Hogy több lettem
Több lettem.
Van egy halálom,
két életem,
sőt. Három.
Vagyok hát majdnem minden.
Mondhatni,
mindenség az ingem.
Egy tenyérnyi szél,
mit bolygó-holland falka
ahogy-él-úgy-itél.
Emelkedem.
Én – mi a négyzeten,
köbön.
Velünk lép
kedves csütörtököm,
a mindig mondható.
Ó, kéznél van ő,
akár az altató.
Arcaim –
egy-egy emberöltőd –
ég fele lejtő
ujjlenyomatok.
Nyomukba érek,
egyre-felejtő,
másra-halandó –
aggodalomra
semmi de semmi
ok!
Már nem vagyok
Orient Expressz
(mondom... több lettem),
talán ha vicinális.
Káromkodni? Minek?
Nem kell a katedrális.
Angyalaim a küszöb alól
szivárognak,
mint a gáz.
Jövőnkben, mi félmúlt,
mind magáz.
Őrző-védő-?
Halál-?
Oly édesmindegy,
édes!
Miénk a pálya, udvar:
ha képtelen,
ha képes.
Epithalamium
– T-nek, ma –
Csomagolsz.
A helyszín: mondjuk, Velence.
Tükrödben nézlek. Vissza.
Gondoláid alól
téreid vizét fölissza.
Tudom (én ne tudnám?),
nincs alany.
Ez a tény-kedés
oly boldog-szó-talan.
Menni? Maradni?
Mindez: ars amandi.
Menj hát,
vagy maradj csak:
a kettő egy. Kibicsak-
lik tükröd fonákján
úgyis a nyelv.
Nem elég (ó, nem!)
mezsgyén hogy átemeld
feneklett gondoláid.
Vagy hogy áttűnj,
mondjuk,
addig az alkonyban ázó fáig.
S vissza, s megint
át.
Erre nem írtak melódiát,
ritmust, rendszert.
Inkább tanulni kéne,
mint anno a téli fákat
(nézd el, hogy áll e végi ragrím):
mondjuk, e parti-tengert.
