Tüskés Tibor

Fülep és Kodolányi

Két zseniális szellemi képességű, végtelenül érzékeny, ellentmondásos és egymástól eltérő lelki alkatú ember. Fülep, ha eszmevilágától eltérő gondolatokkal és személyekkel találkozott, igen hamar dühbe gurult. Hogy elhallgatását és visszavonulását az emberi kapcsolatokból „igazolja”, szeretett megsértődni. (Ezt tette Németh Lászlóval is, s ezt tudta elkerülni a nagy diplomáciai érzékkel megáldott Illyés.¹) Kodolányi sértődöttségét viszont többnyire sértések előzték meg, azok a sebek, amelyeket ő okozott, s amelyekkel szeretetéhségét kompenzálta. Életkorban tizennégy év választotta el őket egymástól. Fülep Lajos 1885-ben, Kodolányi János 1899-ben született. Ami összekötötte őket: a magyarság sorsáért való aggódás, az ország lélekszámának a fogyása, az Ormánságban jelentkező egykekérdés. Amikor személyesen megismerték egymást, 1934-ben, Fülep negyvenkilenc éves érett férfi, Kodolányi harmincöt éves fiatalember volt. Már ezt megelőzően tudtak egymásról, ismerték egymás nevét és tevékenységét.

Az ormánsági egyke problémájára már a huszadik század első évtizedében a szociológia eszközeivel Buday Dezső ráirányította a figyelmet.² A probléma emberi sorsokban tükröződő tragikus következményével a tízéves kora óta a családjával az ormánsági Vajszlón élő Kodolányi személyesen találkozott. Itt ismerte meg az angyalcsináló piókás szülikéket, a fiatalasszonyok életét megrontó, a családokon uralkodó napamasszonyokat, az ormánsági temetők fejfái alatt pihenő, fiatalon sírba hullt, megkúrált, hektikában elhunyt asszonyok sorsát. Első „igazi” elbeszélése, a Nyugatban 1922-ben megjelent Sötétség is egy ilyen történetet mond el: a megkúrált, haldokló Juli füle hallatára beszélik meg a családtagok, hogy melyik koporsó lesz majd olcsóbb a halottnak.

Amikor a Sötétség megjelent, Kodolányi már a fővárosban élt. A fiatal író a szépirodalom és a publicisztika eszközeivel egyaránt ébren tartotta az ormánsági egyke iránti figyelmet. 1926-ban Baranyába utazik, és a Pesti Naplóban háromrészes cikksorozatban számol be tapasztalatairól.³ Ezt követően fogalmazza meg memorandumát Huszár Károlyhoz, a képviselőház alelnökéhez A hazugság öl címmel, melyet először az Élő Szó című periodikában közöl.⁴ 

Kodolányinak mind az egykekérdést ábrázoló szépirodalmi írásai, mind kritikai-publicisztikai megnyilatkozásai eljutottak az 1927. augusztus 25-e óta Zengővárkonyon élő református lelkészhez, Fülep Lajoshoz. Amikor a következő évben, 1928-ban Fülep kritikát ír a Szintézis című kiadványról, előbb megdicséri azt a cikket, amelyet a Pandora című folyóirat 5–6. számában olvasott (s Fülep talán nem is sejtette, hogy azt Sebestyén Imre néven Kodolányi János írta), mert: „a fasizmus legtalálóbban átvilágított röntgenképét a Pandorában láttam, Mussolini beszédeinek ismertetése kapcsán”, majd a Szintézis ismertetése közben kiemeli: „Kodolányi János cikke Szabó Dezsőről kitűnő kritika, olyan emberé, aki nemcsak határozott és épkézláb esztétikai szempontok, hanem bőséges tárgyismeret alapján ítél.”⁵ 

Fülep ismerte Kodolányi 1926-os, Pesti Naplóban megjelent cikksorozatát is. Ugyanis amikor 1929 novemberében egy álinterjúból és négy közleményből álló cikksorozatot jelentet meg az egykekérdésről ugyancsak a Pesti Naplóban, az egyik közleményben hivatkozik az előzményekre, arra, hogy „A Pesti Napló is bőven kivette részét a segítség követeléséből. Éveknek előtte Kodolányi János leírta a Dél-Baranyában pusztító egyke rémségeit, s aki olvasta, meg kellett rendülni bele.”⁶ 

Fülep cikksorozata látszólag visszhang nélkül maradt, megjelenése után nem bontakozott ki vita sem a Pesti Napló hasábjain, sem másutt. Mindössze Nagy Ferenc, a későbbi miniszterelnök támadta meg egy kevéssé ismert újságban.⁷  Néhány év múlva, 1933-ban azonban hatalmas hullámokat vetett az egykekérdés. Illyés Gyula 1932-ben Pécsett, a Janus Pannonius Társaság ülésén találkozott először Füleppel, majd a lelkész meghívására a következő év nyarán feleségével együtt két hetet tölt Zengővárkonyban Fülep vendégeként. Személyes élményei, a Füleptől kapott információk és adatok, valamint a helybeli emberekkel, elsősorban a Joó Jánossal folytatott beszélgetés nyomán írja meg és közli a Nyugatban Pusztulás című írását.⁸ Az úti jegyzetnek mondott, személyes hangú, de tényekkel is megtámogatott írás nyomán széles körű vita bontakozik ki a folyóirat lapjain. A Nyugat – Babits, Schöpflin Aladár, Harsányi Gréte, Braun Róbert mellett – Fülep Lajos hozzászólását is közli. Kodolányi nem vesz részt a Nyugat hasábjain a vitában, csupán 1933-ban, a Szabadság című lapban megjelent Debreceni káté című írásában hivatkozik Illyés Pusztulás-cikkére.⁹ Ám ez az írás nem nyerte meg Fülep tetszését, mert Illyésnek ezt írta levélben: „Olvasom Kodolányi Debreceni kátéját a Szabadságban – szeretem és becsülöm őt, de végtelenül elszomorított, hogy elméletekkel is foglalkozó ember ennyire nem tud semmit mondani…”¹⁰ 

„Szeretem” és „elszomorított” – két ambivalens, egymást kioltó érzés. Ekkor még – mielőtt személyesen találkoztak volna – a pozitív élmény erősebb Fülepben. Amikor Kner Imre, a kiváló gyomai nyomdász és könyvkiadó tanácsot kér tőle azzal kapcsolatban, hogy kit kellene kiadnia, 1934. február 7-én ezt írja neki: „Tudtam volna mondani néhány fiatalt, aki ebben a 10 évben bontakozott ki – s éppen ezeket szerettem volna a Kner-névvel együtt látni…”¹¹ Szabó Lőrinc után (akit már kiadott Kner) Illyés Gyula, Pap Károly, Németh László és Füst Milán mellett Kodolányit is kiadásra ajánlotta a nyomdásznak. (Más kérdés, hogy Kner Imre válaszából kiderül, a kiadó ízlése eltért Fülepétől: „Kodolányi nem keltett bennem visszhangot” – írta válaszában.¹²)

Első személyes találkozásuk 1934-ben Zengővárkonyban történt meg. Az utazást eredetileg Illyés és Kodolányi 1933-ban még együtt tervezte a baranyai egyke tanulmányozására, és erről Fülep véleménye is kedvező volt. „Hogy Kodolányival útra akartok kelni – írja Illyésnek –, igen javallom.”¹³ De Illyés elmaradt, és Kodolányi társa Bajcsy-Zsilinszky Endre és Talpassy Tibor lett. Az utazás történetét, lefolyását és következményeit a különféle dokumentumokból – Fülep Lajos levelezéséből, F. Csanak Dórának a levelekhez fűzött kitűnő, alapos és pontos jegyzeteiből, a három vendégnek az utazás után nyomban megjelent cikkeiből és későbbi visszaemlékezéseiből,¹⁴ a korabeli várkonyi szemtanúk (például Bíró Sándor) reagálásaiból – többé-kevésbé jól ismerjük. Itt csupán néhány homályban maradt részletre, valamint a Fülep és Kodolányi kapcsolatát érintő mozzanatokra hívjuk föl a figyelmet.

A pesti vendégek 1934-ben a nagyhét utolsó három napját, március 30-át, 31-ét és árpilis 1-jét, nagypénteket, nagyszombatot és húsvét vasárnapját töltötték Várkonyban. Fülep számára ezek a napok a papi szolgálatban jelentettek elfoglaltságot, és ez az idő, 1934 tavasza a közéleti-szellemi ember számára is sűrű lekötöttséget jelentett. Ez az idő a Válasz indulásának ideje: Fülep – Németh László kérésére – a lap egyik szerkesztője, s ő írja a folyóirat első számának élén közölt, mintegy programadó tanulmányát Nemzeti öncélúság címmel. Rövidesen kiválik a szerkesztőségből, neve is lekerül a lapról, „csalódik”. (Egyébként Kodolányi is kritikával illeti az induló Választ.)

Bajcsy-Zsilinszky Endre ekkor országgyűlési képviselő, és a Szabadság című lap felelős szerkesztője, politikus. (Fülep láthatóan nem lelkesedik érte: „akit úgy kell belehúzni valamibe, azzal úgyse sokra megyünk s nem nagyon érdemes”.)¹⁵ Kodolányi viszont író, aki az utazás során gyermekévei színhelyére, Pécsváradra és Vajszlóra tér vissza, a Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című lap belső munkatársa, segédszerkesztője. A „triumvirátus” harmadik tagja, Talpassy Tibor a Szabadság című lap munkatársa. A látogatók nem rejtik véka alá, hogy azért keresték föl Fülepet, hogy adatokat, információkat kapjanak tőle megírandó cikkeikhez, Fülep viszont azt kéri vendégeitől, hogy mind személyét, mind az adatok forrását, mind a látogatás színhelyét írásaikban hagyják homályban, ne említsék, illetve írásaikat közlés előtt mutassák be neki. Aki az újságírás műfajait, hajszolt tempóját, az íróféle embernek a föltárt tényekhez való „hozzáállását” ismeri, annak sejtenie kell, hogy az efféle cenzurális feltételek aligha megtarthatóak. Valóban, a vendégek semmibe veszik a várkonyi megállapodást, a Fülepnek tett szóbeli ígéretet, egymásra hivatkoznak, és benyomásaikról mindhárman cikksorozatokat közölnek a Szabadság és a Magyarország hasábjain.

Kodolányi így kezdte beszámolóját a Magyarországban:

„Lapom megbízott, hogy utazzam Baranyába s írjam meg, amit látok. […]

Hárman utazunk, egy országgyűlési képviselő, aki szóban és írásban évek óta hirdeti a radikális földreformot, egy fiatal író meg én. […]

Elhatároztuk, hogy Z.-ben felkeressük F. Lajost, a kiváló esztétikust, – sajnos, abbahagyta az írást –, Vajszlón egy fiatal orvost látogatunk meg, aki szintén foglalkozik az egyke okaival, Kákicson meg az Ormánság nagy szerelmesét, Kiss Géza református lelkészt. […]

Z., ahová iparkodunk, a hegyek mögött fekszik, egy patakkal hasított völgyben. Köröskörül erdőség koszorúzza a hegyeket. Itt van a híres gesztenyés is, ahol gyermekkoromban annyit jártam.

Ez a kis falu az ország egyik legcsodálatosabb szépségű vidékén van. Így szemre kívánni sem lehet alkalmasabb helyet a világtól való elvonulásra, az Istennel való társalkodásra. Irigylem is F.-et, mert volt ereje szakítani Budapest úgynevezett szellemi életével, tülekedésével, kétes érvényesülési alkalmaival. (Igaz, hogy sok csalódás kellett ehhez a szakításhoz.)

A parókia szelíden, kedvesen fehérlik elő a magas fenyőfák közül. Mellette a templom karcsú tornya emelkedik. Köröskörül csend, kristálytiszta csend, a folydogáló patak fecsegését is hallani. Az uccán pacskerben tipegő német asszonyok suhannak bő szoknyában, szemükre húzott sötét kendőben.

Gyermekkoromban ennek a falunak is csak a fele volt német, a másik, a református színtiszta magyar. Viselete a sárköziéhez hasonlóan ékes. Vajjon most mennyien vannak a magyarok?”¹⁶ 

Kodolányi cikkei nem mindenkinek tetszettek. Például Szabó Lőrinc – miként Kodolányi Fülepnek írja – „nem hisz az egész bajban, el akarja kenni, nyomni, s emellett németbarát is”.¹⁷ Ennél sokkal nagyobb baj, hogy a pesti újságok példányai Várkonyba is eljutnak. A faluban kitör a vihar. Fülep hívei félreértik, amit a cikkekben rá hivatkozva olvasnak. Nő a feszültség a lelkész és a gyülekezet, a falu magyar és német lakói között. A lelkész ajtaját emberi ürülékkel kenik be.

Fülep és Kodolányi 1934-ben a várkonyi utazással és a megjelent írásokkal kapcsolatban kilenc levelet vált. A leveleket Fülep mindig kézzel, Kodolányi géppel írja. A levélírók sorrendje a következő: Fülep, Kodolányi; Fülep, Kodolányi; Fülep, Kodolányi; Fülep (Kodolányi erre nem válaszol); Fülep, Kodolányi (erre viszont Fülep nem küld választ). A lelkész rákényszerül, hogy még falubeli hívével, Bíró Sándorral is levelezzen, és eloszlassa a fővárosban megjelent cikkek nyomán támadt helyi félreértéseket.¹⁸ 

Fülep bezárkózik, visszavonul csigaházába. Kodolányi hiába hívja, hogy tartson előadást 1934 júniusában az IGE margitszigeti konferenciáján. A levélre nem válaszol. Ugyanakkor 1934. június végén előadást tart Sárospatakon, majd hazafelé jövet három napra meglátogatja Németh Lászlót Gödön, és ott van július elején a Soli Deo Gloria balatonszárszói konferenciáján is.

1934-es levélváltásukból jól kirajzolódik Fülep és Kodolányi személyiségének és helyzetének különbsége.

Fülep prófétikus alkat, neki mindenben és mindenkivel szemben igaza van, ő az igazság birtokosa, a rend és a „rendszer” híve. Hosszan, körülményesen, minden mellékszempontra tekintettel és minden lehetőséget kizárva fogalmaz. Indulatos, hamar haragra gerjed, könnyen ítélkezik. Föltételeket szab, majd amikor azok nem teljesülnek, és érzékeli a bajt, fölnagyítja a veszélyt. Lenézi a politikust, megveti az újságírást. A „zsurnalista” valóságos szitokszó a szájában. Lelkész Várkonyban, van biztos megélhetése, egyetemi magántanár a pécsi egyetemen, ugyanakkor ki van szolgáltatva híveinek, a presbitériumnak, a helyi kisszerűségnek.

Kodolányi még írói pályája kezdetén áll, a tatárjárás és a honfoglalás kori történeti regényei írása s főként a nagy, mitikus és bibliai időben játszódó művek megszületése előtt. Számára az újságírás kenyérkereseti forrás: négytagú családot kell eltartania. Ekkor még telve van organizáló, szervező hajlammal, a közösséget, a nemzetet, a népet mentő programmal. Várkonyi tárgyú cikkeinek színhelyétől kétszáz kilométer távolságban él, az országos hatás fontosabb neki, mint a helyi érzékenység.

Bár Kodolányinak a várkonyi üggyel kapcsolatos utolsó levelére Fülep nem válaszolt, két évvel később, 1936-ban – amikor Fülep Kiss Géza Ormányság-könyvének kiadásához kér segítséget – mégis ő panaszkodik Illyésnek, hogy levelére „Kodolányi, aki állítólag Kiss Gézának is barátja, nekem is […] mégcsak nem is válaszolt! Ha találkozol vele, megmondhatod neki, tiszteltetem.”¹⁹ 

Elgondolkoztató, hogy Fülep és Kodolányi 1934-es nézeteltérésére és összezördülésére milyen kísértetiesen hasonlít az a négy esztendő múlva bekövetkező másik konfliktus, amely a kákicsi lelkész, Kiss Géza és Móricz Zsigmond, illetve Fülep és Móricz között támadt. 1938-ban, nagyjából azonos időben két, az Ormánsággal és az ormánsági egykével foglalkozó könyv is megjelenik. Az egyik szerzője a vajszlói körorvos, Hidvégi (Herbert) János, a másik a kákicsi lelkésznek, Kiss Gézának, „az Ormánság nagy szerelmesének” a munkája.²⁰ Móriczot Kiss Géza könyve csábítja Baranyába. Pécsre utazik, majd ellátogat Kákicsra, találkozik Kiss Gézával, és a Pesti Naplóban cikksorozatban számol be tapasztalatairól. A fővárosi lapban megjelenő írások Kákicson „földindulást” okoznak, az író vendéglátóját, a falu lelkészét, Kiss Gézát a kákicsi gyülekezet sértődött tagjai megtámadják, a faluból „ki akarják hordani”. A Pesti Naplóban és a Református Életben sajtópolémia zajlik. Kiss Géza megneheztel az íróra, az újságban nyílt levél formájában kénytelen védekezni, a levélre megszületik Móricz Zsigmond viszonválasza, közben más lapok és szerzők is (többek között Kodolányi is) bekapcsolódnak az egykéről és a Kiss Géza könyvéről zajló vitába.²¹ 

Móricz Zsigmond baranyai tartózkodása idején, február első napjaiban Fülep Lajost is felkeresi Zengővárkonyban. Az első találkozás alkalmával újabb közeli látogatást ígér, ámde ez elmarad: Móricz távirattal menti ki magát. Minderről Móricz 1938. február 7-én kelt, Fülep Lajosnak írt leveléből, valamint Fülepnek a látogatás elmaradása miatt írt terjedelmes, roppant érzékeny hangú és kioktató válaszából értesülünk. „Elmeneteled körülményeit táviratod vétele után meghányva-vetve, az a rémes gyanú merült fel bennünk, hogy már mikor elmentél, tudtad, nem jössz vissza.”²² F. Csanak Dóra ezt a megjegyzést fűzi Fülep leveléhez: „Móricz nem járt többet Zengővárkonyban, s levelet sem írt Fülep Lajosnak.”

Kodolányi a harmincas évek második felében megírja a tatárjárás kori regénytrilógiáját (ebben a sorrendben: A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát). 1937-ben Baumgarten-díjat kap. 1939-ben a Belvárosi Színház bemutatja a Földindulás és a Végrendelet című drámáit. Ezekről a művekről és eseményekről, Kodolányi nevéről Fülep Lajos leveleiben 1940-ig nem esik szó.

Püski Sándor 1941-ben a könyvnapra a Bolyai Könyvek sorában, zsebkönyv formában, Baranyai utazás címmel – a borítólapon Pérely Imre rajzával (Pérely már 1925-ben tollrajzportrét készített az íróról) – megjelenteti Kodolányi János 1934-es, az ormánsági egykével foglalkozó cikksorozatát. A kisalakú könyvhöz Kodolányi két előszót írt.²³ Az első, rövidebb szövegben könyve tárgyáról és céljáról tájékoztat. (Ez az előszó a Baranyai utazás későbbi kiadásaiból hiányzik.)

„Az itt következő igénytelen írások, mint a fölébük írt dátum is mutatja, hét évvel ezelőtt keletkeztek. […]

Vannak itt olyan feljegyzések is, amelyeket csírájukban már 1927-ben [pontosabban: 1926-ban, a Pesti Naplóban] megírtam s később újabb tapasztalataimmal kiegészítve összefoglaltam, más formába öntöttem. […]

Most, hogy ormánsági utazásaimról e néhány feljegyzés – némi kényszerű csonkításokkal – megjelenik, nem az a célom, hogy magamnak elsőbbséget követeljek egy kérdésben, amelyről előttem is sokan gondolkodtak már. Az írás nem versenyfutás, az író dolga nem az, hogy holmi célszalagot elsőnek szakítson át, vagy azon vitatkozzék, hogy ki volt a szalag átszakítója. Stafétafutó az író, közös gondolatok stafétabotjával szalad s kellő ponton át kell adnia a botot másnak. Nem az a fontos, hogy ő érjen a célba, hanem az, hogy a gondolat.”

A hosszabb előszóban az egykekérdés egyik korai „stafétafutójának”, Fülep Lajosnak a nevét idézi föl:

„Tizenöt évvel ezelőtt [pontosabban: tizenkét évvel ezelőtt, 1929-ben] néhány cikk jelent meg egy reggeli napilapban Fülep Lajos tollából az észak-baranyai magyarság szorongatott helyzetéről. Fülep egy kis vegyes lakosságú faluban húzódott meg s kiábrándulva álmaiból, haszontalanoknak látva terveit, mint református pap teljesen maroknyi gyülekezete felvirágoztatásának szentelte magát.

A cikkek sötét képet tártak fel Baranya népének élettani, erkölcsi, gazdasági és kulturális állapotáról. Engem, mint baranyai embert, lelkem mélyéig megráztak. Egy-két cikkben kiegészítettem Fülep tapasztalatait ugyanabban a lapban. Különösen megragadott az a gondolata, hogy az örökösödési törvényt az egész országra szóló érvénnyel meg kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy a születésszabályozás ki ne pusztítsa népünket a beteg földbirtokmegoszlás miatt.”

Ezt követően Kodolányi A hazugság öl című memoranduma keletkezési történetét beszéli el, látogatását a képviselőházban egy „államférfiúnál”, és felszólalását „egy széles körű ankéton” a Közgazdasági Egyetemen. Keserűen állapítja meg: az egykekérdés megoldatlan maradt. „Másfél elfecsérelt évtized múlt el fölöttünk. […] Ott tartunk, ahol másfél évtizeddel ezelőtt: a propagandánál.”

A két előszót követik a baranyai utazás dokumentumai. A legelső írás fölött a keltezés: „Észak-baranyai falu, 1934. április.”

A Baranyai utazás megjelenése évében, 1941 őszén, szeptember 27-én Pécsett az 1931-ben alakult Janus Pannonius Társaság közgyűlésén Kodolányit a társaság társelnökévé választják. A közgyűlésen az író személyesen is részt vesz, és ezt követően – Horvát Istvánnal, Baranya megye alispánjával – meglátogatja Fülep Lajost Zengővárkonyban. A találkozás alkalmával – többek között – Illyésről és lapjáról, a Magyar Csillagról is szó volt, de Fülep nem nagy kedvvel fogadta Kodolányit, mert 1941. szeptember 30-án ezt írja Elek Artúrnak: „Kodolányi (múlt vasárnap itt járt, az alispánnal jött ki – volt képe hozzá) azt mondja, hogy csak szimulál. [Ti. Illyés Gyula, aki ekkor a Magyar Csillagot szerkeszti, és állítólag azt mondta, hogy »nem kedvvel csinálja a dolgát«.] Ez persze marhaság, de nekünk mindegy, akár igazi bolond, akár nem, annyi esze nálunk mindenfajta bolondnak szokott lenni, hogy pénzt nemigen ad.”²⁴

Ami a Magyar Csillagot illeti, Kodolányi rendszeresen szerepelt a lapban (Illyés a „jobbak összefogásának” nevezi Németh László, Kodolányi, Tamási Áron közlését), Fülep azonban nem adott írást a Magyar Csillagnak. Hasonlóképpen hiányzott Fülep abból a folyóiratból is, a Sorsunkból, a Janus Pannonius Társaság lapjából, melyet Várkonyi Nándor szerkesztett, s amelynek vezető munkatársa, a főszerkesztő ötleteinek sugalmazója Kodolányi volt.

Fülep Lajos levelezésének eddig megjelent utolsó kötete az 1939 és 1944 közötti időt öleli föl. A levelezés ebből az időből – az említett 1941-es zengővárkonyi találkozásra utaló megjegyzésen kívül („itt járt… – volt képe hozzá”) – Fülep és Kodolányi kapcsolatára vonatkozó adatot nem tartalmaz. Fülep Lajos Kodolányi nevét 1941 után nem írja le.

Kodolányi a főváros ostromát Budán élte át. 1946 tavaszát és nyarát Várkonyi Nándor meghívására a háború szenvedéseitől többé-kevésbé megkímélt városban, Pécsett töltötte, s itt írta Vízöntő című regényét (új címe: Vízözön), mely 1948-ban jelent meg. A pécsi hónapok után feleségével együtt Balatonakarattyára költöztek, s csaknem egy évtizedig itt éltek igen nyomorúságos körülmények között, alkalmanként – főként a nyári hónapokban – több családtaggal együtt. A negyvenes évek végén és az ötvenes években itt születnek az archaikus és a bibliai időkben játszódó regényei (Új ég, új föld; Én vagyok; Az égő csipkebokor), melyek csak jóval a megírásuk után jelentek meg nyomtatásban. 1948 után csak 1955-ben jut újra publikációs lehetőséghez. Az életműkiadást a Magvető Könyvkiadó 1957-ben indította el. Kodolányi János élete hetvenegyedik évében, 1969-ben Budapesten hunyt el. Amíg élt, a háború után hazájában semmiféle hivatalos elismerésben nem részesült.

Fülep Lajos 1927-től húsz évig élt Zengővárkonyban. 1947-ben lemondott lelkészi állásáról, és Illyés Gyula és Keresztury Dezső, az akkori kultuszminiszter hívására Budapestre költözött, az Eötvös-kollégiumban lakott, és az egyetemen művészettörténeti tárgyú előadásokat tartott professzorként. 1948-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1961-ben vonult nyugalomba. Pátriárkai életkorban, nyolcvanöt éves korában, 1970-ben halt meg Budapesten.

Fülep és Kodolányi kapcsolatáról a háború utáni időkből egyetlen adatot ismerünk. 1949-ben, amikor Fülep már Budán él, a Balaton mellett házat (nyaralót) akar magának vásárolni. Augusztusban Balatonlellén tartózkodik, és innét keresi meg levélben az Akarattyán élő Kodolányit, aki akkor éppen Pécsre való áttelepülésének lehetőségét latolgatja. Kodolányi 1949. augusztus 22-én írja Várkonyi Nándornak Pécsre: „Legjobban érdekel Téged, amint látom, az áttelepülés ügye. A múlt héten több érdeklődő is megjelent, reméltem, dűlőre visszük a dolgot. De elmúltak, mint a füst és pára. Ellenben Lelléről írt Fülep Lajos, azzal a szándékkal, hogy egy hétre eljöjjön s házat nézzen magának. Megint tüzes tapló a seggében! Nálam nem szállhat meg, elsősorban azért, mert sokan vagyunk, másodsorban, mert ingyen nem láthatom vendégül, azt meg nem akarom, hogy nekem fizessen, így a szomszédban intéztünk neki szállást. Tudod, milyen aprehenzív [érzékeny, könnyen sértődő] férfiú, mindenütt, mindenért megsértődik, ez rendkívüli belső gyengeségének jele. Hát nálam ne sértődjék meg! Különben a kézírása is ijesztő. Ha nem ismerném, az írása alapján sem venném a födelem alá, mert ebből csak baj származhatnék. Megírtam neki, hogy az én rezidenciám is eladó volna, hát nézze meg. Tán megnézi, ha már itt lesz.”²⁵ 

Hogy járt-e ekkor Fülep Akarattyán Kodolányiéknál, nem tudjuk. Valószínű, hogy nem. Várkonyi Kodolányinak írt válaszlevelében csak röviden érinti az ügyet: „Ne vedd zokon, hogy ilyen kurta levelet küldök most, tán legközelebb hosszabbra telik. Egyre azon tűnődöm, vajjon sikerül-e az áttelepülés. Nem lennék egyedül. Bizony nagy szó! Itt járt Bagoly [Kis Bagoly Rezső orvostanhallgató] s közölte, hogy kedden Gondvanába [azaz Akarattyára] utazik. Ott van-e csakugyan? Ha igen s Fülep is, üdvözlöm őket. Nb. mindkettőjük írása grafologice rémületes.”²⁶ 

Arról, hogy Fülep ismerte-e, olvasta-e Kodolányinak az ötvenes években írt és 1958 után megjelenő, a mítoszi időkben játszódó, a magyar „mágikus realista” regényirodalom körébe sorolható – Kodolányi szavaival: „fantasztikus-realista” – opuszait, nincs tudomásunk.

Fülep „Eckermannjának”, leghűségesebb tanítványának, krónikásának, Fodor Andrásnak naplóföljegyzéseiben két helyen találunk adatot arról, hogy mi volt Fülep véleménye Kodolányiról a hatvanas években.²⁷ 

Fodor András már kaposvári diákként, 1945–46-ban olvasta és megszerette Kodolányi műveit, a korai regényeket, a Futótűz, a Tavaszi fagy című írásait, a Suomit és a tatárjárás kori történeti regényeket. Személyesen 1960-ban találkozott először az íróval, amikor február 22-én Hernádi Gyulával meglátogatták budai otthonában. A találkozás leírását így zárta: „És amikor éjfélkor elvonulunk, felszólítva arra, jöjjünk máskor is, nem búcsúzom úgy, mint aki sose kívánja többé a nehéz ember látogatását. A szétzúzott vonások, karvalyszem mögött fölrémlik ifjúságom legkedvesebb írója, a Julianus, A vas fiai és a Szép Zsuzska szuggesztív megteremtője.” Amikor három nap múlva Fodor András beszámol Fülepnek a látogatásról, a professzor úr reagálását két mondatban rögzíti. Fülep előbb Tamási Áront „készíti ki alaposan. […] Kodolányiról jobb véleménye van. Korai írásait szerette, történelmi regényeit rémesnek tartja.”

A másik adat is azt jelzi, hogy Fülep érdeklődése és elismerése Kodolányi iránt megtapadt az ormánsági egykekérdést fölkaroló publicistánál és a korai műveiben társadalombírálatot megfogalmazó szépírónál. Kodolányi 1961 nyarán Baranyába látogat, és fölkeresi – utoljára keresi föl – gyermekévei színhelyeit, Pécsváradot és az Ormánságot, Vajszlót. Friss élményeit, a látogatásról szóló beszámolót szeptemberben Akarattyán rögzíti. Az írás Második baranyai utazás címmel a Kortárs decemberi számában jelenik meg. A folyóiratnak ezt a számát Fodor András eljuttatja Fülepnek, és amikor az év végén, december 29-én Beney Zsuzsáékkal fölkeresi, a beszélgetés alkalmával Kodolányi írása is szóba kerül. „Kodolányi Ormánság-cikkéről beszélünk hosszasan, Fülepben újra föltámad az adatközlő, a téma kivételes ismerője.” A Füleppel történt újabb, 1962. január 19-i találkozás alkalmával is szóba kerül Kodolányi írása, de Fülep megjegyzéséből nemcsak az elismerés hangja csendül ki, hanem a sértett öntudat is: végtére a kérdésnek ő a legautentikusabb, legavatottabb ismerője. Eszébe jut Móricz balul végződött várkonyi látogatása is. Fülep „Visszaadja a kölcsönkért Kortársat, újfent dicséri Kodolányi ormánsági elszámolását. Főként a lista tetszik neki [a vajszlói meghaltak vagy elvándoroltak fölsorolása, kilencvenkilenc tétel], de egyéb részek is. – Tud ez a gazember írni! – Tajtékzik viszont Móricz ellen, ki fél kézzel elintézni vélte az egész Ormánság-ügyet. Neki írt leveléből is kiderül felszínessége. No persze, Kodolányi is úgy beszél, mintha ő találta volna fel a spanyolviaszkot… mert ezeknek csak saját maguk a fontos, mint Tazieff filmrendezőnek. Nem a tűzhányó a fontos, hanem hogy ő ment fel oda elsőnek.” Fülep még 1962-ben is Kodolányiban csak az egykekérdés egyik szószólóját látja, még csak nem is azt az írót, aki elsőként, már 1922-ben, a Sötétségben szépírói eszközökkel ábrázolta a témát. Magyar történelmi tárgyú regényeit pedig „rémesnek tartja”, Az égő csipkebokor című, 1957-ben megjelent Mózes-regényét nem ismeri.

Fülep Lajos és Kodolányi János, a két zseniális szellemi képességű férfi épp akkor távolodott el egymástól, az ötvenes és hatvanas években, amikor egymáshoz közel, ugyanabban a városban, Budán éltek, és amikor talán a legtöbb közös témát találhatták volna meg a magyarság sorsáról, az emberiség régmúltjáról és lehetséges jövőjéről.

Jegyzetek

¹Babus Antal: Illyés Gyula és Fülep Lajos az egyke ellen; Németh László és Fülep Lajos barátsága és elhidegülése. In Babus Antal: Tanulmányok Fülep Lajosról. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003, 268–312.

²Buday Dezső: Az egyke Baranya vármegyében. Bp., 1909.

³Kodolányi János: Egy magyar vidék pusztulása. Utazás Baranyában az egyke nyomában. Pesti Napló, 1926. május 7. Az egyke nyomában. Pesti Napló, 1926. május 21. Lehet-e az egykének gátat vetni? Az egyke nyomában Baranyában. Pesti Napló, 1926. június 3.

⁴Élő Szó, 1927. 2–3. sz. 49–63.

⁵Fülep Lajos: Szintézis. Könyvbarátok Lapja, 1928, 3. sz. = Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III. 1917–1930. Bp., 1998.

⁶Pesti Napló, 1929. november 10., november 17., november 26., december 4., december 15.

⁷Nagy Ferenc: A magyar falu becsülete. Kisgazdák Lapja, 1929. december 24.

⁸Nyugat, 1933. szeptember 1–16., 189–205.

⁹Kodolányi János: Debreceni káté. Szabadság, 1933. november 12. 1–2.

¹⁰Fülep Lajos levelezése III. 1931–1938. Szerkesztette, a jegyzeteket és mutatókat összeállította F. Csanak Dóra. Bp., 1995. (A továbbiakban: Fülep Lajos levelezése III.) 252.

¹¹Uo. 299.

¹²Uo. 310.

¹³Uo. 247.

¹⁴Talpassy Tibor: Az útitárs emlékei. Jelenkor, 1964. 9. sz. 863–872.; Talpassy Tibor: Az útitárs jelentkezik = Talpassy Tibor: A holtak visszajárnak. Bp., 1971. 101–140.

¹⁵Fülep Lajos levelezése III., 247.

¹⁶Kodolányi János: Veszélyben a Dunántúl. Német előretörés, pusztuló magyarság. Magyarország, 1943. március 11.

¹⁷Fülep Lajos levelezése III., 355.

¹⁸Uo. 1028. levél.

¹⁹Uo. 514.

²⁰Hidvégi János: Hulló magyarság. Bp., 1938; Kiss Géza: Ormányság. Bp., 1937.

²¹Móricz Zsigmond és Kiss Géza kapcsolatáról Achs Károlyné: Az Ormányság szerelmese. Pécs, 2000, 77–108.

²²Fülep Lajos levelezése III.,1235. és 1236. levél.

²³Kodolányi János: Baranyai utazás. Bolyai Akadémia, Bp., 5–19.

²⁴Fülep Lajos levelezése IV., 166.

²⁵Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. Mundus Kiadó, Bp., 2000, 231–232.

²⁶Uo. 234.

²⁷Fodor András: Ezer este Fülep Lajossal. Magvető, Bp., 1986, I. kötet 691., II. kötet 76., 81. Az adatokra Babus Antal hívta föl a figyelmemet, aki „saját használatra” névmutatót készített a kötetekhez. Segítségét ezúttal is köszönöm.

Nyitólap