|
Szentmártoni János
Ripolus(ok)
éjszakája
Rongyos tömeg vonul a
sötétben. Míg különböző színű csillagzáporok
festik át villanásról villanásra a közönség fölött
kavargó, szétbomló eget,
s a robbanásnyi fényvilágnál időnként pontosan látni
ujjongó,
meggyötört arcukat, s vállaikon a gyerektestekben hervadó
jövőt,
addig a díszletek mögött egy sötét karaván hömpölyög,
kanyarog,
szinte nesztelen, egy madáchi verem felé... egyre többen
csatlakoznak,
sodródnak ki sikátorokból, aluljárók telefonfülkéi
mellől, szétrugdalt
padok közül, hidak alól… szétázott
kartondoboz-szárnyaikkal,
fekélyes kezükben szórólapok: NYÁRVÉGI AKCIÓ,
MOBILTELEFON-
CSERE ÉS -JAVÍTÁS, PEEP SHOW, ÓRA ÉS ÉKSZER… ott lobog
kezükben egy szép új világ, bor- és ürülékszag
felhőjébe vonva…
vonul a sötétben ez a lerongyolt tömeg, az égre bámulók
gyanútlan
háta mögött, s a széljárás is kedvező, egy tűzfalak
övezte madáchi
verem felé, és percről percre duzzad, dagad ez az áradó
zombisereg,
mintha már a föld alól is… élükön Ripolus, a
szendvicsember, hátra
se nézve, összevert, földre horgasztott fejjel… vonul, és
vonulásukban
lámpáról lámpára alszik ki minden mondatunk, viszik
álmaink,
szutykos szatyraikban csörömpölnek a visszaválthatatlan
ígéretek…
vonul, hömpölyög, és percről percre duzzad ez a megvakított
hadsereg,
mintha már a fák lombjaiból, kidőlő villanyoszlopok
gödreiből is,
árad, hömpölyög ez a kilakoltatott szellemsereg, nem
kísérik fáklyák,
katonák, sem ünneplők, sem siratóasszonyok kórusa, nem
terelik
vagonokba, kemencékbe, kőbányákba, önmegsemmisítő gombokon
sem kopognak ideges ujjak… vonul, hömpölyög, és
észrevétlenségükben
van minden: viszik álmaink, szutykos szatyraikban zörgünk,
csoszogásukban fuldoklunk, sebeikben sötétlünk, mint a
bűntudat…
gyárak és lakótelepek, parkok és aluljárók fantomjai,
igazolhatatlan
felvonulók, zászlók és hazugság nélkül, kőművesek és
professzorok,
rajztanárok és zöldségesek, fodrászok és buszsofőrök;
biológus és útépítő,
asztalos és vécésnéni; varrónő, darukezelő, kertész,
vattacukorárus…
mind, akiket elárultunk, megaláztunk, kilakoltattunk; akikért
prédikáltunk,
s akiket letagadtunk; akiket összevertünk, széjjelszedtünk,
összeraktunk,
széttördeltünk, kitéptünk, és gyökerestül szélben
megforgattunk…
vonulnak harag és bosszúvágy nélkül, kifosztva, elernyedve,
roskatagon
gyilkosaik városában… valaki állítsa meg őket, valaki
oszlassa szét őket,
rohamrendőrt, kordont, vízágyút nekik… mert vonul,
hömpölyög
ez a sötéten komorló, lerongyolt, megvakított, mindenhonnan
kiebrudalt
zombisereg, láthatatlan karaván, s az óriás gödörbe
beleömlik, mint a láva…
egyként, daltalanul hullanak: vázákból kicsavart,
sírokról lerángatott, büdös
virágok…
trágyának, jó
alapozásnak, ahonnan tavaszra új üveglombot bont majd a
város,
s a népek megdicsérik, benne hálnak, monitorokkal
teletömik…
s éjjelente varázslatos fényben áll, mint egy roppant
mágikus kocka,
s a hidak alól nézve megkönnyebbülten azt hiszik majd, de
jó, az ott már
a túlvilág.
