![]() |
Czakó Gábor
Beavatás
A cenzúra
A modern demokrácia egyik alapelve a
szólás és a sajtó korlátozásának tilalma. A sajtó ugyanis
olyan eszköz, amellyel a nép egyrészt magát a
szólásszabadság jogát gyakorolja, másrészt – legalábbis
elvileg – közvetlenül ellenőrzi a három hatalmi ágat. Így
nőtt maga is hatalommá.
A sajtót nem ellenőrzi senki. Szabadságának
határai szinte megvonhatatlanok.
Vajon hol a határ a véleménynyilvánítás
és a rágalmazás között? Szabad-e megírni a lótolvajról
azt, hogy lótolvaj?
Hol a határ az újságíróban is meglévő
természetes emberi elfogultság és a nyílt pártszolgálat
között?
Meddig élhet a szólás szabadságával az a
sajtóvállalkozó, aki becstelenséget, pornót, szadizmust
árul újságba, filmszalagba csomagolva?
Vagy tizenöt éve az egyik szennylap
főszerkesztője nyíltan bejelentette, hogy ő nem aszerint
válogat a hírek között, hogy melyik igaz, melyik nem, hanem
aszerint, hogy melyik vonz több vevőt. Akinek nem tetszik,
menjen a bíróságra. A dolog addig működött, amíg az egyik
megrágalmazott nem a bíróságra ment, hanem a
szerkesztőségbe, és a főnököt dagadtra nem verte egy
söprűnyéllel.
*
A sajtó szabadságát elorozhatja-e a
néptől a tőke?
A hírek eladhatósága megelőzheti-e a
hírek igazságát? Mi az igazság? – tárják szét a kezüket
Pilátus utódai. A megalázottak és megrágalmazottak
segítségért kiáltanak, a Pilátus nézeteit vallók azzal
vádolják őket, hogy konzervatívok, diktatúrát akarnak, és
cenzúrát.
Egy igazán konzervatív bölcset, Ananda K.
Coomaraswamyt kérdezve azt a választ kapjuk, hogy "cenzúrát
gyakorolni csak egy tisztázott igazság elismerésére alapozott
és viszonylag egységes közösségen belül lehet, és csakis
egy olyan elit révén, amelynek hivatása pontosan az, hogy
ismerje a metafizikai igazságot (mert a tett és a cselekvés
vezérlő elveit egyedül onnan lehet levezetni); amely
lehetővé teszi, hogy a művészre, mint emberre, a kötelező
életvezetési törvényt kimondja."
Igazság és gazság közt csak a magasabb, a
metafizikai igazság birtokában tehetünk különbséget. Hanem
a modern demokrácia éppen a "magasabb igazság"
tagadásából jött létre. Magasabb igazság nevű hatalmi
ágat nem ismer, sőt, sokak által elismert "tisztázott
igazságot" sem. Olyan réteg vagy csoport sincs benne,
amelynek hivatása ilyesminek a kutatása és érvényesítése
volna. A papság? A szekularizált államban a vallás
magánügy, a pap szolgáltató iparos egy hobbicsoportban.
Hiába ismeri a metafizikai igazságot, a többi hobbicsoport
fütyül rá.
*
A magasabb igazság, mint cenzúraelv,
Coomaraswamy fölfogásában életvezetési törvényt,
életrendet jelent az alkotó számára, mert a mű – akarjuk,
nem akarjuk – életünk lenyomata. A művész és a közönség
közös életrendje teszi érthetővé a művet. Mondjuk, a
gótika szépségének élvezetét az Atlanti-óceántól a
Kárpátokig.
Ámde Gazdaságkor éppen a közöst utasítja
el. Csak egyént ismer el, egyéni érdeket, egyéni
értékválasztást. Ami közös, az is tagadás: valamennyi
egyed vetélytársa a többinek, mindenki igyekszik új
kultúrcikkel előrukkolni, amit a többiek nem ismernek, nem is
értenek. Külön piaci szakember, az esztéta, a
kultúrideológus foglalkozik a művek megmagyarázásával.
Ezért aztán – folytatjuk Coomaraswamyval
–: "Semmilyen törvényhozó testület által létrehozott
cenzúrától nem várható el, hogy a művész és a patrónus,
a gyártó és a fogyasztó közti feszültséget feloldja."
A cenzúra, ha volna, piacidegen hatalmi
tényező beavatkozása volna a versenybe.
*
A cenzor, aki kihúzza a versből a
gondolatot, vagy fügefalevelet rajzol a meztelen szoborra,
undorító alak. Undorító, mert alacsony elv vezérli, a
hazugság. Nem akarja, hogy kiderüljön az igazság. Írói
pályám negyven esztendeje egy darabom hétszeri betiltásával
kezdődött. Ámde akadt rá példa, hogy kicseleztem,
természetesen szerkesztői segédlettel. 1978-ban jelent meg
először Várkonyi krónika című regényem, benne ezek
a mondatok: "Ötvenhat október huszonnegyedike jutott
eszébe. Azon a napon Várkonyban is megtartották a
»fóradalmat«, mert összedűlt az állam. Ugyan előbb Pesten,
de Várkony mindössze órákkal szorult a főváros mögé a
világtörténelem versenyfutásában; a folyamat is
hasonlóképpen zajlott: odafönt elszakadt valamilyen
tartókötél, s mindaz, ami eddig rajta lógott, a földre
roskadt, leomlott az egész fölülről épített
»demókrácia«. A Fő téren szorongott a nép, és Nemzeti
Bizottságot választott, egyértelműen Éjszaky Pál
nélkül." Éjszaky Pál a regénybeli főbolsevik. Állítólag
a Kádár-korszakban ez volt az egyetlen könyv, amiben a
"fóradalom" szó nyomdafestéket láthatott, hiteles
szövegkörnyezetben. 2003-ban viszont veszítettem. Meghívtak a
Magyar Televízió egyik műsorába, hogy olvassak föl valamit,
ami szülőfalummal kapcsolatos. Ezt a decsi emlékekből írt
részletet választottam. A műsor lement – e mondatok
nélkül...
Szóval ma is létezik cenzúra. Bizony, a XIX.
századi kocavadász is irtogatja a veszélyes szavakat. De a mai
cenzor ravaszabb és aljasabb. Legismertebb neve a pénz. Lapot
bárki indíthat – ha van rá pár milliárdja, és ha a
milliárdosok érdekeit képviseli. Máskülönben nem kap
hirdetést, és tönkremegy. Ugyan ki látott olyan újságot
vagy tévét, ami szellőztetni merészelné a nagy hirdetők
disznóságait?
A mai cenzúra alapjában támadja az embert. A
kettős állampolgárságról szóló népszavazás idején írta
nekem egy erdélyi ismerős: "Magyarország immár nem
anyaország, hanem anyagország." Emlékszünk a
kampányra; az egyik fél azt mondta, testvéred zörget
odakünn, ereszd be. Ezzel szemben a másik azt tanácsolta, hogy
ne nyiss neki ajtót, mert kimegy a meleg; testvéred ételt
kér, száraz ruhát, s neked ez pénzedbe kerül. A mai cenzúra
tehát nem szavakat töröl, hanem lelkeket; megpróbálja
kihúzni belőlünk az érdek fölöttit, az emberit: a
szeretetet, a jóakaratot, az önzetlenséget.
*
A demokrácia őshazájában, Athénban a
népoktatás alaptantárgya a zene és a testnevelés volt, hogy
a gyerekek erősek, ügyesek és finom lelkűek legyenek. A
fölnőtteknek kötelező volt a színház – s általa az
erkölcs, a nemzeti kultúra, a hagyomány, a mitológia
ismerete.
"Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! /
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: / Nem félek. A kürt
harsogását, / A nyihogó paripák szökését // Bátran
vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda
dolgokat" – írta két századdal ezelőtt Berzsenyi a
magyarokhoz. Nemzeti lélek, sőt egyáltalán: lélek és szabad
nép? Korrekt az ilyesmi "politikailag"? A közoktatás nevű
cenzúrahatóság számítógépesíti az óvodákat, hogy a
kicsik ne játsszanak, ne énekeljenek, ne meséljenek, legyenek
minél előbb a virtuális világ foglyai. Az iskolákban
lépésről lépésre törli az athéni tárgyakat; a széptant,
a lélek- és szívképzést, a történelmet, a hazaszeretetet,
az erkölcstant – továbbá a számonkérést, hogy a tömeg a
többi tárgyat se tanulja meg. A tudatlanság és a
neveletlenség rabja legföljebb rossz lelkiismeretű szabados
lehet. Tudjuk az okot: túlnépesedettség. A földlakók kb.
80%-ának nincs helye az ipari civilizációban. Le kell
butítani, ki kell kapcsolni őket, nehogy rádöbbenjenek
helyzetükre, s föllázadjanak az ellen a pár tízezer
milliárdos ellen, akik a bolygó javait ellenőrzésük alá
vonták. Panem et circenses. Ez a cenzúra fő iránya: a
lelkek lerombolása.
*
Mint mondtuk, a cenzúra a hazugság
szolgája. Létezik pozitív alakzata is. Például a reklám:
rá akar szedni bennünket valamire. Nagymestere a kultúrpiaci
ideológus. Tom Wolfe Festett malaszt című könyvében
így nyilatkozik Hilton Kramer, a The New York Times
főkritikusa: "Ha nincs Elmélet, én festményt sem
látok." Az elméletet természetesen ő írja, aztán a
festő vászonra keni.
A pozitív cenzúra összefoglaló neve a
manipuláció. A manipuláció – tudjuk – a kezes bárány
elkészítése. A kereskedelmi sajtóban maguk az újságírók a
cenzorok, amikor devianciákat terjesztenek, zsiványokat,
tökfejeket, cédákat, fércműveket dicsérnek.
*
A lélekcenzúra merénylet a demokrácia és a
szabadság ellen; a barbivá alázott embernek fogalma sincs,
miről szavaz a fülkében. Pavlov kutyájaként a zsigereire
bocsátott ingercsapásokkal kormányozzák. Vajon kitörne-e a
parasztlázadás, ha a szórakoztatóiparból kitiltanák az
aljasságot? Nem tudom. De az biztos, hogy a világelfogyasztói
társadalom összeomlana, ha rádöbbennénk, hogy nem
konzumidiótának születtünk, hanem szabadnak. Istenképmási
méltóságot és felelősséget viselünk.
Deviantia normalis
Úton-útfélen tapasztalunk különös,
olykor őrületesnek látszó tombolásokat, fölvonulásokat,
közéleti képtelenségeket, röviden: látjuk a deviancia
diadalmenetének jeleit, ugyanakkor ismerjük a közös, a
Valóságban gyökerező emberi alapelveket, a becsületet, a
hűséget, a tudást, a felelősséget, a szeretetet. Nélkülük
képtelenek volnánk a beszédre; mert például a boldogító
igen kimondása helyett üvöltöznénk az oltár előtt, hogy:
Géza, kék az ég. Wilhelm Schmidt osztrák antropológus
fedezte föl a múlt században, s írta le Az Isten-hit keletkezése
című művében, hogy "a különböző helyeken
élő, egymástól embertani vonásaikban, szokásaikban,
szertartásaikban is eltérő népek meglepő kulturális,
erkölcsi és hitbéli azonosságot mutatnak".
Vagyis az emberiségnek egybevágó
tapasztalata van magas érték- és életrendező elvekről,
melyek a normális lét, sőt talán az élet fönnmaradásának
az előföltételei.
*
Nézzük, mit tartott a régi magyar ember
normálisnak!
Az 1525. év Luca-napján hagyta jóvá
II. Lajos királyunk Újlak város jogkönyvét. Ezt írta a
bevezetésben: "Tény, hogy az emberek természete hajlamos
a rosszra és a visszaélésre. Az ókor bölcsessége (mindent
bölcsen fölmérve) orvosolni akarta a bajt, és törvényeket
talált föl, amelyek az emberiség kötelességtudatát
fönntartják, és tisztes szorgalomra biztatják. Mert egyetlen
város vagy ország sem lehet szerencsés, ha a rend fölbomlik,
és a törvények megszűnnek. Illő tehát, hogy minden
városnak meglegyenek a saját jogai, intézményei és
törvényei, olyanok, amelyek a leginkább megfelelnek a
polgárok kívánságainak."
A kulcsszavak: kötelesség, szorgalom, jogok,
intézmények és a polgárok kívánságainak megfelelő
törvények. Jó tudnunk, hogy így gondolkodott az utolsó, még
a teljes ország fölött uralkodó magyar király! Egy év sem
telt el, amikor föláldozta életét hazájáért és népéért
a mohácsi csatában.
Vegyünk példát más kultúrkörből is, az
iszlám világból. A perzsa Nizámi Arúzi Szamarkandinak
érdekes könyve maradt fönn a XII. századból. Ritkaságok
gyűjteménye a címe. Többek közt arról szól, hogy mit
tekintettek normának a korábbi uralkodók: "Hajdanában a
királyok és méltóságok, miként a Pisdádiak, Kajánidák,
Szászánidák és a kalifák szüntelenül vetélkedtek
egymással, hogy ki szárnyalja túl a másikat igazságosságban
és kiválóságban." Ilyesféle kérdéseket tettek föl
egymásnak művelt követek útján: "Mi a szentség? Mi a
hit? Mi a jótékonyság? Mi a törvényes? Mi a tiltott? Mi a
helyes út, mi a mérték? Mi a könyörületesség? Mi az
igazság? Mi az erény?"
Képzeljük el az amerikai elnököt, az
oroszt, az angol, a magyar, a zsidó, a kínai kormányfőt,
amint ilyesmikről cserélnek eszmét, és fölül akarják
múlni a másikat igazságosságban és bölcsességben...
*
Hallottunk az előbb az Újlaki
Jogkönyv céljáról, most nézzük a részleteket: mit
tekintettek devianciának az újlaki polgárok, és milyen
törvényt hoztak ellene?
"Ha egy ember halála után vagyonát
fiaira és leányaira hagyta, s ha a fiú gonosz, züllött,
részeges, az atyai javak tékozlója, vagy szeretőket tart,
vagy a lány becstelen életmódot folytat, és befeketíti
szülei dicséretes hírét, magát prostitúcióra vagy
házasságtörésre adja, akkor az ilyen gyermek része nem rá,
hanem a tisztességes életű testvérekre és nővérekre
szálljon, ha pedig ilyenek nincsenek, akkor a tisztes életű
vérrokonok kapják meg ezeket a javakat (...) örökös
tulajdonként."
A 13. fejezetnek csak a címét idézem föl: "A
parázna feleség nem végrendelkezhet vagyonáról, hanem
mindene a férjére száll át."
Nem mellékes, hogy ezt a törvényt maguk az
újlaki polgárok alkották, évszázadokkal a demokrácia
föltalálása előtt! Szerintük tehát az számított
deviánsnak Újlakon, aki gonosz lett, züllött, részeges,
az atyai javak tékozlója, vagy szeretőket tartott, becstelen
életmódot folytatott, és befeketítette szülei dicséretes
hírét, magát prostitúcióra vagy házasságtörésre adta.
Mondhatjuk, hogy ez a fölfogás még
középkori. De a későbbi idők embere is hasonlóképpen
gondolkodott Európa-szerte. Például Angliában a XVII.
században hoztak törvényt az istenkáromlás tilalmáról, és
ez a mai napig érvényben van.
*
Az európai országokban a
házasságtörés sokáig súlyos devianciának számított.
Angliában az uralkodó a múlt század közepén sem fogadott
újraházasodottakat. Közismert tény, hogy a válások
elsődleges oka világszerte a hűtlenség. Nálunk a törvény,
az 1878. évi V. törvénycikk büntetni rendelte a
házasságtörést. A kérdéses 246. §-t joghallgatók
számára Doctor Deodatus így szedte hexameterbe: "A
házasságot ki töré – hogy itélet monda ki válást –
három hónapi fogházzal büntettetik érte. Eljárás indúl:
csak a sértett fél ha kivánja." Tehát a
házasságtörő a válást kimondó ítélet után még dutyival
is számolhatott. Maga a válás is kivételnek számított annak
idején. "1880-ban ezer fennálló házasságra 0,8 válás
esett." Ámde "1939-ben már 5,6, 2000-ben pedig 11,4".
Az emelkedés százhúsz év alatt tizennégyszeres. "2000-ben
ezer megkötött házassággal szemben 500 válást számolt a
Statisztikai Hivatal."
A száz év előtti újságok gyakorta írtak
közéleti emberek öngyilkosságáról; aki nem tudott
elszámolni a rábízott pénzekkel, súlyos hazugság vagy más
disznóság derült ki róla, akkor bizony az úriember vette a
pisztolyát, és főbe lőtte magát, hogy a család becsületét
mentse.
Isten őrizz, hogy a becstelenség hírébe
keveredett vagy bíróság által elmarasztalt közszereplők
fegyvert emeljenek önmagukra, de – csekély kivételtől
eltekintve – rezzenetlen arccal maradnak a helyükön.
Ami pedig a házasságtörést illeti: nép
előtt példaképi helyzetű és országos hírű politikusok
közül többen harmadik-negyedik házasságukban élnek, sőt,
olyan is akad köztük, aki a hetedik asszonyát nyűvi.
Ítélnek róluk az állampolgárok: megválasztják őket.
*
Mondhatjuk azt, hogy a deviancia normális
lett? A gazdaságkori fordulat a korábbi értékeket és
célokat megtagadva új parancsot adott: add meg a császárnak,
ami Istené, és megnyílik a mefisztói alku széles útja
pénzzel, sikerrel kikövezve.
Mendeville 1705-ben azt írta híres
poémájában, A lázongó kasban, ahol hirtelen
föllendülés támadt, mert megengedték a bűnt: "Íme,
bűn minden oldalon, / de az egész – paradicsom!" Aztán
részletezi a devianciák áldásait: "millió szegénynek /
munkát adott a fényűzés, / s gőgtől nyert élést nem
kevés. / Irigység, hívság, karba kart, / fellendítették az
ipart, / s az állhatatlanság hibája, / ételbe, bútorba,
ruhába, / e nevetséges gyengeség lett / hajtója a
kereskedésnek." Az anyagi gyarapodás üteme gyorsult: "Már
jobban élt a pór, / mint a gazdag valamikor."
A változások tovaterjedtek az élet minden
területére: "Törvényük, csakúgy, mint ruhájok / ki
volt téve a változásnak, / mert ami egy nap tiszta, szent, /
fél évre rá bűnszámba ment."
Gondoljunk arra, hogy a hazaszeretet milyen
szent dolog volt évezredeken át, a költők a hazáért
zengtek, a hősök érte haltak, most pedig deviancia. Ha egy
országban némelyek a bennszülöttek érdekeit fontosabbnak
tartják a nemzetközi tőke hasznánál, akkor azonnal
megszólal a sajtókórus, és nacionalizmust emleget,
sovinizmussal, idegengyűlölettel vádol, s meg sem áll a
fasizmus vádjáig.
*
A helyzet faramuci. Nehéz nyíltan
meghirdetni, hogy az ember csak egy áru, alábbvaló a
pénznél, a bűn a normális, és az erény a vétek. Folytassuk
Mendeville-lel: "s bár tudták önnön vétküket, /
másban azt egy sem tűrte meg. / Egy (kincse garmadában állt,
/ mert csalt gazdát, szolgát, királyt) / ágált, hogy
csalárdság miatt / az ország széthull... / Becsület kéne,
istenek!" Bizony, álszentség, szemforgatás nélkül nem
megy. Oly ismerős a három százada leírt állapot, hogy
tökéletesen otthon érezzük magunkat benne.
Vagy mégsem? Nehéz megszokni, hogy
kultúránk oda? Hogy a népek lassacskán elvesztik
anyanyelvüket? Hogy a zene hovatovább zajjá durvult, a beszéd
hazudozás és káromkodás, a festészet maszatolás? A
színház nem fölemel, hanem maga süllyed le a fizetőképes
barbi színvonalára? A rendezők átírják Shakespeare-t,
Moličre-t, Madáchot, mert a közönség nem érti, mit jelent a
nemesség, a hűség, mi a baj a fösvénnyel, az álszenttel, a
hazuggal, az önzővel, a tudálékossal? Hát nem ilyennek kell
lenni? Nem ezt a példát adják elő a sikeres üzletemberek,
politikusok, médiasztárok? A legnagyobb tévécsillagok nem a kurvák
és a rablók?
*
A XX. század példátlan borzalmainak
tanulsága máig levonatlan. Nevezetesen az, hogy abban a
társadalomban, melyben nem érvényesítik az "Uradat,
Istenedet imádd, és csak neki szolgálj, tiszteld apádat és
anyádat, ne ölj, hamis tanúságot ne tégy, ne lopj, ne
paráználkodj" elveit, ott nem érvényesülnek. Ott a
deviancia lesz normális, és előbb-utóbb lebontja a törvény
építette ön- és közösségvédelmi intézményeket, és a
társadalom szétesik.