Kelemen Lajos

Lenni vagy…

Dobai Péter: „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!”

Mi volt az, ami annak idején Dobai Péter pályanyitányát olyannyira megkülönböztette a kezdők szokásos irodalomba-lépésétől? Alighanem hogy abban a fiatalemberben a jelentékeny költészet minden szükséges alkatrésze a helyére rendezetten, működésre készen várta az időt. S amikor egy-egy nevére jutó könyvhányad (Universitas, Első ének, A magunk kenyerén) után megjelenik első kötete, a Kilovaglás egy őszi erődből, a pályatárs, A magunk kenyerén című antológiában ujjongó Csoóri Sándor bizalma végképp indoklást nyer: Dobai Péter csakugyan kész a legteljesebb emberi beszédre. Attól fogva a kortárs líráról nemigen lehet nyilatkozni Dobai nevének említése nélkül.

S lám, a Kilovaglás egy őszi erődből nemhogy veszítené ízeit, ellenkezőleg: akár a nemes bor, érik az időben. A vége táján van például egy vers, az In continuo – erős értelmű, ugyanakkor borzongatóan sejtelmes darab. „A kertbe kikúszik az óraketyegés. Összeszorozza a hulló / levelek neszét” – írja a fiatal költő. Hol van itt nyoma a kezdőkre jellemző formátlan nagyot-akarásnak? Nem a tapasztalaton túlmenő érzékelés matematikai gyönyörűsége ez? A logika és a prózába át nem közvetíthető líraiság az erőlködésmentes kifejezéssel együtt nem a készültség telje? S hogyan folytatódik az In continuo? „Az időben egy az egész. /
A térben az egész külön.”

Egy költőlélek ellentétei persze többnyire nagyon is egymásért való dolgok. Amint tehát kezdi úgy érezni, hogy talán az időben sem egy az egész, mi mást tehet a költő, mint megpróbálja visszahozni „tölgyre, platánra, jegenyék sudarára / a lombot, és viharral” zúgatni „egész erdőséget, / könnyű ligetet”. Visszahozni, azaz – mert „önmagára mégis bátran emlékezik” – egységesíteni, visszateremteni az időt. Ez már az érett Dobai, az ő becsületszava szerint pedig: visszatér a nyár. De visszatér-e valóban?

„Ember ezen imával nem segíthet.” Dobai nem is imádkozik. Korai korszakában azt hallottuk tőle, hogy a líra az akció felé fejlődik. Hogy tűzbe jövése mára megmásult, természetes. A fiatal poéta vésővel és gyémántköszörűvel vágja keresztül a nyelvet a maga tagbaszakadt verstömbjeiért. S a tömbök mindegyike: kép képre. Ez az előadásmód a későbbiekben némileg módosul, átvitt értelemben szólva a véső és a gyémántköszörű szerepét a ceruza és az ecset veszi át, költői tartása azonban a régi. Miközben megmunkált verseit írja (valószínűleg az elmúlt évtizedek egyik legmegdolgozottabb életműve az övé), ragaszkodik a lírai cselekvés Babits-féle leckéjéhez: „Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha / virág volnál a saját sírodon.”

A „Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” különös honvágy, amelyet nem lehet csupán a hátravágyakozásból levezetni. Többek közt nosztalgia is az elmúlt dolgok iránt; de minden erőltetett békéjű melankólia nélkül. Épp az a mélabú hiányzik belőle, ami az igazi nosztalgikusokban az időnek szól. Dobai Péternél viszont (ha néhanap meglegyinti is a búskomorság) az idő nem tegnap, nem ma, nem holnap, hanem valami egy, egész és oszthatatlan. Dehogyis kell úgy érteni, hogy Dobai nincs kényszerítve az idő által, pusztán arról van szó, hogy nála az idő szigorú egység: egész, tehát mindig új; újra és újra megtörténő történelem.

Mire ebből az időket egybevonó szemléletből líra lesz, a költő magát-mondása, személyessége, saját couleur locale-jai révén a vers csupa zamat, szín, csupa érzelem, néhol már-már naplószerű alanyiság. Különben majdnem biztos, hogy nincs Dobainál ingathatatlanabb csodálója és poéta-médiuma manapság a női nemnek: „szeretlek annak a régen elmúlt nyárnak / támadó, sugaras tengerében, / repülő-zuhanó fehér hullámtestek / időtlen, isteni játékában – / szeretem azt a régen elmúlt nyarat: / noha immár csak általad élem / és csak tebenned látom magas fényeit” – vallja az Egy régen elmúlt nyár. És a Tavaszt: most és életfogytiglan és mindörökké! Ámen, amelyben a kikeleti hangulat, a szerelem minden, csak nem törékeny érzés: „és hatalmas énekek énekeltek, mintha csak önmaguknak, / és a szabad és szabadító dal túlszárnyalta a harangokat / és a tudós Abelárd és a szép és nemkülönben tudós Héloise / és Romeo és Júlia szerelme templomok és várak erején győzött, / lenyűgözött fantáziámban, ahol minden él, túlél és rózsaként örök.”

Abelárd és Héloise, Romeo és Júlia… élet és ars. A rekonstruáló szándék, a visszateremtés szenvedélye hol másutt dolgozhatna otthonosabban, honnan húzhatna biztatóbb inspirációt, mint onnan, ahol megörökítve az idő, rögzítve a szellem; honnan máshonnan, ha nem a művészetből. A „máglyás májusok”, Róma, Firenze, Velence, a latin kultúra fizikai közelsége nagy hatást tesznek Dobaira, szívesen fordul képekhez, szokrokhoz; ez a hatalmas realitás váltja ki belőle, hogy elgondolkodjék az ismeretlent megsejtető expresszió és a hideg konstruktivitás viszonyáról. „Gránit térben / szárnyas angyal szobra áll őrszemként” – írja egy kortárs művész, Andrea Vizzini sugallatára. „Mintha röptében vált volna kővé, / mintha az emberi mértan ölte volna meg, / mielőtt közvetíthette volna / az Üzenetet, a Kegyelmet – – – ” S micsoda kontraszt az újmódi latin ihlet közvetlen közelében a Salvi-Sassoferrato Madonna-festményeinek nyomán fogant Stabat Mater Dolorosa: az anya-szenvedés páratlan mélységű szólama! A vers a mennyből aláhulló üzenet teljes (és alig elviselhető) súlyát, az elfogadás–elutasítás tragikumát adja, a legcsekélyebb művészkedés, dekoráció nélkül, csakis a makulátlan emberi beszédre támaszkodva.

Dobai Péter bezzeg nemcsak a haza határain kívül fogékony a latinosság iránt. Itthoni utazásaira emlékező versciklusában meg-megsimogatja a pannon táji derű. De miközben „Róma-honvágyát hívná delejes erővel”, a dunántúli vidék, a természet immanens szépségei mögül keserű mondat kiált: „Nincs idill!” S az eleven, „sok élet-évszázados virág” – mint az Ősz-delelőn az őrségi szerekben című versben olvashatni – „távlatos csendje... a világháborús XX. századot” szólítja.

A hosszú békébe belekóstolt, de harctérre növő évszázad a költőre olyan emlék- és élményanyagot zúdít, hogy a belőle kimert vers sem lehet más, mint a kor, amelyből folyik: vergődés a kiábrándult nihil („minden öreg lett, talán / a tenger is”) és az „élni mert élet” között. Ez Dobai Péter szűkszavú, de annál sokatmondóbb skáláján a Magunktól menekülni: ahhoz nincsen iránytű, se irány című versben így fest: „De távozni szégyen. De nemtávozni szintén szégyen. / De elmenni félelem. De nemelmenni szintén félelem. / De maradni lehetetlen. De nemmaradni szintén lehetetlen.” Szorult helyzet? Az. Nincs egy ág, egy meder, egy út. Van helyette a meglazult dolgok relatív volta, a sok kénytelen, önkényes, vélt ág, meder, út – ám az örök konfliktus végiggondolása valamilyen értelemben mégiscsak hazaérkezés; haza az emlékekhez, az élethez, haza a vershez, azután „ama Bíró” elé. Nem erről beszél-e Dobai Péter véges-végig? „Hogy indulnék már ittmaradni! / Jó honvágyat érezni / sok kénytelen, önkényes, / vélt hazám után!” (Nagyvilág Könyvkiadó, 2005)

Nyitólap