![]() |
Sturm László
Hajnali sötétben –
In memoriam
Tömörkény István
Nap Kiadó, 2005
A Nap Kiadó In memoriam és Emlékezet
sorozata az adott szerzőtől módjával, a róla szóló
irodalomból bőven válogatva hozza közel az egyes
életműveket az olvasóhoz. A körülbelül a félszázadik
könyvnél tartó sorozatok egyik utóbbi darabja –
kivételesen, de folytatást ígérően – olyan íróval
szembesít, akinek munkássága jócskán viszszanyúlik a XIX.
századba.
Tömörkény kismesterként van elkönyvelve. Írt
pedig legalább ötszáz (de talán ezer) oldalnyi remekmívű
novellát, amelyeket ráadásul egyvégtében olvasva sem ununk
meg, így aztán könnyű lenne őt újra (és újra)
fölfedezni. Elbeszélései az újságigényekhez igazodnak,
tárcaterjedelműek, átlagban négy-öt oldalasak,
ötszáz–ezer oldalra tehát száz–kétszáz kiemelkedő
alkotás fér. Ami viszont már nagymesteri norma. Nem a
beskatulyázás a fontos, a végleges értékelés folyamatos
felfüggesztése azonban jelzi, hogy a magyar irodalom egy máig
zavarba ejtő, sajátos alakjáról van szó. Másoknál is
keverednek a stílusok (Tömörkény esetében Baránszky-Jób az
impresszionizmus, Bori Imre a naturalizmus mellett érvel
meggyőzően), mások is használnak tájnyelvet, vagy
érvényesítik egymáshoz kapcsolódva a külső és a belső
nézőpontot. Tömörkény különlegessége inkább abban áll,
ahogyan a közegismeret szinte észrevétlenül irodalommá
válik. Maga az író is erre irányítja a figyelmünket: "A
sajátos észjárás, gondolkozás, cselekvés, szokások, a
külső nép beszédében szinte elrejtőzve élő régi magyar
szókincs [...] összekapaszkodásban a megváltozott és a
megváltozásában is folyton változó újfajta élet
küzdelmeivel: egy nagy darab láthatatlan tintatartó az, amibe
ha az események és életsorsok följegyzője beleüti a
tollát, mindig marad a toll hegyén valami."
Halálakor a Nyugat nagyságai is fejet
hajtanak előtte, pedig folyóiratukba sohasem írt. A –
részben talán a kegyelet is diktálta – teljes elismerést
Ady próbálja leszállítani egy szerinte reálisabb szintre:
"a megkomponálás művészete nem adatott meg neki, s minden
filozófiája mellett az egészen nagy író felelőssége.
Holott írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény
István, nagyon magyar, s annyira szegedi, hogy az már szinte
bosszantotta az embert. Ezt az irodalmi regionálizmust vetettem
valamikor a szemére." Itt röviden meg van fogalmazva mindaz a
kifogás, ami Tömörkény művészetét érni szokta.
A szakmai kifogások nem sokat nyomnak a
latban. Legtöbbször a szerkezet esendőségét kifogásolják:
Schöpflin egy 1909-es kritikájában "a stílusban néha
érezhető nehézkességet" teszi szóvá, Vas István a
tömörkényi irály kockázatát az érzelmesség és a
kedélyeskedés iránti hajlamban látja. Kétségtelen, hogy az
író néha beleesik ilyen hibákba, de művei nagy
tömege mentes tőlük, és az alkotó rangját az utóbbiak
jelölik ki. Egy szerkezeti sémára azonban ki kell térni,
mivel az a novellák túlnyomó többségét jellemzi. Az
elbeszélő általában maga viszi a szót, el-eltűnődik
különböző dolgokon, néprajzi jelenségeket ismertet, és
csak ezután – sokszor csupán az írás közepe táján –
bukkannak föl a tulajdonképpeni szereplők. Némelyek ezt
érezték eleve aránytalannak (talán Ady is?). Az olvasót
azonban nem zökkenti ki a látszólagos köntörfalazás, sőt,
becsalja a mű világába. Csűrös Miklós fedi föl a szerkezet
jelentését: azért a hosszú, töprengő bevezetés, és azért
marad a rákövetkező történet "csattanója" többnyire
hangsúlytalan, mert az elbeszélések mindig egy-egy
evidenciaszerű létigazságot elevenítenek föl egy észjárás
logikáját működtetve. (Közbevetőleg: vajon miért nem
szerepel Csűrös 2001-ben megjelent írása a kötetben?
Egyáltalán, 2000 utánról csak egyetlen szöveg van: ilyen
régen le lenne zárva a kézirat? Vagy az összeállító –
Lengyel András – nem találta elég érdekesnek az újabb
szakirodalmat?)
Az író regionalizmusa kétségtelen tény,
és nagy nyeresége Szegednek és környékének. De talán
akadálya az igazi nagyságnak? Egy táj, egy korszak és egy
társadalmi osztály (alapvetően a parasztság): nem szabja-e
mindez túl szűkösre a korlátokat? Ady azt sugallja, hogy a
kisvilágból nyert belátások nem alkalmasak arra, hogy
átfogják az egészet, fölemelkedjenek az egyetemesség
szintjére. A Hamvas Béla-i fogalmak segítségével talán úgy
fogalmazhatnánk meg ezt a kételyt, hogy Tömörkény egy
géniuszra figyel kizárólagosan, és ezért
problémátlanabbnak mutatja a világot – illetve ami itt
fontos belőle nekünk: a magyarságot –, mint amilyen az
valójában. Hiába tárja föl a részt, az egészre nem vihető
át az ebből nyert modell, mivel a magyarság épp a
különböző modellek ötvözése (vagy feszültsége?). Hamvas Öt
géniusza adhatja tehát az egyik kulcsot Ady már idézett
és most következő fejtegetéseihez: "A szegedi magyart
pedig, gondolom, érzem, s mondják, senki úgy nem látta és
rajzolta, mint Tömörkény István. Ebben szinte kártékonyan
nagy az ő művészete, mert a külföldi, sőt a tájékozatlan
városi magyar generális magyar típusnak fogadja el
Tömörkény szögedi embörét. Pedig a bretagne-i vagy
normandiai és a délfrancia franciák között van csak olyan
temperamentumi különbség, mint különböző vidéki magyarok
között." A regionalizmus tehát kétségtelenül vet föl a
nagyság lehetőségével kapcsolatos elvi kérdéseket,
legalábbis a magyarság viszonylatában. Másrészt a kérdésre
korántsem egyértelmű a válasz. Megint Csűröst érdemes
idézni a másfajta (?) megközelítés felvillantására: "A
gondolkodásmód, az ítélet- és fogalomalkotás mikéntje
érdekli, ennek kongeniális megfigyelője és
jegyzőkönyvírója; az észjárás pedig mindig helyhez
kötött, »regionális«, de tartalmaz egyetemes elemet is,
magyart, parasztit, emberit."
Mikor válik naggyá a regionális? Ha minden
régió egymás mellett tud fejlődni, és természetes
önkéntelenséggel alakul ki a harmóniájuk (illetve néhány
államférfi nagysága elég, hogy összehangolja őket)? Talán
ezt jelentette Krúdy számára az a "boldog Magyarország,
Mária országa", amelynek egyik utolsó képviselője szerinte
Tömörkény volt. Amikor az igazi író írogató úr lehetett,
az írás pedig úri passzió. A különböző "géniuszok"
egészséges kölcsönössége lehetővé tette, hogy az alkotó
megmaradjon a maga hagyományai körében, megelégedhessen a
természetesen adott és egész személyiségével elsajátított
közegben. A társadalmi-területi szétesés után már csak
mesterségesen kialakított nézőpontból lehet általános
áttekintéshez jutni, és ezzel elmúlt az úri
magátólértődőség kora is. Tömörkény korszakhatáron
élt, amikor valamennyire még eleven volt a hagyományos
egység, de már a bomlása is megkezdődött. Az író – és
nemzedéktársai – megítélését ez a határhelyzet teszi
billenékennyé: akik inkább az egységre figyelnek, azok
hajlamosak regionalizmusát közvetlen kapcsolatban látni az
egyetemességgel; akik viszont már a modernséget tekintik
uralkodónak, azok csak partikuláris értékként kezelik.
Jellemző, miként merül föl a Petőfivel való párhuzam
Krúdynál és – az elvi radikalizmusra fogékonyabb –
Adynál. A saját kisvilága és a nemzeti és emberiség
léptékű kérdések között könnyedén közlekedő költő
emblematikus alakja mint lehetséges párhuzam Adyt
gúnyolódásra készteti. Krúdy viszont megvilágítónak
tartja a hasonlatot: "Ki volt Tömörkény? A magyar Alföld
költője volt. Petőfi volt, de prózában írt."
Az Ady emlegette írói felelősséggel
éppúgy összefüggésbe hozható, mint
a szerkezettel és a regionalitással a Tömörkény-novellák
egy másik jellegzetessége. Többek között Ignotus,
Schöpflin, Baránszky-Jób László hangsúlyozza a művek
zsánerképszerűségét, rajzszerűségét. A közeg és a
kedély érzékeltetése, a leírás a lényegük, a történet
általában – Schöpflin szavaival – "apró, magában
teljesen jelentéktelen eset, de az író hajszálnyira
aprólékos megfigyelése és sajátszerű rajzoló módja
színt, súlyt és távlatot ad" neki. Németh G. Béla mindezt
a személyesség és személytelenség újragondolásaként
értelmezi, és úgy fejezi ki, hogy Tömörkény legjobb
műveiben a történetet fölváltja a történés. Úgy jön ide
a felelősség és a regionalitás, hogy a cselekmény
soványsága, a zsánerképjelleg többnyire együtt jár a
konfliktusok tompítottságával, hiányával, ami sokak
szemében a valóság megszépítésének, a problémák előtti
meghátrálásnak, a kisvilágba való begubózásnak tűnhet.
Pedig az író nem tér ki a tragikum elől sem. Inkább arról
van szó, hogy hősei – és az elbeszélő – az Ady és
Baránszky-Jób által felemlegetett fatalizmussal fogadják az
eseményeket, így a bennük rejlő tragikum vagy konfliktus nem
éleződik ki. Min alapul a sorsban való megnyugvás? Ez az
egyik meghatározó kérdése Tömörkény munkásságának. A
kötet írásai sokféle válaszlehetőséget pedzegetnek,
számos részletet tisztáznak – a legátfogóbbnak Lengyel
András Németh G. Béla tanulmányát tartja; én, ha
választani kéne, inkább Baránszky-Jóbnak adnám a pálmát
–, de az is kiderül, hogy az életmű mélységei még
egyáltalán nincsenek kimerítve. Mindenesetre számomra a
legmegfelelőbb kiindulásnak az látszik, ha a választ a
természeti és a közösségi életrend érzékelésmódjában
keressük.
A kötet írásai úgy vannak csoportosítva,
hogy a különböző részek az alkotói pálya egy-egy oldalát
tematizálják. Az életrajz, a környezet, majd azon belül az
emberi-írói közeg, a kultusz, az értelmezés és az irodalmi
kisugárzás, hatás kérdései állnak az egyes fejezetek
középpontjában, de ezek mögött kirajzolódik a
kiadástörténet, a korrajz és sok minden egyéb szempont is.
Nyilván mások némileg másképp válogattak volna, nem
érdemes ezen kötözködni. Egy esetben azonban nem fojthatom
vissza értetlenségemet: miért kellett helyet adni Sőtér
több mint tíz oldalt elfoglaló, teljesen érdektelen, csak
marxista frázisokat pufogtató 1952-es írásának? (Van tőle
egy későbbi is, az már áll a lábán.) A kommunista
Tömörkény-értékelés bemutatására, ha ez volt a cél,
elég lett volna egy-két oldal. Akadt volna pedig érdekes
szöveg az így megtakarított helyre, például a már fentebb
hiányolt legújabb szakirodalomból.
Érdekes szellemi egységet alkotnak Lengyel
András (a válogató) és Németh G. Béla írásai
(mindegyikük két-két szöveggel van jelen a kötetben). A
paraszti témához kapcsolódó képzettársításoktól
szeretnék megvédeni az életművet, a népies tárgyat mint a
polgári radikális szellemiség esetleges járulékát
mutatják be. Szerintük a jogállam, a polgári ethosz és a
szociális érzékenységgel működő liberalizmus a társadalmi
megoldás, ezért hamis a parasztság olyan fölértékelése,
amilyenre a kötetben Ignotus 1893-as kritikája ("Sokban
igazuk van azoknak, akik a magyar fajta erejét a magyar
parasztban látják, és ezért a – hogy Tömörkény szavával
éljek – parasztikus irány ápolása nálunk nemcsak
művészi, hanem nemzeti ügy is") és Sík Sándor 1943-as
esszéje ad példát ("A nép, amelyről Tömörkény ír, ma
újra minden eddiginél jobban irodalom és történelem
gyújtópontjában áll; mi lesz sorsa a közeljövőben, ezen
fordul a legjobbak szerint a magyarság élete vagy halála. Ma
Tömörkény írásai izgatóbban érdekesek, mint a legtöbb
kortárs írásai"). Németh és Lengyel a parasztságot nem
mint a társadalmi és nemzeti lét egyik meghatározóját
tekinti, hanem csak az egyetemes emberi lehetséges közegének.
Ez a közeg Németh szerint elsősorban "a mulandó egyén s a
tovább élő nem kettősségének" megragadására teremtett
alkalmat, Lengyel szerint pedig a szegények iránti általános
részvét konkrét megnyilatkozására. Kétségtelen, hogy
Tömörkény parasztábrázolása mögött nem állt olyan
aktivista társadalmi-nemzeti program, mint később a népi
íróké mögött, de a néprajz iránti elkötelezettsége
megengedi annak feltételezését, hogy talán ő is olyasfajta
paraszti polgárosodást tartott ideálisnak, amely az
őstermelői hagyományokat is át tudja menteni a modern iparba,
és amelyre meg is volt az esély például az alföldi
mezővárosokban. (Ezt a felfogást tudtommal a korban Herman
Ottó képviselte a legátgondoltabban.) Igaz, a társadalmi
remény mellett – és néha valószínűleg: helyett –
fel-felvillan a természetközeli paraszti életben valamiféle
társadalmonkívüliség, időtlenség esélye is.