|
Illyés Gyula hagyatékából
Tisztelt
Szerkesztőség! Küldök két verset, baráti biztatásra.
Bevezetőként néhány mondatot fűznék hozzá –
mentségemül:
A posztumusz versközlések többféle
buktatójával az elmúlt évtizedben ismerkedtem meg. Anyám
még 1983-ben megjelentette A Semmi közelítet, de
a kötetbe foglalt versek apám halálakor ott voltak már egy
dossziéban. Domokos Mátyás anyámmal együtt a sorrend
meghatározását és a kötet szerkesztésének munkáját
végezte el, nem volt kétségük afelől, hogy Illyés Gyula a
kötetet kiadásra szánta. A nyolcvanas évek derekán anyám
közölt folyóiratban és hetilapban – Holmi, Nők Lapja –
néhány korábbi verset is, olyanokat, amelyek autográf
javítású gépiratban maradtak fönn, tehát még anyám saját
gépelésében (és nyilván emlékezetében is).
Később azonban anyám idejét más munka
foglalta le. Az ő útját gondoltam követni, amikor a
kilencvenes években elővettem apám egy sor versét, és nagy
részüket néhány folyóirat – Hitel, Kortárs, Somogy, Új
Horizont, Magyar Napló – kérésére oda is adtam közlésre.
A legnagyobb kételyek között, már anyám segítsége
nélkül.
A kéziratok egy része főleg ceruzával
át- meg átjavított gépirat volt, néha két-három
változatot is találtam egymás mellett. Melyiket válasszam?
Előfordult, hogy a szerkesztő mindkettőt betette ugyanabba a
lapba.
A csak kézírásban megtalált versek
esetében viszont bizonytalan voltam, hogy helyesen másoltam-e
le minden részletüket. Noha apám írását megtanultam jól
olvasni, előfordult, hogy egy-két szót nehezen vettem ki. Egy
nap például Mészöly Dezső kedves és előzékeny hangja
szólt bele a telefonba, elkérte tőlem a kéziratmásolatot,
mert valamit pontatlannak érzett: „Illyés Gyula nem
követhetett el ilyen időmérték-hibát” – mondta.
Mészölynek igaza volt, valóban rosszul olvastam ki egy szót,
el is restelltem magam, de örültem is, figyelmeztetése
segítség volt, hálával gondolok rá. Hasonló segítséget
kaptam a folyóiratok szerkesztőitől – Csoóri Sándortól,
Kis Pintér Imrétől, Szakolczay Lajostól, Tüskés Tibortól.
Az ő véleményükön kívül azonban más méltató vagy
bíráló visszajelzés senkitől sem érkezett.
Természetesen állandóan foglalkoztatott a
gondolat: miért nem közölte ezt vagy azt a verset Illyés
Gyula? Én ugyanis szépnek és jónak ítéltem meg a
publikálatlan anyag nagy részét.
A különböző dossziékból előkerült
és már anyám által is átnézett – sokszor fénymásolt –
versek apám életének legkülönbözőbb korszakaiból
származtak. Találtam egészen fiatalkori költeményeket –
ezeket apám nyilván zsengéknek érezte; én élveztem bennük
a fiatal költő olykori félszegsége mögött a formálódó
erőt. Találtam néhányat a harmincas évekből –
talán nem érik el a kötetbeli versek színvonalát? A
publikálatlan anyag egy jó része – mintegy negyven darab –
a harmincas évek végén, jegyzetfüzetből kitépett lapra írt
szerelmes vers anyámhoz, 1937–1938–1939-ből, amikor még
nem éltek együtt. Zaklatott hangjuk, szenvedélyük
érthetővé tette számomra, hogy miért nem lett belőlük
kötet a szüleim házassága után. És ott vannak azok a nagyon
szép kései versek, szomorúak, megrázóak, az öregségről
és a halálról – talán reményvesztettségük tarthatta
vissza szerzőjüket a közléstől.
Némelyiket megmutattam Domokos Mátyásnak
is, de láttam, nem szívesen foglal állást. Amikor pedig
összegyűjtve odaadtam neki egy irattartónyit elolvasásra,
némi tétovázás után azt mondta: „Nézze, az édesapjának
oka lehetett rá, hogy ezeket nem közölte, nem illenek bele a
köteteibe.” És még azt is hozzátette a mintegy száz verset
tartalmazó dossziét tartva a kezében: „Ezek így nem állnak
össze kötetté.”
Ha a versek előkeresésének,
kisilabizálásának munkáját nem hagytam is abba, az a
nézetem alakult ki, hogy közlésükről talán majd csak
később, aprólékos filológusi munka után, kritikai kiadás
esetén érdemes gondolkodni.
Most mégis átnyújtok két verset az
olvasónak. Mindkettő kézírásban maradt fenn, és dátum is
van rajtuk. Az elsőn az 1930-as, és mivel a kézírás szinte
javítás nélküli, és apám aláírta a nevének kezdőbetűit
is, azt gondolom, kiadásra szánta. A lap külseje, a kézírás
jellege hasonló a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Gellért
Oszkár-hagyatékban őrzött Illyés-versekéhez, valószínű
tehát, hogy mint azokat, apám a Bolondot is a Nyugatban
akarta megjelentetni. Ez a fiatalkori vers, úgy érzem,
meglepően érett, és felsejlenek benne a modern magyar vers
későbbi szép megoldásai.
A másik az említett szerelmes versek
közül egy. A betoldás jelzi, hogy – az előző verssel
éppen ellentétben – első fogalmazvány, szinte javítás
nélküli, szócsere, illetve szójavítás csak kettő van
benne, holott az átírások nagyon jellemzőek Illyés Gyula
többi kéziratára. Címe sincs, talán valamely ciklus egy
darabjának készülhetett, vagy talán befejezetlen, és apám
még további szakaszokat is tervezett.
Illyés Mária
Bolond
Képzett őrültek közt kell élnem itt,
egyenesen, – ez nékem a rögeszmém.
Kések s léptek halk pengéseit
hallom mögöttem, így van ez ma rendjén:
hogy egy botlás: és szembedöf, aki
csak hátba döfne; rabol, ki csak lopna.
Hát visszanézek: arcok ráncai
simulnak, mint a tengeré, mosolyba.
Így hátrál, horpad, nyúlik a világ
szemöldöm egy rántására, enyémre.
Mert megosztja szabad akaratát
az Úr, hogy rákaptasson az egészre.
Mert ízelítőt ad gondjából az
ki babrál, munkál egyre itt a renden –
Keze járását nézem, mint inas.
Biztatgat már, hogy én is cselekedjem.
Csitítanám a föld lakosait:
mást terveztem én közös ügyeinkben!
De látom lassan: magam vagyok itt
s megijedek, hogy már ennyire vittem.
Nagy a munkám: nem értem azt se már,
ki csak azért izzad, hogy üljön aztán.
S gyanús ki más miatt ül: a király,
a pap, bíró, a szende pár a padkán.
Úgy tekintek már a földön körém
sok bajainkra, mint birodalomra.
Így vagyok úr, mint mind, aki szegény,
kinek világa úgy nő, ahogy gondja –
(1930)
I. Gy.
[Tompán ragyog…]
Tompán ragyog lent a Duna jegén,
tompán ragyog a szívemen a fény;
tél van, hideg van, csikorog a fagy
s ha süt is tíztől háromig a nap
semmi nem olvad, minden csontkemény
Föl-fölragyog édes arcod
szívemben
s jó, százszorosan jó e hidegben.
Jó tudnom, hogy – ha külön is, de – egy
város eleven testében keringünk:
egy vérrendszerben két egy-sorsú csepp.
Boldoggá tesz, hogy egy az anyanyelvünk,
hogy egy időben, egy bolygón születtünk,
hogy ha nem vagy is vélem, mégis itt vagy
oly közel-messze, mint az esti csillag.
Elmondhatatlan boldogságnak érzem,
hogy létezel, – ily kevéssel beérem,
annyira te vagy már a mindenségem.
(1938)
