Tar Patrícia

Rott József:

Csaposok, cselédek, csavargók

Barbaricum Könyvműhely, 2004

"A nincstelenek, esendő lelkek emléke elenyészően csekély; ők állíthattak maguknak a legkevésbé emlékművet igaz vagy hazug szavakból, tettekből és kiérdemelt vagy elorzott javakból, vagyontárgyakból. Mindössze néhány meghökkentő képet és mulatságos történetet őriz róluk a közös emlékezet..." (Boldogság bolondja)

Rott József kötetének célja, hogy ezt a néhány képet és történetet megalkossa, illetve formába öntse, közvetítse, ellenszegülve a hagyományt mállasztó erőknek. A történetképzés tevékenysége most is a "nagy történet" fenntartásán munkálkodik, amely jelen esetben az alföldi, sárközi ember, közösség nagy története, saját nyelvével, szokásaival, babonáival és mozdulataival, s amely a történelmi keresztmetszet változásai ellenére valami állandó, ősi, mélyen a környezetből gyökerező és vele együtt lélegző. A történetalkotás és -mondás tulajdonképpen identitásképzés, legyen szó egy személyről, egy közösségről vagy egy népről: történetekben tükröződni, önmagunkat vagy más történetét elbeszélni újraalkotást, megértést is jelent, valami állandóságot, mely a hagyományt bomlasztó történelmi időkben különös erőt, megmaradást ad. Történetekben létezünk igazán, s a csaposok, cselédek, csavargók, kiknek élete és történetei főként a kocsmában találkoznak – hol a jó bortól "megízesedik a szó", legyen az a Gólyafészek, a Fügekaktusz vagy bármi más –, mely az egyik fő beszédhely, beszédhely a szó szerinti és a másodlagos jelentésben is. A kocsma az a tér, ahol a társalgást a jelenbéli események tárgyalása mellett főként az emlékezés szervezi, ahol együtt van múlt, jelen és jövő; s a történetek éppen e három sík egy jelentésben való megragadását hívják életre. Ezzel párhuzamosan egyrészt jellemzőek az egy család generációit nyomon követő elbeszélések, főként a hasonlóságok, analógiák kiemelésével, melyek a változó történelmi-politikai háttér előtt a folytonosságot látják és láttatják. A kötetnek másrészt fontos aspektusa a – kötet fikciója szerint – már megformált, kialakult történetekhez való folytonos viszszatérés ("adomázgatás"), ami a babonához, "mitológiához" való visszatérést is jelenti, és persze a nyelvhez, a nyelvhasználathoz, mely már önmagában megtartó erő. Az elsődleges elbeszélő és a szereplők nyelve is szorosan kötődik egy közösséghez, illetve nyelvi hagyományhoz: a kihagyásos, néhol balladai történetmondás, a közmondások, szólások sajátos ízei, a hiedelmek, babonák röpke "fellebbentései" vagy a beszélő nevek mind ebből táplálkoznak. "Az elbeszélés minden nehézségén akkor és most is a hagyomány lendít túl" – vallja Bánki Éva Esővárosának törekvésben rokon (hiszen a Bujdosók és Tormák történetét megragadni, megörökíteni kívánó) hőse, ki szintén egy narratív hagyományt próbál rávetíteni a jelen formátlan, mert még nem rögzített világára, így örökítve meg azt. Rott novellái, elbeszélései is hangsúlyozzák a "népi emlékezet" pozícióját, azt, hogy a beszélő egy közösség nyelvében osztozik: "azt mondják", "így beszélték", "úgy járta a szóbeszéd" – szövi át folyton a szövegeket, s a közös narratívára utal az is, hogy egy-egy történet több elbeszélő szavából szövődik össze.

 Az állandóság felmutatásával, a nyelvi hagyományban való megmaradással párhuzamosan a másodlagos elbeszélők általában az idősebbek közül kerülnek ki ("ám kótyagos és zavaros emlékeikre csupán annyiban támaszkodhatunk, amennyit habozás, hosszas vívódás vagy felcsillanó szemű, hirtelen felismerés révén visszaigazol belőle a többi fogatlan, nyammogóvá vált vénség"). Elsősorban ők őrzik, őrizhetik a kincses múltat, a babonás szólásokat, a nyelvet, mint a kötetzáró elbeszélésben a legidősebb Burkus ládájában a húsz rend gúnyáját: "Mennyit formálódott és formátlanodott a világ az utóbbi időkben! Csak ők maradtak, akik voltak. Elvásott gúnyájuk ugyanaz. Megteszi a pultig. Máshová?... Olykor temetésre, mert távozóban a régiek, valójában ők is elköszönőben, folytonos emlékezésben." (Húsz rend gúnya)

A történelmi változások, bár erős szűrőn át, közvetve jelennek meg a novellák hőseinek tudatában, szinte mindig ellenpólusát jelentik egy közösség, nyelv, hagyomány egységének. Az identitás történetei ezért az én és a történelem viszonyáról is szólnak, arról a feszültségről, melyet egy, a világról megfeledkezve élő zárt közösség a világ beavatkozásaként él meg, s ahol a történelem menete csupán az újságok és a televízió valósága: "S mintha az idő is patákon járna, úgy múlt fölöttük, hogy kopogása, ha eljutott is a fülükig, aligha vert visszhangot a koponyacsontjukban." A Magyar Királyi Államvasutak terjeszkedése sajátos bomlást idéz elő Karkuszék életében. Margitka szökése az építésvezetővel, Karkusz halála és a "hóvízeszű" testvérek uralma; az italok, ételek és állatok felemésztése és a mérgezés egy fájdalmas és groteszk mikszáthi fekete folt (A Fügekaktuszban az ördög). Jól példázza még ezt a zártságot, történelemfelfogást Lajka naiv belekeveredése egy 1956-os perbe, illetve ennek elmesélése (Isten és istráng); vagy a borbély konfliktusa egy olyan időben és idővel, mikor a hajvágások már a termelési szövetkezetek megbeszéléseihez igazodnak, és az emberek már nem emelnek kalapot a fotográfiákon (Megbocsátás).

Rott József hősei csaposok, csavargók, cselédek, a periféria emberei anynyiban, amennyiben sajátos zártság, elszigeteltség jellemző rájuk: "masszívak és mozdíthatatlanok, akár a marasztaló rög" – írja róluk Papp Endre. Nem változók, a politikai, történelmi alakulások úgy kísérik életüket, mint a borbélyüzlet (fiktív?) fotósorozata, háttérként. Nem-idomulók (erre csak nagyon keveseknek sikerült kibújni a bőrükből, fogalmaz Endre apó), de ahogy Zsizseri, az öröklő, majd örökségét elkocsmázó "boldogság bolondja" is érzi: "Mégis enyém a világ, gondolta, ha keveset markolok is belőle. Az enyém is." Rott József hősei olyanok, kiket felzaklat, ha kapcsolat létesül a világ és köztük, "méghozzá a világ jóvoltából", legyen az örökség, az 1956-os forradalom a pesti utcán vagy államosítás. És olyanok, akik szűkszavúságuk, röghözkötöttségük mellett mélyre zárt lelkivilágot, megrendítő és felemelő, nevettetően emberi és esendő történeteket tudhatnak magukénak. Rott József hőse az, aki örökségét a barátok és önmaga mulattatására költi, majd kamillagyűjtésre adná a fejét; az, aki macskáját dugja a megszökött anyanyúl helyére, s csodálkozik a pótlás sikertelenségén, hiszen "valamennyien Isten teremtményei vagyunk"; és az is, aki árvízben szerelmét menti annak beteg húga helyett, megteremtve ezzel saját tragédiáját. Irónia, humor és szeretet tükröződik a sárréti ember történeteiben, a beszélő nevű bátor Mérész, a mindig közbeszóló Bökfi, a sárga hajú Sáfrány vagy a földes szoba sötétjében élő "két részeges kódisféleség", Szotyákék életdarabjainak rögzítésében. "Mégis enyém a világ" – s az életnek, világnak e marginalizáltan, néha esőben és sárban vánszorogva és vonszolódva, néha mégis intenzíven, erővel, indulattal való megélése, élése különös történetekkel ajándékoz meg bennünket, és bár hangsúlyosan szociografikus kötetet sejtenénk az indításkor, a nyúlcsere, a gúnyaőrzés, a piacozás, az árvíz történetei elsősorban emberi történetek. Szánalmasan, viccesen vagy komikusan emberiek.

Rott József kötetének egységét tehát az emlékezés pozíciója teremti meg, és a szövegek visszatérő, rokon hősei, szereplői. Elmozdulás mégis érezhető a kötet második felében: a történetekre jobban jellemző a fikcióba, balladába, kedélyes-mesélősbe oldódás, illetve a kötet első részében érezhetőbb volt a narratív hagyomány, a nyelvhasználat és az ábrázolt világ közti távolság, feszültség, így teremtve meg a groteszk, tragikus hangulatot. A Fügekaktuszban az ördög, a Szotyákék vagy a Breccs inkább hiánytörténetek, periferikus emberi életeket mutatnak be. A kötetnyitó novella felütése is ezt erősíti, hiszen nem más az, mint a Nagy-Alföld mitológiájának, "hagyományának" változatos képekben való megragadása, a betyároktól a gémeskutakig, a kaszavásárlástól a Tisza "virágzásáig". Ez egyben problémafelvetés is: lehetséges-e a hagyományőrzés egy változó világban, nem vezet-e a mozdulatlanság életidegenséghez? Nem lesz-e értéktelen az őrzés, marad-e valami továbbörökíthető a hagyományból, nem porlik-e el, akárcsak a húsz rend gúnya? Hogyan viszonyul az élet – legyen az bármely történelmi valóság élete – a rajzolthoz, misztifikálthoz, fiktívhez, azaz a mitológiához, hagyományhoz?

Az emlékezés, történetalkotás és -mesélés létszükséglet. Emlékezni kell születésre és halálra, bölcsőre és temetésre. "A többi? Kászmálódás, vargabetű."