Szántó F. István

Bármily kicsi, mégis nagy (történet)

Fábián László esszéiről

Aki végigolvassa Fábián László Démonok után című, csaknem ötszáz oldalas¹esszéválogatását, bizonyára felfigyel arra, hogy – bár a kötetben szereplő írások tartalmilag is, formailag is olyan széles skálán mozognak, hogy vakmerőnek tűnhet minden kísérlet, mely a „közös” jegyek kiemelésére irányul – a „posztmodern” szóba meglehetős, bár nem kiszámítható rendszerességgel újra meg újra belebotlunk. Feltételezhetjük persze, hogy szerzőnk távolról sem „elméletírói” babérokra tört, amikor „posztmodern tárgyú” esszéit papírra vetette.² Mégis, ha ezek alapján valaki Fábián esszéírói munkásságának egyik fontos eszme- és gondolkodástörténeti hozadékát éppen e fogalom jelentéstartományának sajátos kitágításában vélné megragadhatónak, talán nem is tévedne nagyot.³ Ám, mindenfajta félreértés elkerülése végett, szögezzük le (noha ezt a vájt fülű olvasó már az idézett esszécímekből is kihallhatta), Fábián a posztmodern azon kritikusai közé tartozik, akiknek van (igencsak megvan a) véleménye mindarról, amiről manapság megnyilatkozni többnyire ájult áhítattal illik (illetve többnyire szokás): „…a posztmodernt én a krizeológiai divatok lecsengésének tartom, utolsó koncentrált támadásnak a hagyományos értékhierarchia ellen – a mellérendelés jegyében”, olvassuk például a (poszt)posztmodern regényről szóló „töprenkedésében”.⁴ Ez az egyértelműen elutasító hang persze csak néhol tör, szakad fel abból a (ha tetszik: mögöttes) szellemi háttérből, amely mintegy támfalul szolgál Fábián mondatai számára; csakhogy ha kevésbé harsányan, ha kevésbé kategorikusan is, de a kontextustól szinte majdnem függetlenül, a Fábián használta „posztmodernhez” valamiképp mindig hozzátapad az az aura – olykor a burkolt ellenszenvnek, olykor a leplezetlen kritikának az a mellékzöngéje –, amit a fenti idézet a legcsekélyebb köntörfalazás nélkül egyértelműsít.

Mármost ezeknek az ellenszenveknek nemcsak azért érdemes a nyomába eredni, mert – személyes hitelességük okán – Fábián László posztmodernellenes gondolatfutamait még azok figyelmébe is jó szívvel lehet ajánlani, akik esetleg gyökeresen mást (másként) gondol(koz)nak a posztmodernről; hanem azért is (s szempontunkból most ez a fontosabb), mert e látszólagos mellékszál szükséges ahhoz, hogy közelebb jussunk a Fábián-esszék valódi tétjeihez.

Bár a posztmodern teoretikusának szerepköre (ami sok esetben a katedrafilozófus jelenkori, erősen eufemisztikus megnevezése⁵) Fábián alkatától valóban meglehetősen távol áll, ám ha valaki esszéíróként, a „gondolkodó” irodalom művelőjeként a máról akar érvényeset mondani (márpedig, ha jól érzékelem, kimondva-kimondatlanul Fábián legfontosabb célja éppen ez), akkor aligha teheti meg, hogy ne foglaljon állást, ne legyen véleménye és mondandója arról a valamiről, amit mindközönségesen „posztmodernnek” szokás nevezni. Számot vetnie azonban nem elsősorban magával e dzsoli dzsóker, szinte bármikor és bármire alkalmazható fogalommal kell, hanem azzal a (lét)helyzettel, mely megszülte és életben tartja e fogalomkimérát. No meg persze a többi íróval és gondolkodóval – Virilióval, Lyotard-ral, Derridával, Rortyval, Baudrillard-ral, Fukuyamával vagy éppen Borgesszel –, azokkal, akik (igazságkinyilatkoztató apostolokként, az új tan lelkes prófétáiként vagy éppen annak vehemens, belső ellenzékeként) maguk is hősei, beszédtémái e bizarr, sok tekintetben a késő hellenizmus világát idéző posztmodern szcénának, avagy (poszt)posztmodern diszkurnak…

Ne úgy képzeljük azonban, hogy – a disputa-, esetleg a disszertációirodalom szellemében – Fábián pontról pontra cáfolni (vagy ha már szóba került a disputairodalom: konfutálni) igyekeznék a posztmodern tanának érveit, állításait, meghatározó tételeit, isten ne adj’: dogmáit.⁶ Nem véletlenül használtam írásom elején a Fábián-esszék egyik legszembetűnőbb sajátosságának jellemzésére a „kiszámíthatlan” jelzőt. Mert igaz, hogy – néhány írás elolvasása után – valóban úgy vélhetjük, kiismertük a dörgést, tudjuk, hová fog kilyukadni a szerző és vele együtt az olvasó, ám egy ilyen pragmatikus, a szó szoros értelmében „célirányos” (az egy mondatba sűríthető tartalmi kivonatok igézetében élő) olvasat épp azt véti el, ami a Fábián-esszé (és minden jó esszé) egyedüli létoka: a kitérőket, a kitaposott ösvényekről való letérések, az öncélú elkalandozások lehetőségét, de a zsákutcákat vagy akár a(z el)tévedéseket is – egyszóval az utat, ami – hisz tudjuk – maga volna a cél. Mindezeket egy valamirevaló esszé, egy valamirevaló esszéíró már csak azért sem hagyhatja figyelmen kívül, mert – szemben a disszertáció (a disputa) fogalmi terének fiktív jellegével – az esszé valamiféle, nevezzük így: organikus személyességben, a folytonos alakulásban, az úton levésben válhat csak azzá, ami. Az úton levés s még inkább a valamivé válás olyan folyamatot jelöl, melynek irodalmi megformálására-megjelenítésére a nem túl számos lehetséges műfaj közül alighanem az igazi⁷ esszé az egyik legalkalmasabb.

Ennyiben az, hogy Fábián (egyébként nem csak a posztmodern tárgyú írásaiban) hangsúlyozottan esszéíróként van jelen, olyasvalakiként, aki, hogy úgy mondjuk: önszántából veszi magára az (esszéírói) önmeghatározási kényszer terhét, sok mindent megmagyaráz abból, hogy a gondolatmenetei hátterében megbúvó személyességet miért érezzük oly magától értődőnek és természetesnek.⁸ Fábián „posztmodern-értelmezése” épp e „természetességtől” lehet figyelemre és továbbgondolásra méltó. Pedig szerzőnk nem különösképp töri magát, hogy olvasóját mindenáron meggyőzze erről: az öncélú magamutogatás és a hatásvadászat éppúgy idegen tőle, mint a modorosság, a nagyképűség vagy az igyekezet, hogy megfeleljen a „szakember” imidzsének. De nem is csak e jellemzők hiánya választja el művét a tanulmány- vagy disszertációirodalom hasontárgyú produktumaitól. Sőt, nem is elsősorban ez, hanem az a tény, hogy az esszéíró, ha akarna, se tudna távolságtartó és közömbös maradni a tárgyával szemben: minthogy az önmeghatározás folyamatában minden „objektív” kijelentés csakis az esszé „szubjektumára” vonatkoztatva, az esszéíró személyére szabottan érvényes, az esszében, képletesen szólva, tulajdonképpen minden kijelentés „vérre megy”. Hogy a jó esszét, a fentiek ellenére, mégsem fenyegeti egyféle, a határtalan és kiszámíthatatlan szubjektivizmusból fakadó, végletes relativizmus, annak ellensúlyát a műfaj másik meghatározó eleme, a „való(ság)ra” irányultság, a teljességre törekvés, illetve az ennek eredményeképp megszülető világegész-vízió önérvényűsége garantálja.⁹ Azt hiszem, ez a magyarázata annak, hogy Fábián esetében a „posztmodern” semleges stílusértékű szójele miért emelkedik túl a – szűken értelmezett – stíluselméleti-stílustörténeti kontextuson, és alakul át olyan szimbólummá, amit a szerző immár egy jól körülhatárolható világállapot adekvát jelölésére is alkalmasnak ítél.¹⁰ S hogy mi(lyen) ez a világállapot, melyre adekvát kifejezés (mi több: szimbólum) a posztmodern? Minthogy valamilyen szinten mindannyian a bőrünkön tapasztaljuk, fölöslegesnek gondolnám felmondani a leckét szép új világunkról, a „posthistoire-ról” és az önmagát betetőző történelemről, az általunk és nekünk épített, „információs alapú társadalmunkról”, a „politikai korrektségről” és a „másság” elfogadásáról, a multikultiról és a multiplexről, a cyberspace-ről és a Disneylandről, a szappanoperáról és „való világ”-ról... Hallgassuk inkább, mit mond Fábián. Például ezt: „[a posztmodern] a valóság felváltása egy olyan valósággal, amely – természetesen – legföllebb a valóság látszata, vagy az, amit a többség annak hisz. Szimulált valóság: a szimulakrumok világa. Létrehozásán az egész mediatizált gépezet dolgozik; rádió, televízió, film, internet, amelyek – persze – a maguk sajátos módján nyúlnak át az objektív valóságba, […] hogy totálisan borítsák el a kiszemelt közeget (ami akár az egész társadalom, a globalizálandó világ lehet), és tegyék meg a szimulakrum polgárává. A szimulakrum-polgár odáig »fejleszthető«, hogy tud majd kellő időben a szimulakrum-képviselőkre szavazni, akik – magától értetődő – szimulakrumként igazolják vissza a megbízatást.”¹¹ Mindebben persze nincs semmi váratlan. Nem is újdonságtartalma miatt idéztem, hanem hogy a Fábián beállítottságáról, a posztmodernhez való viszonyának alaphangoltságáról fent elmondottakat illusztráljam. Ne menjünk most bele, hogy ez a posztmodernnel kapcsolatos rosszkedv, a vele szembeni ellenérzések indokoltak-e, hogy az ily módon felvázolt s persze óhatatlanul leegyszerűsített kor- (bár stílszerűbben mondjuk inkább úgy:) kórkép megfelel-e a valóságnak,¹² vagy hogy a posztmodern létállapotot maradéktalanul lefedi-e a „Gazdaságkor”¹³ fogalma. Azt viszont ne hallgassuk el, hogy e rosszkedvű diagnózisnak van egy olyan eleme is, amelyet sajátosan kelet-európainak nevezhetünk: arról a (nyugat-európai vagy amerikai posztmodernistáknál nem, ám több kelet-európai értelmezőnél – például Mihail Epstejnnél – hangsúlyosan jelen levő) gondolatról van szó, miszerint a kommunizmus és a posztmodern léthelyzet genealogikus módon kapcsolható össze. Fábiánt idézem: „A nem túlságosan szellemes elnevezés [ti. a posztmodern – Sz. F. I.] voltaképpen a lenini gondolattal korrelál: véget ért a történelem: a fejlődésnek befellegzett, az ember kifejlődte magát. Íme, a huszadik század két látványos eszméje – a bevégzettség közös nevezőjén. [A XX. század] a bevégzettség képzeteibe álcázta el magát minden radikálisabb mozgás elől.”¹⁴ Ismétlem, ne firtassuk, hogy szerzőnknek ezek a valóban váratlan megállapításai megállják-e a helyüket. (Ha mindez igaz, akkor például ebből az is következik, hogy régiónk diktatórikus rendszerei nem is állnak olyan távol a posztmodern demokráciájától.¹⁵) Ahogy mondani szokás, ez alkalommal nem kívánom se megerősíteni, se cáfolni ezen állításokat: a fentebb mondottak értelmében ugyanis az „igazi” esszében nem érdemes verifikálható igazságokat keresni, sőt, még az igaznak beállított kijelentés verifikálására irányuló törekvéseket sem, hanem csupán személyességet és teljességvágyat. Márpedig e két utóbbit nehéz volna nem észrevenni Fábián sokszor, elsőre legalábbis, nagyon sarkosnak¹⁶ tetsző megfogalmazásaiban. Persze az, hogy az esszében fölösleges verifikálható igazságokat keresni, nem jelenti azt, hogy az esszének ne lennének igazságai, vagy kicsit óvatosabban fogalmazva: nem jelenti azt, hogy az esszé(író)t ne hatná át velejéig az igazságkeresés és az igazságkimondás kínzó vágya és egyben megkerülhetetlen feladata.¹⁷ Tisztában kell lennünk azonban avval, hogy az igazi esszé igazságfogalma nagyon is sajátos, mivel nem az igaz– hamis kizáró kétértékűségének, hanem a hiteles(ség)–nem hiteles(ség), a Redlichkeit¹⁸ terében egzisztál. Tudniillik az a megállapítás „redlich”, amely „megfelelően” szabott, amely megfelel annak, amiről számot ad – bizonyos értelemben az „igazság” beszéde ez, amikor tehát bizonyosak lehetünk a mondottakban, amikor semmiféle gyanakvással nem kell élnünk a mondottak (illetve a beszélő) szavahihetőségét illetően. Vagyis a (se nem a tudás, se nem a nem-tudás, a hit birodalmába tartozó) „redlich” nem annyira a mondottak (a jelölő) és a beszéden kívüli (a jelölt) közötti megfelelés jellemzésére szolgál, mint inkább annak a fajta beszédmódnak a jelzésére, melynek „igazságát” nem kell alárendelni alkalmassága vizsgálatának és bizonyításának, hiszen alkalmassága – ha ez a fogalom e vonatkozásban még egyáltalán értelmes – közvetlen és nyilvánvaló: magában a kijelentésben rejlik.¹⁹ Egy konkrét példa (anélkül azonban, hogy mindenáron aktualizálni vagy a „gyakorlatra” lefordítani igyekeznénk a fentebbieket). Ha Fábián úgy fogalmaz, „a posztmodern állapotban kizárólag [az applikációs] kultúrának vannak esélyei, ha egyáltalán a kultúrát nem hajítjuk sutba mint idejétmúlt nagy elbeszélést, hiszen csupán annak van (lehet) értéke, ami az információközpontból érkezik, ami – fordíthatom így – központilag ellenőrzött”,²⁰ akkor itt nem attól „redlich” a szerző helyzetértékelése, mert – teszem azt – név szerint és konkrétan megnevezhető a szóban forgó információ (vagy párt)-központ, hanem mert – hiába Rorty vagy Derrida ellentétes értelmű, a centrumnélküliség helyett a sok, párhuzamosan egymás mellett élő, egyenlő értékű, érvényű és jogú központ létét hangsúlyozó, ünneplő vagy épp ezt szorgalmazó tanítása – a helyzet mégiscsak az, hogy Fábián száll vitába például Rorty nézeteivel, és nem fordítva, holott pedig az állítólag egymás mellett élő, egymással mellé- (s nem alá-fölé) rendeltségi viszonyban levő, sokközpontú világ, a „multikulti” dogmájából akár még ez is következhetne…²¹ Fábián és például Rorty (a kötetben egyébként csak ritkán manifesztté váló és a fentiek fényében nyugodtan idézőjelbe tehető) furcsa „vitája”²² ugyanakkor fontos tanulsággal szolgál. Azzal, hogy ha bizonyos vitahelyzetekben érvekkel és ellenérvekkel, diszkurzív logikánk mechanikus alkalmazásásával semmire se megyünk, annál többre mehetünk az öntörvényű (önnön létükben és létükkel ható) ellenstruktúrák felmutatásával. Kicsit konkrétabban: ha igaz, s Fábián minden jel szerint osztja e nézetet, hogy a „posztmodern” gondolat azonos a Gianni Vattimo-féle „gyenge” gondolattal,²³ vagyis ha a posztmodern gondolkodásmód és világkép lényege valóban e „gyengeségben”²⁴ ragadható meg, mely épp ezért nem is tör a kultúra egészének radikális megkérdőjelezésére és újramegalapozására, akkor egy ilyen paradigma és magatartás kritikája egy ezzel ellentétes előjelű,²⁵ az „erős gondolatot” felmutató mű(vek) létrehozásával végezhető el a leghatékonyabban.

Fábián László Démonok után-ja, összességében és egészében, egy ilyen hatékony mű. Egészében, vagyis ha nem csupán antológiának, cikkgyűjteménynek tekintjük, hanem autonóm műalkotásnak, amely a költészet²⁶ és a filozófia²⁷ tudatos vagy egyszerűen csak elkerülhetetlen összekapcsolása révén egy olyan reflexiórendszert teremt meg, amelyben az aktuális kultúra radikális kritikája mellett egyszersmind rá is kérdez annak egészére. Mint vérbeli esszéista, önmaga és a világ közötti viszony felől teszi mindezt, anélkül azonban hogy akár csak egy pillanatra elvesztené józanságát,²⁸ egyensúlyérzékét, miközben a valóságos és a lehetséges, az örökül kapott és befogadható világok közt egyensúlyoz.²⁹ Egy ember életében (meg könyvének lapjain) így kerülhet egymás mellé az értékőrző konzervativizmus és a legszenvedélyesebben (és legszenvedőbben) igazságkereső avantgárd; egy falusi tisztaszoba emlékképei és egy történetfilozófiai okfejtés; a gyakorlati macskalélektan és Angelus Silesius miszticizmusa; a lumpenlét diagnózisa és az épített tér transzcendenciája; egy apokaliptikus monológ és a Gyarmathy Tihamér, az autentikus – értsd: kritikai beállítottságú – művész és művészet előtt tisztelgő gondolatfutam…

Kicsinek tetsző (nagy) történetek.

^JEGYZETEK

¹Olvasóriasztónak ható szám, mely sokaknak elveheti kedvét attól, hogy alámerüljenek a gyűjtemény – egyébként letehetetlenül izgalmas és többnyire rendkívül olvasmányos – írásainak világába.

²Elsősorban Az örvény középpontja felé – Töprenkedések a poszt-posztmodern regényről, a Romlás művirágai, a Kritériumok, kritikák, kitérők – avagy a tévutak varázsa, A lumpen, a Főutca, avagy életünk fő irányai, a Terek, formák, hagyomány, modernség és a Művészet, demokrácia, sokszorosítás, avagy miként lopják el zászlóshajónkat címűekre gondolhatunk.

³Pedig az első, felületes olvasmányélményünk azt sugallja, hogy e szövegek szerzőjétől mi sem áll távolabb, mint a fogalmakon való öncélú rágódás, a „ködös fogalmiság” (horribile dictu: a rabulisztikába hajló elméletieskedés). Hamar rájövünk azonban, hogy konkrét műelemzéseiben, irodalmi vagy képzőművészeti alkotásokról, fotókról vagy filmekről szóló morfondírozásaiban Fábián bizony elegáns, a „szakembereket” sem mindig jellemző magabiztossággal alkalmazza a posztmodern fogalmának forgalomban levő, szűkebb stíluskategóriáit is.

⁴Démonok után, 59.

⁵Anélkül, hogy a Nietzschétől megöröklött filiszterellenességet felelevenítenénk, netalántán magunk is tovább gerjesztenénk, ne hallgassuk el, hogy szerzőnk egy helyütt némi kajánsággal, de bizonyára őszinte egyetértéssel idézi Gore Vidalt, aki az amerikai posztmodernt, úgy, ahogy van, nemes egyszerűséggel „egyetemi irodalomnak” titulálta. (Vö. Démonok után, 62.)

⁶Ha ugyan léteznek ilyen – egységes – tanok, tételek és dogmák. De hogy kreálhatók ilyenek, az kétségtelen.

⁷E jelző (belátom) nem a legszerencsésebb. Ugyanis, hallgatólagosan, az esszé műfaján belül hátrányosan, mondhatnánk: politikailag nem korrekt módon különbözteti (bélyegzi?) meg a „nem igaziakat”... A szó alkalmazását valóban valamiféle „kirekesztő”, „elitista” szemlélet érvényszerzésének vágya magyarázza: az, hogy esszén ne értsünk mást (de ne is elégedjünk meg kevesebbel!), mint azt, amit a szó eredeti, montaigne-i értelme magában foglal, s melynek alapján nem (igazi) esszének akkor kell tartanunk egy (jóllehet esszészerű) szöveget, ha azt nem jellemzi a teljességigény, vagy ha hiányzik belőle a személyesség, a szerző önmeghatározási kísérletének szubjektív mozzanata. (Ennyiben, legyen bár mégoly szellemes vagy „szépen” megírt, példának okáért a tanulmány sem esszé, még ha a művelt közvélemény gyakran tesz is egyenlőségjelet a kettő közé.)

⁸Értsd: elevennek, élettel telinek. Ezért a posztmodern ügyében jól-rosszul lefolytatott, de mindenképp penzumszerűen letudott, azaz belterjes eszmecserékhez és vitákhoz szokott olvasóra Fábián esszéi úgy hatnak, mint a nyelvtanulóra az első alkalom, ha a tanterem falain kívül, eredeti közegében találkozik a tanult nyelvvel – amikor ámulattal vegyes döbbenettel tudatosítja, hogy amiről eleddig azt hitte, csupán elvont szabályok és bemagolandó tudnivalók gyűjteménye, az a legkézzelfoghatóbb és egyben a legrejtélyesebb valóság.

⁹Alighanem a kettő közötti finom egyensúlyozni tudás az igazi esszé megteremthetőségének egyik legfontosabb kritériuma. Az esszéműfaj magyar nyelvű szakirodalmában szinte teljesen figyelmen kívül maradt az a – Mihail Epstejnnek köszönhető és egyelőre kiaknázatlan – megfigyelés, hogy a francia essai szó etimológiailag végső soron nem a próba, a kísérlet gyökeire, hanem a mérleg jelentésű latin exagiumra vezethető vissza…

¹⁰Egyébként a posztmodern szó értelmezéstörténetében éppen annak lehettünk tanúi, hogy az eredetileg többé-kevésbé konkrét jelentésű, építészetelméleti fogalom hogyan töltődött fel fokozatosan tőle idegen – pl.: ideológiai, politikai, történetfilozófiai stb. – elemekkel. (Olyannyira, hogy a sokszor egymásnak gyökeresen ellentmondó jelentéstartalmak mára már kibogozhatatlanul összekuszálódtak benne.)

¹¹Vö. Démonok után, 139–140.

¹²Még akkor is, ha tudjuk: a posztmodern számos kanonizált szerzője és értelmezője hasonlóan ítéli meg (illetve el) a jelen helyzetet.

¹³Czakó Gábor kifejezése, amely azonban, ha nem is konkrétan ebben a formában, már századunk ún. kultúrkritikus gondolkodóinál megjelenik, például Nietzschénél, Ortegánál vagy (nálunk talán a leghangsúlyosabban) Hamvas Bélánál.

¹⁴I. m. 137–138.

¹⁵Az alábbi idézetrészlet legalábbis erre enged következtetni: „[a művészet képviselői] részesei annak az illúziókeltésnek, amivel az ideológia egy hatalmi eszmét (nevezzük azt bár demokráciának, hogy ne csak mindig a diktatúrákon verjük el a port) meg akar támogatni.” Uo. 132–133. (Az én kiemelésem.)

¹⁶Értsd: „közmegegyezést sértőnek”, kiváltképp az alkalmibb, publicisztikába hajló (de ettől azért még „igazinak” tartható és e kötetbe is bekerült), javarészt aktuálpolitikai indíttatású (erőteljesen „ballib”-ellenes) írásaiban, amelyeket most külön nem akartam szóba hozni, noha tagadhatatlanul ezek is ugyanannak a szerzőnek a keze nyomát viselik magukon.

¹⁷Ha jól értem, Fábián posztmodern-ellenszenvének hátterében éppen az az általa többnyire ki sem mondott vád munkál, miszerint a posztmodern lényegében az „igazság” relativizálásának és/vagy elkerülésének (hol öntudatlan, hol tudatosan manipulált) ideológiája.

¹⁸Jean-Luc Nancy ezt a (magyarra leginkább „becsületesnek”, illetve „megbízhatónak” fordítható) jelzőt érzi a leghasználhatóbbnak a nietzschei beszédmód sajátosságának jellemzésére.

¹⁹Ennyiben az (igazi) esszé közelebb áll a (primer-öntörvényű) költészethez, mint a (szekunder-diszkurzív természetű) tanulmányhoz.

²⁰I. m. 64–65.

²¹Avagy hadd kérdezzem ugyanezt egy kicsit álnaivan így: ugye, csak Rorty gondolja komolyan, hogy, mondjuk, a magyar csirkepaprikás hírének és ízének népszerűsítésében az Amerikában található néhány magyar étterem ugyanolyan hatékony tud lenni, mint a hamburger propagalásában az a sok száz (vagy ezer) McDonald’s, ami csak Magyarországon található?

²²Hogyne volna furcsa, hisz a vitapartnerek egyike gyaníthatóan még csak nem is sejti, hogy vitába szálltak vele… (Ennyit általában a dialógus és a kölcsönösség szükségességét hirdető, a vélemények egyenrangúságát sat., sat. hangsúlyozó posztmodern axiómákról.)

²³„Il pensiero debole”.

²⁴A léhaságban, a lapításban, a kényelmességben, az elcsábításra/elcsábulásra való hajlamban, az áruvá válás igényében, az aktuális szimulakrumok elfogadása iránti hajlandóságban, egyszóval – mint egyik posztmodern klasszikusunktól megtanulhattuk – a „nem-izmozásban”.

²⁵Tehát egy nem léha, nem lapító, nem kényelemközpontú, az elcsábításra/elcsábulásra nemet mondó, áruvá válni nem akaró, az aktuális szimulakrumok lebontására törekvő, tehát egyféle „izmozó” magatartást szorgalmazó.

²⁶Amelybe például beletartozik a Fábián szívéhez oly közel álló képzőművészet is.

²⁷Nem zárva ki belőle a metafizikát, sőt!

²⁸Fábián az a szerző, aki – olvassuk könyvének egy helyén (de ha nem lenne ott fehéren-feketén, akkor is tudnánk) – a „haszontalanság zamata” helyett a „józanság bukéját” részesíti előnyben.

²⁹Ha úgy vesszük, a „mérleg” (exagium) sem egyéb, mint a két serpenyő egyensúlya.

Nyitólap