Fodor Miklós

Szentmártoni János:
A másik apa

Stádium Kiadó, 2005

Szentmártoni János költői alkotásmódját élményköltészetként határoznám meg. Ihlető talaja a legközvetlenebbül megélt, mindenki által ismert hétköznapi tapasztalat. Az élményfolyam sokszínű tárgyisága és sokrétegű alanyisága között egyensúlyozván inkább az alanyiság felé hajlik. Introvertált élményköltészetét a hétköznapiságtól elrugaszkodni vágyó művészsors lehetősége tartja állandó drámai feszültségben.

Az élményköltészet jellemző műfajai a napló és a levél. A másik apa című kötet egyik ciklusának címe: Dunavarsányi levelek. A ciklus négy ilyen episztolát tartalmaz. Ám Szentmártoni nemcsak itt, hanem majd minden versében költőien formált naplót, illetve levelet ír. Költői pillanatfelvételeiben a személyiség láthatóvá tételét tűzi ki célul, mégpedig a fent említett hétköznapi élmény és árnyszerűen megjelenő művészsors feszültségterében. Már-már hétköznapi nyelven szól hétköznapi tartalmakról vagy a költészetről mint sajátos gondjáról. Megszólalását ebből következően nem a nyelv, hanem a lelki folyamatok kifinomult és arányos megidézése avatja költőivé.

Bizonyos mértékű formai szegényesség, olykor nemtörődömség jellemzi Szentmártoni művészetét, akár ha a rímek, ritmusok mennyiségét, akár ha a szótagszámot, akár ha a versformákat vesszük tekintetbe (szinte csak szabadverseket olvasunk), akár ha azt, hogy a megszólalás olykor alig lép túl a hétköznapiság stiláris jellemzőin. A kifejezendő, túlnyomórészt személyes tartalom sokkal fontosabb, mint a megformálás. E költészettel kapcsolatban – mely inkább tartalmi, mint formai – az a sejtés merül fel az értelmezőben: mintha túl könnyen születnének meg az egyes művek, mintha az utómunka, a csiszolás odázódna… Ebből pedig arra következtetek, hogy olyan alkotóval állunk szemben, aki egy lépéssel még elmarad tehetsége adta feladatai s lehetőségei, egy lépéssel még a szenvedély mögött. (Sejtésemben megerősít a borító, melynek előterében szél tépázta, fényruhás nőalak, míg hátterében kabátjába burkolózó, sötét férfialak látható – a művész múzsáját követi.)

Úgy vélem, bármely élményköltészet akkor válhat csak jelentőssé, ha jelentőssé válik a megélt élménnyel együtt az élményben részesülő alany. Hadd utaljak Szentmártoni legjelentősebb elődjére, Radnóti Miklósra.

A másik apa című kötet meghatározó, minden hétköznapi élményt átjáró tapasztalata: a hiány. E hiány a lényeg hiánya. Nem mondhatjuk tehát, hogy a lényeg nincs jelen. A lényeg hiányként van jelen. Távolodásként. A hiánynak mélysége van (Hiánya mélye felé) – s e költészetet a mélység felé való vonzódás (is) mozgatja. A megidézett hétköznapi élmények azért válhatnak költészetté, mert bennük a személyiség éppen a lényeg hiányának mélységét érzi. Szentmártoni a költőivé formált élményekkel, mint építőkockákkal, körberakja a hiányzó lényeget, ezáltal két legyet üt egy csapásra. Egyrészt a kiválasztott élményeket a hiányzó, de ekként mégis érzett lényeg fényével (jelentőségével) telíti, másrészt a hiány lelki, gomolygó zavarát a hétköznapi élmények világdarabkáival konkretizálja, és – legalábbis a versek megalkotásával – megragadhatóvá teszi. Hangsúlyozzuk: sohasem a lényeget, mindig csak a lényeg hiányát.

A meghatározó hiányélményre a lélek szégyenérzettel reagál: „épp amikor felébredtem, / izzó káprázatban égve, / távolodott énhelyettem, / szégyenkezve néztem félre”. Mit szégyell? Vélhetőleg azt, hogy a lényeg távolodik, hogy a lényeg természetéről, szándékáról mit sem tud – hogy csak azt tudja róla: van, és hogy neki hiányzik. Miért okoz ez szégyenérzetet? Ha a szégyent természet és kultúra drámai viszonyrendszerében értelmezzük, akkor a szégyent az okozza, hogy a már kultúrától meghatározott lény egy adott szituációban, ahol természet és kultúra is megszólal benne, és kíván tőle valamit, valamilyen emberi gyengeség – kényelem, félelem, élvezet – folytán a természeti késztetésre hallgat. A szégyen ebben a szituációban a személyiségbe már beépült kultúra büntetése – egyben persze hívás is. A kultúra kétségbeesett hívása, egyfajta horog, melyet az adott személyiség szívébe akaszt, hogy az el ne süllyedjen a természeti-hétköznapi késztetések ingoványában.

Szentmártoni János negyedik, immár érett kötetének tanúsága szerint itt a szégyent a hétköznapi létben való vesződséges „szürkeség”, illetve „vakító űr” okozza. Heideggeri fogalmakkal leírva: szégyen, ha a személyiség az autentikus lét hívását bár hallja, mégsem követi. Ez még akkor is szégyen, ha nem látja világosan, milyen volna és mit érne e követő életforma. Szentmártoni számára a versírásra való késztetés azonos az autentikus lét hívásával, a horoggal, amire szinte kétségbeesetten („ő-hiánya minden ékem, / ő segíthet lélegeznem”) harap rá minden adandó alkalommal. Alkalmak – szerencsére – mind ez idáig bőséggel adattak, de az élményköltészet más típusú költészetekhez képest kiszolgáltatottabb az alkalomnak. Ha nem adódik megrázó, izgalmas, különös élmény, félő, ellaposodik. Az élmények passzív adódásával szembe lehet állítani az élmények aktív keresését. A keresés ellensúlyozhatja az ellaposodás rémét. Úgy tűnik, Szentmártoni érzékeli ezt a problémát: „úgy indulok minden útnak, / őt keresem szélben, fűben”, „nagy levegőt veszek, indulok / hiánya mélye felé”.

Az élményköltészetet a hétköznapi élet akkor élteti igazán, ha a lélek a maga teljes súlyával és figyelmével részt vesz benne. Ha megidéződnek a hétköznapi élet nagy eseményei: a kamaszkori lázadás, a szerelem, az ifjúkori ön- és világtudatra ébredés, a házasság, a gyermekáldás, a növekedő gyermekek élményei, a pályaválasztás drámái és a pályán való előrejutás állomásai. Lehetne akár ez Szentmártoni világa, és mégsem lehet. Ahhoz ugyanis, hogy a hétköznapiság mikro- és makroélményei a maguk jogán, a maguk fényében és drámaiságában mutattassanak fel egy költészetben, belső békére, intenzív részvételre, egyszersmind sztoikus felülemelkedésre, a tárgyi és lelki világokra való kiegyensúlyozott, távolságot tartani is tudó odafigyelésre volna szükség. A hétköznapi életben a szentség egyfajta – profán, paradox, abszurd – megnyilatkozását kellene látni. Bár a Szerda? című vers ihletett telitalálatában felrémlik egy érzékeny és egyedi gyermekélmény-ciklus lehetősége, még ebben a darabban is megjelenik az idegesség hangulata mint versképző erő. Általában is elmondható: Szentmártonit zavarja a hétköznapiság. Jóllehet belőle táplálkozik, mégsem igazán hálás neki. A hétköznapiság számára mindenkor inkább a beleveszés, belegabalyodás rémét jelenti: a költészet forrásának elvesztését. E forrásra azonban személyiségének mindennél inkább szüksége van: úgy érzi, nélküle magjavesztett, jelentőség és méltóság nélküli üresség volna.

A másik apa című kötet legfőbb tanulsága a viaskodás, melyre a fiatal művészt az élményköltészet korlátainak megérzése készteti. Az élményköltészet, eddigi dajkája, mára burokká vált, „repedező, résre nyílt burokká”. Feltörte a lényeg, melynek elementáris hiányát érezve a költői személyiség útnak indult. Ebben a kötetben nem fedezhető fel e repedés nyomán támadó szorongás, zavar, idegesség, szégyenérzet hangulataiból való kilábalás iránya: „nem emlékszem, mit kért tőlem, / azt tudom csak, mit nem adtam”, vagy: „mégsincs sehol, álom marad”. Szentmártonit tehetsége, mint mesebeli griffmadár, magasba lendítette, de most mintha elbizonytalanodna: „magasba vágytam, s a fényben / nélküle lerészegedtem”. Nyilván érzi, hogy a tehetség nyers természeti erő: akármilyen ügyes és érzékeny költő lovagolja, az ifjúsággal együtt elenyészik, ha a személyiség nem szüli meg a tudatos akaratot, mely immár választja és vállalja a hagyományból kiolvasható művészsorsot.

A hétköznapi élmények közül általában azok emelkednek ki, amelyekben a költői ihlet – illetve a személyiség – valami különöst észlel. Oly különösséget, mely az ő személyiségszerkezetének mélyén lapuló dráma kifejezésére ad alkalmat. A kötet címét adó kulcsvers első szakaszában például ez áll: „Apa! – szólít lányom, Anna. / Tessék? – fordulok felé nyíltan. / Nem te – int le értetlenül –, / a másik apámat hívtam.” A drámát e – közelebbről teljesen megfoghatatlan – árnyalak, a „másik apa” hiányként való megjelenése okozza, mely a művészi személyiséget egy másféle sorsba hívja, bár a hívás maga nem tudatosodik, ezért az élmény érthetetlen marad. A vers történetét az árnyalakkal való hiábavaló viaskodás képezi. A vershős érteni szeretné, de falba ütközik, elindulni sem tud valamely értelmezés felé. Indulatok keltődnek benne, verekedne az árnyalakkal, de ez a létminőségek különbsége miatt lehetetlen, és meglehetősen abszurd is. Még álomképként is megfoghatatlan. A történések a költői alany megnyugvásával záródnak. Látszólag. Az utolsó versszak kérdőjelei azonban jelzik, hogy itt csak átmeneti nyugalomról van szó: „mégiscsak én lehetek az a másik?, / csupán túl közelre néztem, s nem / láttam el a feltámadásáig?” Mit jelentenek e kérdések? Vélhetőleg azt, hogy a személyiségben felsejlik az értelmezés iránya: az árnyalak is ő. Ebből pedig az következik, hogy önmagát szemlélvén és értelmezvén két egymáshoz tartozó, egymástól mégis elkülönítendő személyiségegységre kellene lelnie. A zavart épp az okozza, hogy e két mozdulatot – elkülönítés és újraegyesítés – nem végzi el. Ám az elkülönítésnek csak akkor volna értelme, ha a két alak karaktert és szerepet kapna egy magasabb nézőpontból. Ettől azonban még egy lépés elválasztja Szentmártonit.

Már érzi látásmódjának problematikusságát: „túl közelre néztem” – a „túl közel” fogalma az élményköltészetet jelenti, melynek burka épp e kötetben repedezik –, már tudatosodott a személyiség feltámadásának lehetősége, sőt igénye is, de még nem látszik, mit jelent maga a feltámadás (a feltámadott személyiség mineműségéről nem is beszélve). Nem tudni, vajon szakrális történés-e számára, s az sem tudható, érti-e a költő a maga hátborzongató mélységében a Krisztus-történés számára való jelentését itt és most. Csak az állítható: sejti, hogy valamilyen irányba hívja az élményeken áttűnő árnyalak. A sejtelem azonban igen bizonytalan irányjelző, bár ha következetesen követi a személyiség, megerősödhet.

Nyitólap