Szappanos Gábor

Szindbád Szantorinin

A kripta először csak üresen kongott.

– Szindbád úr! – kiáltotta be valaki még egyszer. Kisvártatva nyikorgás hallatszott, majd az egyik homályos boltozat alól neszezés. A kripta bejáratában álló férfi odavilágított az elemlámpájával. Egy koporsófedelet feszegettek belülről. Nem sok időbe telt, hogy teljes életnagyságban kimásszon a szúrágta faládából egy madárijesztőre emlékeztető, felöltözött, mumifikálódott csontváz.

– Ön Szindbád úr, a hajós?

– Személyesen – recsegte a csontváz, majd szemlátomást rögtön megindult rajta valamiféle változás, melynek során percről percre emberibb formát öltött. Mintha kiszikkadt bőre éltető nedvességgel kezdene telítődni.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Prózay János vagyok, a Magyar Írószövetség Prózai Szakosztályának vezetője. Örülök, hogy végre megtaláltuk önt! Nem volt könnyű, mondhatom. Kandúr Gyula, az ön száz évvel ezelőtti életre álmodója nem sok támpontot nyújtott számunkra a novelláiban. Boldog feltámadást kívánok! Igyék velünk ennek örömére egy kis papramorgót! – mondta az öltönyös úr, és belső zsebéből kivett egy fém laposüveget, lecsavarta a tetejét, és Szindbád felé nyújtotta.

– Köszönöm, de még várnék vele egy kicsit.

– Nem erőszak a disznótor – mondta Prózay, majd meghúzta az üveget, és eltette. Tessékelni kezdte Szindbádot kifelé, de az intett csontujjaival, hogy dolga van még. Az ajtóval szemközti falmélyedésben hosszában fekvő koporsóból, ahonnan kikászálódott, a selyempárna alól gyakorlott mozdulattal előhúzott egy kézzel írott táblát, s kiakasztotta a fadarabbal kitámasztott koporsó fogantyújára: „RÖGTÖN JÖVÖK”.

– Nehogy valami temetői csavargó betelepedjen a helyemre – magyarázta Szindbád –, ebben a mai elfajzott világban minden elképzelhető…

– Hát akkor menjünk… – javasolta Prózay, résnyire húzódó szemmel kilépett a kora nyári verőfényre, majd megtorpant, s leszedegette öltönyéről a kripta bejáratánál ráragadt pókhálódarabokat. Aztán megindult egy nagy fekete autó felé, amely a temetői úton várakozott. Szindbád betette maga után az ajtót, s követte.

– Erre parancsoljon! – biztatta Prózay, és a füstüveg ablakú, hosszú automobil nyitott ajtaja felé intett.

– Köszönöm… – mondá Szindbád, és kétrét görnyedve bepréselte magát a járgányba. Szindbád magas volt, száznyolcvankilenc centi, mint Kandúr, de még korántsem volt kilencvenhárom kiló, mint egykor írója.

– No, akkor most már egyenesben vagyunk, kedves Szindbád, most már ihatik velünk egy kortyot. Az előbb a laposüvegben kotyogó szatmári szilvóriumot csak amolyan gyorssegélynek gondoltam, amíg az autóig érünk.

Szindbád valami gépezet diszkrét vinnyogását hallotta, majd az ülése mellett balról megjelent egy tálca, amely az automobil hátulja felől jött elő az utastérbe, rajta rengeteg sok üveg, amelyek enyhén egymáshoz kocogtak, akárcsak a két talpas, pohos konyakospohár meg a jégkockák egy hűsen párálló hosszú pohárban.

Szindbád megborzongott a jég láttán, még nem melegedett föl kellőképp a kriptai hideg után, de Prózay unszolását, hogy most már igazán igyék valamit, nem emiatt utasította el: – Egyelőre inkább nem, tudja, kedves Prózay barátom, nincs még kész a gyomrom, csak félóra múlva lesz terhelhető állapotban, addigra regenerálódnak a belső szerveim. Volt már részem néhány feltámadásban, az említett Kandúr 1915-ben egymás után írta azokat a novellákat, amelyekben újra meg újra feltámadok.

Szindbád most nézett csak körül a kocsiban, amely időközben elindult, és hangtalanul gurult, ki tudja, melyik budapesti temető kijárata felé. Prózay a tálca másik oldalán ült, a sofőrt Szindbád nem látta, és a sofőr melletti ülésen ülő embert sem, aki – mint később Prózay felvilágosította – biztonsági őr, az Írószövetség megbecsült vendégeire vigyáz. Prózay előtt is és Szindbád előtt is lapos, téglalap alakú felület, amelyen mozgófilm ment, mindkettejük előtt ugyanaz. Apró emberek rohangásztak egy zöld pázsitos réten, kétféle mezben.

– Focimeccs, kedves Szindbád. Világbajnoki elődöntő – mondta Prózay, látva, hogy Szindbád tekintete a képernyőkre tévedt.

– A magyarok melyik mezt viselik? – kérdezte a hajós.

– Egyiket sem. Mi ki sem jutottunk a vébére.

– Akkor meg kit érdekel az egész?! – ripakodott Prózayra Szindbád. – Kapcsolja ki! Egyébként is, mi abban a jó, hogy összevissza futkároznak, mint veszett bodobácsok egy korhadó fatönkön?

Prózay gyorsan engedelmeskedett, bár őt érdekelte volna a mérkőzés. Hogy megbékítse Szindbádot, így szólt: – Kedves Szindbád, van egy kivételes alkalmakra tartogatott kincsünk is: igazi tokaji esszencia a nevezetes Dénesffy-pincéből. Abból a nedűből, amely pókhálós palackokban, befalazva várt az ön feltámadására százhét esztendeig… Na, mit szól?

– Hű, a kutyafáját! – csillant fel Szindbád szeme, amelyen épp az imént alakult ki újra a természet csodájaként a szivárványhártya. – No, az jöhet… az biztosan nem árt a gyomromnak…

– Ettől még a holtak is életre kelnek – tódított Prózay, és egy feketészöld, karcsú és homályos palackból töltött a konyakospohárba annyit, amennyit konyakból szokás. Az aranyvörös nedűt átnyújtotta Szindbádnak, magának pedig egy négyszögletes üvegből tunéziai fügepálinkát töltött. – Mmmmm… – élvezkedett, miután beleszagolt a saját italába.

– Már megtörtént – tette helyre Szindbád.

– Micsoda? – ocsúdott Prózay az afrikai oázisok illatából.

– Már életre keltem.

– Ja, persze… Bocsánat.

A hajós a tenyerében tartotta a pohár hasát, úgy szimatolta a nektárt. Majd lögybölni kezdte, és élvezettel nézte, mint folyik le olajos lomhasággal a pohár oldalán. Aztán Szindbád kipillantott az ablakon, és régi síremlékeket, korhatag fejfákat, jeltelen sírokat s nagy néha árnyas facsoport közepén egy-egy szürkülő kövű mauzóleumot látott.

– Én vagyok az ómega és az alfa…

Szindbád felriadt szemlélődéséből, és fülelt. A szeme sarkából Prózayra pillantott, de az szemlátomást nem hallotta a mondatot: bizonyára a torkán futótűzként végigiramló életelixírt élvezte.

– Én vagyok a vég és a kezdet – szólott megint a különös, telt, mély zengésű, bársonyos férfihang. Mintha a pohara felől jönne. – Kandúr Gyula is engem ivott a halálos ágyán, amikor már semmi egyebet nem volt képes befogadni beteg gyomra, és te is velem kezded az új életet.

Szindbád elmosolyodott a bor szózata hallatán, és nem fájt a mosoly: bőre már egészen jól viselte a gyűrődést. Óvatosan, mély tisztelettel belekóstolt… Az élet valami posványos holtágból, amiben eddig leledzett, hirtelen új vizekre hajózott benne, nyílt vizekre, ahol halak tömege fickándozik. Pezsgésnek indult a gyomra, ereiben zuborogni kezdett a vér, fejében nyüzsögtek az érzések, gondolatok, szeme parázslott… Már harmincháromszor nyelt, de még mindig érezte az esszencia ízét.

– Ha ilyen nektárokkal kínálgat, Prózay, nehéz lesz majd visszatuszkolniuk a sírboltba…

– Ki akarja visszatuszkolni a sírba, kedves Szindbád, örülünk, hogy él! – replikázott Prózay. – Jut eszembe, még nem is mondtam, miért támasztottuk fel.

– Csupa fül vagyok – felelte erre a hajós, bár kissé túlzott, mert épp a füle volt a legkevésbé kialakult szerve: hiányzott még a cimpája, és egyelőre a járatai sem voltak kellőképp kacskaringósak.

– Nos – tette le üres poharát Prózay, és keze fejével megtörülte a száját –, Shelley, az angol romantikus költő egyszer azt találta írni, hogy „a költők a világ el nem ismert törvényhozói”. Senki sem gondolta volna annak idején, 1821-ben, hogy ez a gyönyörű mondat valaha is több lesz metaforánál. De minket, magyar költőket-írókat nem akármilyen fából faragtak – s ekkor Prózay kihúzta magát ültében, és dülleszteni kezdte a mellét –, és komolyan vettük, amit a mi Berzsenyink, Shelley kortársa mondott: „Merj! a merészség fene fátumok mozdíthatatlan zárait átüti”. Mi mertünk, mertük nem puszta szónak, hanem színtiszta igazságnak tartani a költők gondolatait. A kétszínű politikusokkal, a száraz tudósokkal és a bamba, elbutított tömeggel ellentétben mi tudjuk, hogy a leírt, szépen megformált szó, a tapasztalatok és a szenvedélyes igazságkeresés kohójában kiöntött szó maga a testté vált ige, és rá csakugyan igaz, ami a hazugságra hosszú távon semmiképp: minél többször mondjuk, minél nagyobb meggyőződéssel, az emberek annál igazabbnak és valóságosabbnak tartják… Szó szót követett – folytatta Prózay, és elmosolyodott saját szójátékán –, és a végén sikerült mindenkit meggyőznünk, hogy a költészet, az irodalom és a kultúra milyen fontos dolog egy ország életében. Húsz éve még ott tartottunk, hogy az írók jó része valósággal éhezett, bitang ebként üldözték, megvetették, lesajnálták őket; örültek, hogy lyuk van a fenekükön, most pedig… most pedig a világ, de legalábbis Magyarország elismert törvényhozói lettünk, vagy inkább szürke eminenciásai. A politikusok azt csinálják, amit mi mondunk. Annyi pénzt fordítanak a költségvetésből a kultúrára, amennyit mi kérünk.

– Na ne, ennek a fele sem lehet igaz… – hitetlenkedett elkerekedett szemmel Szindbád.

– Téved, barátom: pontosan a fele igaz. Tavaly harminc százalékot kértünk a költségvetésből, és megkaptunk tizenötöt. Az embereknek az állam fizet azért, hogy beüljenek egy színházba, hogy moziban művészi filmeket nézzenek, mint annak idején az ókori Hellaszban. Az oktatás ingyenes, az óvónők, tanítók, tanárok a társadalom legjobban fizetett rétegéhez tartoznak.

– Nagyszerű, nagyszerű, de hogy jövök én a képbe? – érdeklődött a hajós.

– A következőképpen: olyan irdatlan nagy az Írószövetség költségvetése, hogy az összes élő írónak meg az összes családtagjának évente üdüléseket szervezünk, utaztatjuk őket idehaza és szerte a nagyvilágban, etetjük-itatjuk őket, de még így is rengeteg pénzünk marad, ezért úgy határoztunk, hogy feltámasztjuk a holt írókat is, valamint azokat az irodalmi alakokat, akik alkotóik jóvoltából óriási örömet szereztek a magyar olvasók sokaságának.

– Kandúr Gyulát feltámasztották már?

– Nem, és nem is fogjuk, hiszen ön, Szindbád úr, olyannyira azonos az írójával, vagy másképp fogalmazva, Kandúr olyannyira azonos az alakmásával, hogy ez felesleges lenne.

– Hm… figyelemre méltó szempont… És áruljon már el egy titkot, ha nem vagyok indiszkrét. Hány éves korukban támasztják fel az írókat meg az alakjaikat? – kérdezte Szindbád, és lopva megnézte magát a kikapcsolt sík képernyőben, mint valami tükörben. Szép, fess embert látott, hosszúkás arcút, érzéki szájút, a száj fölött bajuszt, elválasztott, fejhez simuló hajat és melankolikus tekintetet. És azt is észrevette, hogy kihízott szalonkabát van rajta, harmonikanadrág, és végül, lepillantva, amit a képernyő nem mutatott, kecsegeorrú cipő a lábán.

– Mindenkit élete virágjában. Kandúr-Szindbádot nyilván nem ötvennégy évesen támasztjuk fel, amikor már beteg a szíve, tüdeje, gyomra, mája. Hiszen azt szeretnénk, hogy érezze jól magát velünk… Na, még egy korty életelixírt?

– Tudja, mit szeretnék leginkább? Elugrani a Tabánba, és a Mélypincéhez címzett vendéglőben kadarkát iszogatni, és nézni az embereket, elmerülni régi idők hangulatában.

– Nyúlós, ollóval vágható bort akar inni, amilyenről Kandúr A koránkelő ember történetében ír?! Elment az esze? Miközben mi a legkülönb borokat kínáljuk önnek? Egyébként is, már nincs is Tabán. Rég elbontották… Holnap reggel indul a repülőgép Szantorinira, addig még vásárolnunk kell önnek több váltás ruhát, meg mindent, ami egy görögországi nyaraláshoz kell.

– Szabó nem képes ennyi idő alatt megvarrni egy öltönyt – okvetetlenkedett a hajós.

– Már szabó sincs, Szindbád. Készen kapható konfekcióruhát veszünk az egyik plázában…

Az indulás nem ment valami könnyen, mert Ferihegy felé a taxiban levált a kecsegeorrú cipő talpa, és sürgősen szerezni kellett még egy pár lábbelit.

– Képzelje, Szindbád – szólalt meg Prózay, amikor már a gépen ültek, a business classon, és a stewardessek mindent megtettek azért, hogy a Magyar Írószövetség vendége maradéktalanul jól érezze magát –, képzelje, micsoda skandalum volt egyszer Pesten: a cipőboltokba hatalmas készlet érkezett valami rendkívül elegáns spanyol férfifélcipőből, aztán másnap a vásárlók felháborodva vitték vissza az árut, mert levált talpa… Kiderült, hogy halottöltöztető cipő volt, csak nem nézték meg alaposan a leírását…

– Ne emlékeztessen a halálra, Prózay, életem nagy részét úgyis halottként töltöm… – szólott a hajós, s hogy szavainak nyomatékot adjon, hevesen udvarolni kezdett egy fekete hajú, kis piros sapkás légikisasszonynak.

– Kérem, kedves Szindbád úr, várjon, amíg elérjük a biztonságos repülési magasságot… – válaszolta a légikisasszony a hatalmas megtiszteltetéstől és a visszafojtott vágytól remegő hangon.

Amikor tízezer méter magasan voltak, és az ég valósággal feketének látszott, Szindbád élvezettel nézte az alant úszó pagodaszerű felhőpalotákat. Hirtelen egzotikus parfüm illatát érezte, és nyakát hűs női ujjak kezdték simogatni. Lassan elfordította fejét az ablaktól. Prózay és az ő széke közé párnás válaszfal emelkedett. A mosolygós kisasszony már a fodros blúzát gombolta ki, s közben meghúzott egy kis kart a falban. A hajós széke egy perc alatt vízággyá alakult, amelyben a megbecsült vendég hamarosan egy tőrőlmetszett huri által nyújtott gyönyöröket kapott. Hogy harci kedvét fokozza, Szindbád a hevenyészett pásztorfülkébe egy palack Egri Bikavért rendelt.

Az együttlét után gyors ebéd következett. Először a hajós forró, nedves frottír kéztörlőt kapott, amivel letörülte kezéről a ráragadt rúzst, púdert, az illatos parfümmel keveredett, leheletnyi női verejtéket, majd ezüsttálcán Camparit szolgáltak fel neki aperitifként. Az italba tett jégkockákat kivette, s a stewardess dekoltázsába pottyantotta, aki a hidegtől elsikkantotta magát, majd vihorászva Prózay ölébe ejtette az üres tálcát.

A papayás, sáfrányos rizsköretes csirkéhez még maradt a Bikavérből, s amikor Szindbád – a nagy ínyenc – bele-belekortyolt, minden alkalommal külön-külön érezte a bor összetevőinek, a Merlot-nak, a Kékfrankosnak, a Zweigeltnek meg a Cabernet Francnak az ízét, mégis, ahogy a szárnyas mellét majszolta, felrémlett a múlt ködéből a paprikás csirkepörkölt szaga… egy ódudai kisvendéglő… talán a Kerék kerthelyisége… egy párás délután… a szűrt fény a kockás abroszon… a pörkölthöz ivott zöldszilváni spriccer… a hab, ami hamar összetöpped, és a buborékok egykedvűen sisteregnek tovább…

Az ebéd után Szindbádnak nem állott módjában elszopogatni egy pohár jóféle francia konyakot – alkalmasint Courvoisier-t –, amely kijárt volna a MALÉV business classán utazó vendégnek. A leszállás megkezdésekor ugyanis valami technikai malőr adódott, és hirtelen zuhanni kezdett az utastérben a légnyomás. A légikisasszony erőltetett nyugalommal támolygott oda az időközben egy vihar miatt hánykolódni is kezdő gépen Szindbádhoz, és megfogta a kezét. A következő pillanatban óriási robajt hallottak, és a be nem kapcsolt hajós kiröpült székéből. A légikisasszony és Prózay a következő pillanatban azt vették észre, hogy Szindbád teste a gép másik oldalán a kitört ablakba fúródott.

De szüntetője jajnak-bajnak, elmetszője víg kacajnak, erős várak megdöntője, sírvermeknek megtöltője, eggyé forrtnak szétválása: az elmúlás zord kaszása – bár kopogtatott a gépen – nem volt képes behatolni és elpusztítani a bent ülőket. A járat úgy szállt le a szantorini repülőtéren, hogy Szindbád saját testével védte embertársait. Hősnek kijáró ünneplésben részesült a VIP-váróban, miután nagy nehezen kioperálták a kerek ablakból. Először a vastag jégréteget és az olvadó jégcsapokat kellett leszedni róla, bár a művelet nem tartott sokáig, hiszen a görögországi nap is segített. Az őt megvizsgáló orvosok egészségesnek találták, de legalább ötnapos infra- és bioptronlámpa-kezelést írtak elő neki, hogy megelőzzék egy komolyabb megfázás kialakulását, hiszen a több ezer méter magasban uralkodó mínusz hatvan-hatvanöt fokos hőmérsékleten valószínűleg meghűlt egy kissé.

Az Írószövetség utazási főosztályának munkatársai a legelőkelőbb fírai ötcsillagos szállodának, a Szép Helénának a tetőterében foglaltattak egy-egy exkluzív lakosztályt Szindbád és Prózay számára. A hajós első útja a fürdőszobába vezetett, ahol a jacuzzi-kádban frissítette fel az út során elgyötört lelkét és mélyhűtött tagjait. Miután ismét emberformát öltött, kiültek Prózayval a lakosztályaik közös, körpanorámás teraszára. A délutáni tengeri szél lobogtatta kék-fehér csíkos napernyő alatti asztalra a gondos Prózay már odakészített az önkéntelenül is hérosszá vált vendégnek egy tányér friss kecskesajtot, olajbogyót, méregerős, piros feferonit és egy üveg aranyosan csillogó recinát. Ismerte ugyanis Szindbádnak azt a tulajdonságát, hogy utazásai során mindig előszeretettel fogyasztja a vendéglátó ország ételeit-italait.

– Ha meg Magyarországon vagyok, a magyaros ételeket szeretem – jegyezte meg göcögve Szindbád, amikor Prózay előhozta a témát. Miközben az első korty gyantás bort tologatta a szájában, körülnézett a fenséges tájon, a szédítően mély kráterüregen, a kalderán, a még most is füstölgő, pokolbéli tájat idéző Nea Kameni szigetén, és a holdsarló alakú Szantorini nyugati részén, amely fölött a napisten szekere már a borszínű tenger felé vette útját. Elégedett mosoly ömlött el szélcserzette arcán. – Ó, istenem, itt is be otthon érzem magam!… A recina zamata a lelkemben élő egész Hellaszt magába sűríti, mítoszostul, művészetestül, történelmestül… Pontosan ugyanilyen íze volt a trójai háború idején is…

– Miket beszél, Szindbád?! – kapta föl a fejét Prózay. – Hogyhogy a trójai háború idején?

– Nehogy azt higgye már, kedves barátom, hogy az Ezeregyéjszaka meg én egyidősek vagyunk. Örök vándor vagyok én, éltem én háromezerötszáz évvel ezelőtt is, emlékszem, amikor ez a sziget még irdatlan méretű tűzhányó volt, s arra is emlékszem, amikor lerobbant a teteje. Éppen Lűdiából szállítottam édes vörösbort a knósszoszi palota borisszáinak. Nagy szerencse, hogy már megérkeztem, és szemlélődni fölkaptattam a palota mögött magasodó hegyre, onnan néztem végig a kétszáz méter magas szökőárt, amely mindent elpusztított. Oda is elhallatszott az iszonyú robaj… Utána nem sokkal meghaltam úgy háromszáz évre, majd Odüsszeusszal többé-kevésbé egy időben én is megküzdöttem Polüphémosszal, az egyszemű óriással, aminek egyébként az Ezeregyéjszakában is megvan a leírása, de ez korántsem lett olyan híres, mint Homéroszé… – Szindbád bekapott egy darab sajtot, és megevett hozzá három szem olajbogyót; a magokat két ujjal a szakadékba pöckölte, ahogy otthon, Magyarországon a meggymagokat pöcköli az ember. – Eszem itt ezt a görög finomságot, és tudja, mi jár az eszemben, Prózay?

– No mi?

– Hogy nincs finomabb egy karéj, fél centi vastag héjú, kemencében sült magyar falusi parasztkenyérnél, amihez frissen szelt húsos szalonnát és frissen szakasztott bogyiszlói paprikát vagy cseresznyepaprikát eszik az ember…

– És mit iszik hozzá?… – csalogatta ki az igazságot Szindbádból Prózay.

– Alacsony szeszfokú homoki vinkót, ami se nem fehér, se nem vörös, amiben van egy kis vörös és fehér saszla, szlanka, oportó, ezerjó, és amit épp most hoztak föl a vályogház téglapincéjéből.

Pár percig hallgattak, mindketten fölidézték magukban az említett mennyei ízeket, szinte a szájukban érezték a magyar falut.

A bíbor és narancssárga színekben pompázó alkonyat sokáig szavukat szegte, csak nézték, mint pazarolja színeit a természet, mint válnak feketéből mályvaszínűvé az árnyékok, mint nyúlnak meg, a fekete lávatömbök árnyéka a tengeren mint változik az ég színeinek a változásával, mint gyulladnak ki lassan a fények a sziget gerincén, a szakadék szélén egyensúlyozó városkákban, amelyek vakítóan fehér épületeikkel olybá tűnnek, mint hósipkák a hegyek tetején.

– Ismeri a Hajnali Harmat nevű bor legendáját, Szindbád? – tért vissza a borokhoz Prózay.

– Azt történetesen nem – felelte a hajós, és nyomatékképpen kortyintott a recinából.

– Ez egy szantorini fehérbor. Pitymallatkor szüretelik a szőlőt, amikor a hamvas szemeken még ott gyöngyözik a harmat, a holdistennő könnye, aki azért búslakodik éjjelente, mert örök szüzességre van ítélve, és nem ismerheti meg a szerelmet. Ezért ez a bor, amellett hogy remek illata van, lágy és testes, olajosan sűrű, a színe mint a mézé, s a torkot bársonyosan simogatja, ellenállhatatlan vágyakat is ébreszt az emberben – ha másra nem is, arra mindenképp, hogy még többet igyék belőle, teszem én hozzá … Apropó, vágyak. A szállodánkban hölgyszolgálat is létezik, kedves barátom. Óhajtja, hogy intézkedjem ez ügyben?

– Inkább ne, köszönöm. Hódítani talán még nem felejtettem el hetven év alatt, amit a halálban töltöttem. Kiruccannék egy kicsit a városba körülnézni…

Prózay ekkor látta Szindbádot utoljára. Hogy mi történt ezután, arról csak a szemtanúk elmondásaiból és a rendőrségi jegyzőkönyvből értesült. Szindbád tehát fél hét tájban léphetett ki a szálloda légkondicionált halljából az utcára. Régi szokása szerint sétálgatott a városban, ahogy annak idején Ódudán vagy a Tabánban, vagy a világ bármely más részén, aminek a vége természetesen az lett, hogy beült egy tavernába. A pincér szerint, aki kiszolgálta, előételnek joghurtos cacikit evett, utána rendelt egy nagy vegyestálat lepényhallal, tenger gyümölcseivel és sok-sok zöldséggel: hagymával, uborkával, paradicsommal. Szindbád állítólag nem mulasztotta el, hogy öntsön rájuk borecetet és hidegen sajtolt szűz olívaolajat. Mindvégig jó étvággyal evett, s a finomságokat bőven locsolta hígítatlan recinával. A halastál után sokáig tanulmányozta az étlapot, majd kikérdezte a pincért, hogy mit ajánl, muszakát-e vagy sztifadót. Végül a sztifadónál, az apró hagymafejes, fűszeres, párolt marhahúsnál kötött ki, amely „parasztgyomrát” talán leginkább a magyar marhapörköltre emlékeztette.

Szindbád mindvégig nyugodtan és szemlátomást nagy élvezettel evett, majd amikor végzett, ejtőzésképpen szemlélni kezdte a nőket a tavernában, ahol egyre vígabb volt a hangulat. Vidám görög muzsika szólt, a főleg európai turisták alkotta vendégseregletben Szindbád kiszúrt egy szőke, pirospozsgás német nőt, aki egy kornyadozó férfi oldalán ült, és akinek egyre virágosabb lett a kedve. Szemezni kezdtek, majd Szindbád kisvártatva áttelepedett az asztalukhoz, ahol hamarosan markolászni kezdte a hölgyeményt – előbb az asztal alatt, majd fölötte is –, aztán ölelgetni-csókolgatni.

Innen kezdenek felgyorsulni az események – már amennyire a beszámolókból összeállítható az események menete. Negyedóra múlva a hajós és a német nő diszkréten távozott az étterem teraszáról, minden bizonnyal azért, hogy – ha rövid időre is – még közelebb kerülhessenek egymáshoz. Hogy hol, azt nem tudni. Mindenesetre nem mehettek messzire. Amikor úgy harminc perc múlva visszatértek az asztalhoz, a nő barátja józanodhatott kissé, felmérhette a helyzetet, és sértegetni kezdte a hajóst. Szindbádnak nem sok kellett, benne is volt már nyomás, a nőt határozott, de gyöngéd mozdulattal félrehúzva ráborította az asztalt az ágáló pojácára – tudni való, hogy Szindbád oly kivételes testi erővel rendelkezett, hogy hozzá képest minden átlagos férfiú csupán mitugrász paprikajancsi lehetett. Miután a német előbújt az asztal alól, fülig padlizsánosan és joghurtosan, Szindbád megragadta, és verni kezdte a fejét a taverna kockás padlójához. Hogy meddig jutott e művelettel, nem tudni pontosan, csak annyi világos, hogy nemsokára megérkezett egy városi rendőr, aki igyekezett leállítani Szindbádot, de az akkora nyaklevest adott neki, hogy a fírai közeg egy szomszéd asztalt felborítva nekivágódott a terasz korlátjának, és kis híján átnyaklott rajta, le a szakadékba, a hatszáz méter mélyen fekvő kikötőbe. Ekkor kapta elő a pisztolyát, és Szindbádra irányította volna, ha Szindbád rögtön ott nem termett volna, és kicsavarva a kezéből a fegyvert, le nem ütötte volna a pisztoly agyával.

Pár perc múlva a város valószínűleg összes rendőre Szindbád kézre kerítésén fáradozott, ami végül sikerült is, mert fél tizenkettőkor a világutazó az egyszemélyes városi fogda magányában tűnődhetett a szerencse forgandóságán. Fél napja még hős volt, most meg rab egy szűk cellában.

Innentől végképp nem tudni, mi lett vele. Reggel akarták kihallgatni, de amikor hajnalban bekukkantott hozzá az őr, nem találta. Semmi nyomát nem látták a szökésnek, a dolgot senki sem értette.

Prózay később utánanézett, és a feltámadással foglalkozó szakirodalomban rálelt a magyarázatra. A feltámasztott egyéneknek legfeljebb negyvennyolc órájuk van az élők között, utána vissza kell térniük a túlvilágra. Pedig Prózay nagyon szerette volna még megkérdezni Szindbádtól, hogy szerinte miért van az, hogy a recinát is meg a tokaji aszút is csak fehér szőlőből készítik, pirosból nem. Talán legközelebb…

Nyitólap