L. Simon László

Az utolsó út

Mátis Lívia, 1942–2006

Olyan ez a templom, mint egy kifordított épület. A nagy, tiszta felületek egy tekintélyes, erőt sugárzó ház befelé fordított, fehérre meszelt külső falai. Egy erőd, erős vár. A mi Istenünk. A mi Istenünk nem hagyott el bennünket, Líviát sem, mégis félelmetesen egyedül vagyok, csak Lajosnak az első sorból is kimagasló fejét látom, szerintem sír, de ezt csak elképzelem, mert nem látom az arcát, nem rázkódik a válla, nem hallani semmit, csak én sírnék, biztosan sírnék a helyében, nem tudnám tartani magamat. De Lajos erős ember, láthattam az utolsó pillanatban, ahogy az a hatalmas, szeretetből összerakott ember a tenyerében tartotta és simogatta a felesége lassan kihűlő kezét, nagypénteken, a Szabolcs utcai kórházban. Közben anyámra gondoltam, itt műtötték a szívét, egy kis fémtálcán vágták és toldozták a beteg szervet, amely most úgy ketyeg, mint nagyanyám régi faliórája. De működik, így ő még velünk lehet, hála az Istennek.

"Hogy van Lívia?" – kérdezte a gyerekeket ebédeltető feleségem, mikor hazaértem a kórházból, és én nem tudtam megszólalni, csak arra gondoltam, isteni kegyelem lesz, igen, az Isten azzal fogja kitüntetni őt, hogy nem engedi tovább szenvedni, hanem végtelen szeretetében éppen nagypénteken emeli magához, mert hogy Lívia útja felfelé vezet, az nem volt kérdéses. És így történt.

Olyan ez a templom, mint egy kifordított épület. Kívülabelül, mondják a gyerekeim a kifordítva felvett ruhára. Minden kifordult önmagából, mindennek más már a jelentése, mint régen volt, a mi korosztályunk (a harmincasoké) és a nálunk fiatalabbak már alig találnak stabil viszonyítási pontokat az életben, már azt is nehezen határozzuk meg, valami mihez képest lett rossz, erkölcstelen. Nekünk égető szükségünk van a nagy tudású, alázatos segítőkre, szellemi iránymutatást nyújtó emberekre. Nekem ilyen volt Lívia, tudom, hogy másoknak, a többségnek az ideális könyvkiadó, a hatalmas műveltségű szerkesztő, aki az irodalom szürke eminenciásaként egyengette sokak pályáját, de nekem az elmúlt öt év egyik iránytűje volt, akihez mindig bizalommal fordulhattam. Szinte valamennyi kényes irodalompolitikai, értelmiségi ügyben az ő tanácsát, véleményét kértem; ha az idősebb kollégák, pályatársak, művészek, politikusok, közéleti szereplők közül valakit nem ismertem, tőle kérdeztem meg, milyen ember, hogy viszonyuljak hozzá. Legyen szó akár az NKA-ról, kultúrafinanszírozásról, a hazai könyvkiadás állapotairól, ügynökügyekről, sok száz kérdésben segített nekem, s mindezt úgy, hogy nem kellett végighallgatnom ismétlődő anekdoták sorát. Érzékeny volt, kifinomult ízléssel megáldva, ugyanakkor okossága, műveltsége nekem tetsző pragmatizmussal és határozottsággal párosult.

Néha távolról figyeltem őt, szerettem, hogy mindig szoknyában járt, szerettem, ahogy őrizte a nőiség ősiségének még meglevő foszlányait, ahogy úgy vezetett, tartott kézben dolgokat, hogy mindig érzékelte azt a női és férfi szerepek közt egykor tisztán kivehető, ma már csak fel-felsejlő finom határvonalat, amit posztmodern kultúránk teljesen elmosott. Szerettem, ahogy Lajosról beszélt a távollétében, szerettem, ahogy szerette a férjét, s titokban arra vágytam, húsz év múlva engem is így szeressen a feleségem. Szerettem, ahogy Hetyén mosogatni láttam, s ahogy közben hátraszólt: "Lacikám, menj hátra Lajoshoz, és egyetek, igyatok!", csak azt nem szerettem, ahogy cigarettázott, ahogy mérgezte magát a kegyetlen füsttel; a cigit éppen úgy emelte a szájához, mint a gimnáziumi magyartanárnőm, aki még az órán is rágyújtott, ha már nem bírta az égető hiányt. Lajos ilyenkor gyakran perlekedett vele, mások előtt is, de azért kedvesemnek szólította. Lívia persze csak legyintett, bár tudta, igaza van az urának.

Olyan ez a templom, mint egy kifordított épület, tele olyanokkal, akik ebben a kifordított világban a falakon belül érzik jól magukat, akik Lívia miatt vannak itt, hallgatják Alexa Karcsi megrendítő beszédének pergő szavait, a lelkész gondolatait, akik el tudják képzelni a kislány Líviát, amint lenge, fehér ruhájában konfirmál, akik elmondanak egy néma miatyánkot, amíg Lajosék végső útjára kísérik hitvese földi hamvait. Olyanok vannak itt, akiket egymás mellé sodort a művészet szeretete, a tisztaság utáni vágy, és azok az ajándékba kapott kisebb-nagyobb emlékek, amik egy csodálatos, önzetlen asszonyhoz kötődnek.

Nyitólap