|
Payer Imre
Ahogy
műanyag pántból
a végtelen
Ahogy műanyag
pántból a végtelen
eléd rajzolódik a járdára, és
ahogy szózörejből s közlekedés-
zúgásból a csend-közelen
eléd tűnik a pillanatra-jel
– így leszel egyedül.
Itt vagyok – motyogod magadnak.
Mint bárhol – ott.
Hiába
tárod
Hiába tárod ki
ajtód, mi benn
honol ott, nem otthon az.
Elégtelen, mint a test, testület, zajszenny.
Mint szivacs, olyan vagy. Az üledék,
mi kiszűrődik belőled. Az vagy.
Átereszti az időt, hangot,
köszönt tétován egy-egy kérdezőt.
Átlátszó,
mégis
áthatolhatatlan
Úgyis hiába
mondanám –
Átlátszó, mégis áthatolhatatlan,
réstelen fal övez téged. Talán
csak képzelt fal ez. Meghatározatlan.
Annál rosszabb... A szemed
nem tekint, hanem bujdokol
mögötte a látás, szétterül, s veled
vegyül a tárgyak rendjébe, míg torzan eltakar.
Mintha légüres térbe beszélnék –
Mondén mondatot és komolyat
– egyre megy. Unt utópiák, ósdi érmék,
így koppannak eléd e szavak. (Adat csak, nem ad.)
A fal, mely úgy idegen,
mint legszilárdabb önmagad,
mint megkövesült vágy idebenn,
mely odakinn hazugságba ragad.
Ütnék a szóval, de aztán mégse, nem –
Guggolsz a gondban, s merem,
akarom, hogy szétroncsoljalak, az úr
én legyek, s az igazságnak akart tévedést
mint tárgyat zárjam el, de a fal
szélére lépve megcsúszom én is, ott örvénylik és
sistereg, mi a szót szüli, nem tudjuk – velünk – mit akar.
