálónak érzem magamat. Nem sok örömöm van benne. Sohasem volt nagy véleményem a tömegről, de manapság a vécétisztító-, zacskósleves- és álomautó-reklámokon pallérozott közönségé a népfelség. Slágerekből van az emberek szíve, és agyuk helyén egy-két tagú jelszavakból álló programutasítások. És legjobb barátjuk a MEDVE SAJT. Divat lett hülyének lenni: merészen és büszkén röhincsélni azon, hogy nem tudunk valamit, vagy lealjasodni: például megszervezni, kivitelezni, hogy a nagy nyilvánosság előtt egy felesleges bajnok a tökére kötött személyautót vonszolja. És ezzel sikert, népszerűséget, pénzt aratni. Vagy tudni vélni: Tetanus Rex alapította a magyar államot, valamint Petőfi Rákosi szárnysegédje volt.

Tulajdonképpen mit kutatok én? Vagy kutatnék, ha lenne? Valami keményebbre vágytam, vágyok, mint kottából kísérni az éppen ügyeletes hatalmasságot, aki duhajul mulat a közélet kocsmájában. Kínomban a gravitációhoz fordultam 2005 karácsonya táján. Talán az még nem hazudik. Egy politikus akkor is száztíz kiló, ha azt fuvolázza, hogy csak hetven. Nem valami sokatmondó az ilyen információ, de Rothschild is kicsiben kezdte. ELLENŐRIZNI! Erre vágytam. Hadd tudjak meg valamit a társadalomról, ami bizonyos! Bármilyen csekélyet! De legyen olyan hiteles, mint Katiban a gyerek.

Szokás szerint éppen gatyában és fürdőköpenyben bámultam a tévét, mivel a munkanélküliség hosszú évei alatt leszoktam először a borotválkozásról, majd az utcára menésről, végül pedig a felöltözésről. Maradt a tévé az ő színes és harsány világával naphosszat. Ott minden a helyén van, ha leszámítjuk a robbantásokat a világ másik végén; a fasírttá lapított diszkólegényeket apuka luxusautójában; a vonatkisiklásokat Indiában; és a felrobbant űrkompokat, amiktől kellemesen borzonghatnak a floridai üdülők a nagy forróságban. Ha ezeket kivonjuk, marad a tisztára öblített vécék mennyországa; a tiszta érzés a forradalmi intimbetét birtokában; a már négymilliótól kapható autócsoda, amely lóvá változva vágtat a pampákon; a jóságos ügynök által bebiztosított, kipárnázott élet; az atyaian mosolygós bankár, aki megtisztelve érezi magát, ha kölcsönt adhat neked; a tengerparton koktélt szürcsölő bikinis lányok, akik később kecsesen rezgő keblekkel egy idomított fuldokló segítségére sietnek; a gumírozott kínaiak esti pofozkodása és a legyőzhetetlen titkosszolgálatok. (Az arabok nyilván nem néznek tévét, mert akkor nem merték volna egy műanyag fésűvel eltéríteni a Pentagonra vezetett utasszállítót. A titkosszolgák akkor talán koktélt szürcsöltek a gusztusosan szökdécselő, görögdinnye méretű keblek közvetlen közelében. Kár.) Ez egy kiszámítható világ. Mindenki boldog, annak ellenére, hogy keményen dolgozik (valamikor, mert azt sohasem látjuk); emellett háromezer kilométert úszik évente, és ha éppen nem úszik, akkor három gyereke társaságában vitamint iszik üde (tiszta érzése van éppen) felesége és szöszke gyermekei körében egy álomkonyhában, amely a jóságos bankár kegyéből akár részletre is kapható, és ahová beragyog maga a boldogság az ablakon. Szeretem ezt a világot, mert a katolikus mennyországot pótolja szememben. Az már kifakult, elhagyott díszlet, szétrágta az egyházi adó, a vallásháborúk és a pongyolás főpapok, akik sajnálatra méltó módon még nem növesztettek melleket. Az ilyen túlvilág macerás is: hinni kell valamiben, csak akkor működik. A tévé ettől megkímél: csak egy kattintás, és máris én vagyok Philip Marlowe, lefoszlik rólam a gatya, a borosta, és már nem a vetetlen ágyon döglöm, hanem Kaliforniában robogok Ferrarin.

És akkor a sok sületlenség mellett mutattak valamit: a Rákóczi utat, a megállíthatatlanul hömpölygő autófolyammal, a motorizált cunamival. Hogy így ünnepek előtt naponta kétszázötvenezer autó gázol keresztül a városon! Csak személykocsi. És akkor hol vannak még a távolsági buszok, a kamionok, a vonatok, a repülők, motorkerékpárok! A beszállított, lepakolt áruk ezer tonnái! Akinek a társadalom valami megfoghatatlan, bizonytalan valami, az szippantson egy kortyot valahol a Puskin mozi táján az utca levegőjéből. Van olyan mérleg, amin le lehetne mérni, hogy mekkora terhelés ez egyetlen napon? Sebtében kiszámítottam, hogy körülbelül négyszázötvenezer tonnával hízik így Budapest reggel két órától délután kettőig, majd lassan fogyni kezd. Másnap éjjel kettőkor a legsoványabb, hogy azután elölről kezdődjön a hízókúra.

Báró Eötvös Loránd, amikor kifejlesztette a maga hihetetlenül pontos mérlegét, a torziós ingát, akkor az Akadémia pincéjéből érzékelte a Dunán, tőle százötven méterre elúszó hajók tömegvonzását. De mit számít egy dunai hajó tömege a kétszázötvenezer autó tömegéhez képest? Vagyis mérjek Eötvös-ingával? Írtam egy e-mailt a BME Geofizika Tanszékén dolgozó Tölgyesi tanár úrnak, hogy segítsen. Kiderült, hogy kétszáz darab Eötvös-inga létezik a világon, de pénzhiány miatt egyik sem működik! Vajon a sok nyálát köpülő hazafi nem adhatna pár forintot erre a célra? A sokvagonnyi kokárda, lobogó, Árpád-sáv árából kitelne.

De addig is van az USA-ban egy cég, a La Coste Romberg, amelyik ellátja az egész világot az Eötvös-féle inga pótlékával. Nosza, írjunk neki levelet, mit kóstál az ő terhességmérője (gravimétere). Sajnos La Coste Romberg helyett a cég közép-európai referense válaszolt, valami Dobronyina, Ukrajnából. Nagyon udvarias volt: ha van ötvenmillió forintom dollárban, akkor előjegyzésbe vesz, és egy év múlva enyém lehet a készülék. Puff neki! Momentán nem fizetik olyan jól a magyar munkanélkülieket, hogy nélkülözni tudnék ötvenmillió forintot. Nem mondom: ha csak harmincmillió kellene, azt még valahogy kiszorítanám a konyhapénzből, de azért is kapnék a fejemre az Edittől. És nem tudok hatvanévesen még egy évet várni, mert mit tudom én, talán meg sem érem.

Elkeseredtem. Végre van egy komoly ötletem, de sanyarú helyzetem miatt (munkanélküli magyar szociológus és zugíró létemre) elesek a kivitelezésétől. Maradnak a szponzorok, olyan jó emberek, akiket érdekel a gravitáció társadalmi alkalmazása. De valahogyan még az én töretlen, friss derűm számára is jégsivatagosnak tűnt ez a perspektíva: nekem kell gravimétert építenem, nincsen más hátra.

Gyerekkoromban volt egy játék, a KIS KÉMIKUS, amit anyám vett nekem 1955 karácsonyára. Egészen jó kísérletek voltak benne. Sikerült például pillanatok alatt kiégetnem a paplanomat valami kotyvalékkal. Napokig olyan büdös volt a lakásban, hogy lemondtam a további kísérletekről. Most majd egészen kicsi fizikussá válok, és mivel az utolsó próbálkozásomtól körülbelül ötven év telt el, talán majd több sikerrel járok. Körülnéztem az interneten. Hátha vannak mások is, akiket munkanélküli szociológus szinten érdekel a gravitáció. És mit tesz isten: vannak. Nem sokan ugyan, de vannak. Hármat találtam: egy amerikait, aki leközölte a gravimétere modelljét, kapcsolási rajzát is, és két magyart, akik készülékükkel a newtoni és einsteini elméletet alapjaiban döntötték meg. Az utóbbi kicsit gyanús volt, és megingatta a magamba vetett hitemet is. Hátha csak nem vették be a gyógyszerüket? Ez ugyanis komoly következményekkel jár általában. Nálunk a Bakáts téren van például egy száznegyven centiméteres cigány, aki tizenhat éve (de lehet, hogy több, csak én nem laktam azelőtt a téren), főleg nyáron, naponta kiáll az Önkormányzat elé, és minősíthetetlen hangon, órákon át megállás nélkül, üvöltve szidja a kerületi politikusokat. (Egyébként többnyire a szívemből beszél, bár nem nagyon lehet érteni, hogy mit mond.) A körzeti orvosunktól tudom, hogy ez főleg a rokkantnyugdíj megérkezése előtti napokban fordul elő, mert addigra a pöttöm prófétának elfogy a pénze és a gyógyszere.

Van olyan betegség, hogy kóros gravitációérzékenység? Mindegy. Letöltöttem az amerikai pofa kapcsolási rajzát (bonyolult elektronika tartozott a mechanikához), a műszer mozgó részeinek vázlatát, és elkezdtem kivitelezőt keresni. Ebben már volt gyakorlatom, mert megpróbáltam Eötvös-ingát is készíteni, és ahhoz kétszázad milliméteres platina–irídium huzal kellett volna. Lehetne műanyagot is használni, de azzal mindenféle baj van. Nyúlik, és a torziós nyomatéka is nagyon ingadozik a hőmérséklettel. Pedig egy orvosi eszközöket árusító pacák (internetismeretség!) már adott volna ingyen ilyen vékony sebészfonalat a sajátjából, mivel egy spulni sebészcérna negyvenhétezer-ötszáz forint, amit én nem tudok nélkülözni: ennyi ugyanis a havi nyugdíjam. A platinahuzalra is találtam egy ékszerészkivitelezőt, csak ezzel az volt a baj, hogy a platina grammja hétezer-hétszázharmincöt forint, és habár a kétszázad milliméter átmérőjű, ezerötszáz milliméter hosszú huzal nincs egy gramm sem (pontosan egyszázad gramm), az ilyen vékony huzal előállításához olyan szerszámokra van szükség, amelyek több százezer forintba kerülnek. Sok havi nyugdíjba.

Több emberrel beszéltem a készülék megépítéséről, de – jóllehet nagyon megoszlottak érzelmi és értelmi hozzáállásuk szerint – kivétel nélkül egyik sem segített. Volt közöttük üzleties, aki mindenre vállalkozott volna, ha előre fizetek neki csekken, és a továbbiakban messzire elkerülöm Gyöngyöst, ahol ő él; volt, aki hízelgett: nagyszerű, hogy egy magadfajta vén trotli még érdeklődik az ilyen marhaságok iránt; volt, aki ironikusan titkolta, hogy mi a véleménye rólam, de elfojtott mosollyal óvott attól, hogy elhatalmasodjon rajtam az építési szenvedély.

Beláttam, hogy belőlem az idő rövidsége miatt már aligha lesz elektronikai szakember. Csak néhány egyszerű eszközöm volt még a boldogabb békeidőkből: egy univerzális volt-, amper-, ellenállásmérő, néhány különböző méretű csavarhúzó, forrasztópáka, drótok, ilyesmi. Reménytelennek látszott, hogy ezekkel bármi bonyolultabbat el lehessen készíteni, mint egy bejárati csengő.

Hónapok teltek el a fürdőköpenyemben borostásan álmodozva arról, hogy mit tehetnék, aminek az eredménye versenyre kel La Coste Romberggel. Nőtt a gödör az ágyamon, ahogy naphosszat bámultam a Discovery Channelt, ahol – főleg az USA fiai, boldog emberek – a kabátujjukból rázzák ki a drágábbnál drágább műszereket, hogy a déli-sarki jég kétezer méteres mélységből felhozott mintáiból kielemezzék a százezer év előtti légkör buborékjait, vagy egy hatvanötmillió év óta döglött dínó zápfogából előállítsák a DNS-ét. A sárga irigység evett. Kínomban elővettem a neten talált egyik magyar torziós graviméterének leírását, aminek az anyagjegyzékét is közölte. Nem akartam hinni a szememnek, mert olyan dolgok szerepeltek benne, mint virágláda, étolaj, hungarocell, éles kés, egy darab drót stb. És olyan nívón mozgott a műszer összeszerelése, mint amikor gyerekkoromban krumpliból detektoros rádiót készítettem. Meg kell mondanom, engem leginkább az étolaj meg a virágláda fogott meg ebben a graviméterben. Olyan otthonos. Zamatos. Új irányok a fizikában! Túrós Lukács receptjei a geofizikai kutatás élvonalában! Imádom a salátát étolajjal leöntve, ecetesen. Ha a gravitáció nem jön össze, akkor legfeljebb marad egy ízletes jégsaláta. Semmi sem vész kárba. Szerintem, a La Coste Romberg eldobná az iparengedélyét, ha tudomása volna erről a receptről. Csak hát nem tud magyarul. Az a splendid isolation, amit nyelvünk bonyolultsága és viszonylag nagy, de még nem elegendő elterjedtsége teremt, megfosztotta őt attól a lehetőségtől, hogy a technika élvonalába kerüljön. Ráadásul túl drágán is dolgozik, mert becslésem szerint a virágládás megoldás maximum két-háromezer forintba kerül. Micsoda extraprofitot zsebelhet be ez a rohadt USA-nagytőkés! És sikerült az egész világot becsapnia, mert szinte mindenki az ő gépét veszi. Naná, hiszen semmit sem tudnak az étolajos megoldásról. Pedig könnyű lenne a dolga, hiszen arra is felhívták a figyelmét, hogy a virágláda ne legyen lukas alul, mert akkor kifolyna az étolaj, és így tragikusan zátonyra futna a gravitáció mérése.

Elkenődtem. Különösen nyugdíjfizetéskor éreztem megalázottnak magamat. Kiszámítottam ugyanis, hogy ha 87,7 éven át félreteszem a nyugdíjamat, a 47 500 forintot, akkor a 87. év szeptemberének elején megvehetem a LCR-féle kütyüt. Persze csaltam egy kicsit, mert közben a vizitdíj miatt kaptam száz forint emelést, ami határozottan lerövidíti a futamidőt, feltéve, hogy a hosszú mátkaság alatt egészséges maradok. De addig nyugodtan dőzsölhetek a fürdőköpenyemben, izgulhatok a kínaiak esti pofozkodásán, örülhetek a forradalmi intimbetétnek, és talán egyszer-egyszer kiszoríthatok magamnak egy flakon erdei szamóca illatú vécéöblítőt is, amit Peugeot paripámon hazaszállíthatok a filmek hosszú szünetében. Mi mást tehetnék? Még ha elkészíteném is a Benkő-féle gravimétert, akkor sem ülhetek ott naphosszat mellette a besötétített szobában, és nem figyelhetem, hogyan kúszik a fénynyaláb a szoba falára gombostűzött faxpapírszalagon, amit még az Edit hozott haza a régi munkahelyéről, amikor felszámolták. Ha ugyan kúszna. Nem hagyott ugyanis nyugtot a kétség, hogy az étolajon úszó hungarocell nem fogja kúsztatni a fénymutatót.

És csak az a vég, azt tudnám feledni! Hogyan írhatta ez a virágládás őrült, hogy a modell (mintha a legújabb, nullszériás Ferrariról beszélne!) érzékenysége 10^–15 m/s² gyorsulásnak megfelelő gravitáció kimutatására is alkalmas volt? Tudni való, hogy valami japán egyetemi kukac tartja a rekordot, és az 10^–12! Persze, étolaj helyett ő szupravezetést alkalmaz, ami ezerszer gyengébb, mint a házilagos, zamatos, önerős megoldás.

De minden abszurditása ellenére nem hagyott nyugodni a dolog. Amúgy se volt veszítenivalóm, de gondoltam, hogy mielőtt belevágok a modell megépítésébe, rákérdezek, hogy honnan veszi a kedves mester, hogy ilyen érzékeny a készülék. Írtam neki egy levelet: ugyan mondaná már meg, hogyan lehet igazolni a műszer érzékenységét. Szinte rögtön jött a büszke válasz: fénynyomással tesztelte a készüléket. Vagyis egy erős lámpa fénye képes elmozdítani az ingát! Annyira érzékeny. Bizony. Kiszámoltam, hogy ha lenne fél méter hosszú kolbászom, és minden másodpercben leszelnék belőle egy 1/10¹⁵ nagyságú szeletet, akkor ez a művelet 15 millió évnél valamivel tovább tartana. Minden nyugdíjas ilyen kolbászról álmodik, mert ha beosztással élünk, akkor így még magyar zászlóra is telik, ha örömünkben kimegyünk tüntetni a kormány mellett.

Hát ezt az ingát nekem meg kell néznem, mert guriga legyek, ha igaz, amit a virágládák elmés továbbfejlesztője állít. Megbeszéltem vele, hogy egyik este fogad a laboratóriumában. Természetesen a legnagyobb örömmel, Báró úr! Legyen szerencsém! – hallatszott olyan választékosan a kagylóból, hogy láttam rajta a szmokingot.

Akkor este január volt, és kivételesen nagyon hideg. A tudomány haladása érdekében erőt vettem magamon, és hetek óta először megborotválkoztam. Olyan idegen volt kezemben a Philips villanyborotva, mintha egy mikrofonnal akartam volna szépítkezni. Magamra húztam pár hasonlóan idegen ruhadarabot, mert egy ekkora fizikushoz mégse mehetek fürdőköpenyben. A nagy út előtt olyan érzésem volt, mint Stanleynek amikor Livingstone keresésére indult Afrikába. Vagy fordítva. Pedig nekem csak a Keleti pályaudvar melletti Csikágó nevű városrész volt a célom, mivel az Einsteint a talapzatáról ledöntő nagy kutató ott lakott egy mellékutcában. Ez már eleve baljós volt számomra, mert errefelé az ember hamarabb kaphat trippert vagy kést a hátába, mint intellektuális élményeket. Vettem ajándék céljából egy üveg bikavért meg pár vonaljegyet a nagy útra.

Ahogy befordul az ember a Thököly útról, egyre komorabb lesz a világ. Az utcák összeszorulnak, mint holmi szurdokok, amelyekből árad kifelé a sötétség és a reménytelenség a sugárutak fényfolyamába, habár mielőtt beömlenének, kissé felhígulnak. De ha folyásiránnyal ellentétesen halad az ember, akkor olyanok lesznek, mint a zavaros lelkifurdalás, a szánom-bánom. A szélben nyikorogva imádkozó utcai lámpák szürkéssárga fénye odapiszkított a szűk járdákra, ahol lépten-nyomon komor kukák kornyadoztak. És mivel az úttestet szinte teljesen elborították a személyautók kopott kasznijai, a kukák egyik oldalát fényesre törölte már a járókelők télikabátja. Nem volt hosszú az utca, de eltévedtem. A használt lyukkártya, amit a többivel együtt még utolsó munkahelyemről loptam ládaszámra, elveszett, pedig azon volt a cím. Csak az emeletre és névre emlékeztem, úgyhogy végigmentem az összes házon, mire megleltem a nagy elme lakhelyét. Felcsöngettem neki, mivel a kapu alá vizelést, illetve a kukák mögött hálást itt is elektronikusan zárt kapukkal előzte a gondos közös képviselő.

– Nyitom tisztelettel, Báró úr! – reszelte egy kopott, pecsétes hang a csöngetésemre válaszul. – Balra, hátul van a lift!

Fehér ruhás lányok helyett újabb kukák következtek a kapualjban. Valahogy elslisszoltam mellettük, és kiértem az udvarra, a körfolyosók alá. Balra nyílt ugyan a lépcsőház, de ez túl logikus lett volna. Hatvan felé az ember már tudja, hogy semmit sem adnak ingyen, és minden másképpen van. (Vigyázat! Loptam!) Az udvar végén, mint újabb stáció, egy szűk átjáró után másik, azaz hátsó udvar nyílt. Furcsa mód az egész vakító fényárban úszott, mert a szárazkolbásszerűen egymáshoz fűzött udvarok sora mellett egy hatalmas, láthatóan jóval fiatalabb hófehér épület magaslott pöffegeten a nagy elme lakhelyét alkotó bérkaszárnya fölé, és egész hosszában higanygőzlámpák őrködtek vakító éberséggel a határon, föltárva ugyanakkor a körfolyosós emeletek gyászos patináját. Pontosan mintha egy börtön tolakodott volna a kispolgári odúk közé és fölé, és térbe passzírozott szimbólumként kifejezte életük lényegét, múltját, jelenét és jövőjét. Lenin élt, él, és élni fog – gondoltam szomorúan, mert ötvenöt kötetes, nagy sikerű sorozatát odaajándékoztam egy ismerősömnek kárpótlásul, amiért lebénult a fél oldalára. A lift azonban vadonatúj volt: vidoran piros és automatikus, ami úgy illett az odvas bérházhoz, mint öregasszonyhoz a matrózruha. Újak voltak azonban a csikkek és a köpések is a padlón. Hiába: a múlt kötelez! Végigmentem a kicsorbult vörösmárvány gangon, de nem láttam egyetlen Benkő névtáblát sem. A szám, amit kerestem, egy Excelsior V2 BT feliratú ajtóhoz tartozott. Lehet, hogy az öreg a fau zwei szellemi örököse? Már nyomtam volna tétován a csengőgombot, amikor az ajtó magától kinyílt. Szürkeség. Ez volt az első benyomásom. Az előttem álló, viseltes pillantású öregember tetőtől talpig valami szürke cejganyagból készült ruhát viselt, hajszálra olyat, mint régen a fegyencek vagy az utcaseprők gyerekkoromban. És volt az egész emberben valami degedült attitűd. Lötyögött rajta a ruha, pedig gyerekméret volt eleve. Csak az tűnt fel, hogy vastag, újnak látszó báránybőr bekecset viselt. Szokatlan egy pesti lakásban, mert havas hegyi legelőkön kóborló gulyák környékén hordanak ilyet. Homlokáról felkopott, ritkás, szürke hajjal borított koponyáját drótkeretes pápaszem fogta meglazult abroncsba. Vaksin pillogott rám alóla, majd a nevem hallatán szürke fogait kivillantva megjelent egy régi mosoly utánzata, ami olyan halovány volt, mint hatodik indigó alatt a szöveg. És mint i-n a pont: szomorúan előrenyúló orra végén kicsinyke csepp himbálódzott, készen arra, hogy bangi-dzsampingot kövessen el.

– Könnyen idetalált, Báró úr? – próbált házigazda módjára kedélyeskedni az öreg, ami úgy hatott, mintha valaki egy berozsdásodott mérőszalagot próbált volna kihúzni a dobozából. Átadtam neki az Egri bikavért.

– A tapasztalatcsere megolajozására szántam, hogy jobban torzuljanak az ingáink! – szóltam álderűvel, és nyomban éreztem, hogy megint túllihegtem a polgári szokásokat. Már azt is bántam, hogy kiöltöztem. Piros, sálnyakú pulóverem, hófehér ingem, fényes cipőmre harmonikázó santung pantallóm maga volt itt a kiáltó szociális igazságtalanság. Ha fürdőköpenyben jövök, már kezdetben közelebb kerülhettünk volna egymáshoz. Most azonban a nálamnál is jóval öregebb ősz titán olyan idegenkedéssel forgatta vaksi szemei előtt a palackot, mintha éppen most találták volna meg élete romjai között a tűzszerészek.

– Ne féljen, nem robban! – biztattam kuncogva, hogy rutinos píárosként átsegítsem magunkat a kezdeti holtponton.

– Igazán nem kellett volna – válaszolta, akárha egy vidéki szerző kémregényében cseréltünk volna jelszavakat. És úgy láttam, komolyan gondolja. Neheztelni látszott. Pedig mi baj lehet egy üveg bikavérből? Ha nem szereti, odaadhatja bárkinek. A Csikágóban aligha van most prohibíció. De volt még valami, ami homályosan nyomasztott. Még mindig az előszobában álltunk, ami olyan keskeny volt, hogy a magam terebélyességével szinte csak lapjával mozoghattam benne, ha vakmerően helyet kívántam változtatni. Már az érkezésem óta lefolyt rövid tartam alatt is állandóan nekiütköztem valaminek: a fogason halmozódó, ázott penészszagot árasztó kabátoknak, egy sípcsontközépig érő telefonasztalkának, meg a kopott falaknak, amiken vízszintes csíkok mutatták, hogy már mások is végigtörülték. Bezártságfóbiám kezdett szárba szökkenni és friss hajtásokat eregetni. Kicsit szorongva kerestem a perspektívát az előszobán végigtekintve. Nem került sok fáradságomba, mert talán öt méter volt az egész, olyan autószervizekben alkalmazott szerelőakna formájú. Jobbra-balra az ilyen régi lakásokban szokásos bezárt ajtók szegélyezték, és a túlsó végén alacsony tanulóasztalkán bekapcsolt számítógép trónolt, összezsúfolva nyomtatóval, monitorral, papírfecnikkel, könyvekkel, teli hamutartóval, előtte egy régi, hajlított lábú zongoraszékkel. Jobbra nyílt az előszoba folytatása, ami azonban – amennyire a bejárattól láthattam – csak nyúlfarknyi volt, éppen akkora, hogy a mennyezetig érő, nagypolgárinak gondolt üveges ajtó elférjen rajta. – Aha! Ott lesz a szalonnak becézett nappali – gondoltam. És alig vártam, hogy a hónaljban kicsit szűk előszobából bevezessenek végre valami komilfó helyre. Csalódnom kellett. Az öreg elsuvasztotta valahová a bort, és most várakozóan nézett rám.

– Talán emlékszik, mit írtam önnek. A fénynyomás…

– Ó, hogyne, hogyne. Már elő is készítettem. Pardon… – elnézést kért, mert útjában álltam. Nem vettem észre ugyanis, hogy leragadtam az egyik bezárt ajtó előtt. Ha ki akarta nyitni, akkor nekem át kellett kormányoznom magamat a másik oldalra. Azt hittem, vécére kell mennie. Félrehúzódtam, és íme, a feltárt ajtó mögött egy parányi spájz úszott a fényárban. A befőttek, mosószerek, partvisok majdnem teljesen betöltötték a sekélyke fülkét. De a hátsó polcon egy közönséges jénai salátástálban valami furcsa úszkált.

– Itt van – közölte büszkén, és a csepp az orrán vészesen lengeni kezdett. – Nézze meg közelebbről!

– Ez az úszó inga? – kérdeztem áhítattal.

– Persze. Nem túl nagy, de a célnak megfelel. Volt nekem nagyobb is, de elvették a laboratóriumom. Ezt direkt magának ütöttem össze. Nézze, ide a peremre felcsíptettem egy hatvanas körtét! A lámpa fénye közvetlenül ráesik az úszó inga egyik oldalára. Ezáltal egyensúlytalanság lép fel, és az inga nagyon lassan – hiszen igazán kicsiny erőről van szó – elfordul.

– Aha. Igazán elmés. De szerintem most mintha lefagyott volna.

– Neeeem! Az csak a látszat. Bebizonyítom! Nézze! Ide fölé, a polcra feltettem egy webkamerát! – Valóban, eddig észre sem vettem. Igazat beszélt. Csak lefoglalt a porszívó csöve, ami a mozgolódásunktól kidőlt a túltömött fülkéből, meg egy női pongyola, ami a spejzajtóra belülről volt felakasztva. Azzal birkóztam, mert amíg a porszívó csövét próbáltam visszatuszkolni, a slafrok gombja beleakadt a pulóverembe.

– Így ha becsukom az ajtót… mellesleg be is kell, mert a légáramlat is eltérítheti az ingámat… akkor a kamerán keresztül figyelhetjük, hogy mi történik. – Ezzel be is zárta az ajtót, mint szerpap a monstranciát mise után. – Fáradjon utánam!

Valahogy odaevickéltünk az előszoba végén felállított számítógéphez. Ő leült a zongoraszékre, én pedig érdeklődve és sajgó derékkal lehajoltam a képernyőhöz. Bebizonyosodott, hogy készült az öreg, mert a képernyőn a spejz szemközti fala látszódott, előtérben az úszó ingával.

– Nézze! Beállíthatom, hogy percenként vagy akár ötpercenként készítsen egy képet. Ha azután lejátszom őket, akkor az idődilatáció miatt látható lesz, ahogy az inga ugrásokkal távolodik a lámpától.

– Ragyogó! – szóltam, mert a spájz ötvözése a legkorszerűbb optoelektronikával valóban ötletes volt. Az első pár felvételen alig látszott ugyan elmozdulás, de később az inga valóban mozgásba lendült.

– Kár, hogy a kísérlet csupán azt bizonyítja, hogy a lámpa meleget termel – szóltam kisvártatva. – Felmelegíti az olajat, az pedig a melegebb helyről a hidegebb felé áramlik, vagyis amit látunk, az a keveredés. – Azt hittem, hogy az öreg kifekszik ettől az ellenvetéstől, hiszen egyetlen szempillantás alatt összeomlott az egész internettel támogatott, weben publikált munkássága. Még sajnáltam is, mert olyan érzésem volt, mintha egy kiscsirke nyakát vágtam volna el zsilettpengével. De csak annyi történt, hogy az orrán lévő csepp rezgése egy pillanatra megmerevedett. Hogy, hogy nem, akárhogy törölte, mindig volt egy ügyeletes csepp, ami érzékenyen reagált a nagy elme lelkiállapotára.

– Talán igaza van – hagyta rám egy római jellem sziklaszilárdságával, aki nem törik meg könnyen a sors csapásai alatt. – Már gondoltam rá én is. De mi sem könnyebb, mint egy vastag üveglapot tenni az olaj és a lámpa közé. Az csak a fényt fogja átengedni, a hőt nem.

– Sajna, nem így van! Ezen alapul ugyanis az üvegházhatás.

– Hehehe! Úgy látom, csökönyösnek tetszik lenni a Báró úrnak! – kuncogott felém fordulva. Pedig jártak itt fizikusok is, és nem volt ellenvetésük. – Nem tudtam, hogy mit mondjak erre, de szerencsére kinyílt az üvegezett nagypolgári ajtó, és kilépett rajta egy idős asszony. Mondanám, hogy hölgy, de valahogy nekem a hölgyről a gothai almanach jut eszembe, és nem a Csikágó harmadik emelet három. Szemüveges volt ő is, és olyan metszően nézett rám (a férjén ugyan mit nézett volna, látta eleget), hogy a zsebemben fölnyíltak a még bontatlan leveleim. Mivel a hölgy nem szólt egy árva szót sem, és a nagy elme még csak oda sem fordult felesége belépésére, én is csak bámultam, mint Rozi a moziban. Tüdőszűrésen érzem így magamat, ahol én vagyok a vásznon a főszereplő, akin keresztüllátnak. Ugyanakkor tapintható volt a feszültség a két sors által összezárt ember között. Ha lett volna nálam voltmérő, leugrott volna a skáláról a mutató. Távoli dialógusfoszlányokat hallottam átszűrődni valahonnan egy másik életből: – Ha megint étolajra költöd a nyugdíjadat… Hova tűnt a virágládám?!… És nehéz illatokat szagoltam a savanyú paplan alól, amikor ezek az éjszaka deresére vonva egymást ostorozzák. Éreztem az asszonyi józanság súlyát, ahogy lomhán, nehézkesen, idegesen belekapaszkodik embere álmaiba, és habár lomhán vonszolódik utánuk a meder alján, a szánalom és a kiszolgáltatottság felhajtóereje időnként könnyít rajta annyit, hogy az öreg egyszer-egyszer a felszínre bukkanjon az éjszakában, ahol valahol fenn, a Hold körül meglátja elvei örök dicsfényét.

De most speciel még az előszobában tartózkodtunk. Kezdett szertefoszlani a reményem, hogy valaha a belső termekbe invitáljanak a jéghideg előtérből, amit közben lassan feltöltött a cigarettafüst is, amitől én – szégyellem nagyon – könynyezek és émelygek. Az öregek ráadásul valami áporodott gyomorszagot is eregetnek dohányzás közben. Az asszony még mindig mereven nézett, kezét a nagypolgári ajtó rézkilincsén nyugtatva, mintha a revolverét markolta volna tettre készen.

– Kézcsókom! – rebegtem végre egy kisdobos illemtudásával, aki hirtelen rájött a rangkülönbségre. A hölgy olyan lassan biccentett erre, hogy ezalatt több lottószelvényt kitölthettem volna. Láttam, ahogy – megtévesztő öltözékem ellenére, ami persze nem kerülte el a figyelmét – végül is a férjével egy dobozba sorolt, és az egészet belökte a spejz legalsó polcára, a portörlők mögé. Szorítása kissé enyhült a kilincsen, de még nem engedte el. Majd szó nélkül lenyomta, és eltűnt a nagypolgári ajtó mögött, ahol valószínűleg egy szebb és értelmesebb világban élt, mint mi itt az előszobában.

Érezhető volt a feszültség csökkenése, ahogy kiment a szigorú hölgy. Az öreg is visszafordult a képernyőhöz, én pedig megereszkedtem. De holtponton álltunk. Engem már alig érdekelt az ingaügy, mert világos volt, hogy valami gagyi lázálom az egész. Azon törtem a fejem, hogyan lehetne anélkül elmennem, hogy durván átszakítanám azt a láthatatlan magzatburkot, amiben az öreg az ujját szopogatva ábrándozik. De ő csak most élénkült fel igazán. Mintha a felesége biccentése menlevelet adott volna kisded játékai folytatására. Gondolom, évek óta nem volt alkalma rá, hogy olyan valakinek fejtse ki a gondolatait, dicsekedjen el a maga fabrikálta fizikai rongybabákkal, akinél legalább halványan feltételezhető, hogy érti, amit mond neki, és ugyanakkor nem röhögi szemközt. Én ilyen helyzetekben az áhítatos tanítvány szerepét szoktam felölteni: kérdezek és kérdezek tisztelettudóan, mert tudom, hogy a ilyenfajta emberek véleményére a kutya sem kíváncsi. Számukra olyan az érdeklődés, mint kánikulában a muskátliknak az öntözővíz.

– Mennyiért vállalná, hogy készítsen nekem egy elsőrendű úszó torziós ingát? – kérdeztem komoly képpel, de valahogy áthatott a szerep, mert közben már arra gondoltam: miért is ne? Ha marhaság is az egész, adjunk egy esélyt a dolognak. Mi baj lehet belőle? Legfeljebb nem fogok annyit dögleni a fürdőköpenyemben, és pár napig, amíg tesztelem, lesz valami elfoglaltságom. Még mindig többet ér, mint a vízkőoldó- meg samponreklámokat bámulni a tévében naphosszat. A rohadékok már egyeztetik a reklámidőpontokat, és ha átkapcsolnék egy másik csatornára, amíg lemegy a reklám, akkor kiderül, hogy mindenütt reklám van. Be vagyok kerítve. Arra meg lusta vagyok, hogy magam járjak utána minden kis vacak alkatrésznek. Valaha nagyon szerettem barkácsolni, de ma már a lúzerség tévedhetetlen jele a szememben. Főleg ha a La Coste Rombergre gondolok. És nem szeretem emlékeztetni magamat a valódi dimenzióimra. Ebben rokonok vagyunk az öreggel.

– Ma már nem vállalok ilyesmit. Valaha volt laboratóriumom, volt helyem. Itt – mutatott körbe az előszobán – nincs lehetőség a komoly műhelymunkára. – És úgy nézett rám, mint Einstein, amikor kirúgták a porosz tudományos akadémiáról.

– Hol dolgozott? – kérdeztem. Arra számítottam, hogy a Központi Fizikai Kutatóintézetben vagy valami hasonló helyen.

– A Vörös Hullám Fodrászszövetkezet karbantartó részlegét vezettem. Húsz évig! – Amíg mondta, egyre feljebb emelte rezge fejét, majd keményen a szemembe nézett. Látszott, hogy ez a poszt élete csúcsa lehetett, ahonnan alkotóerői szabadon szárnyalhattak. Amíg le nem siklottak ide, az előszobába.

– Ott készült a hatméteres torziós ingám is, ami egész búcsújárást váltott ki. Még a Jánossy professzor is eljött egyszer!

Hajat vágatni – gondoltam. Habár az sem volt teljesen normális, kitelik tőle egy ilyen túra. Ő volt az a KFKI-igazgató, aki olyan toprongyosan járt, hogy egyszer, amikor befelé tartott az intézetbe, és a kapuban valami rakodómunkások szerencsétlenkedtek, mert nem voltak elegen a teherhez, valamelyikük odaszólt neki, mert látták, hogy tétlenül ott bámészkodik: – Józsikám! Nem akarsz egy kis pénzt keresni? – Dehogynem – és beállt a csapatba. De a fuvar végére eltűnt. A rakodók meg keresték az intézet igazgatóját, hogy aláírassák vele a szállítólevelet. Akkor döbbentek meg, amikor a Józsi ott trónolt egy pingpongasztal méretű stílbútor mögött egy méregdrága bőrfotelben. – Hát te, Józsikám, hogy kerülsz ide? – Én vagyok a főnök, akit kerestek!

– De őt inkább a dinamikus gravitációs felfedezéseim érdekelték.

– Igen, igen. Olvastam róluk a honlapján. Hogy a forgó testek gravitációs hullámokat bocsátanak ki. Érdekes gondolat. Csak hát ezeknek semmilyen szociológiai alkalmazásuk sincsen. – A beszélgetésünk egyre jobban emlékeztetett egy képzeletbeli Ionesco-darab intermezzójára, úgyhogy kezdett szétáradni bennem az élvezet. Élek-halok az értelmetlen párbeszédekért. Nincsen mulatságosabb, mint amikor teljesen komoly lelki tartással, érzelmi erőink önzetlen latba vetésével egymás közt valami baromsággal labdázunk. Annyira hasonlít a való életre, hogy kellemesen lúdbőrzök tőle, mert napnál világosabban demonstrálja, hogy csak rajtunk múlik minden: mi döntjük el szeszélyes ötleteink alapján, hogy mire pazaroljuk az időnket és az állítólag oly drága életünket. És persze a bolondok sem toleránsak egymással: egyik lenézi a másikat, mert másképpen bolond. Engem például az ilyen előszoba-töltelék, mint az öreg is, nyilvánvalóan lenéz, mert érthetetlennek tartja, hogy mi köze van a gravitációnak a szociológiához. Vagy azt hiszi, hogy valami rossz mesével beállító ügynök vagy csaló vagyok.

– Jöjjön, kérem, előkészítettem az idevonatkozó kísérletet is! – Újra felnyílt a monstrancia, de most valami mást húzott elő az öreg. Egy közönséges ragasztott akváriumot, amiben egy torziós inga lógott. Az akváriumot az előlap kivételével teljesen beburkolta alufóliával (szinte láttam asszonya rosszalló pillantásait), és leföldelte. Nehogy a külső elektromos hatások befolyásolják az inga viselkedését.

Az akváriumba zárt inga mellett egy elektromotor tengelyére fakorongot erősített, úgy, hogy a korog az akvárium oldallapjára merőleges síkban foroghatott pár milliméterre az üvegtől.

– Kedves Báró úr! Ön szerint mi fog történni, ha elindítom a motort?

– Forogni fog… – vigyorogtam alázattal.

– Hogyne, hogyne – mosolygott elnézően, mintha egy gyerekhez beszélne. – De az inga! Hogyan viselkedik majd?

– Ha van isten, akkor sehogy. Miért, mit kellene tennie?

– A korong felé fog elmozdulni! Miért? Mert a forgó korong vonzó gravitációs erőt generál!

Nem szóltam semmit sem, mert annyira abszurd volt az állítás, hogy csak valami nagyon durva kiszólásra vetemedhettem volna. Meg úgyis tudtam, hogy a korong természetesen azt fogja tenni, amit az öreg mond. Hirtelenjében nem tudtam megindokolni, hogy miért, de annyi bizonyos, hogy nem a gravitáció miatt.

– Honnan van a motor? – kérdeztem, mert nagyon gyanús volt. Közben az öreg bekapcsolta. A nagy terhelés hatására a fények egy kicsit elhalványultak, majd felerősödtek. Ettől misztikus lett minden, mintha a megszólított természet súlyos pilláival pislogott volna egyet itt, az előszobában.

– Egy padlókefélőből szereltem ki. – Ajajjaj – gondoltam, és kezdtem a hölgyben dúló indulatok jelentését felfogni. Egyelőre nem történt semmi. De az öregen nem látszott az aggodalom. Mereven bámulta a spájz belsejében erősen megvilágított összeállítást, és megszívta a büdös Kossuthját. Már megszoktam, hogy semmi sem hat rá. Mindig van annyi korlátoltságtartaléka, ami a következő ostoba érvig kitart. És akkor az inga lassan kezdett a korong felé kúszni. Az öreg arcán erre olyan érzelemhullámok jelentek meg, mintha egy kis kavicsot valaki egy félig fagyott tóba dobott volna. Ahogy gyorsult az inga, az öreg hullámai egyre tágabbak és nagyobbak lettek, majd felbukkant a mélyből maga az önelégült öröm is. Isten érezhetett ilyet, amikor a hatodik nap végén elment zuhanyozni. Én csak hápogtam.

– Hát igen. Itt van valami szokatlan! – mondtam, és nem tudtam elszakadni az akváriumban zajló történéstől. Az inga egyre gyorsabban haladt a forgó korong felé, majd odatapadt az üveghez, és vergődve, rezegve megállt. Az öreg hátat fordított nekem, és egy győztes hadvezér kimért lépteivel ment a számítógéphez. Egyedül akart lenni, amennyire ezen a fantáziátlan helyen csak lehetséges volt. Lassú mozdulattal nyúlt a pakli után, kivett egy szűz papírba göngyölt dohányrudacskát. Egy darabig úgy forgatta a kezében, úgy nézte elmerülten, mintha a győzelem istennőjének csiklóját morzsolgatta volna az ujjai között. Rágyújtott, de még mindig nem fordult felém. Teljesen ki akarta élvezni a pillanat gyönyörét. Én is ilyen vagyok. Ha valami sikerül, alig várom, hogy egyedül legyek. A kutyák szokták nehezen megszerzett koncaikat messze vinni, elrejteni. És nálam az öröm ritka konc.

– Azt hiszem, feltöltődik az üveg statikus elektromossággal… – mondtam tétován, mert tudtam, hogy mit fog rá mondani – …a gyorsan forgó levegő elektronokat szakít le az üveg felületéről, mint amikor megállás után megráz az autónk. – Nem késett a brutális válasz:

– Azért földeltem le, Báró úr! Nem figyelt a bevezetőmre – szólt visszafogott dölyffel, és meg sem fordult.

– Oké. Nyert. Ebben tényleg van valami. Nem tudom, mi, de valami van benne. Én ugyan nem vagyok fizikus. Látta ezt valaki, aki ért is hozzá?

– Gondolhatja.

– És?

– Semmi. Nem vagyok benne a brancsban. Idejönnek, csodálkoznak, mint maga, de semmi. Mert én csak egy egyszerű fényképész vagyok.

– Fényképész? Az előbb azt mondta, hogy téemkáműhelyt vezetett!

– Eredetileg fényképész voltam. Fizikus akartam lenni, de apám zenetanár volt, és ezért nem vettek fel ’50-ben az egyetemre.

– Üldözték akkor a zenetanárokat is? Hetedíziglen?

– Ja. Mert a Székely Himnuszt énekeltette a gyerekekkel. Meg a Boldogasszony Anyánkat. A tábortűznél, a Balatonon.

– Vagyis Csaba királyfinak köszönheti, hogy most itt állunk az előszobában? – szaladt ki a számon, és már nem lehetett visszavonni.

– Valahogy úgy – mosolyodott el ő is szégyenlősen és szomorkásan, ahelyett hogy haragra gyulladt volna a rosszindulatú gúnytól. – Néha egy szálka is elég a vérmérgezéshez. Sajnos.

Furcsa mód ebben igaza volt. Én meg azon töprengtem megkönnyebbülve, hogy ha egy abszurdum valóságos, akkor hogyan lehet megkülönböztetni a hamis értelmetlenségektől. És kit töltene el örömmel az, ha sikerülne egy ilyen művelet?

Gondoltam, ez az a dramaturgiai pillanat, amikor könnyen elmehetek. Láttam azt is, hogy már terhére vagyok az öregnek. Hallani sem akart róla, hogy nekem úszó ingát készítsen. Talán hajlott volna rá, de akkor egy újabb nő jelent meg a nagypolgári ajtóban: gondolom, a lánya. Ő is végzett rajtam egy tüdőszűrést, és szerintem még az aprópénzt is megszámolta a zsebemben egyetlen pillantással. Az öreg most se nézett oda. Kicsit olyan volt a helyzet, mint amikor a folyosóügyeletesek időnként bekukucskálnak a fogolyhoz, hogy vigyázzban ül-e a priccse szélén. De a győzelem mesteremet nagylelkűvé tette, meg gondolom, a bort is viszonozni akarta, mert adott két nyolcvanöt grammos ólom horgászsúlyt. Ezeket kellene nekem a torziós ingám rúdjára applikálnom, ha esetleg mégis rászánom magamat a kísérletezésre. Megköszöntem, és kimentem a jéghideg utcára, ahol legalább viszonylag tiszta a levegő, és alig ellenőrzik az embert.

Most lefelé haladtam a sikátor szurdokán, folyásirányban. De hiába torkolltam bele a Thököly út fényeibe, nem vidámodtam fel. Késő volt már, alig jártak az utcán. A két héttel ezelőtti havazás kupacai ugyan régen elolvadtak, de mára a beléjük kevert piszok és szemét betonná fagyott, kemény jégbordákban állta utamat. Miért van az, hogy bármibe fogok, minél inkább akarom, annál messzebb tolódik? Miért kell nekem törekednem? Ki kérte, hogy botorkáljak? Ki lökött be a színpadra, hogy eldadogjam nevetséges monológomat az üres nézőtér előtt? Csak én ülök ott egyedül, unott bliccelő, és nézem, ahogy az a másik, hátra-hátranézve a színfalak mögé, hiteltelenül, gyáván hadonász, és erőlködve teljesít.

De az akaratom, mint az ökörnyál az üres levegőben a bogarat, tovább emelt. Vitt, sodort, anélkül hogy igazában azonosultam volna vele. Legjobb pillanataimban ugyanis elfog a vágy, hogy csináljak valamit. Magam sem értem: annyira édes, mint a tárgytalan szerelem, a vágyom egy nő után operettérzése, csak itt se nő nincs, se más megfogható valami, és ettől lesz igazán izgató. Talán fiatal asszonyok szoktak így álmodozni az anyaságról. De ez sem pontos, mert azt azért lehet sejteni, hogy milyen egy gyerek.

Amikor kicsi voltam, néha kirándulni jártunk. Én ilyenkor nem bírtam a szűk ösvényen a sorban vagy a sor mögött, de még a sor elején se haladni. Előreszaladtam mindig, hogy én legyek az első, aki behatol az idegen terepre. Nem tudom, miért jó elsőnek lenni. Persze nem versenyen, mert ott eleve mindenki vesztes: a beléjük nevelt olcsó becsvágy által rángatott similabdák ők, egy kaparkodásra, tülekedésre utasított kultúra szánalmas rabszolgái. Torz utánzatai az igazi sikernek, csak azért, hogy a nép is hazavihessen valamit az élet serlege, a gondolat Grálja helyett. Egy aranyozott serblit, amit betehet a vitrinébe.

Miért is jó elsőnek lenni? Talán amiért élvezet a nyomdaszagú, gépileg tökéletesen összehajtogatott újságot a többiek előtt kinyitni, defloreálni. Kiválasztottnak lenni akár csak pillanatokra is, és nem utánnyomásként – esetleg bőrbe kötve is – élni a többi másolat között, akik magukon viselik teremtőjük – egy szerencsésebb ember – lemoshatatlan keze nyomát. Akik tényleg csak egy korgondolat, egy iskola, egy nagyüzemű zenekar, egy kozmetikus (hogy kerül ide a kozmosz szó töve, ki volt az a perverz eretnek, aki a mindenségből egy ívelt szemöldököt vagy egy szőrtelen hónaljt fabrikált?), egy gigantikus tekintélyű divatszabó vagy egy kitenyésztett labdakergető xeroxgépéből 500 egyén per perc sebességgel kihulló másolatok.

Visszatértem a fürdőköpenyemhez, ehhez az anyaölhöz, vagy inkább anyaföldhöz, ha igazat akarok mondani. Szellemi horizontomon megint csak akciófilmek kergették egymást tudomást sem véve olyan földi hívságokról, mint a forradalmi zsíroldó, meg a lila tehén, akinek a nevét is tudom: Milka ő, akinek – mint a bibliai aranyborjúnak – szobrot állítottak a jólelkű reklámosok, valamint a fájdalomcsillapító, amely hihetetlenül gyorsan hat egészen tizenkét órán át, hogy azután egy újabb szem bevétele megint csak főnixmadarat csináljon tizenkét órára a kopott ízületű nagymamákból, akik így most már kibírják ülve nézni a reklámokat, amelyekből tízezredszer értesülnek arról, hogy milyen hihetetlenül gyorsan hat a fájdalomcsillapító, amit szednek. És már a részvétlenségüket jól titkoló orvosukat és gyógyszerészüket sem kell megkérdezniük, mert mindent tudnak saját tapasztalatukból a mellékhatásokról, amelyek egyre inkább a teljes élet alakját öltik.

Nyár lett, és lassan meleg ősz, mire az inga gondolata levedlette magáról a Csikágóban szerzett pusztító kételyt, és annyira megerősödött bennem, hogy időnként éreztem, ahogyan életrevalóan rúgkapál az ösztöneim között. Legszívesebben megkértem volna a feleségemet, hogy tegye fülét a koponyámra, és hallgassa, ahogy az inga saját életét éli már a bensőmben.

Október elején vidékre mentünk meglátogatni az apósomat, akinek saját akciófilmje van odalent: Kőbányáról vénségére egy alföldi tanyára költözött, ahol megrúgta – no nem az aranyborjú – csak egy kehes, rosszkedvű ló, és ettől eltörött a combnyaka. Ő azonban valamiért nem pattant föl azonnal, mint Jackie Chan, ha átmegy rajta az úthenger, hanem még most is járókeretet használ. Visszafelé nem bírtam már magammal. Ki akartam használni, hogy vidéken senki sem ismer – igaz, Pesten sem, de mégis! –, és vettem egy lombfűrészt az egyik útba eső vidéki városban. Kokainfalók bujkálhatnak így a hatóságok elől beszerzési forrásaikat titkolva. Kicsit furcsán néztek rám az üzletben, mert viszonylag ritkaság, hogy ősz aggastyánok lombfűrészelésre adják a fejüket. Ez ugyanis amolyan gyermekmulatság: hat és tíz év közötti fiúcskák szokták ilyesmivel agyonütni az időt, olyanok, akik még – vagy már – nem élvezik a kemény pornót, vagy csömörük van a Milka tehéntől meg Jackie Chantől. Még hungarocellre is szükségem volt. Halványan emlékeztem rá, hogy mintha építőanyag-telepeken lehetne kapni. Kerestem egy ilyet: volt is az út szélén, ahogy haladtunk kifelé a városból.

– Nem tudom, hogy jó helyen járok-e, mert hungarocellt szeretnék venni – szóltam egy szelíd tekintetű eladóhoz, akit azért választottam magamnak, mert nem látszott olyan nagyhangú, rámenős kofatípusnak, akinek a sivár építőanyag-telep a hazája, és a pénz – az ebül szertett zsozsó – a hitvallása. Féltem erősen ugyanis, hogy kiröhögnének.

– Mennyit óhajt, és milyen legyen? – nézett rám az ibolyaszemű ifjú, és ahogy felém fordult, már észrevettem valami romlottságot a vonásai között, mint amikor a szűz pázsitban itt-ott megjelenik az agresszív gyom. Láttam, ahogy szagot kapott: itt egy koros palimadár.

 – Mindegy, csak vastag legyen, és ússzon! – válaszoltam elszántan, vállalva, hogy kirekesztenek az épelméjű emberek társadalmából.

 – Ússzon? Vízre teszik építkezni? – kezdett éledezni benne a jól begyakorolt pimaszság, de mintha már a mulatságra kész hajlam is nyiladozott volna benne: milyen jó lesz hülyét csinálni az öregből.

– Egy műszerhez kell – magyaráztam szerényen. – Olajon fog úszni. Nyersolajon – hazudtam, mert biztos voltam benne, hogy az étolajtól kiborult volna, és esetleg elküld melegebb éghajlatra. A nyersolaj mégiscsak komolyabban hangzik: van valami texasi teintje. Talán még értelem is tartozhat hozzá. Meg némi pénzszag is szivárog belőle.

– Értem – mondta, és nyilvánvalóan fogalma sem volt semmiről. Talán felrémlettek benne nyomasztó iskolai élményei, a fizikatanára, a Ficere vagy a Kanyar, aki egyszer megszégyenítette, mert összekeverte a súlyt a tömeggel. Nyilván besorolt a félbolond tanártípusok, barkácsolók közé. Kezdett rájönni, hogy itt se lesz már valami nagy üzlet.

– Mennyiről volna szó?

– Egyről.

– Egy köbméterről? – tett még egy kísérletet arra, hogy valami gazdasági racionalitást vigyen az ügyletbe.

– Egy tábláról – válaszoltam képzeletben elpirulva, akárha csipkés bugyit vennék.

Erre már nem is válaszolt semmit, csak vette a blokkfüzetét. Egész lényéből áradt a lesajnálás. Talán a blokk többe került, mint amennyibe az általam vásárolt mennyiség árrése. Háromszáz kőkemény HUF-ot fizettem ugyanis a pénztárnál.

Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor az embernyi táblával, amit velem együtt rángatott a feltámadt szél, végre kiléptem a telepről. Lassanként azután megvettem mindent: hat liter étolajat, mély műanyag lavórt, műanyag vágódeszkát, amivel letakarható a lavór, és egy domború, mély jénai tálat. Kiszedtem Edit egyik púderkompaktjából a tükröt, és vásároltam egyik novellám árából (húszezer Ft, mínusz adóelőleg, marad tizenhatezer-négyszáz) egy gyermekjáték-készletet, amiben volt három nagyon erős mágnes is. La Coste Romberg ott kísértett ugyan a tudatom mélyén, de leráztam. Ez itt egy dacos szubkultúra, kérem. A multiknak, holmi imperialista extraprofitvadászoknak kívül tágasabb. Kezdődött a műszer összeszerelése. A hungarocellre rátettem egy akkora födőt, ami csak valamivel volt kisebb, mint a lavór. Körberajzoltam, majd kivágtam lombfűrésszel. Ami nem volt egyszerű, mert legalább ötven éve nem volt a kezemben ilyen szerszám, és az öt centi vastag anyagot elég nehéz körbevágni, mivel a fűrész szárának hossza kisebb, mint a födő átmérője. De valahogy sikerült. Ezután fölragasztottam a lavór közepére belülről az egyik mágnest. A másikat a kivágott hungarocellkorong közepére erősítettem. A korong két átellenes pontjára felkerült a két horgászsúly. A korong felső középpontjára felragasztottam az Edit kis tükrét. Beletettem az egészet a lavórba, és lassan felöntöttem olajjal. A mágnesek erre eltávolodtak egymástól, mert az olaj felhajtóereje felemelte a korongot. Viszont a két mágnes továbbra is vonzotta egymást, és így tengelyként funkcionált a vonzás: ezen foroghatott centrírozva a korong a tükörrel. De nem hektikusan, hanem megfontoltan és határozottan, mivel az olaj súrlódása nagy, és csillapítja a fölösleges mozgásokat. A vágódeszka közepéből eltávolítottam egy akkora darabot, hogy kiférjen rajta a kicsiny tükör. Lefedtem a lavórt a deszkával, majd lefelé fordítva leborítottam a tükröt a jénai edénnyel. Ezzel kész volt a műszer, amit most már a légmozgás sem befolyásolhatott. Volt egy hatszáz forintért vásárolt lézeres kulcstartóm, aminek a fényét ráirányítottam a jénai edény falán keresztül a tükörre. A pince falán – vagy két méterre – azonnal megjelent egy kis vörös kör: a kulcstartó sugarának képe. A falra felragasztottam kétméternyi faxpapírt úgy, hogy a kis vörös kör a közepére essen. Filctollal húztam oda egy vonalat, és szuszogva-szorongva leültem a hideg pincében egy ládára. Szemem a kis körön, méla lesben. Most ugrik a majom a vízbe, ahogy apám mondotta volt, amikor hatéves koromban egy kölcsönkért diavetítőt próbált nekem életre kelteni. És aminek kapcsán megkaptam életem egyetlen pofonját tőle, mert izgalmamban véletlenül levertem az egészet.

És most mintha a vörös köröcske és a filcvonal már nem esne egybe! Felrohantam a földszintre, ahová betűzött a nap. Az üveges bejárati ajtó egyik lécének árnyéka a fehér kövezetre esett. A filctollal húztam egy vonalat az árnyék szélén, pontosan olyan messzire az ajtótól, mint lent a tükör és a fal közötti távolság, vagyis amilyen hosszú volt a fénymutatóm, majd rohantam vissza a pincébe. A kör határozottan eltávolodott a filcvonaltól. Tettem egy új jelet a papírra úgy, hogy a kört pontosan átmetszette, majd felordítottam az Editnek, hogy húzzon egy új vonalat ő is az árnyék mellett. Vonakodott, de leugattam. Éreztem, ahogy nő a vérnyomásom. Ez a tíz perc életem egyik leghosszabb időtartama volt. Most kiderül, hogy balek vagyok, vagy fizikus. A kis piros kör határozottan, minden ingadozás nélkül kúszott a papíron. Letelt az idő: felüvöltöttem az Editnek: – Most húzz egy vonalat! – És ugyanakkor én is megjelöltem a kör új helyét. Lemértem a szakasz hosszát, amit tíz perc alatt tett meg a lézerfény. Hat centi volt. Felrohantam a földszintre. Az árnyék is hat centit mozdult el! Heuréka! Az inga a Nap vonzására mozog. Százötvenmillió kilométerről érzékeli itt, a pincémben a Napot! Valami olyan bugyogott fel bennem, amit csak a d-moll toccata és fúga felütésével lehetne kifejezni: a La Coste Romberg által megalázottak és megszomorítottak diadalmámora. Még nincs veszve minden! Kitartás! Ha továbbfejlesztem a készüléket, akkor talán még egy vonatot is képes lesz detektálni tíz szantiról! Hiába: király vagyok! Akárcsak Prenk Bib Doda! És mint ilyen talán kiharcolhatom, hogy a kisöreget is beeresszék a nappaliba.

Nyitólap