Dagerrotípia
Végre rácsukódik
a pilla erre a szürkületre, itt marad
a katatón magány,
a próbálkozások: ma, persze, majd ma,
mindent, végleg.
Legalább ezt az áttetsző-finom házfalat
sikerült volna
megoldani, mint egy kötést: finoman
foszlik egy karcsú kéz
ujjai közt, kibomlik szemben a vakolat
rusztikussága:
a téglák sűrű, egymásba kötött
hálója
legyen málló szövet!
Marad a nagy tér, a megbillent tetők alatt
a végtelen-üres gyep.
Egy hajszáladon múlott ez a nap.
Szép elfajzás
Az üvegben némi plankton,
üledék, pár ázaléknyi alkohol –
szép elfajzás simít végig a lugason
lehulló, leprás levélkezével.
Legjobb lesz feledni ma is.
Oly mélyen, ahogy feledni tud csak
egynémely csacsogó, harmadnapos isten
a borral csobogó kőkutaknál.
Én vétkem, ha elfogy az áldozati bor,
enyém a szomjazó hiány,
megint enyém a másnap –
de a harmadik már a tiéd.
Ne pillants hátra, ha akarsz még
golyót a szemedbe.
Mint mikor
folyók redőit
hámozzák ügyeletes kezek
tépik fejtik a hámot fel
nem szaroznak
nem érzéstelenítenek
a terror orvosai
egyre több réteget
fel! fel! ti kések és szikék!
a szétfolyó
fájdalmat
teregetik széjjel:
lebenyegek a parton –
olyan ez nekem.
