Kemsei István

Lázár Balázs: Nézd, Lear papa

Orpheusz, 2006

A mitológiák tanúságtétele szerint Isten túláradó gazdagságból teremtette a világot s az embert. Isten teremtménye, az ember viszont az élete árán létrehozott, szűnni nem akaró hiányból hozza létre a műalkotást. Ám amíg a túláradó gazdagság örökkévaló, a szubjektum által paradox módon megteremtett hiány a maga csonka mivoltából következően csak addig létezik, ameddig a harmóniára és annak ellentétére egyszerre törekvő ember szenvedése működtetni képes. A szenvedő tudat kiesésével megszűnik a hiány is, azaz újfent helyreáll az egyetemes teljesség állapota. A hiány tehát, mint filozófiai kategória, nagyon is személyiségfüggő, a szubjektum által létrehozott szükséges nélkülözés. Ha nem is szeretjük, hozzánk tartozik, mert mindenestül a miénk. Belőle születik meg a sors és a vers.

Lázár Balázs második verskötetének kulcsszava, tartópillére, mondandójának alapvetése ez, az emberélet minden pontján jelen való, megfoghatatlan, anyagában megragadhatatlan, átjárhatatlan, végső soron konkretizálhatatlan, megnevezhetetlen valami, a hiány. Az a filozófiává érett életérzés, amit József Attila így fogalmaz meg: „Ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.” Tehát hol az egyik, hol a másik oldalról mindig hiányzik az, aminek léteznie kellene. Sőt, ha az egyik oldal egésznek mutatja magát, a másik csonkán marad. Biztos tudása ez az embernek. Az élet és a költészet mégis makacs, örökké ismétlődő kísérlet a hajdanvolt, mitikus ködbe veszett sorsbéli kiteljesedettség helyreállítására. Annak ellenére vágyik a világ egész mivoltának tudatára az egzisztencia, hogy tudván tudja, a kint és a bent összeegyeztetésének erőszaktevése minden újbóli nekirugaszkodásával is kudarccal fog végződni. A teljesség – „a törvény szövedéke” – ugyanis természete szerint „mindig fölfeslik valahol”, hogy ismét csak József Attilát idézzem, kiegészítve a Lázár Balázs-féle – valljuk be: a József Attiláénál azért némileg halványabb – gondolatvariációval: „a történet valahol mindig kifolyik”.

A hiánynak azonban nem mindig kell konkretizálható, tényszerűen kimutatható szenvedésforrásnak lennie, az ugyanis nem egyenlő az ürességgel, de nem azonos a távoli filozófiai rokon fogalomként definiálható semmivel sem. Adott esetben éppen olyan felmérhetetlen erő lappanghat benne, mint egy fekete lyukban: „Mindent köszönök, Uram, de legfőképp / a Hiányt, melyben megmoshatom magam / napra nap, mint dézsa vízben arcomat, / mindig ugyanabban a dézsa vízben” (Hiány).

Aki kénytelen napról napra szembesülni a hiánnyal mint megfoghatatlan, kezelhetetlen absztraktummal, fájdalmak grádicsain lépked. Jól tudja, hogy az ember még önmagát is nehezen képes világában megfogalmazni: „Ki az, ki bennem én vagyok? / A legismerősebb idegen?” (Maszk). Hiába a folytonos törekvés a valóság pontos megragadására: „hihetem hát hogy több / vagyok mint egy térkép? mint egy prófécia? / megbízható prófécia? hol a hiba?” (kód). A kérdés alapvető: a hiány egyik életben tartója az eredendő bűntudat. Emberként, költőként nemcsak a „ki vagyok én?” alapkérdésére nehéz választ kapni, hanem a „valamit elkövethettem” szorongó, kafkai létállapotára is lehetetlen gyógyírt találni.

Lázár Balázs könyve első ciklusának, a Maszknak versei, közöttük a Jel, Rózsa, Másnap, Maszk, kód, ólomízű címűek s a fentebb idézett sorok ezt a témakört járják körül. Nem véletlen a nyitó versnek, a Terasznak a létben megfogalmazás bizonytalanságát közvetítő feltételes módja: „Mintha a belső téridőben minden perc / egyszerre történne.”. A vers címében jelzett átmeneti hely vagy világba kivetett belső tér, az onnan megtapasztalt látható univerzum s a megfogalmazásra váró gondolattömeg túlságosan zsúfolt és alaktalan ahhoz, hogy megmagyarázható és lírailag pontosan kifejezhető lehessen. Innen táplálkozik az igemód ingadozó, már-már tehetetlen bizonytalanságának látszata. Az önmeghatározás tétovasága, amire a harmadik, a záró ciklusban, a Lear papa, avagy a Bolond följegyzéseiben kaphatunk magyarázatot.

Lear király és a Bolond: szerepek. Elfedő, álcázó és megóvó habitusok. Kibeszélő maszkok. Lear és a Bolond versbéli megtestesülése a személyiségen belül őrlődő, az önmeghatározás állandó kényszerétől hibát hibára halmozó, esendően emberi kérdés és a hidegfejű, már-már luciferi, cinikusan filozofikus – mert érzelemmentesen szabad – oxymoronokba ágyazott válasz folyamatos csatározása: „hidd el cimbora az önirónia / egyedül az, mi segít feldolgozni / e pompás csapásokat. Mért követed / hát egyre az őrület hívogató / démonait?” (Ugyan, Lear papa). A Lear-szerep meghasonlott érzelmektől és kétségektől gyötört, kissé szentimentálisan szenilis figurája kétségtelenül másféle hiánytól szenved, mint a Maszk-ciklusban felfedett, személyesebb és fájdalmasabb lírai én. A Lear-alakmás hiánya, meglehet, nagyobb, hiszen egyetemes világhiány, a világban elhelyezkedés egzisztenciális nélkülözése. Ha úgy tetszik, éppen e más típusú hiány kinyilvánulása miatt a Lear papa, avagy a Bolond följegyzéseinek megkettőződött vershőse tárgyszerűbben, nyitottabban, mondhatni, politikusabban fogalmazza meg veszteségeit: „A szeretet gyűlöletbe fordul és / legjobb barátok válnak ellenséggé. / A legszorosabb családi kötelék / is meggyengül és szétfeslik mint a rost. / Nem tréfálok barátom, nincs sok remény” (Jaj, Lear papa). A Maszk verseinek bensőre vonatkozó, tépelődő kérdéseire ebben a ciklusban végső soron a külvilág felől érkező feleletet kapunk. Érdekeset, izgalmasat, különösen a ciklus nagyobb részét kitevő Ó, Lear papa, Tudtad-e hogy, Nézd, Lear papa, Jaj, Lear papa, Nézd, barátom, Tudod koma, Olyan című versekben; formailag nagyszerűen kimunkált, élvezetesen lejtő drámai jambusokat ugyan, de mégsem egészen a líra ösztönös mélységeiből jövőket.

Nyilvánvaló azonban, hogy a tematikailag némileg egymással tézis–antitézis viszonyban álló két ciklusban kikísérletezett létfilozófiai-gondolati attitűd önmagában nem tűnik egyedül üdvözítő, a tehetséget teljes egészében kiteljesítő megoldásnak Lázár Balázs költői alkata számára. Mégis, lelhetünk abban valami utolérhetetlenül izgalmasat, ahogyan az olvasó szeme láttára, mintegy közszemlére kitéve kutatja a maga lehetőségeit egy költészet. A Maszk és a Lear papa, avagy a Bolond följegyzései darabjainak többsége kétségkívül jó vers, ezek azonban mégis inkább a költő előtt járó példák mutatta kísérleti utak bejárásának tekinthetők, azaz: a költő olvasta, a maga módján átélte, alkatához, világképéhez igazította, hogyan is kell az ilyen típusú költeményeket szépen, jól komponáltan, az alapvető létproblémákban önmagára ismerve megoldani. Ez sem akármilyen teljesítmény, de azt, hogy van más, igazabb, sajátabb kibontakozási pontja Lázár tehetségének, a kötet centrális ciklusának, A kék tó nélküli Kék Tónak versei igazolják.

Ez a ciklus a másik kettőhöz képest a reveláció erejével hat. Lázár Balázs, az ember és a benne eleve adottságként dolgozó költészet ezekben a versekben talált igazán egymásra. Kellett ennek megvalósulásához a mindent elsöprő élmény, egy kétéves Egyesült Államok-beli ösztöndíj, egy másik világlátás személyiségrobbantó megnyilvánulása, egy olyan élmény, ami lenyűgöző intenzitásában hasonlít a szereleméhez, azaz ami – hogy Nietzsche egyik idevonatkozó gondolatához kapcsolódjam – megváltoztatta, letisztázta a költőben az értékek helyét is.

A kék tó nélküli Kék Tó verses napló, üdébbnél üdébb költeményekkel, amelyben a költő elszakad a kötelező szenvedésábrázolás kötelezőnek vélt kifejezési formáitól, s a másodlagos jelentéstartományból felszínre bukkan egy korántsem sötét sejtelmek nélküli, ám mégis derűs, életszeretettel teli, harmonikus világszemlélet. Óhatatlanul Radnóti jut az eszünkbe. A másik két ciklus versmegoldásaira jellemző, szinte magukban álló, akár idézésképpen is kiemelhető sorok-gondolatok egymásutánjának helyét itt átveszi a szigorúan egységes kompozíció, az egy tömbben álló, önállóan is érvényesülni képes versgondolat. Az élmény annyira elemien és átütően erős, a költő előtt feltárult világ olyannyira érzékletes, bensővé, ezáltal valóságossá vált univerzalitás, hogy hiba volna díszítőelemeket ráaggatni. S szerencsére nem a közép-európai költőember reklámízű Amerika-rajongása tükröződik a ciklusból és annak talán legjobbjaiból, az ott és akkor, a Blue Lake, avagy a kék tó nélküli Kék Tó, a messzi közeli, a Bugs Bunny vagy A Mad River partján című versekből, hanem egységes, saját költői világ épül, egy „új Pangea”: „egyszerre ezeréves Redwoodok / nőttek ki a földből és összeért / lent és fent múlt és jelen / a Mad River is a Tiszába ömlött / a Mount Shasta csúcsa az Alföldön / vetett árnyékot s a nap úgy sistergett / mint egy közelben landolt aranyköpet / a kép közepén anyám intarzia-arca / majd apám atomvillanás-tekintete”. Jó tudni, hogy Lázár Balázs – hiányaival egyetemben – otthon van ebben a maga teremtette Nakonxipánban.

Nyitólap