|
Főhajtás I.
Kutyu, a
Nemzet Színésze
Raksányi Gellért színművész,
ismertebb nevén Kutyu, született Szigetváron, 1925. július
19-én, Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló művész, Jászai
Mari-díjas, a Nemzeti Színház örökös tagja, Balatongyörök
díszpolgára, Magyar Örökség-díjas művész, a Nemzet
Színésze.
Sors adományozta legrangosabb címe: becsületes
túlélő.
Becsületes magyarként élte túl a második
világháború gerinceket roppantó poklát. Becsületben élte
túl a fordulat évét, amikor a kommunisták fából
vaskarikát, demokratikus jogállamból népi demokratikus
proletárdiktatúrát farigcsáltak, és Moszkvából
irányított vazallus állammá nyomorították Magyarországot.
Túlélte 1956. november 4-ét – tizenkét napig a feltámadás
boldogságáról álmodott az ország, aztán a hajnali
ágyúdörgésben el kellett temetni az álmainkat. De Kutyu
megtanult – és megtanított bennünket – ébren álmodni:
becsületesen túlélni becstelen körülményeket. Túlélte a
levitézlett színházigazgatókat, túlélte Major Tamást,
Meruk Vilmost, Nagy Pétert, túlélte (itt most annyi és
annyiféle jelzőnek kellene következni, hogy lehetetlen a
legpontosabbat kiválasztani), túlélte a politikusokat, Rákosi
Mátyást, Kádár Jánost, Aczél Györgyöt… most éppen
Gyurcsány Ferencet éli túl. A kormányok az elmúlt fél
évszázadban, amióta Raksányi Gellért színész,
jöttek-mentek, a rendszerek váltanak, változnak,
visszaváltoznak, a politikusok komédiásokat megszégyenítő
ügyességgel cserélgetik álarcukat, meggyőződésüket. A
Nemzeti Színház is jön-megy: közel ötven éve a Blaha Lujza
térről az Izabella térre költözött, aztán vissza a Blaha
Lujza térre, onnan a Nagymező utcába, megint az Izabella, de
akkor már Hevesi Sándor térre, az átépített hajdani Magyar
Színházba, aztán a Nemzeti Színházból Magyar Színház
lett, a Duna-partból Nemzeti Színház.
Kutyu mindezt túlélte. 1947-ben kapott
színészi diplomát, azóta a Nemzeti Színház tagja. A Nemzeti
Színház mindig ott van, ahol Raksányi Gellért esténként
színpadra lép.
Kutyu szeret történeteket mesélni.
Példabeszédekkel ajándékozza meg az embereket.
Három történet, háromszoros főhajtás a
becsületes túlélő, Raksányi Gellért színművész előtt.
Ruttkai Éva édesanyja még az ántivilágban,
1898-ban a Monarchiában, Bécsben született. Nagyon fiatalon
férjhez ment, Bécsből Szegedre költöztek, majd Budapestre.
Valamikor a nyolcvanas évek elején Hollandiában élő
nővérét akarta meglátogatni. Útlevélkérelem, rubrika az
űrlapon: Él-e külföldön rokona? Válasz: Igen.
Következő kérdés: Mikor hagyta el az országot? A
rubrika üres. És a hivatalnok kérdésére, miért nem
töltötte ki, Ruttkai Éva édesanyja ingerülten válaszolt: Nem
ő hagyta el az országot, az ország hagyta el őt.
Raksányi Gellért hatvan éve nem hagyta el a
Nemzeti Színházat. A Nemzeti Színház hagyta el őt.
Második történet. Raksányi Kutyu engem 1963
tavaszán tett egy halk félmondatával bátorrá, boldoggá. A
Nemzeti Színházban Darvas József Részeg eső című, a
népi demokratikus proletárdiktatúrát népszerűsítő,
irodalomnak álcázott reklámszövegét próbálta a társulat.
Az egyik 1956-ban, az egyetemen játszódó jelenetben nekem mint
ifjú ellenforradalmárnak a néma csendben azt kellett
ordítanom: Ruszkik, haza! Teli tüdővel, szívből
ordítottam. Az egyik előadáson a takarásban állt Raksányi
Gellért művész úr. Amikor kiléptem a játéktérről, lazán
megérintette jobb kezével a vállam, és annyit mondott: Nagyon
jó! Akkor sem hittem azt, hogy színészi teljesítményemet
értékeli nagyra. Akkor is tudtam, hogy az elismerő félmondat
annyit jelent: Soha nem adjuk fel a reményt, kisfiam!
Ott, a színpadi félhomályban tanultam meg
Raksányi Gellért művész úrtól becsületesen túlélni 1956.
november 4-ét. Akkor nem mertem, most szeretném megköszönni
azt a hajdan elhangzott, boldogító, erőt adó félmondatot.
Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben az
országban, akik köszönettel tartozunk Raksányi Gellértnek a
színpadon, a hétköznapi életben, baráti négyszemközt vagy
a közélet fórumain elmondott, vállalt szavaiért: a színész
megszólalásai, hangsúlyai, összehúzott szemének fénylő
villanása, a lélek titkos rezgéseit közvetítő brummogásai
mindmegannyi gerincerősítő, tartásjavító, mosolyt fakasztó
pirula. Élvezet bevenni, remek a hatása.
Harmadik történet. 2005 októberében a
Kossuth Rádió felhívására a Kárpát-medence
árvízkárosultjai javára az adakozók által felajánlott
ékszerekből, értéktárgyakból aukciót rendeztek, és a
befolyt összeget a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet
számlájára utalták át. Az árverésről csupán utólag, a
Magyar Nemzet híradásából értesültem, s akkor tudtam meg,
hogy Raksányi Gellért, aki 1947 óta tagja a Nemzeti
Színháznak, a Nemzeti Színháztól kapott ötvenéves
jubileumi aranygyűrűjét ajánlotta fel az árvízkárosultak
javára.
Raksányi Gellért hatvan éve színész. Maga
sem tudja, e hat évtized alatt hány szerepet játszott el
színpadon, filmen, televízióban, rádióban; címe, rangja,
kitüntetése temérdek, mérhetetlen szeretet övezi, nap mint
nap fellép színpadon, baráti összejöveteleken, gyűléseken,
ünnepi esteken. Az idősebbeknek Kutyu, a fiataloknak Kutyu
bácsi, mert Raksányi Gellért minden becsületes ember
barátja, pártfogója, mentora. És ha a sors úgy hozza: a
Nemzeti Színháztól ötvenéves színészi jubileumára kapott
aranygyűrűjét ajánlja föl a sorscsapás sújtotta
Kárpát-medencei magyarok megsegítésére.
Aki így tud adni, mindent tud az életről.
Köszönjük Kutyunak, hogy nekünk,
tizenötmillió magyarnak ajándékozta az életét.
Szigethy Gábor
