Bodor Béla

Székely Magda Turczit olvas

Turczi István legszebb versei Székely Magda válogatásában

A Belvárosi Kiadó, Mezei Andrásnak a C·E·T folyóirattal párhuzamosan vezetett vállalkozása immár több mint egy évtizede adja ki magyar költők új, válogatott vagy „legszebb” verseit, neves irodalmárok szerkesztésében. A könyvek jórészt francia 5-ös formátumúak, kötésük és papírjuk kitűnő, küllemük puritánul elegáns, alig tudnék még egy olyan műhelyt mondani, ahonnan sorra ilyen szép verseskötetek kerülnek ki. Hadd írjam ide, hogy a könyveket és a borítót Mezei Gábor tervezi. Tehetséggel és jó ízléssel. Hasonló kiadványtípusa volt a kiadónak a 21 vers sorozat, melyben szintén válogatásokat tett közzé, Bari Károlytól, Határ Győzőtől, Tóth Judittól és másoktól. A kiadó verseskönyv-sorozataiban eddig publikált alkotók névsora vélhetőleg Mezei András ízlését tükrözi, mert egyéb meghatározó alapelvet nem sikerült felismernem benne, legfeljebb annyit, hogy az avantgardisták és népi(es)ek közé sorolható költő nincs köztük. Ez persze nem minősítés, csak elgondolkodtam, hogy mi lehet a közös például Lakatos Istvánban, Tóth Krisztinában és Mózsi Ferencben, és arra jutottam, hogy semmi, azon túl, hogy a kiadó bizonyára kedveli a dolgaikat. Nincs egy rossz szavam sem, teljesen rendben van ez így.

Még mindig az adatoknál maradva: Turczi István huszonegy év alatt a tizenkettedik verseskötetét adja ki, és ezen belül a „legszebb…” már a harmadik válogatás. Két éve megjelent (szintén válogatott verseket, de bővebb anyagot tartalmazó) könyve kapcsán írtam: sorra megjelent verseskötetei közül egyik sem került reflektorfénybe, és a kritika is inkább csak nyugtázta meglétüket. Olvasatuk megalkotásának útjaira-módjaira történő javaslatok nemigen hangzottak el. Azóta történt egy-két kísérlet. A legfontosabb gesztusnak azonban a jeles költőtársét, Székely Magdáét tartom, aki idejét, figyelmét, nyúlfarknyi fülszövegét és nevét adta ehhez a válogatáshoz. Talán az is a leghelyesebb, ha az ő gondolataitól indulunk.

„Turczi István lírája nyitott az empirikus tapasztalatokra. A külvilág tárgyait s a lélek, az indulatok belső tartalmait visszafogottan jeleníti meg, a fogható konkrétumok síkján. Alig érhető tetten, hogyan csap ki a szöveg mögöttes közegéből a mégis, a tévedhetetlenül egyéni mondandó” – írja a költőnő. Ez eddig nem sokkal jelent többet, mint hogy Turczi tárgyias lírát művel. De így folytatja: „Kifejezésmódja modern és hagyományos egyben, párhuzamos nyelvi formációk szikráztatják fel az írói szándékot.” Ez már meglehetősen rejtélyes állítás, mert nem tudjuk, hogy milyenek ezek a bizonyos párhuzamos nyelvi formációk. Ugyanakkor vegyük észre, hogy Székely Magda legalább háromfajta paralelizmust figyel meg Turczinál: a külvilág tárgyainak és a belső indulatoknak, nyilván empirikus és lelki tapasztalatok tartalmainak a megjelenítését, az egyben modern és hagyományos kifejezésmódot, és ezeket a bizonyos párhuzamos nyelvi formációkat. Úgy látom, hogy Székely Magda valami nagyon fontos sajátosságot ragadott meg Turczi költészetében. Az állandósult közöttben épül ez a líra, szervező elve az egyensúlyra törekvés, egy olyan verscentrum kialakítása, melyhez a szöveg kibontakozása során újabb és újabb asszociációs tartományokat lehet csatolni. Valahogy úgy tudnám leírni, hogy a versnek van egy tematikus tartománya és egy „balance”-tartománya. Ha a tematikus centrumban egy rémült hajléktalan leírását találjuk, akkor az egyensúlyi szférában tömbszerű idomok, légies jelenségek és a konszolidált családi élet jelzései, ott lefelé stilizált riportázsfordulatok, itt emelkedett metaforák lesznek a meghatározók. A kétféle motivika mozaikszerűen illeszkedik. Ez a versalakító gyakorlat persze könnyen változhat önjáróvá, bőbeszédűen önismétlővé. Ezt Turczi refrénes rövidre zárásokkal, keretes szerkezeti megoldásokkal vagy zárópoénnal igyekszik korlátozni.

Tematikusan több nagy egységbe sorolhatók a kötet versei, és ez részlegesen le is fedi Turczi költészetének egészét. Erre mindjárt visszatérek, de előbb a hiányokra kell kitérnem. Feltűnően hiányzik a válogatásból két verstípus: a „kemény” erotikus témájú hosszúversek sora, melyek legtöbbje a Hosszú versek éjszakája kötetben jelent meg, és azok a látomásos-vallomásos, részben szintén hosszabb darabok, melyeket egyfajta nyelvkritikus attitűd jellemez, tehát a mondattani szerkezetek fragmentálása, a fiktív sorhatárok feltüntetése sor közben vagy éppen a sor végén, illetve a sortöréssel szétvágott szavak. Utóbbi eljárással készült korábban a Platón úr vacsorája, ami itt egységesen hétsoros blokkokba tördelve olvasható, balra zárt és egész szavakkal végződő sorokban. Így elmaradnak a nyelv spontán játékai, mint az ilyen elválasztások: „ostobas / ágnak tűnik”, vagy „minden ős / szel újra meghalnék”, és a szöveg kétségbeesett logocentrizmusa bölcselkedő rezignációvá szimplifikálódik. A fiktív sorhatárokat /-jellel ábrázoló tördelést alkalmazta Az első borotválkozás – Szentjóbi Szabó László olvasása közben című versében, amit szívesen láttam volna ebben a szűkebb válogatásban is, mert a borotvától való félelem és a sorok elmetszése izgalmas dialógusba vonja a költő ösztönvilágát magával az írással, és mindezt az irodalomtörténeti hagyomány erőterében műveli. Persze ettől még lehetne rossz, de itt a kísérlet sikerült. Szintén nincsenek a válogatásban a beatirodalomra emlékeztető szövegek, mint a John Lennon leül a 25. utca újságosbódéja elé és így szól és a Gregory Corsót megszólító Az utolsó gengszter vagy az Amerikai akció és az Egy videovers elemei típusába tartozó nagyobb lélegzetű, de nyelvileg töredékes, gyakran az írásjelek használatának mellőzésével készült kompozíciók. Vagyis Székely Magda igényes válogatása egyúttal a szövegtípusok radikális szűkítését is jelentette ebben az esetben.

A tematikus repertoár viszont, ahogy említettem, eleve nem nagyon szerteágazó. Meglehetős bőséggel számol be Turczi izraeli élményeiről (ezek a versek ebben a kötetben különösen nagy súlyt kaptak, az első ciklus java részét ezek alkotják), aztán klasszikus irodalmi élményekre reagáló darabok következnek – kvaterkázás Homérosszal, Platónnal és másokkal, illetve megrendült tisztelgés a költőelődök előtt –, majd (szoft)erotikus és szerelmi tárgyú darabok (érdekes, hogy a családi témájú, így a fiának címzett szövegek is megelőzik ezeket), egy önálló, figyelemre méltóan egyenletes darabokból építkező ciklus, a Most már mindig így – lélegezni mélyen, ki-be, egytől húszig következik, és végül a költő-kortársaknak küldött sms-üzenetekből készült (túlságosan is) bő válogatás zárja a kötetet. (Persze megértem az összeállító szempontjait, hiszen az sms-vers mint – nota bene: Turczi kitalálta – műfaj olyan, hogy ha kevés van belőle, eleve jelentéktelenebbnek látszik annál, mint amilyen valójában. A terjedelmin kívül más szempontok kevéssé kötik össze ezeket az apróságokat. Van köztük szép, erős, összefogott darab, mint a Keszthelyi Rezsőnek vagy az Utassy Józsefnek címzett üzenet, de a legtöbb rögtönzöttnek, alkalminak vagy egyszerűen felejthetőnek tűnik.)

Határozottan rosszallom, hogy a költőnő a Vers FC: a kezdő tizenegy című terjengős tréfát választotta a kötet nyitó versének. A verstanilag Troppauer Hümért idéző futball-allegória a lehető legkevésbé alkalmas arra, hogy bevezesse a (mint említettem) meglehetősen egységes intonációjú összeállítást, a Vas Istvánt és Pilinszkyt megidéző darabokat, a tragikus és megrendült Izrael-verseket. Nem mintha Turczi versei általában humortalanok lennének, vagy idegen lenne tőlük a játékosság. Az elidegenítő irónia azonban, a távolságtartás a szöveg beszédével és főként beszélőjével, ami az efféle lefokozó attitűddel humorizáló beszédfajták alapvető adottsága, egyáltalán nem sajátja, és ha olykor kísérletezik ilyesmivel, az többnyire gyenge eredményhez vezet. Turczi versbeszéde közvetlen, gyakran személyesen tapasztalt jelenségekről, ha másról nem, saját képzelete vagy érzékelése által teremtett dolgokról igyekszik beszámolni. Azt hiszem, voltaképpen ez a tétje, célja és értelme annak, hogy költészettel foglalkozik. „Írja, mi bőrén éget”, ahogy Gittai István mondja.

Valóságos motívumkatalógusnak tekinthető a Jeruzsálemi tűz című vers. Indításában szerepelnek azok az egzotikus és érzéki toposzok, melyekből Turczi költészetének leginkább eleven motívumait szerkeszti: „A jeruzsálemi fák alatt függőleges az árnyék / kígyóvedléskor pihennek a zarándokok / a remény kihűlt kezeket melenget / szem kicsorbul a nagy fényességben / a köveket sivatagi vihar kormozza / és a levegőben harapható az illat / a táj pozdorjái mint dermedt homokszemek / csikorognak a szűnni nem akaró szélben”. Érdekes megfigyelni, ahogy sorra megérinti az olvasó érzékeit: látását, taktilis és hőérzetét, ízlelését, szaglását és hallását. Az említett egyensúlyelv érvényesül abban, ahogy először az érzékelés hiányát jeleníti meg – a pihenést, az árnyékot mint a fény hiányát, a kihűlt kezekben a melegség hiányát, a homokszemek dermedtségét stb. –, és csak azután a nagy fényességet, meleget, a homokszemek csikorgását, és így tovább. Az egzotikus hangulatot a helynevekkel – Jeruzsálem, később Haifa, Holt-tenger – és a különleges helyszínek, jelenségek, figurák (sivatag, kígyóvedlés, zarándokok) megnevezésével éri el. Érdekes, hogy éppen az útleírásszerű magyarázó mozzanatok kerülése teszi igazán élményszerűvé a leírást. A kígyóvedléskor kifejezés mintegy időhatározóként funkcionál, ami a várakozó zarándokokkal, a csikorgó sivatagi széllel és a tűző nappal együtt meghatározatlan és érthetetlen fenyegetést jelenít meg; a veszély forrása valami ősi, természeti és talán átkos hatalom lehet. A vedlő kígyó már magában véve is roppant összetett fenyegetés, konkrét, babonás és bibliai (Talmud-beli) egyszerre, pogány bölcsesség-, gnosztikus teljesség- és zsidó-keresztény sátánszimbólum. Innen lépünk tovább a konkrétumok felé: „a pánik innen áttekinthetetlen / a Holt-tenger tehetetlenül sárga / akár reggel az égen megrekedt csillagok”. A pánik értelmezés nélkül marad, a tájleírás azonban hasonlat voltában minden kozmikus baljóslat ellenére megnyugtatóan költői. (A homokszemek előtt álló mint szócska valószínűleg nem hasonlító funkciót tölt be. Én úgy értem, hogy a táj pozdorjái dermedt homokszemek alakjában csikorognak. A táj nem más, mint kő és föld, aminek a zúzaléka, pozdorjája maga a homok.) A vers folytatása egyre képibb és egyre érthetetlenebb: „Haifánál a horizont megszakad / s a tengerbe gubózva / túl a kalandövezeten torlódik tovább / szabad szemmel láthatatlanul / semmiség egy nap az éjszakához képest / a földeken kopár cső a dobverés / s a liget helyén egy szakállas vándor / háta mögött a halállal megbabonázva áll”. Képin nem azt értem, hogy egyre plasztikusabb, éppen ellenkezőleg: egyre inkább nyelvi képek ezek. A horizont megszakad kifejezés nyilván kihunyt metafora. A szabad szemmel láthatatlan megint csak nem vehető szó szerint, hiszen a megjelölt objektumok (Holt-tenger–Jeruzsálem–Haifa) távolsága több mint száz kilométer, tehát nyilván beláthatatlan. Újabb szó csatlakozik a pánikhoz: a kalandövezet. Ezt sem értelmezi a költő. A földeken kopár cső a dobverés azonban fordulópont a szövegben. A rafináltan összetett metafora–metonímia-bokor az értelmezhetetlen veszélyszavakhoz kapcsolódva a polgárháború képeit foglalja össze. A cső a földeken akár elszáradt kukoricacső is lehetne, ami a zörgős szárhoz ütődve dobol, mégis inkább sorozatlövő fegyver csöve, melyből pergő dobolással pattognak a lövedékek; vagy vascső, amelynek az ütögetésével a környékbelieket lehet riadóztatni. A liget helye szintén ehhez a kifejezéssorozathoz kapcsolódik, hiszen nyilván leégett vagy másképp elpusztult facsoport, esetleg gyümölcsös üres helyéről van szó. A szakállas vándor alakja Krisztust vagy a prófétákat idézi, illetve a vers elején említett zarándokokat. A vers ezzel a három sorral zárul: „arctávolban a tűz alázata / minden leégett fűszál / Isten szívébe újabb tőrdöfés”. Vagyis a történések csakugyan konkretizálódtak: a Biblia földjén folyó harcokról van szó, melyek során talán egy mezőgazdasági terület égett le éppen, amit a költő Istent megbántó bűnként bélyegez meg, ugyanakkor politikai értelemben nem vált konkréttá a költemény. Vagyis Turczi egyrészt nem zárja rövidre verse képi és fantasztikus világát, mint az „üzenetet” hordozó nyelvi-költői csomagolást, hanem csak kivezet a gyermekien megcsodált tájból néhány aktuális közéleti szálat; másrészt a zárlat kissé bombasztikus záró képével határozottan vet véget a balance-játéknak.

Székely Magda írja Turcziról a fülszövegben: „A mai világ minden problémája érdekli és érinti egész személyiségét. Jelen vannak költészetében a történelem eseményei is.” A leginkább közvetlen formában ez a szeptember 11-i támadás alkalmából írott publicisztikakölteményben jelenik meg, amit a költőnő megint csak kihagyott. Ugyanakkor a Jeruzsálemi tűzben jól látszik ennek az érdeklődésnek az áttételesebb formája. Ez gyakoribb is, jellemzőbb is Turczinál. Az Azokra gondolok, melyben a tematizált társadalmi problémát, a hajléktalanlét fenyegetettségét konkrétan láttatja – jelenetező drámaisággal, részvétteli indulattal –, majdhogynem magában áll az életműben. Igaz, a Mementó magyar holokausztot megelevenítő ódai pátosza is meglehetősen ritka. A „napjaink problémái”-tematika jellemzően a személyes (úti) élményekből bomlik ki, és éppen az ebből adódó spontaneitás menti meg ezeket a verseket attól, hogy kötelező gyakorlatokat lássunk bennük (Térképek, legendák; Karácsony Jeruzsálemben; Egy év). A tizenkét vers kívül és belül, időszámításom szerint alcímet viselő sorozat kapcsán megjegyzem, hogy (számítógépes szövegszerkesztés ide vagy oda) nem ártana, ha elolvasná valaki a levonatot. A „versnaptár” hatodik versében minden eddigi kiadásban ez szerepel: „közelednek a pergamen-arcú, törékeny / ünnepelt”. Gondolom, melléütésről lehet szó, amit ideje lenne kijavítani. Ugyanitt a tizedik vers ezzel a nagy ívű gondolattal zárul: „ott éjjel vannak a leghosszabb éjjelek”. Tekintve, hogy az éjjelek világszerte éjszakára esnek, gyanítani lehet, hogy itt is valami elírás történhetett.

Továbbá, ha már az ellenvetéseknél tartunk: Turczi általában rímtelen verseket ír, de nem mindig. Van néhány szép megoldása. Mint ez is: „Igazodni, azt nem, saját méretéhez, / annak, ki álmot, almot, / levegőt is egy másik életért vesz”. De ebből is érezni, hogy istenkísértő játék ez, ami talán nem mindig sikerül. Bizony, a rúzsa–húsa vagy a késztetést–bevetést rímpár már korántsem okoz felhőtlen élvezetet. És a szófacsarásokról is effélét lehet elmondani. A pályarabság vagy beéljük ennyivel szellemes és a maga helyén megvilágító erejű tömörítés. Ugyanezt nem lehet elmondani arról, hogy egy szerelmi konfessziót ezzel a meghökkentő vallomással zár le: „mióta téged ismerlek azt sem bánom / hogy életem úgyszólván egyetlen hímvesszőfutás” (Vadul mint azon az éjjelen), és hasonlót érzek akkor is, amikor a Vamp című darabban így fakad ki: „Megőrjít ez a nő / nélküle mégis fél-ember vagyok, fél-fi”. Ez így piszit butuszka.

Ahogy említettem, Turczi kedvelt témája az erotika, és terjedelmesebb költeményeiben annak keményebb, közvetlenebb változataitól sem idegenkedik. Talán a Venus Vulgivaga volt ezek közül a leginkább emlékezetes. (Már nem is mondom, hogy ebbe a kötetbe Székely Magda nem válogatta be. Szókimondása, naturalizmusa – legyünk igazságosak: helyenkénti terjengőssége – zavarhatta az ízlését.) A rövidebb darabokban kevésbé bontakozik ki Turczi nyelvteremtő kedve – úgy látszik, nagyobb gondolati ívre van szüksége, hogy eljusson azokig a beszédhelyzetekig, melyekben a magyar nyelv inkább elhallgat. Erre az elhallgatásra is találunk (persze ironikus-nyelvkritikus) példát – már a vers címe is az, hogy Ezt a nőt nagyon. Úgy írja le azt az áramütésre emlékeztető pillanatot, amikor egy férfi és egy nő tekintete találkozik, és ebben a pillantásban minden megtörténik, ami csak később fog megtörténni (ha egyáltalán), hogy megpróbálja az iróniát és a szenvedély emelkedettségét összehangolni egyfajta tárgyiassággal-tárgyilagossággal. Ehhez olykor azt a meglepő, távoli hangulati tartományokat egy gondolatba összerántó technikát alkalmazza, amit a szélesen értett avantgárd költőitől ismerünk. Főleg Ladik Katalint vagy Tolnai Ottót idézi fel az emlékezetemben, de olykor Hernádi Gyula, az Isten a konyhában vérzik költője is eszembe jut. Olyan sorokra gondolok, mint „Egyérintőt játszik a tekintet”, „Szemében szabadalmazott gyönyör” vagy „Végre hurkolódik a két tekintet”. Ehhez kapcsolódnak olyan nehezen értelmezhető, de láttató erejű megfogalmazások, mint „A szándék / tiszta üvegén átvilágító hellénarc”; ironikus leírások: „Ring a csípő, feszes és eltökélt, túl megannyi / terheléspróbán, szezonális viszontagságokon. Tériszonyom / kedves tájéka szűk farmerszoknyába zárva.” Vagy olyan, a kelleténél kissé nagyobbat ívelő és kisebbet puffanó kitörések, mint „A pillanat közös / erőterében fehéren izzó lényeg”. A nyelvi sajátosság, az igék igencsak szűkmarkú adagolása ennyiből is érzékelhető, és talán az is kitetszik a szemelvényekből, hogy ez az eljárás nem igazán nevezhető nyelvkritikus gesztusnak – formálisan kihagyásos a szerkezet, de valójában a gondolkodás gyorsabb tempóját érzékeltetni hivatott imitáció inkább. És az apró egyenetlenségek dacára a vers egészében izgalmas és magával ragadó.

Székely Magda Turczi-olvasata természetesen érdekes összeállításhoz vezetett, és nyilván a „legszebb versei” megnevezés is joggal használható: neki ezek tetszettek a legjobban. A legtöbbet mégis a két költő alkati különbségeiről mondja ez a kötet. Székely Magda, aki kevés szavú költő, munkáit végletes gonddal formálja-csiszolja és főként tömöríti, míg szinte egyetlen gesztusban, egyetlen képben tud megragadni valamit a világ roppant hidegéből és benne az emberi lét ethoszából – a spontán, eruptív és olykor bőbeszédűségre hajlamos Turczi önélet-reflexióit megpróbálta úgy válogatni és rendszerbe állítani, hogy keményebbeknek és koncentráltabbaknak látszódjanak. Ez bizonyos tekintetben – mint a (bármilyen szempontot konzekvensen érvényesítő) szigorú válogatások általában – jót is tett. Egészében mégis Gustav Theodor Fechner jutott eszembe róla, aki így ír Az angyalok összehasonlító anatómiája első fejezetében: „Megvizsgáltam az emberi alakot, és mint említettem, egyenetlenségek, dudorok és mélyedések olyan halmazára bukkantam benne, amelyben semmiféle formai egységet nem fedezhettem föl. Feltettem hát a kérdést önmagamnak, nem bontható-e ki ebből a testből valami tökéletesebb. Hozzáláttam, hogy az emberről lehántsam egyenetlenségeit és aszimmetrikus kinövéseit, és mikor elkészültem, mikor az utolsó bütyköt is, amely az emberi test formai egységét megbonthatta volna, eltávolítottam és kisimítottam, íme, egy tökéletes gömb állott előttem.” Bevallom, nem vágyom egy olyan mennyországba, melyet golyó angyalok népesítenek be. És Turczi költészetét is jobban kedvelem, ha kevésbé gondos válogatásban kapom kézhez. Bütykeivel és aszimmetrikus kinövéseivel együtt. (Belvárosi Könyvkiadó, 2006)

Nyitólap