|
Döbrentei
Kornél
Tartsd
meg a sziklát
A Pesti Srácok emlékére
Termékeny idődből
végleg kifutsz,
marasszon az, amellyel elűzni akarnak,
rettentsd vissza hulltában a sziklát, öngörgető magyar
Sziszifusz,
tartsad meg mozdíthatatlan alapnak,
mert benned bizonyosságot álmodik az Isten,
körbenéz, s ha itt nincs, véli: sehol sincsen
– ó, ez az Ararát – szegény
Isten-remény!
Olyan kő ez, sorshoz csikorítva lobban,
és akkor lendíts elveszejtőidre gyehennatüzet,
olyan iramban, ahogy a szíved dobban,
és viszolyogj attól, aki baljós tenyérrel kifizet.
Sátán és a Teremtő egy sima arcban igazul:
az Istent feleljed válaszul,
és azt is, a bűnhődésből már elég,
a Keresztfa is elüszkül, de hamuval győzi még,
csordulásig urnákba, fejünkre visszahullva
ki az, aki a velünk történtekért vezekelni mászna-csúszna?
Az Ige a testből
kilépett,
sebünk elidegenítve mások zsebévé mélyedt,
most aztán előre, ha kell, önámítón is,
a hátra már végzetes, abszurd finis,
a fölfele is csak úgy, ha bitón?
S ha valaki fényességesen, méltón
mégis, csak azért is fölér,
mennylépő lábát lerángatni van kötél?
Hol az önérzet?
Régi torlaszokon, hej, de kivérzett;
betonszarkofágba aszalt a jövő,
és nincsen felszedni már utcakő?
Amelyről fölmagaslik egy-egy szabadság-suhanc,
lélekzetneszük, mint mikor Te, angyal, a csöndön átsuhansz;
romolhatatlanok, testük gondolatokból s balzsamos illatokból
épitett,
roncsolhatatlan szépség, múlhatatlanabb, mint szent Bernadett,
úgy terebélyülnek ki a sivár időből, mint az akácok,
a Pesti Srácok,
és hogy voltak, mindent megtelít, szétfeszít,
de nem úgy, miként az üresség a lék széleit!
Ma is néhány büszke gerinc, kit törés-zúzás bénává le
nem ront,
azzal lázad, hogy egészséges magot ont,
a zászlók petyhüdten darvadoznak, a glóriás lyukon át
hiába süvít, ritkán érezzük a megtisztulás huzatát,
magyarok, országon innen és túl lakók,
már a temetők sem hadrafoghatók?
Még a halottak napi sírok is elföldelhetetlen, kitüremkedő
bünök,
téli túlélésre vágyó, lánghegyű, gyertyatüskés sünök,
mert belül is eltemettétek
sorsát, játszótéri sírját a szabadság megannyi
gyermekének,
már nem számít, hova úsztak a kis kopjafák,
pedig egyszer a lelkiismerethiányt is karóba húzhatják,
világra sem jöhetnek az új hősök, egy országmegtartó béke
nagyjai,
foganásuk helyén jelszó eredt meg: zabálj, fogyasztani;
hiába szerelem, ima, hit, mely erősebb volt, mint akár
tíz orosz tankhadosztály;
a barikád, a Magyar Golgota fia
legyőzött téged, Krasznaja Armija.
Ó, hogyan égtek azok a harckocsironcsok, de fáj máig,
hogy a zsíros arcú pecsenyesütők képe minduntalan
felviláglik.
Vajon miért engeded,
elvegyék, meghamisítsák egyetlen megtartó ünneped,
miért, hogy végre kiszabadulva,
vágtákra széles mezők helyett folyvást rabomobilba,
miért, hogy nem pengethetsz napsugarak felhúrozta gitárt,
kezed mindig ökölben, karod sosem ölelésre kitárt,
miért, hogy léted nem bevallható szent kaland, de
börtönhipis,
örök motozás; mi kell, ne csak ébredj, hidd is,
maradt erő, majd mozdulnak nemzedékek,
termékenyítő elszántsággal, mint a szántóföldi
munkagépek,
kétségeden emeljen felül a kondulásig megérlelt,
a legcsekélyebb, mégis tán a legnagyobb történelmi
elégtételt,
Nándorfehérvár óta messzehangzó,
vérünkkel felhizlalt, déli harangszó.
2006. október
