Vasy Géza

Nagy Gáspár:
Közelebb az életemhez

Tiszatáj, 2005

A költőként híressé vált Nagy Gáspár szépprózai művek mellett számos más prózai műfajban is sokszor megnyilatkozott. Ezeket két kötetbe gyűjtötte össze. Az elsőbe (Szavak a rengetegből, 2004) az irodalom klasszikus mestereivel, kortársakkal, az irodalom közvetítőivel foglalkozó esszék kerültek bele, ebbe a másodikba, miként a gyűjtemény címe is utal rá, az előbbieknél is közvetlenebbül vallomásos írások. A hét ciklusra tagolódó, közel félezer oldalas könyv fejezetcímei segítenek eligazodni a közvetlenebb tartalomban. Az első a Vallomások, a második az Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtők, a harmadik az Irodalom és politika, a negyedik a Fociemlékek, az ötödik az Amikor még láttam a szépet (ezek fotó- és képzőművészeti kiállítások megnyitói, bemutatásai), a hatodik az „…és megkerültem érte a világot” (a vallásról, a hitről), végül a hetedik a Ha kérdeztek… (interjúk) tárgyköre és műfaja szerint van válogatva. A legrégebbi írás 1969-ből való, a szombathelyi főiskolás írása a fejfákról szól, a legkésőbbi pedig, a kötet végére illesztve, 2005 októberében búcsúzik Vörös Lászlótól, aki hosszú időn át a Tiszatáj főszerkesztője volt. Egy emberöltőnyi időt ívelnek át ezek a szövegek, amelyek ellentmondásmentes képet adnak egy személyiség nevelődéséről, a közösségről, melyben léteznie adatott, a költészetről, amely szakmája és hivatása, valamint a hitről, amely áthatja egész létezését. A költő, a művész – áttételesebben vagy közvetlenebbül – mindig vallomásos ember. Nagy Gáspár azok közé tartozik, akik nem kívánják elrejteni gondolataikat és érzelmeiket. Nem bújik álarcok mögé, nem játszik a személytelenség divatos poétikájával és nyelvhasználatával, nem szégyelli a magyar költészet hagyománykincsét, és mégis, a Kádár-kor után, az „ezredváltó sűrű éveknek” is hiteles kifejezője tud lenni.

E könyv írásainak legtárgyiasabb rétege az önéletrajz lényeges pontjait tárja elénk. Aki nem tekinti posztmodern módra felesleges adatoknak ezeket, az tudja, hogy látszólag mellékes dolgoknak is jelentésük lehet. Annak is, hogy egy Vas megyei falu, Bérbaltavár szülötte a költő, akinek idősödő szülei nyolc holdon gazdálkodtak, építkeztek, s így sokáig a szomszédos Nagytilajon élő nagyszülők gondjaira volt bízva a kisgyerek. „Hagyományos és mélyen vallásos paraszti család” volt az övé. Két nagyszülő is előkészítette irodalmi érdeklődését: apai nagyapja „máig emlegetett lakodalmi rigmusok, vőfélynóták kigondolója s népszerű előadója” volt, anyai nagyanyja pedig „félelmetes szürreális meséivel a képzelete határait tágította”. A következő, meghatározóan fontos állomás Pannonhalma. A négy gimnáziumi év formálta leendő értelmiségivé a falusi gyereket. A bencések ezeréves hagyománya felébresztette és elmélyítette érzelmileg és gondolatilag is azt a történelemtudatot, amely majd az életmű egyik eszmei magja lett: „Ha van történelmi szemléletem – a néma kövekből is a kereszténység, a magyar szellem és kultúra sugárzását kihalló és megtartását fontosnak vélő hajlamom –, azt ott kaptam.” S a bencésektől tanulta meg „az idő beosztását és a tanulás technikáját”. A történelemszemlélet formálódását alighanem mindig a közvetlen tapasztalat segítheti a leginkább. Nagy Gáspár számára ezt 1968 hozta el: Csehszlovákia megszállása a „testvéri” szocialista országok által. Ez fordította a felnőtté váló ifjút a magyar 1956 felé, tette a forradalom megvallásának tántoríthatatlan hívévé. A szombathelyi főiskola elvégzése után Budapestre került, s Nagy László, Kormos István segítségével az irodalmi élet egyre ismertebb szereplőjévé válhatott.

A nevelődés és önnevelés hosszú évei tovább folytatódnak természetesen, de kiegészülnek a cselekvéssel. Könyvtáros volt, azután a Móra Kiadó szerkesztője, később az Írószövetség egyik titkára, majd kényszerű lemondása után a Bethlen Alapítvány titkára. 1988-tól a Hitel szerkesztője, napjainkban a Katolikus Rádió irodalmi vezetője. Cselekedet minden jó vers is, de az ő esetében a közéleti tevékenység is döntő. Az évek során elég hamar „ellenséges ellenzékivé” vált a hatalom szemében. A döntő lépést egy vers jelentette, az Öröknyár; elmúltam 9 éves, amely Nagy Imre méltó eltemetését kéri számon, s a gyilkosok megnevezését. Ezt a verset nevezte Csoóri Sándor egy szál virágnak egy akkor még nem létező síron. Amikor Nagy Gáspárnak e vers miatt 1985 tavaszán le kellett mondania írószövetségi posztjáról, így fogalmazott: „ezzel az emlékezetvesztéssel éljünk együtt? Azt hiszem, ez írók számára különösen embertelen aszkézis: lemondani történelmünk bizonyítható sebeiről. Semmilyen társadalomban, de főleg a szocializmusban nem fogadható el az a Nietzschétől eredeztethető gondolat, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja.” Számos más verse szólt 1956-ról, a felejtésről, a Kádár-kor hamisságáról, s ezért szavazta meg közfelkiáltással az Írószövetség választmánya 1989-ben, hogy Cseres Tibor elnökkel együtt ő tegye le a koszorút Nagy Imréék ravatalánál.

A III/III-as ügyosztály 1970-től kezdve figyelte meg Nagy Gáspárt.  Ügynökök sora „foglalkozott” vele. Már 1976-ban, tehát még jóval a Nagy Imre-vers előtt így minősítették őt: „alaposan gyanúsítható ellenséges írói tevékenység kifejtésével, antimarxista nézetek terjesztésével, ellenséges célzatú illegális csoportok létrehozásával. Tevékenysége népköztársaságunk államrendje ellen irányul, elsősorban ideológiai és kulturális területen a fellazító politikában nyilvánul meg.” A költő a kicsi besúgóknak megbocsát, főleg ha bocsánatot kérnek (de ez nem szokásuk), ám a rendszer működtetőinek soha. De nem harag él benne, inkább imát mond értük.

Az eddigiek alapján is látható, hogy miféle személyiség Nagy Gáspár. Azok közé tartozik, akik számára etikum és esztétikum összetartozó fogalmak. Vagyis jellem és mű egymást minősíti, legyen szó bár művészetről, tudományról vagy akár bármiféle fizikai munkáról. S e jellem egyik alapvonása, hogy az igazságot képviseli a hazugság ellenében. E könyv írásainak egyik fő motívuma az igazság és a hazugság szembeállítása. Alapmondat, Nagy Lászlótól idézve: „fejet ajándékba nem adunk!” De az is, hogy „Hazugságokkal nem lehet együtt élni! Megrontja az embereket, erkölcseiket.” S ezért válhatott meggyőződésévé, hogy: „ha nem beszélek az igazságról, nincs jogom más dolgokról beszélni.” Aki az igazság pártján áll, az életpárti is, attól sokszorosan hiteles a vallomás: „… ameddig megadatik, élni kell. Lehet, hogy sokszor nagyon nehéz volt, és nehéz is lesz, de az élet csoda: nem tőlünk függ, sem az eleje, sem a vége. Abszolút életpárti vagyok.” Továbbá „érték- és magyarságpárti”. És – kis ministráns kora óta – hívő ember. Hite nem a jámboraké, hanem a gondolkodó emberé: „Én úgy vagyok hívő ember, hogy közben kereső, vívódó ember is vagyok. Talán ez a nyughatatlan keresés jellemez jobban, mint a biztos megállapodottság. Azt hiszem, így van csak értelme ennek, Szent Pál-i értelemben.” Egy ádventi interjúból való az aforisztikus kijelentés: „Csodálatosan szabad Isten világa, mert aki nem hisz, annak is ott a remény.” Ugyancsak karácsonyhoz kötődő gondolatot fejez ki a következő idézet: „Ő megszületett, és mindenki, aki teremtménye ennek a csodának, csak ide mehet vissza. S a szabadság akkor lesz a legteljesebb, ha elhisszük, hogy nekünk valaki szabad akaratot adott. De mindig oda kell visszahátrálnunk, ahhoz a jászolhoz.”

A költőnek nemcsak 1956-ról és a Kádár-korról volt politikai mondanivalója, hanem az azóta elmúló évekről is.  Már 1989 vége felé, az euforikus hónapokban arról nyilatkozott, hogy „békebeli kannibalizmus” fog kezdődni, amikor az eddigi szövetségesek és a legjobb barátok egymást fogják felfalni. Mivel a szabadságot úgy képzelik, hogy minden árnyalatnak lehet szabadsága, viszont ezt ad absurdum akarják érvényesíteni, természetes, hogy egymással kerülnek szembe. Később azt is mondta, hogy „a szabadságért naponta meg kell küzdeni”. S olyannak látta a kilencvenes évek magyar társadalmát, amelyben nagy a felejtésre való hajlam, az önzés, az erkölcsi deficit, amelyben nincs erkölcsi nevelés, társadalmi szolidaritás. A kötet legutolsó interjújában a riasztó múlthoz riasztó jövőkép társul: „Annak idején beszéltek hárommillió koldus országáról, most beszélhetünk majd egymillió munkanélküli országáról. Az igazán felelős irodalomnak erre kell ráirányítania a figyelmet: ezt tartom én népi-nemzeti irodalomnak.” S úgy gondolja, amiként versben meg is írta: „egy élére állított vers sokat tehet”.

Az életrajzi vonulat is foglalkozik a személyiségrajzzal és viszont, s mindegyik a költészetfelfogással. S abban is benne van mind a személyiség-, mind az életrajz. Nagy Gáspár költészetfelfogására is a nyitottság, a megértésre törekvés a jellemző. A költészettel három, egymásra épülő szinten foglalkozik. Ezek: a saját költészete, továbbá azé az irányé, amelyhez köti magát, s végül, általánosan: mi is a költészet. Ezek a szintek olykor nehezen választhatók el egymástól: az általános tézisekben is benne van saját, egyedi felfogása, s az egyéni arcélt is jellemzik általános igazságok. Felfogása szerint – erről már volt szó – etikum és esztétikum nem választható el mereven egymástól. Ő a személyiség etikai arculatára is gondol, de lehetünk megengedőbbek: a műben megmutatkozó személyiségnek kell etikai tartást felmutatnia. Egyik kedves jelmondata Zbigniew Herberttől: „A tehetség semmi: elpazarolható, elrontható… ami az egész életben számít, az a jellem.” Többször hivatkozik Illyésre is: a költők a reménység helytartói. Az irodalom ugyanis élni segít. Úgy látja, hogy „fölénk mindig történelmi ég borul”, s ezért szükségszerű, hogy „a legfontosabb versekben ott a nemzet sorsa”. „Mert a költészet nekünk, magyaroknak igenis a lét elviseléséhez kellett.” A költészet ugyanakkor „ámulattal teli csodálkozás”, vagy Határ Győzőt idézve: „a fény felé ívelő hajszálhíd”. Fontos tudni, hogy „a költői létezés állandó készenlét”, „a költői igazság jövő idejű is”, „a versírás önző foglalatosság”.

Látható, ez a költészetfelfogás a jelenkorban egyúttal egy irányé is, amely vitában áll a posztmodern számos szerepfelfogásával, líraértelmezésével. Sok szó esett erről már előző kötetének irodalmi esszéiben is. A kannibalizmus helyett Nagy Gáspár a befogadó, elviselő megértés híve: „Nem vagyunk olyan sokan magyar nyelvű írók, hogy hagyhassuk, bármely értékünk elkallódjon. Meg kell tanulni békességben élni egymás mellett minden irányzatnak, minden nemzedéknek a kenyérharc ellenére is.” Híve tehát a sokféle minőségnek, de nem fogadja el azt, ami pusztán divat, ami hamar kipukkadó „léggömbvers”.

Nagy Gáspár ifjúkorában sok költőtől tanult, s később sem zárkózott el hatások elől. A mesterek szentháromságába azonban Jékely Zoltán, Kormos István és Nagy László tartozik. De Ilylyés, Csoóri, Pilinszky ugyanúgy meghatározóak. Ezeknek az irányoknak a kölcsönhatása egy szikárabb költői nyelvet alakított ki a pályakezdő évek után. E nyelvtől nem idegen az irónia, az önirónia sem. A XXI. században is úgy gondolja, hogy a költőnek nemcsak a maga, hanem közössége nevében is beszélnie kell. Elfogadja azt a minősítést, hogy ő spirituális költő: „Úgy gondolom, Isten megengedi, hogy írjak.” Valaki ír a kezeddel című verse kapcsán vallotta: „Én úgy fogom föl, ha verset írok, nekem diktálnak. Én fogom a tollat, de valahonnan kapom azt az erőt, azt a sugallatot, ami előrevisz. Nem kértem ezt a segítséget, de megadatott. A világ mint Isten teremtménye: költői mű, amelyben én csupán egy grafitporszem vagyok. De a porszemnek is van feladata.”

Nagy Gáspár vallomásaiból – életéhez és költészetéhez is közelebb kerülve – tömör kis breviáriumot sikerült ezúttal összeválogatnom. A példák, a pontos közlések sora folytatható lenne. Ebben az emberszabásúan rokonszenves szellemi világban minden gondolat egy-egy porszem, ám valóban grafitból, amely jelet hagy a papíron, csillogása pedig ránk vetül. S nem engedi, hogy „a világ gyémánttengelye” meggörbüljön.

Nyitólap