Alföldy Jenő

Kirké – vagy Eurüdiké?

Odüsszeusz és Kirké

Megjelent egy anonim szerzőjű kisregény, az Odüsszeusz és Kirké. Ha írója egyszer fölfedi magát, szándéka akkor is érvényben marad: a mítosz „önmagát írta át” és „alkalmazta” a homéroszi Odüsszeia Kirké-fejezetét, illetve Orpheusz és Eurüdiké mondáját – az általános emberi szintjére emelve – a mai magyar életre, egy emberpár szerelmi történetére. Sok áttétellel, tárgyi közvetítéssel. A regény női szereplője Kirké modern hasonmása: többnyire a férfit megigéző varázslónő – de olykor Eurüdiké is, az Orpheuszt énekre ihlető szerelemkirálynő, s a mű végén az alvilágba elragadott, tragikus hősnő. Az olvasó gyakrabban látja őt Kirkének, mint Eurüdikének. Mégis tudomásul veszi, hogy létezik szerelem, amelyben hat év szenvedésre és megaláztatásra mindössze néhány tucat üdvösségóra jut, mégis ezek az órák tárják ki sarkig a földi paradicsom kapuját.

Így nevezném a kisregényben bejárt területet: az egyenlőtlen szerelem hona. Az érzelmekben tantaluszi kínokkal fizet a férfi azokért a testi gyönyörökért, amelyekkel a „varázslónő” elbűvöli. Volt már ilyen számtalan a világ irodalmában, a hazaiban is természetesen. A Kirké-regény összehasonlításra késztet például Nabokov Lolitájával – de csak mértékkel: az érzelmi egyenlőtlenség és a férfi drogfüggőséghez fogható szexuális rabsága hasonló, az alaphelyzet és a stílus gyökeresen más. Közös a Nabokov-könyvvel az abszurditás: az, hogy itt is, ott is egy „elit” értelmiségi esik bele végzetesen a testiség elveszejtő csapdájába (Hegel szavával: „a természet csele”, az érzékiség a nagy elveszejtő). Ám nagy a különbség is. Egyrészt mert Nabokov groteszket írt: az ő professzor hőse pedofil viszonyt tart fenn egy kilencéves kislánnyal, és groteszkebb helyzetet elképzelni sem tudnánk, mint azt, hogy a kislány „rontja meg” a negyvenéves férfit. A kisregényben viszont – a házasságtörés erkölcsi vétségén s a vele járó örökös lelkifurdaláson felül – semmi „rendellenes” nincs a kapcsolatban, csak az, hogy a szerelem nem kölcsönös: a jó hatvanas férfi, Odüsszeusz lángol Kirkéért, a szerelemben rutinosan hódító varázslónő viszont unottan játszik áldozatával. A férfi a kapcsolat balekjaként őrülten vágyik arra, hogy újra és újra megtörténjék vele a megízlelt gyönyörök csodája. Ez a kapcsolat nem a természettörvények megtörése miatt abszurd, mint a Nabokov-regényben, ahol a zsarnok–áldozat viszony hatványozott groteszkséggel fordul a visszájára (szinte a bárány eszi meg a farkast); a korkülönbségtől a természettörvény a Kirké-regényben nem sérül. Másutt keresendő benne az abszurditás: a test és a lélek diszharmóniájában. Itt az abszurditás is „természetes” valamiképpen; az emberi szerelem világában bizony nem ritkaság, hogy az egyik fél önkényúr(nő), s a másik rabszolga. A nő főként olyankor válhat könnyen zsarnokká, ha lényegesen fiatalabb a férfinál (mint ebben a regényben is, a Lolitában is). A stílust illetően: Nabokov sodró lendülettel írta meg az össze nem illő szeretők ámokfutását, a mítoszregény pedig versbetétekbe sűrítette a lírát, a történetet ugyanakkor különös távolságtartással kezelte, s az általában érzelmesen ható tegező módot (a halott nőhöz intézett beszédet) tárgyilagosabbra hűti, mintha a legrafináltabb objektivisták érzelmi indifferenciáját követné. Ez is formabravúr. A magyar férfihőshöz hasonlóan Nabokov is költő volt, ilyen szempontból is érdemes a regény költő hősével együtt emlegetni, noha az utóbbi lényegesen több erkölcsi aggállyal küszködik, mint az amerikai professzor.

E diszharmonikus szerelem története a mai Budapesten és a Balaton-környéken játszódik – a férfi részéről a művészvilágban, a hölgy részéről az üzleti élet még nehezebben áttekinthető (a művészekénél kockázatosabb és személytelenebb, a nyilvánosságot legfeljebb az árureklám kedvéért kereső) viszonylataiban.

Nem önismeret-regény ez, nem is lélektani búvárlat, hanem modernizált mítosz. Ez segít megmagyarázni, hogy bizonyos felületi párhuzamokon kívül miért volt szüksége a rejtőzködő írónak Odüsszeusz és Kirké, illetve Orpheusz és Eurüdiké történetére. A mítosz nem elemez, hanem modellt teremt, allegorikusan szemléltet alakokat és történeteket, ezért némely vonásokat kiemel – a típusosakat, amelyekből mitológia szőhető –, másokat elhanyagol – az egyedieket, például a hősök előtörténetét; épp olyasmit, amire a lélekelemző kíváncsi. A pszichikai oknyomozás mellőzése, a ritmikus szerkezet (a szeretkezésjelenetek szabályszerű ismétlődése) és a sűrítés-tömörítés felelt meg a zsebkönyvterjedelemnek s az epika és a líra váltogatásának, funkcionális szervesülésének. A mítosz megemel és általánosít: ez a kisregény az érzelmi egyenlőtlenség esetét mutatja meg. Az eredeti Odüsszeusz–Kirké-monda a varázslónő és rabja ellentétére épül: Odüsszeusz nemcsak a honvágy miatt akar mielőbb továbbállni, hanem azért is, mert képtelen egy helyben maradni. A kisregényben a férfihős csakis a „disznóvá varázsoltatás” által emlékeztet a homéroszi helyzetre. Az antik eposz hőse megmenekül ettől a sorstól, csak matrózai változnak Kirké akaratából (hajlamaiknak megfelelően) röfögő négylábúakká. A kisregényben Odüsszeusz modern hasonmása maga esik áldozatul a lealacsonyító átváltoztatásnak. Kirké „varázslónő” voltában pontos az analógia: Homérosznál is, az új kisregényben is megvan a képessége a szexuális „elvarázsoláshoz” – Homérosznál közvetett, a zsebkönyvben közvetlen módon.

„Normális körülmények” között a szerelem célja a boldogság és a harmónia: a férfi-nő viszony szimmetriája. Ez a kapcsolat viszont végletesen diszharmonikus és aszimmetrikus. A férfi egész lényével szerelmes – testi elbűvöltségével, költői lángolásával és a szerelem érdekében mozgósított intellektusával együtt. A nő viszont közömbös, és egy-két kegyes pillanatát nem számítva lekezelő, elutasító, nemegyszer megalázó és megszégyenítő a férfihőssel. A szerelem eszményi célja, a testi-lelki harmónia a férfi fél számára rajongott vágykép, amiért minden áldozatot meg akar hozni, a nő részéről pedig türelmetlenül elutasított és destruált lehetőség. Amit a férfi oltárra emel, azt a nő a sárba tiporja. Csak az egybeolvadás mámoros pillanataiban élik át a létközösség eksztatikus élményeit, de mihelyt szétválnak, az emberpár-molekula azonnal atomjaira esik szét, s megkezdődik a harc, egymásért és egymás ellen. Semmi sem közös bennük: a testi örömök lángjai magasra csaphatnak mindkettőjüknél, de akkor sem egyformán fontosak mind a kettőjüknek. A nő bármikor, bárhol és bárkivel részesülhet hasonlókban, a férfi viszont csak általa juthat el a gyönyör csúcsaira – innen a kiszolgáltatottsága, egyoldalú függése. Csak a férfi harcol a másikért, az asszony csupán tűri, hogy a másik megvesszen érte, s házasságát, idejét, anyagi lehetőségeit, önérzetét és emberi méltóságát nem kímélve rohanjon a sorozatos szakítások után hosszabb-rövidebb időre felszívódó, gyanús alakokkal körülvett szerelme után. „Szado-mazochista viszony” – olvassuk a könyvben egy helyütt.

Szerelmi vakságában nehezen ocsúdik rá a férfi, hogy nemcsak ő kapott rá veszedelmesen a szép női testre, mint valami kábítószerre: a nő is függ valamitől – ő ténylegesen alkoholfüggő. Belegabalyodott valamilyen zavaros üzleti ügybe is, a férfihős által át nem látható tartozások, zsarolások hálójába. De ezekről nem sokat tud meg az olvasó; úgy érezzük, a hősnő elsősorban a saját tulajdonságai rabja, sokkal inkább, mint valamiféle maffiaszervezet áldozata. A zűrös emberek mindig zűrös személyekhez és ügyekhez vonzódnak. Az író hős azért vállalja az egész életét feldúló, minden tekintetben ártalmas és lealacsonyító szerepét, mert a szerelmi kiszolgáltatottság egyvalamiben föltétlenül hasznára van: ihletet ad neki. Ezen a ponton kétféle „kurvaság” találkozik: a kirkéi boszorkányság és a művészi érdek; bizonyos lelki kettősség – a menekülés az éntől s a mániákus ragaszkodás az elveszejtőhöz. No és az éber tudat rezignált kíváncsisága. Adyval mondva: „mi lesz ebből, tekintetes úr?” Mert akármilyen szerencsétlen a férfi ebben a veszélyes és kilátástalan szerelemben, költőként szerencsés: megismeri a testiség édenét s a lélek rondabugyrát, s mindkettő „nagy téma” a költőnek. A sors szélsőségei tárulnak föl előtte.

A könyv szemléletét én modern-romantikusnak vélem, de a szélsőséges lelkiállapotok nem szüntetik meg a hős tárgyilagos rálátását önmagára. A romantikusnak éppoly tisztán látó önismerete lehet, mint az objektív realistának: a romantikus is lehet tárgyszerű, sőt, az élet és a tudat ellentmondása éppen hogy a romantikus látás- és ábrázolásmódnak kedvez. A költő regényhősnek valami azt súgja, hogy részben költői érdekből veti alá magát a gonosz játéknak, amelynek ő a szenvedő alanya. Végzetes kiszolgáltatottságát egyik versében az imádkozó sáskák hímjéhez hasonlítja, tehát tudatában van annak, hogy olyan alávetett szerepet vállalt, amilyen a patriarchális társadalmakban a nőknél volt szokásos, például az Odüsszeusz–Pénelopé vagy a Solvejg–Peer Gynt viszonylatban.

Nagyot fordul a helyzet az asszony alkoholizmusának lelepleződése után. Kiderül, hogy a költő korábbi önmeggyanúsítása a hideg számítást illetően – hogy tudniillik a szkizoid helyzet jó ihlető lehet – csupán a lelkiismeret túlzása volt. Már nemcsak a testi szenvedély köti az asszonyhoz, hanem féltő szeretet és aggódás is. Az asszony azonban ezt is elutasítóan fogadja: az alkoholizmus törvényszerűségeinek megfelelően elhárítja a jóakaratú beavatkozást. Az elvonási tünetekkel még jobban elfajul ingerültsége, hányaveti, sértő modora és szeszélyes követelődzése. A férfi önhitető bizakodással törekszik az asszony meggyógyítására, remélve, hogy ha kimenti az alkoholizmus markából, akkor amaz talán viszontszereti. Nem riasztja el, hogy a szesz lassanként kikezdi Kirké szépségét; rögeszmésen imádja, saját vágyképét szeretné fölismerni benne. Megszállottan vár valamiféle tisztulásra, amitől a világ felbolydult rendje helyreáll – megszállottan és reménytelenül. Amikor úgy tetszik, hogy a szeszfüggéstől kezd megszabadulni a nő, érzelmei nem melegednek föl a férfi iránt, s csak annyit érzékeltet vele, hogy szüksége van támogatóra. A férfi mohón belekapaszkodik ebbe is, és szolgálja rogyásig.

Átlagember nem létezik, csak a rossz regényekben. Ennek a kisregénynek a férfihőse végképp nem átlagos (ahogy hitem szerint senki sem az, ha igazán szerelmes). Bármilyen megsemmisítően bánik vele a nő, neki százszor különb és szilárdabb hátországa van: a művészet. Csak hozzá menekülhet, s általa szerezhet kárpótlást kudarcaiért, úgy, hogy versbe foglalja őket. Végszükség hajtja erre, mert rövid ideig tartó gyönyörét rendre megrontja az elviselhetetlen lelki közérzet. A férfi úgy érzi, a testi szerelem felcsigázott vágyával Kirké „disznóvá” bűvöli. Szörnyűséges csőd a szerelemben, ha valaki éppen a várva várt és végre beteljesedő testi örömök által érzi magát „disznónak”. Nabokov professzor hősének minden oka megvan erre az önvádra a kilencéves kis najáddal. E kisregény hőse viszont csak az asszony viselkedése és a tőle elszenvedett megaláztatások miatt érzi úgy, hogy önérzetében tépázták meg: immár bármit megtehet vele a másik, faképnél hagyhatja, elküldheti, szeme láttára kezdhet ki idegen férfiakkal, és így tovább. Odüsszeusz a féloldalas szerelmi viszonyban költőként mégis nyertesnek érezhetné magát, ha a minden számítást keresztülhúzó végzet közbe nem jön, hiszen az ihlet aranypénzére tudja váltani lelki megpróbáltatásait. Régi nóta (a lírával egyidős), hogy ami balszerencse az életben, szerencse a költészetben; a mű záloga a szenvedés. Odüsszeusz – azaz, mihelyt megírja a vele történteket, már Orpheusz – nem akar lemondani a boldogtalan szerelemről, mert a tőle elszenvedett sérülésekből igaz verseket izzad, ahogy a gyöngykagyló termel igazgyöngyöt a belékerült homokszemekből. A szerelmi varázslat kizökkenti életritmusából, a luxusnő mellett hajlamai ellenére kénytelen vállalni a fényűző életformát, a horribilis ital-, hotel- és taxiszámlákat, kibéküléskor a pezsgős vacsorákat, szakításkor az utánahajított virágcsokrokat, a beteljesületlen, lélekrothasztó találkákat, otthon a felborult családi életet, a válást – és így tovább.

Győztese nincs, nem is lehet ennek a zsarnokságnak; a zsarnok is szerencsétlen. De az elnyomott nem fel- és megszabadulni szeretne rabságából – szeretné meggyógyítani és megszelídíteni zsarnokát. Az erősségét adó szellem területén is kudarcot vall. Nem mintha Kirké alkalmatlan volna arra, hogy kövesse őt a magas kultúrába – ellenkezőleg: ő is meglehetős fogékonyságot mutat a művészet iránt, és okosan véleményezi Odüsszeusz verseit. De csak mellékesen, mintha ez is az életművészet, a csillogás része volna csupán; a hiúságát legyezgető versek éppúgy nem fontosak neki, mint a közösen átélt testi örömök. Olyan érzésünk támad, hogy csak a sötétség erőivel, a körülötte ólálkodó árnyékemberekkel és az alkohol ördögével szövetkezik szívesen – lételemét velük találja meg a züllesztő szórakozóhelyeken, a tékozló éjszakákon és az átaludt vagy kába nappalokon. És mégis van benne valami Eurüdikéből, ha nem más, hát – erotikus szépségén felül – az, hogy a rabjává tett Odüsszeuszt Orpheusszá varázsolja, anélkül, hogy akarná. Végül is azzá válik, akivé Orpheusz álmodja.

És akivé a véletlenszerűen és ostobán bekövetkező halálban változik.

Eurüdikét egy kígyó marása ragadja el Orpheusztól – a regény hősnőjét pedig egy megvadult kutya elfertőződött harapása. A költő kudarcának érezzük, hogy Orpheuszként nem tudta énekével megszelídíteni a vadságot – sem az asszony lelkében, sem a rátámadó állatban. A szelídség nem bír a vadsággal, valószínűleg azért, mert ő is lealacsonyodott, hiszen „disznóvá” varázsolták. A halál mégis befejezi és megszenteli az össze nem illő, félszárnyú emberpár kijavíthatatlan szerelmét. Orpheusz nem tehet mást, utánahal Eurüdikének. A mitológián belül született meg a metamorfózis – a mítoszból nem a demitizálás, hanem az ellenmítosz nyitott kiutat. Az, aminek a lehetősége megvolt a kisregény eleje óta a kétértelműségekkel terhes kapcsolatban. A démoni szerelem mítoszát a költészet nem válthatja meg, csak a halálmítosz. Kirkét nem Orpheusz, hanem Perszephoné „szelídíti meg”.

A félbehagyhatatlan olvasmányból – amelyben „repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg” – nemcsak a „démoni szerelem” izgalma fogott meg; esettanulmányként is remeknek tartom. Hihetetlen feszültséget él át az olvasó a nő lelki sivársága és a férfi rajongása között, noha tudjuk, hogy csakis a testiség hozza lázba túltáplált fantáziáját, élénk intellektusát. A Nabokov-regénnyel ellentétben, az erotikát itt nem szennyezi be semmi. Ez a könyv az erotika ünnepe, prózában megírt himnusz a szerelemhez, noha minden, csak nem idill: a testiség minden csepp mézéért epével, könnyel és vérrel fizet a lélek. A történet egyediségében a modern ember általános válságát érzékelem. A teljességre rendelt szerelem és művészet válsága fejeződik ki benne. Kortünetnek érezzük: csonka értékek léteznek csupán – lelkiségtől elszakított testiség, boldogtalan öröm. Bomlasztó dolgokért, puszta káprázatokért rajongunk, s képesek vagyunk értük elvetni mindent, amit egy teljes élet munkájával fölépítettünk. A boldogságkeresés ellentétes irányú mindazzal, ami „normálisnak” mondható. Képesek vagyunk odaadni magunkat – Szabó Lőrinc fogalma szerint – „semmiért egészen”. A mű több, mint „a kor bírálata”. A teremtés kritikája is: valaki rosszul alkotta meg a világot és benne az embert. Mire minden együtt volna, addigra elveszítjük önmagunkat. És – hogy az ördögi kör csakugyan kerek legyen – az egész világot hibáztatjuk saját tökéletlenségünkért és önsorsrontásunkért, hajtson bár minket az alkohol szerelme vagy a szerelem narkotikuma.

Vigyázzunk magunkra… Vigyázzunk egymásra… – valahogy így illenék befejeznem; de a kisregény elolvasása után üresen konganak ezek a megszentelt közhelyek. Akkor már inkább: ki kellene jobban találni magunkat. (Gondolat, 2006)

Nyitólap