Ferdinandy György

Csak egy nap a világ

Azokban az években hajnaltól napestig, mint az ég madarai, tele torokból énekelt a világ. Vidám idők voltak, nagy musical. A férfiak masíroztak a káplár úr szavára, a lányok lesték a jancsiszöges kis bakancsok kopogását a flaszteron.

A magyarok magyarul, a németek németül fújták. De hát ezen ne múljon! Akkoriban Németország volt itt Pannóniában a művelt Nyugat.

– Bomben! – harsogták a burkusok. – Bomben auf En-ge-land! (Juhé!) – Hogy miért éppen innen? Ki tudja. A feje tetejére állt a világ. Lehet, azt hitték, hogy Nagy-Britannia erre van.

Téved, aki azt gondolja, hogy ez a fékevesztett dalolás csak a bakanótákra szorítkozott. A szobalányok hajnali koncertje után, estefelé, az úrihölgyek is búgni kezdték a kupléikat.

– Engedd, hogy félaléltan rád nehezedjék testem! – nyöszörögte a polgári otthonokban a gramofon, és a férfiak engedték is, miért ne! Már amennyire még voltak a polgári otthonokban férfiak.

A szövetséges argentin tangókkal vetekedtek az érzelmes birodalmi dalok. Zwei Herzen, in dreiviertel Tact! Szerelmes volt az egész világ, a tengelyhatalmak és a szövetségesek. Sokkal jobban szeretlek, mint máskor! Értsd: valahol Oroszországban! A távolság megszépíti a dolgokat.

Meg kell mondjam, nehéz időket éltem én is. Ekkor, 1944 őszén szabályozták a fogsoromat. Makovényi doktor vasabroncsokat szerelt a számba, és fémkalapáccsal ütögette a rakoncátlankodó zápfogakat.

Anyám hétről hétre bevitt az apró belvárosi rendelőbe, a bajuszos pléboj pedig kalapálás közben keményen tette neki a szépet. Emlékszem, gyanakodtam, hogy félaléltan, látni azonban nem láttam semmit: a műtőlámpa a szemembe világított.

A szeánszok után mártíromságom elnyerte jutalmát. A fogorvostól minden este színházba mentünk. A Paulay Ede utcában volt egy piros épület, oda.

Itt, a Paulay utcában játszott anyám osztálytársnője, Muráti Lili. A műsor ugyan nem túl gyakran változott, de hát annyi baj legyen! Az ismétléseket kedveli minden kisgyerek. A Topolino hátsó ülésén például rózsákat szállítottunk. A csokrot – a művészbejáró előtt – én adtam át az illatfelhőben berobbanó álomszép Lilinek. Utána pedig megnéztük – minden este – A pénz nem boldogít című mélyértelmű darabot.

Olyan szerelmes voltam, mint – stílusosan! – a nagyágyú. Később is (most vettem észre!) valamiben valamennyi szerelmem őrá, a művésznőre hasonlított.

Pedig hát láthattam volna mást is, ha kicsit kinyitom a szemem. Például az elsötétített Andrássy utat, a Hitler, valamint a Mussolini tereket. Vagy Csortos Gyulát, aki minden este megnevettette az embereket.

De nem. A gaz-dagság-csaló-kafény. Lili betöltötte az egész életemet.

Műsorra került azon az őszön még egy emlékezetes színdarab. Mint minden mást, ezt is énekelték. Azokban az időkben, mondom, fékevesztetten énekeltek az emberek.

Ebben a szerzők egy másik meglepő tényt tudattak a világgal. Azt, hogy csak egy nap a világ. A végszó, a nagy finálé közeleg. A sanzont itt is Lili énekelte, és mindenki elhitte a megrendítő jóslatot. Ami engem illet, egy pillanatra sem kételkedtem. Odakint minden délben légiriadó volt, és egy idő óta jól hallatszott az ágyúk morajlása is. De Fries Károly melódiáját – úgy éreztem – nekem énekli a világot jelentő deszkákon deklamáló Muráti Lili.

Azon a télen romokba dőlt körülöttünk a város, de ez a kék kotta – ki tudja, hogyan! – megmaradt. „Rózsavölgyi és Tsa kiadása, dal és tango, foto Rozgonyi.”

Anya barátnője most is szerelmes volt. Szerelmes, és olyan szép, hogy Madridtól Moszkváig beleszerettek a férfiak. A refrént, azt, hogy csak egy nap a világ, az egész közönség állva énekelte. Azután leült. A világvégét senki se vette komolyan.

Kint az utcán egy ideig még németül szóltak a dalok. Igaz, hogy már nem olyan fékevesztetten. Valami odakint is megváltozott. Der eine kommt, der and’re geht – búgták a dívák. Bizony. És Frag nicht, warum ich weine… ne kérdezd, ugye, hogy miért sírok.

Kérdezgetni akkor már nem volt ajánlatos.

*

A háború átcsapott fölöttünk. Minden úgy történt, ahogy jósolták a menetdalok. Wir gehen auseinander. Dachauba, Szibériába. Morgen küss ich ein ander. Egy négert vagy egy oroszt. Pusztaság-marad majda-nagyviharután! – énekelte a Gellért pincéjében Bánk Tomi.

Azután váratlanul visszatért a tavasz. Persze nem mindenkinek. Azok, akik a latroknak is játszottak, fegyházban várták, hogy felelősségre vonja őket az új hatalom.

Az én számból közben már kiszerelték a vasabroncsokat. Szegény anyámnak már senki sem tette a szépet, bakancsot viselt és félmázsás télikabátot, lópokrócból, hogy le ne vegyék az oroszok.

Bejárt a gyűjtőfogházba Liliékhez, sós bucit vitt neki, és szállította a felmentő, rehabilitációs nyilatkozatokat.

Hiába, természetesen. A népbíróság hazaáruló, népellenes bűnösöknek nyilvánította a társulatot. Werth Henrik vezérkari főnök és társai mindennemű vagyonát elkobozták, inkluzíve Muráti Lili Logodi utca 57. szám alatti lakását, és hát, mondanom se kell, a Paulay Ede utcai színpadot. A művésznő háborús uszításért hatévi börtönbüntetést kapott.

Anya egyik ilyen útján a már említett télikabát is a gyűjtőben maradt. Emlékszem, valamikor húsz évvel később megpróbáltam felkeresni Lilikét, aki akkoriban a madridi rádiónál dolgozott. Elfelejtette volna anyámat? Nem ért rá? Nem fogadott.

*

De ne siessünk. Nem csak egy nap a világ! Annak idején, a háború végén, mi is a túlélőkkel takarítottuk a romokat. Tavasz volt, mint a nóta ígérte. Wieder Mai… Tavasz és hullaszag.

Az asszonyok ismét énekeltek. Nem zavarta őket, hogy a jancsiszöges kisbakancsokat elemésztették a haláltáborok. Igaz, hogy most már nem a reménytelen szerelemről szóltak a dalok. Zúgva szálltak, mint a győzelmi zászló. Citrompótló, szódabikarbóna! Makovényi doktor lengő ősz szakállal batyuzott.

Így ért véget ez a nagy musical. Ma már csak a madarak énekelnek. Ők viszont most is, még mindig ugyanazt.

Rám is úgy néznek, mint a hülyére, ha eszembe jut ez az évad, és – bom-benauf En-ge-land! – fékevesztetten dalolok.

Nyitólap