Márkus Béla

Kovács Lajos

Németh László: Bűn

A Németh László-filológia felületes ismerője előbb azt hihetné, a Bűn mégiscsak az életmű kevésbé elemzett darabjai közé tartozik, különösen a Gyászhoz vagy az Iszonyhoz képest. Később, a róla szóló kritikák, tanulmányok viszonylagos ismeretében viszont olyan benyomása támadhat, hogy vajmi csekély mértékben képes hozzájárulni az eddig alkalmazott szempontok gazdagításához, frissítéséhez. Erőlködhet bár új megközelítésmódok keresésével. Az alábbiak ilyen fölös erőfeszítésnek lehetnek tanúsítói, amikor azzal próbálkoznak, hogy a regényt mintegy eloldják az életrajzi kötöttségektől, legalábbis lazábbra engedjék azokat a szálakat, amelyek egy csomóba összefutva nem a főhősnek, hanem az egyik mellékalaknak, Horváth doktornak az írói alteregó jellegét erősítik.

(Szociális lelkiismeret; szerzői önarckép) A minapában, már a harmadik évezred legelején, 2001-ben az Egy régi regény "hiánya, szükséglete és feladatai" tanulmányírója, Vekerdi László is abban ragadta meg a Bűn lényegét, amiben közvetlenül előtte, de még a múlt század kilencvenes éveinek elején a hivatkozásaiban egyetértően emlegetett Domokos Mátyás: a társadalmi-szociális síkon megjelenő metafizikai-ontológiai problémában. Az ő Bűn és lelkifurdalás – alulnézetből címet viselő esszéje a feketemunkára leső Moszkva téri Kovács Lajosok világával a Rózsadomb kacsalábon forgó váraiét állította szembe, hogy az újraértelmezése vagy inkább tán – miként a rá hivatkozó művelődéstörténész vélte – a művet "először igazából megértő" dolgozata a következő sejtéssel záródjék: "Mintha a Bűn újból visszaváltoznék »sorsvádló« társadalmi regénnyé napjainkban." És mintha erre a metamorfózisra azért érett volna meg a helyzet, azért lenne rá szükség – ahogy a másik tanulmány címe kiemeli –, mert napjainkban nem akad író, aki időálló, jelentős alkotásban "személyesen átélt és vállalt szégyenkezéssel szemére hányná a »rendszernek«" a bűnt, az elnyomorodás és a túlgazdagodás egymást feltételező "antiökonómiáját". S ha nincs, aki a maga rosszérzésében tükröztetné az ország "mérvadó" fölső részének felelőtlenségét, akkor az irodalom maga is felelőtlenebb, mint volt a Bűn megjelenésének esztendeje, 1936 táján. Amikor is – az irodalomtörténészek tekintélyes listával bizonyítják – a prózaíró Móricz Zsigmondot, Nagy Lajost, Kodolányi Jánost ugyanaz háborította fel, mint a Nem menekülhetsz, A kacsalábonforgó vár és a Magyarok Illyés Gyuláját, a Hazám József Attiláját: a "nemzeti nyomor". A regényben is megidézett "háltak az uccán" társadalmi állapotrajza ez, az elbeszélő által visszatérően megnevezett odúlété, amelyik éppúgy a töprengés helye s alkalma, mint a versbeli "éj nagy odva". S valóban, akár Kovács Laji útnak indulását is mutathatná a kép: "hátán kis batyuval, kilábol / a népségből a nép fia" – ám a kilábalás nem révbe érés; az út vége ugyanaz, mint Jó Péteréé, az Utolsó kísérlet ugyancsak 1936-os terve szerint: visszamenni, összetörten, a faluba, ahonnan nekivágott a világot jelentő városnak. Nemcsak a névrokonság miatt merülhet itt fel Móricz boldog emberének, Joó Györgynek a sorsa, s aztán, az urak világából – Grezsa Ferenc utalt rá igen alapos elemzésében – a Rokonok Kopjáss Istvánjáé, aki az öngyilkosságot választja a középosztályi lét ellentmondásainak megoldására. A Németh-filológia más írókat és műveket is idéz még annak jelzésére, hogy közvetlenül a második világháború kitörése előtt íróinkat mennyire töltötte el, mennyire nyomasztotta – Cs. Varga István összegző érvényű tanulmánycímét kölcsönözve – a "szociális bűntudat és értelmiségi létkonfliktus".

Vagy egyszerűbben: az a Rossz lelkiismeret, amely kezdetben a regény címeként szerepelt. E két változattal is mutatva, hogy a címek választásában kifejezett ajánlás, igen határozott szerzői szándék nem egyezik az ugyancsak igen határozott elbeszélői szándékkal. Ez ugyanis más személy történetét állítja középpontba, mint akinek örökös lelkifurdalása, bűntudata van, és aki az eseménymenet végén a bűn fogalmának értelmezését is elvégzi. A szerzői alakmás ő, a szakirodalom számtalan hivatkozása tanúsítja ezt, többnyire az író vallomásaira, önértelmezéseire támaszkodva. S valóban, kétség sem férhet hozzá, hogy igaz az, amit legutóbb Németh László veje, dr. Lakatos István is hangsúlyozott a "Gyermekeimért és érte" című könyvében, az anyósa, Németh Ella életéből elevenítve fel epizódokat: nem volt elég, hogy az apósa a Kapások című esszéjében "közhírré tette", a felesége házat épít "abból a pénzből, amit a nép Eötvös Kollégiumára akartam áldozni", ellenérzésének betetőzésére még a Bűn megírását is elhatározta. A regény így lett "vádirat" a ház ellen, "nem sok elismeréssel" sem a feleségről, sem az építkezésről – szól az életrajzi értelmezés, a szerzői szó nyomán. Ezzel szemben az elbeszélő szavát követve a poétikai értelmezés szólhat úgy is, hogy a regény "vádirat" a férjről, kevés elismeréssel illetve a szeszélyeit, téblábolását az építkezés körül. Vagyis a szerző öntanúsítását az elbeszélő önleleplezésbe, önfelmentését önítéletbe fordíthatja át. Már amiatt is, mert a szerzői alakmás, Horváth doktor által fő gondolattá emelt bűntudatban a regény alakjai közül senki sem osztozik, a legkevésbé épp az elbeszélő kiválasztottja, a parasztlegény főszereplő Kovács Lajos. Holott a mű felépítése, keretes szerkezete szerint, de az elbeszélő átképzeléses előadásmódjának, a legény gondolatait, érzéseit szabad függő beszédben közvetítő hangjának meghatározó szerepe, aránya miatt is végig az ő nézőpontja az uralkodó. Németh László másutt használt szemléletes képével: az elbeszélő a vidéki fiú ablakából tekint ki a világra, onnan szemlélődik és ítélkezik. Márpedig a legényt a maga apró-cseprő vétkei – piaci tolvajlása, a háziúr könyveinek elpocsékolása stb. – legfeljebb ideig-óráig nyugtalanítják, hamar túllép rajtuk, mintsem vezekelne miattuk.

A mű egyik első kritikusa, Keresztury Dezső sok mindenkihez hasonlította őt: a hősi-lovagi Toldihoz, az idillikusan kedves Ábelhez, a groteszk csavargó Kakuk Marcihoz, nevezte különös, tuskós magyar Calibannak – csak épp az a valaki hiányzott az ő első, majd mások későbbi összevetéseiből is, akihez pedig igazán közel állónak látszik, akivel talán a legszorosabb a rokonsága: Édes Anna. Kovács Lajos napszámos, szolga, férfi cseléd az ő édestestvére. Amiben e benső, lélek vagy inkább alkat szerinti hasonlóság megmutatkozik, az a beszédhez mint megnyilatkozáshoz, közléshez való viszonyuk. Hogy a beszéd az otthontalanság, az idegenség legyőzésének, megszüntetésének eszközeként, az emberek egymáshoz közelítésének, társas érintkezésének módjaként a regényben kiemelt szerepű, erre a Martin du Gard-i realizmuselv érvényesüléséről értekező Olasz Sándor figyelt fel, a Thibault család és a Bűn közös központi problémájának nevezve a "kommunikációképtelenséget". Az Édes Anna esetében is helyénvalóbb, pontosabb és árnyaltabb fogalom talán a "kommunikációs szegénység" – mint annak a "lelki szegénységnek" a velejárója s következménye, amelyet legújabb irodalmunkban a méltatlanul elfeledett Balázs József regényei jelenítettek meg a legérzékletesebben, ahogy ezt annak idején Kenyeres Zoltán is kiemelte. Balassa Péter az Édes Anna világképét vizsgálva pedig a kifejezés kultúrkritikai jelentésén töprengett. Dolgozata, a Kosztolányi és a szegénység az artikuláció képtelenségében, csökevényességében vagy kezdetlegességében, a beszédbeli egyenlőtlenségben, a behozhatatlan nyelvi hátrányban jelölte ki a cselédlány viselkedésének jellemzőit, némaságának okait. A szegénység lényegét kifejezhetetlenségében, a dadogásban, az artikuláció és a kifejezés "előtti" rákérdezésben ragadta meg. Mindennek az érvénye bizonyosan kiterjeszthető a Németh László-regény világára, szolgafiú hősére is. Hasonló a helyzet, amikor Balassa osztja a Kosztolányi-regény emberképét a Móricz-novellákéval (Szegény emberek, Barbárok) és az Árvácskáéval egybevető Kiss Ferenc nagyon határozott véleményét: "nincs szociális megoldás". A szociális bűntudat megszüntethetetlen és terméketlen, az értelmiségi létkonfliktusok feloldhatatlanok és hiábavalóak – ha Anna sorsáért "a vétség orvosolhatatlan", akkor a Kovács Lajos sorsáért is az. És az otthontalansága is egyetemes természetű, egzisztenciális jellegű. A kommunikációs szegénységen, a beszéd formájában megmutatkozó otthontalanságon, szellemi és érzelmi kiszolgáltatottságon túl jól érzékeltetik ezt a regény jellegzetes térformái, meghatározó helyszínei.

("...végre egy író, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát") Még mielőtt azonban az idegenség beszédhelyzetei és a kiszolgáltatottság terei sorra kerülnének, érdemes felvillantani azt a kapcsolatot, amely Németh Lászlót Kosztolányihoz fűzte. Az irodalomtörténet – különös módon – elhanyagolta ennek a talán hatástörténeti szempontból is termékeny viszonynak a vizsgálatát. (Kivétel Olasz Sándor tanulmánya – Tiszatáj, 1993/7. –, amely "egy analógia körvonalait" fedezi fel a két író egzisztenciális regényváltozatai alapján.) Pedig a lelki szegénység jelzős szerkezete például megjelenik már a fiatal kritikusnak az íróról készített első portréjában is: az 1928-ban készült méltatás azt emeli ki, hogy Kosztolányi "a felnőttség lelki szegénységiről (!) a költőség gazdagságára, a »fontosról« a »nem-fontosra« fellebbez". És hogy e fellebbezést mennyire dicséri, világossá válhatna a második, az 1936-os portré zárósoraiból is. Itt a "nagy írónak" tisztelegve hangsúlyozza: életében először, s hiszi, egyszersmind utoljára vállalta egy szerzői est bevezetését. Azért is mer bátran ejteni mellette – mondta – néhány lelkes szót, mert "végre egy író, aki nem a szándékait szereti, hanem az anyagát". Aki mintha a nem fontosat, azaz a "jelentéktelent keresné, mintha irtózott volna minden nagyképű mélységtől". Hogy a mélynek, mélységnek később is – példának okáért a Kisebbségben lapjain – használt fogalmát miként érti, milyen jelentést tulajdonít neki, ebben segítségünkre lehet a nyolc évvel korábbi portré. Itt József Attila későbbi ellentétpárjára – "fecseg a felszín, hallgat a mély" – emlékeztetően állítja: "A fontos dolgokban a felület rikoltoz, a nemfontosakban azonban a lélekmély üzen." Az így felfogott fontos – a hasznossal és a tiltottal együtt – szerinte arra való, hogy "színezzék életünket, értelmetlen indulatokban, makacs előítéletekben burjánozzanak a szociális lény hivalkodó tudatára". A szövegösszefüggésből nehezen lehetne kihámozni, hogy e minősítés a Kosztolányi-hősök közül kikre vonatkoztatható leginkább – az azonban bizonyos, hogy a Bűn Horváth doktorával kapcsolatban mind az elbeszélő, mind az egyes alakok szájából nemegyszer hangzanak el közösségi, társadalmi (bűn)tudatának hivalkodó, Kovács Lajos szavával: "nyafogó" voltára utaló megjegyzések. Rokon ez azzal, ahogy kritikusként a Négy fal között emlékező verseiről értekezve becsüli a gyermeket, aki "nem tanulta meg a dolgok szociális jelentőségét", s aki nem a "társadalmi viszonylatokon át" értékel mindent. Minden erőltetett párhuzamkeresés nélkül is kijelenthető, hogy a tanulmányíró Németh László egészen mást érdemesít elismerésre, mint a regényíró. Az előbbi a költő lírájának gyermeki énjeiben azt a szociális érzéketlenséget, a társadalmi jelenségek, folyamatok iránt "tanúsított" közömbösséget méltatja, amitől a regényíró Németh László saját alakmása, a házigazda Horváth szenved, gyötrődik. A kritikus egyenesen lelkesül azért a Kosztolányi Dezsőért, aki "tompa hittel", közönnyel, ha nem gúnnyal szemléli a társadalmi eszmék, szociális elvek hangoztatását, a "megváltó igék" locsogását. Akinek – szól másutt, az Alakok című kötetét méltatva – az "érzékelés a gondolkodása, a felszín a mélysége". Vagyis akinél "a szellemi élet nyomatéka az érzékszervekben maradt". E költői karaktert, felfogást az 1928-as portréban hétköznapi példával szemlélteti: vannak emberek, mondja, "akik elé odazúdíthatod keservesen kiizzadt eszméidet, ők cipőd orrát nézik", s ujjaid mozgását kísérik "a szavaid helyett" – "Kosztolányi ilyenfajta ember", nyomatékosítja.

A Bűn világából viszont Kovács Lajos ilyenfajta ember. Például álmodozásai közepette, amikor egy piaci kihordókocsira gondol, "s az eszme kicsinységére az élet végtelenségében". A fiúnak ezt a végtelenségtől elbűvölt pillanatát mások is idézik. Domokos Mátyás a nyomorúság mögött meghúzódó "általános emberi sors egyik nagy metafizikai-ontológiai kérdéseként". És valóban, ideiglenes szálláshelye, a kunyhó résén keresztül az eget kémlelő legény gondolataiban először együtt jelenik meg az elmúlás, a halál és a feltámadás gondolata, hiszen az a benyomása támad, hogy a csillagok úgy néznek rá, mintha a saját koporsójában ült volna fel. A mélységben ragyogó város fényeinek, messze futó, összevissza pontsoraiknak, aztán egy ház tetején a dobogó szívhez hasonlóan ugráló óriási reklámnak a látványa azonban el is kápráztatja – a fény ez esetben is, mint ahogy később lesz róla szó, jelképi erejű, mitikus sugárzású. "Nagyon szomorú volt, ahogy itt állt a villanyözön felett, de volt valami nagyszerű is ebben a szomorúságban. A lélek megtelt és kifeszült tőle, mint a mellkas egy nagy sóhajtástól" – szól az elbeszélői helyzetmagyarázat. De nem csak ekkor szól így. Korábban is és később is. Előbb, amikor a fiú egy hegyi gödörben vet vackot éjszakára, s elalvás előtt széttekintve úgy érzi magát, mint a "csillogó-hullámzó város pásztora". "Nemcsak a közepe volt az ő hegye a hegységnek, de maga a tengely, amely körül a világ, mint az ellibbenő csiga, csendesen kalimpálva pörög", s "úgy aludt el, mintha a sziporkázó ég meg az eget tükröző csillagfényes város, fölötte s alatta, mind az övé volna". Utóbb, már az Alpár úti ház építése közben, kedve támad felmászni valahová, "a Világgal beszélgetni", vagy kiülni a terasz szélére, "kilógatni a lábát a Mindenségbe". És nemcsak őt ragadják magukkal magasztos érzések: az építkezésnél megjelenő gazdának, a ház leendő urának egyenesen fékeznie kell magát, nehogy az eléje táruló látvány lelkesítse, holott az elvei szerint tiltakoznia illenék minden ellen. A kivilágított Citadella, a nyugtalan atmoszférában ide-oda futkosó, sziporkázó lámpák láttán "egy pillanatig dicsőséges arccal bámult a város felé", aztán a fiúra mosolyogva mondta: "Hát ez szép innen. Ha maga volna az ördög, most megkísérthetne..."

A szolga és a gazda elragadtatottsága ama Kosztolányi-vershőst idézi meg, aki az égbolt gazdag csodái láttán a boldogságtól föl-fölkiabál, majd pattanó szívét feszítve húrnak dalolni kezd. A Hajnali részegség szerzői beszélője ő – így helyénvaló talán a Bűnnel kapcsolatba hozható versek sorát ezzel a költeménnyel gyarapítani. Nem a szociális bűntudat, nem az értelmiségi létkonfliktus hasonlósága okán, természetesen. Hanem az élet végtelenségének, az érzéki benyomások gazdagságának, színes változatosságának rajza miatt. Amit már annak idején is jó szemmel vett észre a Válasz szemlézője, az emlegetett Keresztury Dezső, de a Napkelet kritikusa, Szabó Zoltán is. Az utóbbi szerint nagy öröm a regény "gátlástalan téma- és részlethalmozása", még ha aggályra ad is okot, hogy "túlságosan szövevényes, túlságosan dús, hogy olyan, mint egy indákkal át- meg átfont bokor". Az előbbi méltató szinte ezzel egybehangzóan a regénynek – a Gyászhoz viszonyított – "alaktalanabb" voltát emelte ki, és hogy ez a formai sajátosság a "mohón ízelítő, tapintó, szagoló érzékiségéből" fakad. A regény – írta – "a melegen lüktető élet teljességébe merül: tavaszias alkotás, tele szinte már tervtelen gomolygással, de tele az újraszülető élet csíráival is". Végre egy író – vonatkoztathatnánk saját magára Németh László idézett szavait –, aki az anyagát szereti, s nem a szándékait, eszméit, elveit. Csakhogy ez a mohó érzékiség, ez a tervtelen gomolygás korántsem határozza meg a hősöknek sem a cselekményterét, sem az önszemléletét. Inkább ellenpontozásra szolgál, a tompa sivárság, lelketlenség és kiszolgáltatottság színesítésére, mesei keretek közé helyezésére. Ebben viszont – lesz erről is szó – Domokos Mátyás szerint Proust lehetett a minta.

(A kiszolgáltatottság terei, az idegenség beszédhelyzetei) Már a regény nyitánya sem sorsvádló jellegével tűnik ki. Nincs szociális karaktere, hiszen egy társadalmi-történelmi állapotrajz helyett mitikus hasonlattal indít: a katonaságtól leszerelt Lajos mint "elrekedt utas" jelenítődik meg. Nagyon lényeges, hogy ez az ideiglenes elakadás állandó lakhelyén, a kényszerű helyhezkötöttség nem idegenben, hanem a szülőfalujában történik vele, s hogy támasza a kilábalásban, az őt fogva tartó akadályok elhárításában senki, semmi más, csak a természet lehet. Úgy él otthon, pontosabban: otthon él úgy, mint akit "a hó befútt, de a szép idő majd csak továbbsegít". Tovább – az úton, amelyiken (a fentiek értelmében) akkor indult el, amikor katona lett, és amelyiknek már ennek előtte is a város volt a vágyott végpontja. Az elbeszélő igen árnyaltan érzékelteti a különbséget az útra kelés lehetséges indokai között: "városra" s nem városba menésről beszél. A rámenősséget, a megszállást, a céltudatos hódítást hangsúlyozza a látogatás, a nézelődés, a kirándulás céltalansága helyett. Mint az antik gondolkodás óta, az út metaforája itt is az emberi létezés sajátos lehetőségeit, a hős életkora alapján mondhatni, az emberré válás esélyeit testesíti meg. S ha a személyiség céljainak megvalósításában – ahogy ezt Faragó Kornélia elemzései bizonyítják – a tér- (és idő)szeletek mindig akadályokként merülnek föl, akkor a legelső akadály éppen az otthon lesz. Amit az is nyomatékosít, hogy korántsem a megértés helyeként, közegeként jön számításba: a fiú nemhogy meg tudná osztani terveit valakivel, a rokonaival például, még titkolnia is muszáj őket. Hiszen legfőbb támasza, Pesten élő nővére, Mariska is azt írta: "Lajit föl ne engedjék ám, nem neki való hely ez." Vagyis – ismét az előbbi monográfiát követve – a város mint a világ középpontját formázó, a görög kor óta bizonyos értelemben mindent belsővé tevő tér eleve tiltott helyként tűnik fel számára. Ezt a tilalmat is áthágja, amikor faluját, amely mintha csak tartózkodási s nem szülőhelye volna, elhagyja. Az elbeszélő igehasználata újra sokatmondó: "nem tartóztathatta magát többé", suttyomban távozik, kilopódzik a községből. Tettének helyszíne sem közömbös: a lakásuk, a szobája helyett az istállóban tölti az utolsó éjszakát, ott rakja tele a fejealját az útra való kenyérrel. De előbb még ugyancsak jellegzetes helyszínen, "az istálló küszöbén" gondolta el, hogy a katonaságtól ismerős mátyásföldi építész "barátját" keresi majd fel, tőle kér munkát, remél megélhetést.

Az istállóval jelezhető állati létezés gondolata s metaforája a továbbiakban éppúgy vissza-visszatér, ahogy a küszöbön állással kifejezhető köztes emberi létezésé, az otthon élménye és az idegenség tapasztalata közötti átmeneté. Hozzájuk társul a jelképi erejűvé növesztett fény képzete és látványa: egyértelműen a kozmikus kinyilatkoztatás szerepét töltik be, a dicsőség, a boldogság vagy legalábbis a boldogulás hírnökei. Ez utóbbira érzékletes példa, ahogy Kovács Lajos az átképzeléses előadásmódba váltó elbeszélői leírás szerint világgá megy: "Ahogy megindult, nagy diadalérzet szaladt a fejének, az eget visszakéklő tócsák s a fényt és vizet permetező levelek közt mintha egy ragyogó hegyre ment volna vele az út, amelyen gazdátlan hangok jártak: most kel a napod, Lajos, most mutatja meg Kovács Lajos a világnak (...) útja a jövő tavaszba vitt, s a szabadságot érezte tápláléknak." Aztán, a mátyásföldi kudarcot követően Pestre tartva "megint megszólaltak körülötte a biztató hangok", és a községtáblára rásütő hold is biztatta. A hajnal pedig, amikorra a Dunához ér, újra a reménytelenség erőin való győzedelmeskedést jelzi a számára: mintha a fény és a sötétség eredeti egységének szétválásával magának a teremtésnek a csodájában részesülne. (Jóval később, a ház építésének előrehaladtával az elbeszélő látja úgy, hogy a különböző helyiségek "megkezdték a szétválást, mint fény és sötétség egykor az Isten intésére".) "A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére biztatóan nyúlt föl, s a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fényétől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz." A fény mint a jó forrása, a bizalom erősítője úgy kíséri végig Kovács Lajos elbeszélt életszakaszát, hogy miközben az újjászületés reményének a tavasztól tavaszig tartó cselekménysor által még a természet is táplálója, aközben nincs senki, sem a régi, sem az új barátai, embertársai között, aki biztatná, bátorítaná a város meghódításában. Nemcsak a nővére óvja Pesttől, újdonsült kőműves ismerőse is. Az első munkás, aki emberszámba veszi azzal, hogy kezet nyújt neki, búcsúzásként azt tanácsolja: "legokosabb, ha hazamegy a falujába". Ott van aztán a "leesős ember" – aki mindig más-más ház előtt esik össze, hogy a lakók ijedtükben megsegítsék ezzel-azzal –, ez a barátféléből zsarolójává lett férfi, Korányi. Miután előadta neki Pestre jövésének "legléhább" indokát ("hogy melyik volt az igazi ok, maga sem tudott volna válaszolni"), ő is azt ajánlja, menjen haza, s "ne lesse itt Máriaremetén a mesét". A háziúrral, Horváth Endrével való kapcsolatára, párbeszédeikre is jellemző, hogy ezekből sem meríthet hitet, erőt. Szerepe többnyire vagy az adatközlőé, falujára, paraszti életére vonatkozóan, vagy a hallgatóé, a másik panaszának meghallójáé – útbaigazításra, segítségre itt sem számíthat.

Mint szó volt róla: magárahagyatottságát, homályosan is alig körvonalazott céljai megvalósításának lehetetlen voltát az útján elébe került, ennyiben szabadon választott és a számára mások által kijelölt terek is kifejezik. Inkább alkalmi szállás-, semmint állandó lakóhelyek ezek. Az első mindjárt, ahol másodmagával, a váratlanul hozzája szegődött somogyi emberrel meghúzza magát, egy országúti "hidacska" – ez alatt aludni a talán Anatole France-tól származó mondás szerint kétségtelenül szabad választás dolga: egy gazdag éppúgy megteheti, mint egy szegény. Lajos mindenesetre úgy lép le innen is, miután kérkedve eldicsekedett otthoni, máskülönben semmit sem érő vagyonával, ahogy a házuktól is megszökött. Tettével – becsapja és cserbenhagyja az útitársát – mintegy megelőzi későbbi morfondírozását: "hát mi az a munkásöntudat? Ad az neki kenyeret, ha innen elzavarják? (...) Az ember magáért él, magának keresi a boldogságot. (...) Igenis, föl akarok kapaszkodni az urak közé; igenis, ember akarok lenni, akármit gondolnak az öntudatról." A társaival való együttérzés kiformálódását, az összefogás gondolatának megfogalmazódását aligha ösztönözheti, hogy az építész a sarkon várakoztatja, ott kell ácsorognia vagy két óráig, ledőlnie pedig az épület egy sarkában lehet, gyaluforgácsot kotorva a feje alá. Legközelebb, amikor egy szaletliféle lesz az éjszakai nyughelye, már úgy gondolja, "a halottaknak is jobb helyük van" abban a kriptában, amelyet éppen kitataroztak. Aztán az elbeszélői megnevezés és ítélet is úgy láttatja a fiút, mint aki állati sorra jutott: "búvóhelyéről is elriasztva" kell új munka- és szálláshely után néznie. Előbb egy parkban tölti az éjszakáit, aztán "kifelé törekedett a városból, ahol ritkább a kő és sűrűbb a növény" – azaz szinte dzsungellakó vademberként keresi a helyét. Ligeti padok kínálkoznak, majd "egy galagonyabokor mögött" egy nagyobb gödör, "amiben ülve össze lehetett gugyorodni", később túl a villamosok végállomásain keresgél, "amerre barlangot gyanított". S ha "talált valami megfelelő lyukat, ott elrejtett egy kisebb értékű tárgyat. (...) Ezek a kis rejtekek az egész hegységet az ő birodalmává tették." Itt, ebben az egyedüllétben kezdi eltölteni, ami végigvonul aztán egész pesti életén, "valami rendkívüli kísérlet álma". Valami ábrándozással elegy önáltatás, valami patópálos nyugalmú önámítás, hogy házmester lesz, hogy kifutófiú, hogy piaci kihordó, hogy a tanulással is megpróbálkozhatna. Barlangjai előtt, a fűben fekve mint "távoli hangtenger" búgását hallgatja a várost – ismét a természet érzéki gazdagsága nyűgözi le, feledteti el vele, miért is vágott neki az útnak. Annál többször jut az eszébe, amikor már emberibb körülmények közé – egy kunyhóba kerül. Horváthék házát építik itt, illetve az úrasszonyét, merthogy az úr hosszú ideig fel sem tűnik – a cselekményidő java részének, körülbelül az első felének a tulajdonos egyszerűen nem szereplője. A kunyhó szalmája akár az otthoni istállóé, s csakugyan, az itt alvó munkások horkolása egy falusi malacbandára emlékezteti. Itt a fények sem serkentik, izgatják "mindenféle bánatos álmodozásra": a csillagok is, fenn az égen, és lenn, körülötte a lámpák is "átvették fáradtságát".

Később aztán, amikor már áll a ház, és a fiú a mosókonyhában kap helyet, új tapasztalatokat szerez az otthontalanságból. Ekkor kezdi furcsállani, hogy egy kivételével mindig házon kívül találkozott a nénjével, Mariskával – de ez az egy alkalom sem a váratlansága miatt ragadt meg az emlékezetében (kóborlásai során véletlenül az előtt a ház előtt kötött ki, ahol a lány szolgált), hanem a testvére viselkedése miatt. Miután becsöngetett hozzájuk, az előszobaajtóban állva találkozott a konyhaküszöbön "tapadt" nővérével, aki "hirtelen, nehogy az öccse behatoljon a lakásba, maga is az előszobaajtóba lépett". A fiú az ajtóban "szorongott" később is, amikor a háziúrnak azt hazudta a lány, hogy azért hagyja ott állni, azért nem viszi be a szobájába, mert az öccse siet. Majd "No, szerbusz – mondta", "s bevágta az ajtót". Szinte pontosan ugyanez ismétlődik meg, amikor a tulajdonosnőnek visz levelet a régi lakásába. Itt is az előszobáig jut, az asszony beteszi előtte a szobaajtót, és neki még azt is el kell viselnie, hogy a pár éves Zsuzsika megszégyeníti: "magának nem szabad ám bemenni oda" – figyelmezteti, attól tartva, hogy "bepiszkítja a parkettot". Még ennél is többet mondó a szenteste jelenete, már az új házban: végig a "nyitva hagyott ajtóban téblábolt, közbülső helyen a sértő visszavonulás és a szemérmetlen tolakodás közt", mígnem mint egy kutya, "zavarodottan somfordált vissza őrhelyére". Az ajtóban szorongás, téblábolás vagy a csukott ajtó maga is érzékelteti a fiú otthontalanságát, világban való létének minőségét. Az elzárkózás lehetetlenné teszi az egyik szférából a másikba való átjutást, önálló, független egzisztenciájának megteremtését. Nincs ez másképp házbeli hálóhelyével, a mosókonyhával kapcsolatban sem. Egy idegen, a gyermekek mellé felfogadott német nyelvtanárnő szemében eleve bámulnivalóként tűnik fel, mint "az odvából előimbolygó élőlény". A gödör-, a barlang- és a kunyhólét képzete mellé tehát az odúlété társul. Nemcsak a szűk, sötét térre, hanem az állatok búvóhelyére is vonatkoztatva. És ismét felmerül a barlang motívuma is, leginkább az emberi civilizáció kényszerű elutasításának jelképeként. Azután ugyanis, hogy az úr végre észreveszi, a fiú napok, ha nem hetek óta a "sötétben kuksol", mert Teri, a szolgáló – lásd szolgai együttérzés, segítségvállalás – kicsavarta a villanykörtét, a lány előbb rácsapja Lajosra az ajtót, majd szidni kezdi, hogy a "barlangja minden meleget elszív" az ő szobája elől. Az igazságtalanul vádolt, a fájdalomtól szólni sem tudó legény azt gondolja, a "kutyát sem rekesztik ilyen sötét jégverembe", mégis, miután a lány "lom-embernek" nevezte, bánatosan bement a "vermébe". Legvégül, szilveszterkor, amikor az úr megint benyit hozzá a sötétbe, és a hivatala meg az állása közötti ellentétet kezdi el fejtegetni, Lajos sem ezt nem képes követni, sem a bűnről szóló gondolatait. Aztán az sem üti szíven, ahogy a hozzá mindig kedves háziasszony a férjére ripakodik: "Egy csavargóval trafikálsz?" Otthontalanságában ez a státus mégiscsak hízelgőbb, mint egy odú- vagy veremlakó állaté. Vagy mint egy puha testű gerinctelené – amelynek a képzete az ő gondolataiban ölt testet, miután felfedezte a háziúr öngyilkossági kísérletét. "Szegény féreg, ugyan miért tette? – tűnődött magában", és e megnevezés által a nyomorúságukat tekintve lényegében egy szintre állította magával.

Ahogy a barlang, a kunyhó, aztán az utcasarok, az előszoba, a mosókonyha és a többi helyszín a sötét odúlét, a Dosztojevszkijtől ismerős egérlyuk-távlat kifejezője, ugyanúgy az otthontalanság és az idegenség érzetének fölerősítői a kommunikációs eszközként értett beszéd különböző formáiban megnyilvánuló tapasztalatok is. Amit egyrészt az ajtóban állás, a küszöbön téblábolás fejez ki, azt az elzárkózást, az átjárásnak, az egyik területről a másikra való átjutásnak a nehézségét érzékelteti másrészt a hallgatás. Útja során az első benyomások nagyon lehangolóak: a mátyásföldi építkezésen hiába köszön mindenkinek jó reggeltet, csak egyvalaki, az utóbb is példaképeként emlegetett és mások által gúnyolt asztalos morog "valamit vissza", a többiek, köztük a mesteremberek, átnéznek a feje fölött, szóra sem méltatják. Még elkeserítőbb élményben van része később Pesten, a dunai hajórakodóknál: megszólít egy ismeretlent, hogy kaphatna-e ő is munkát, mire az "bregócsnak" nevezi. Lajos felháborodik: "Tudja ez, hogy ő katonaviselt ember? Azt hiszi, amiért faluról jött, vele így lehet beszélni?" Amikor megint érdeklődik, most egy targoncástól, az már nem is válaszol – a többiek pedig kinéznek rá, és nevetnek. "Meg volt zavarodva, de őrizte magát, nehogy elkedvetlenedjék. Ezek a pestiek haragusznak a falusira, de majd kibánik ő velük, csak munkához jusson." Ismét később, egy újabb helyen, ismét kinevetik. Ez elvette a bátorságát, "s tünekedett az emberek gorombaságán". Aztán, a bűnbakképzés törvényszerűségei szerint, önmagát kezdte okolni: az embereket nem lehet percenként megszólítani, különben is, inkább nézelődjék, mint kérdezzen. Magára hárítja tehát a felelősséget. Akkor is magában keresi a hibát, amikor kóválygásai során az első kedves, közvetlen emberrel találkozik – az ismeretlen hívja, hogy kísérje el, tartson vele. A kommunikáció szempontjából azonban igen lényeges, hogy a pénzét ugyan hajlandó megosztani Lajossal, ám a gondolatait nem. Az úton egy könyvből "valami idegen nyelven szavalt", egy szót sem szólt hozzá, "csak a versét olvasta tovább, a különös zsidóforma nyelven". Nem csoda, hogy a legény fejében összevissza ugráltak aztán a szavak. Máskor becsmérlő kiközösítésben van része: rohanva törtet a villamosra várók között, s pattog mögötte a sok "paraszt", a megalázó megnevezés. Pedig a tömeg olykor mint a szabadság közege tűnik fel: az egyenlőségérzést épp a szavak hiánya teremti meg. Mozgások, mozdulatok hitetik el vele, hogy azonos értékű a többiekkel; egy a sok közül, aki hagyja, hogy sodorják őt is. "Ez a sok lökdösés kimondhatatlanul jólesett neki (...) Már vagy harmadszor söpörtette magát végig a piac utcácskáján." A gesztusoknak, a "testbeszéd" formáinak máskor is megnő a szerepük: a kézfogást "nagy megtiszteltetésnek" tudja, nagyobbnak, mint ha odavetnek neki "egy-egy mondatot". Arról pedig – magyarázza az elbeszélő – igazán nem tehet, hogy már az is jólesik neki, ha valaki (adott esetben Vodál, a nővére, "Mari embere") megfogja a karját, és megszorítja.

Különös, ám nem egyszeri esete az idegenség tapasztalásának, amikor nem mások, ismeretlenek révén éli meg, hanem a beszéd útján mintegy saját magát részesíti benne. Olyan pillanatok ezek, amikor például utóbb maga is csodálkozik rajta, hogy "mi hazudtatta vele" ezt vagy azt. Ilyen a Korányival való beszélgetése: ahogy a terveit ecsetelte, ahogy az álmairól, a kihordógépről és a kocsiról vallott, az "önnönmagának is furcsa, hihetetlen volt": "mintha egy idegennek hallgatta volna a zavart okoskodását". Hasonló esik meg vele Mari sorsán töprengve: nem szokott kerek mondatokban gondolkodni, s mégis "most olyan fennhangon szólt benne ez a mondat, hogy körülnézett, nem fennhangon mondta-e valóban". Vodál feleségével való találkozása alkalmával viszont épp az "elkészített mondata" a bajok okozója: az nehezebben, tétovábban jön belőle, az "elkészítetlen" ellenben olyan váratlan erővel szakad ki a torkán, hogy mindketten "megdöbbenve hallgatták a közéjük hulló szavakat, amelyek mintha nem is Lajosból jöttek volna". Amikor pedig Terinek nyíltan felelve, a viselkedéséért az ismerőse szájon ütné, akkor bár "akaratlanul szaladt a nyelvére, de hogy kimondta, jobban esett, mintha valami mást mondott volna". A meglepetés forrása alighanem ott ered, ahol – Vigotszkij elméletét követve – a kétféle beszéd, az úgynevezett értelmi és a hangzásbeli, másképpen a belső és a külső elválik egymástól. Ahol a megszólalni készülő magának való belső beszéde váratlanul, hirtelen indulatból, meggondolatlanságból másoknak szóló beszéd lesz, noha nem annak szánta. Így történhet, hogy még a suta – nem széptevést, udvarlást, csak – közeledést megelőzően "egy udvarias, de értelmes mondat után kapkodott, mellyel Terit megszólíthassa". "Kis beszédeket dolgozott ki magában", elképzelt párbeszédekbe elegyedett a lányanyával. A mintát egyszer a gyermekkorból kölcsönözné: mint régen a katekizmus, úgy "kattogott" most a fejében a "kidolgozott beszéd". Máskor szeretne a friss pesti ismerősök modorában, "édesen" kérdezni. De azzal is próbálkozik, és ettől "férfibbnak" tudja magát, hogy "kéjjel" mond olyan szavakat, mint "vacak" vagy "rothadt". Igyekszik a környezetéhez idomulni, nem vakbuzgó módon azonban, nem a szokásaikat majmolva. Ezért is furcsállja, amikor a nővére kacéran megveregeti az arcát, és úgy búcsúzik tőle, "Pá, öcsike" köszöntéssel, ahogy a méltóságos asszonytól látta. Másrészt viszont ezért is örül, amikor Mariska úgy mond egy szót, ahogy otthon szokta, "a hazai nyelv öntötte el a lelkét". Hogy az a nyelv, amelyet odahaza használt, mennyire különbözik az újonnan gyakorolttól, ezt a regény két nagyjelenete is tanúsítja. Az egyikben a Mikulásnak öltözött Lajos arra használja fel az alkalmat, hogy visszafizesse az őt ért sérelmeket, és ugyanolyan "packázón" forduljon Terihez, ahogy a lány szokott hatalmaskodni, pimaszkodni vele. Itt nyilvánvaló a nyelv uralmi szerepe. A másik esetben épp az egyenrangúság a tét és a cél, egy közösségbe való befogadásé, s nagyon lényeges, hogy ez utóbbit tegnapi önmaga vállalásával, az otthonról hozott szófordulat természetes, ám az adott helyen szokatlan használatával véli elérhetőnek. Arra a kérdésre ugyanis, hogy milyennek lát valakit, azzal válaszol, amit "még odahaza hallott": "Becsületes a pipája" – mondja, elfogódott mosollyal kérlelve meg az illetőt "a vastag tréfáért", mire a "Jól köhécsel" viszontválasza felold minden feszültséget.

A fiú egyébként igen sokat bajlódik a gondolat szóvá alakításával – nem kis fejtörést okoz neki önmaga kifejezése, gondjainak, kételyeinek és kéréseinek külsővé, hallhatóvá tétele. Másrészt viszont a hangzás, a hangvétel, a hanglejtés is állandóan foglalkoztatja, akárcsak az – előbb említett – arcjáték, a beszédet kísérő mozdulatok. Nyugtalanítja például, ha "azon a hangon" mondanak neki valamit, amely mögé sehogy sem tud "odalátni". Igaz, arra is van példa, hogy a hallott szavak "rendezéséről" lemond, és az köti le, "hogyan mondja" őket a társa. Ám a hangzásra figyelve is minduntalan csak a gyanú, a bizalmatlanság erősödik meg benne, rosszérzés lepi el. Fáj neki Teri "hegyes igene", s hogy a szolgálólány is "belejött a vezénylésbe"; "szinte az altestébe nyilallt" a "sok nézze, menjen" és a többi parancsolás. A nyelv az uralkodás eszköze itt is, ő pedig alattvalónak számít. Ha viszont Horváth úr másként tekint rá, akkor meg a "sima, ostyás modorában a belécsomagolt mérget kereste". Nem szerette "az ilyen alamuszit: inkább legyen »hallod« meg »lódulj már« az ember, mint hogy a sima kéremek meg köszönömök mögött aknát ássanak alája". A körülmények kedvező alakulásába vetett hitét persze az se növeli, ha a gazda, az előbbivel épp ellenkezőleg, "falusi kifejezést használ". A "finom, fondorlatos" beszéd helyett ezzel akarja "elbódítani"? A legérthetőbb és a legegyszerűbb, ha valaki, mint a tulajdonosnő, jókedvvel van körülötte – ez "épp olyan parancs volt, mint az, hogy »hozza ide a létrát«". Máskülönben pedig a nők "titokzatos mondatváltását" komoran figyeli, rosszat sejtve, s nem szíveli az "űző-fűző okoskodást" sem. Jószerivel nincs tehát egyetlenegy helyzet, alkalom sem, amikor Kovács Lajos önmagát adhatná, amikor beszélőként megmutatkozhatna az a képessége, hogy "szubjektumként", azaz önálló személyiségként tételezheti magát. Ha – mint Benveniste állítja – a dialógus feltétele a személy létrejöttének, akkor végső soron Kovács Lajos nincs is, mint személy nem is létezik, hiszen alig vesz, alig vehet részt olyan párbeszédben, ahol az én–te viszony kölcsönössége fennállna. (A kölcsönösség – mondja Benveniste – magával vonja, "hogy én is te leszek majd egy olyasvalaki beszédében, aki szintén én-nek nevezi magát".)

A testvérén kívül Vodállal, illetve a háziúrral folytatott eszmecserék jöhetnek itt számításba. Ám ahogy Korányinak, az elesős embernek is lódítja a jóllétét, ugyanígy Mariska előtt sem tárja fel a valódi helyzetét: szépít, hazudik. A beszéd nem a megértés közege, még kevésbé a segítés módja. Nincs ez másképp a nővére szeretőjével való találkozása, a kerthelyiségben lezajló beszélgetésük alkalmával sem. Itt a Dániel fiútól hallott szavakkal ámítja a partnerét, tán egy pillanatra maga is azt hívén, hogy feltett szándéka volt, a munka mellett tanul is, elvégzi legalább a polgári iskolát. Az önbecsapás folytatódik, hiába hozza szóba Vodál a saját nyelvi kiszolgáltatottságát, megalázottságát, a sok nyájas "méltóságos uram" meg "kisztihand" képmutatását – odáig jutnak, hogy Csehov hőseinek módjára elbeszélnek egymás mellett. Vodál Marival, Lajos pedig Terivel példálózik, anélkül, hogy nyíltan említenék őket. "Ronda ribanc ez az egész mindenség" – állapodnak meg.

Hogy Horváth doktorral sem jut el az együttgondolkodásnak arra a fokára, ahol ha nem értenék is meg egymást, de legalább megpróbálkoznának vele – ennek legalább két oka van. Az egyik, hogy a feje fölött folyik el "az urak magas beszéde", azaz nemhogy partnerként, de még hallgatóként sem részese a társalgásoknak. Többször érzi úgy, hogy nem érdemes kínoznia magát az "úri madárnyelvvel". Számára, aki a hétköznapi beszédhez szokott, idegen a jelképes beszéd, a példálózás. Az értelme egy idő után nem ugrál már vizslaként egy-egy szó után, és beletörődően, mentséget keresve gondol arra, hogy "akinek tanultsága van, egész másképp beszél". A történetmondó vele kapcsolatban kezdi fejtegetni, hogy amint "az idegen nyelvben nem azt kapjuk el, amit nem értünk, hanem amit értünk", az ő esze is "le-lekapott egy-egy elérhető mondatot az urak beszédéből", egyébként azonban a személyisége kívül rekedt a vélemények cseréjén. A sűrűn elhangzó kijelentések nagy része "csak elgyötri az eszét". Így töpreng, vajon az építész mit értett azon, hogy "a háznak a lélekben is kell alapjának lenni (...)? Az ember lelke őneki elsősorban a lehelete volt, mely télen beléfagy az emberbe, s a halál óráján kiszáll belőle." Az ehhez hasonló példák tanúsága szerint a vele szóba elegyedő urak igazából nem vették emberszámba: nem a saját bajaival lehetett jelen – úgy tekintettek rá, mint aki nem önmagát, hanem a faluját, a parasztságot képviseli.

Idegenségélményének, a kölcsönös megértés és önmegértés hiányának másik oka alighanem azzal függ össze, hogy a külső, a hangzásbeli beszéd tekintetében is hiányzik közöttük az összhang. Nemcsak a szavak jelentése okoz gondot – a kiejtésük, az elmondásuk módja is. Kovács Lajos hamar észreveszi, hogy például a szegények vagyonáról értekező úr "igen nagy zavarban beszélt, föl nem nézett volna az ásójáról". Ezt tapasztalván, hovatovább odáig merészkedik, hogy mint a Dániel fiúval, vele is kezd vallató, fölényes modorban beszélni. "Magát csapja be ez az ember, vagy csakugyan ilyen együgyű?" – fordíthatta volna a fiú saját maga ellen azt a kérdést, amit a három-négy holdas birtokról, gyümölcsösről s a ház jövedelméből fiatal munkásoknak készült internátusról álmodozó Horváth doktor tervei fogalmaztatnak meg vele. S ebben a kérdésben már benne rejlene az az elbeszélői megítélés is, amelyik e kétféle önbecsapás között alig lát különbséget. Kovács Lajos hazugsága, hogy kitanulhatta volna a kőművesmesterséget, vagy hogy a piacról "tulajdonképp csak tanulmányból" hordja a vevőknek a csomagokat haza, az önnön helyzetén való eltökélt változtatás szempontjából ugyanakkora súllyal esik a latba, mint a kutatóintézeti hivatást földmunkás-foglalkozásra felcserélni vágyó Horváth úr sorozatos tiltakozásaié. Az eltérés valóban csak abban mutatkozhat, hogy az egyiknek és a másiknak volna-e módja, lehetősége a változtatásra, szándéka tűzön-vízen át való érvényesítésére. S e tekintetben az úr még alul is marad a napszámosával szemben. Hiszen ez utóbbi nyilván önvédelemből, tehetetlenségében hárítja el annak az esélyét, hogy valaha építőmunkás lehetne. Micsoda az ilyen ember élete? – kérdezi, s mint egy többre hivatott férfi, tettetett fölénnyel feleli: "Dolgozik, szombaton megkapja a bért, aztán megint dolgozik, s megint megkapja. Úgy, mint a ló a takarmányt. Nem azért jöttem városra, hogy azt csináljam, amit otthon." Az sem meglepő tehát, hogy "ő, a tanulatlan napszámos" úgy érzi, "fölényben van az úrral szemben". Az van meg benne, ha csekély mértékben is, ami az úrból teljességgel hiányzik: a humor, az irónia, sőt az önirónia, az önmaga kívülről szemlélésének képessége. Ezért tud mulatni azon, amit Teri, a szolgálóleány többször is elmesél, hogy a gazdája nagy bánatában fél tál süteményt megevett. Ezért veszi szó szerint a kijelentését is, hogy öt-hat évre a ház rabszolgáivá válnak. Ezt az "új" helyzetet így magyarázza s szemlélteti a lánynak: "Rabszolgák lesznek ezentúl. (...) Az úr fűt, én meg a könyveit olvasom a kályha mellett." "Pfuj, maga utálatos" – inti le Teri, elhárítva a gúny játékát, és e tekintetben még ő is fölényben érezheti magát a munkaadójával szemben, aki egyszer-egyszer képtelen eldönteni, "egyszerű játék vagy pokoli irónia" szólaltatja-e meg a legény hangját. Ugyanez aligha áll az elbeszélő hangjára: együttérzés helyett távolságtartóan szemléli, ahogy az előbb még magából kikelő, rekedten, "üvöltésszerűen" ordító férj a dolgozóban "arca felhői mögött vakon és süketen járkált". "Bútorok, cselédek, gyerekek egy világsérelembe eltemetkezett lelket láttak" – alkalmazza nem csupán az emberi, hanem a tárgyi világ nézőpontját is. Így (is) ítélkezik, s úgy (is), ahogy Kovács Lajos felett. A különbség talán akkor ragadható meg a legjobban – mielőtt sorra kerülnének a Horváth doktorral kapcsolatos elbeszélői megjegyzések, reflexiók –, ha visszakanyarodunk a regénynek a kritikusok által fölismert mohó érzékiségéhez, tervtelen gomolygásához.

(Proust példája és a mese alakzatai) Ahhoz a jellegzetességhez tehát, amelynek a kialakításában, ahogy Domokos Mátyás is látta, bizonyosan Proust lehetett a minta: a napszámoslegény esetében többnyire "egy lefokozott élet lefokozott tudatán keresztül", de az elbeszélő esetében igen gyakran nagyon is felfokozott érzékenységgel. Azzal a hevülettel, amely ez utóbbit főleg az átképzeléses előadásmód révén (amely, cseppet sem mellesleg szólva, sohasem kötődik Horváth alakjához) – Németh László Proust-tanulmányát idézve – a külső és belső környezet, légkör folytonos keveredése miatt állandó izgalomban tartja. A Bűn jó részére is áll, amit a tanulmány mond: ha a realista írók a tárggyal ábrázolták tárgyukat, akkor Proust azzal az intuitív érzékenységgel, amelyet a tárgya kivált belőle, miután az érzéki benyomások "valóban benyomulnak a szervezetébe". Ezért lehet egy táj a megszokottól, az ismerőstől eltérően nem földrajzi részlet, hanem lelkiállapot. Beszédes példája ennek az a jelenet, amelyikben Lajost a házigazda faggatja a falujáról. "Ez a sok hány meg honnan, meg ki fia, hogy fizet: mintha csak messziről serétezné azt az ismerős, fél év alatt az emlékezetben kissé megszépült szín-, szag-, hangbozótot, ami a lelkében Abafalva volt. Ki tudja, mi célja van vele az úrnak (...) Lajos az egészből azt értette meg, ami az úrnak is a legfontosabb volt: »az én falum«. Hogy őneki is van faluja, nem itt termett az Alpár úton. – Hát a doktor úr faluról tetszik származni? – Fehérből – s megmondta a falut. – Hallottam a nevét – mondta Lajos, s nem tudta, a falut tolja-e ki az Óperenciás-tenger felé, vagy az urat nézze füllentőnek." Erős érzelmi töltésükkel, érzelmileg színezett érzékiségükkel tűnnek ki aztán azok a képek, amelyek például Lajos szerelmi vágyának ébredését vagy az építkezésen dolgozók közös hálóhelyi éjszakáját, megint máskor egy esti szalonnasütést jelenítenek meg. A fiúban "elfeledettnek hitt mondatok nemcsak értelmükkel, de a Teri szeme fényével, a közébük pergett levelek színével, a kísérő munkások kiáltásával újultak ki". "Lajos feje még mindig teli volt a kerítésen utána szálló hanggal, mely ahelyett hogy elhalványodott volna a nap horgadtával: inkább csírázni kezdett ott, mint valami fényes mag, amelynek hang volt a gyökere, de ága és virága: tapintás, szín, illat." Szalonnasütéskor pedig "a szanaszét heverő árnyékok közt, melyekből a láng egy áll alá felhúzott térdet, egy rezesen világító orrot, egy test nélkül elnyúló kart emelt ki, egyedül ő, az álló volt végig fekete és tömör".

A tanulmányíró Németh László abban fedezi fel Proust talán legfőbb jellegzetességét, hogy "körülötte az élet lesz mese", hogy a valóság megközelítésére a képzeletet használja eszközül. Ha nem méltányolná a francia író módszerét, akkor is kitűnne, a Bűnnek mennyire erős, vastag vonalú a mesei erezete. Nem mitológiai csóvát húz tehát hősei mögé, mögött, hanem a népek ősközösségi folklórkincsének egy másik rétegéhez fordul. Itt-ott, elvétve megjelennek ugyan bibliai példák, példázatok is, ám mind az elbeszélő utalásaiban, mind a szereplők önértelmezéseiben a mesei párhuzamok a gyakoriak és a meghatározóak. Olyannyira, hogy ezek alapján Németh László alkotása a köznapi kalandregénynek abba a típusába sorolható, amelynek emberábrázolását Bahtyin az átváltozás és az azonosság motívumai alapján különbözteti meg. S valóban, a vidékről a fővárosba szökő, ott állást, megélhetést kereső árva fiú igazi próbája csak az lesz, hogy mennyire képes átváltozni, mássá válni önmaga feladása nélkül. Beszédes, hogy az útra kelését maga hasonlítja a szerencsét próbáló mesebeli legényéhez, és később, például egy tűzrakás alkalmával is ilyennek látja magát. Indulásakor a legfontosabb kellék, a hátán a tarisznya sem hiányzik. Nem mellékes az sem, hogy három nap alatt teszi meg az utat. (De nemcsak az ő személye, hanem Horváth doktoré is kapcsolódik a hármas számhoz: a gazda a beköltözés harmadik napján megy a házba.) A fiú útra kelése tehát emlékeztet a klasszikus népmesei kezdetre, valamely hiány bemutatására és a hiányállapot felismerésére. A hiány itt is a szegénység, a nincstelenség. A mesehős önbiztatásának, önerősítő gesztusának mutatkozik, hogy Lajos majd az építkezésnél segédkezve egy téglahegy tetején a lábát lógatva hol a város jövendőbeli királyának képzeli magát, hol egy szerencsétlen horgásznak az Élet-óperenciás parti szikláján – ahol talán hiába vár az aranyhalra. Máskor az álma, a vágya, egy tavasszal fölvonandó házmesterház, ahol lakhatna s dolgozhatna, tűnik fel előtte mint Óperencián túli dolog. Az elbeszélő magyarázat része aztán, amikor kifejtett példaként adja elő, hogy Lajos agyában a ház kredence, tálalója olyan "különös bútor-szörnyetegekké változtak, mint népmesékben az utazók által hírül hozott ember- és állatfajok". A szak- és a segédmunkások egyik csapata a szirtkorongokat dobáló szörnyekre, a másik pedig a "magasabb istenekre" emlékezteti. A muraközi lovakkal kapcsolatos képzete, hogy a barlangszájaknál egy-egy leszáll belőlük, besétál a föld gyomrába, és ott alszik a következő fertályig. Szó esik még a rézvirágot hajtó fa alatt ülő szerelmesekről, aztán a rézorrú bábáról, és arról, hogy a napszámosfiúnak "hatalma van" a háziúr felett, próbát kell tehát tennie vele, hogy megismerje a természetét. Horváthnak "egy összeesett szörnyeteghez" való hasonlítása sem valóságmásolás.

A legfontosabb azonban, hogy az elbeszélő, a szabad függő beszédet választva, a mesebeli legénynek a gazdáihoz való viszonyát is mesei módon magyarázza. Amikor a fiú először marad kettesben a háziasszonyával a romhalmazforma épületnél, hirtelen "nagy jobbágyindulat" önti el: "mintha a tulajdonosnő egy pórul járt királynő lett volna, ő meg a kitartó szolga. Szinte bánta, hogy tanulatlanságában nem mutathatja ki úgy a hűségét iránta." A doktor úr lelkiismeret-furdalását, bűntudatát pedig a következőképpen szemlélteti: "Mi lehet más, mint betegség, ha valaki ennyi szépség közt bánatos marad? A mesében vannak ilyen királyok meg királykisasszonyok: a hopmester bohócokat és hangászokat vezet elébük, az étekfogó vadkanfejet ad fel gombamártással, a kincstárnok tengerből búvárolt drágakövet aggat rájuk, s ők ott ülnek az udvari nép közt mogorván, hangtalanul. Az úr is ilyen." Ezekhez hasonlóan a mesei alakzatok többi példája, utalása is zömmel arra szolgál, hogy a szereplők helyzetét, tetteit kívülről láttassa. Ilyenek például a próbatételek. Az egyik Lajos bátorságpróbája: ki mer-e menni a sötétbe, megnézni, hogy ki vagy mi kocogtatja az ablakot. A másik az erő és az ügyesség próbája: föl tudja-e vinni létrán lépkedve az üvegtáblákat az emeletre, vagy összetöri őket. Végül, túl az alaktani párhuzamokon, egy hangsúlyos szövegközi utalás is a mese világát idézi. Az a jelenetsor tartozik ide, amelyben előbb szégyelli a fiú, hogy sosem volt még moziban, s ezért állítja az ellenkezőjét, majd pedig sajnálja, hogy kiszemelt "kedvesét", Terit a filmek is mire tanítják. Arra, hogy egy szegény kislányba is beleszerethet egy nagy méltóságú férfi, hogy "a földesúr mint gépkocsivezető" is meghódíthatja a szívét – a látott film ugyanis a Meseautó.

A kevés számú bibliai párhuzam a meseiekhez hasonló szerepet tölt be. Például az új ház lépcsője a fiú gondolataiban Jákob lajtorjának a katekizmusból ismert hasznát idézi fel, a menny kapujába kerülésnek, az égbe jutásnak – az érvényesülésnek a reményét. Másutt a babiloni fűzzel szeretne mintegy emléket állítani magának, noha nem gondol rá, legfeljebb az ösztöneiben motoszkál, hogy a zsidó hagyomány szerint a babiloni fogságba hurcolt zsidók a hazájukra emlékeztek hárfáikat fűzfákra akasztva, őneki pedig igen ritkán forognak a gondolatai az elhagyott faluja körül. Ézsau fölhozott példáján – hogy egy tál lencséért eladta vagyonát – se rágódik. Több helyütt elhangzik ellenben – hol az elbeszélő, hol az alakok szavai között – Krisztus neve, kísért a keresztrefeszítettség és a megváltás, megváltatlanság képzete. Nyilván a címbeli bűn tudatától és érzetétől elválaszthatatlanul, habár a regény befejező képsora azt a Lajost láttatja, aki hátán a csomagja terhével, távol van a vezeklésnek még a gondolatától, nem zarándokútra indul hát, hanem vissza, bizonnyal oda, a falujába, ahonnan jött. A feje fölött álló Alpár úti kereszt s a rajta csüggő kopott bádog Jézus előtt ezért is csupán megigazítja a batyuját, s továbbmegy. Hogy fejet hajthatna, imádkozhatna előtte, ez éppúgy nem járja meg az eszét, mint ahogy az sem, hogy a keresztre feszített milyen bűntől váltotta meg a világot. Csak sejti, hogy "az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélt". És itt érkeztünk el ismét, e rövid kitérő után, a Horváth doktorral kapcsolatos elbeszélői alapálláshoz.

(Szerzői önarckép, elbeszélői kritika) Itt, ahol ismét kiviláglik, hogy a mű címei mint a szerzői szándék és célzat legerősebb kinyilvánítói – akár az első, akár a végleges változatukban – nem a főalakhoz, Kovács Lajoshoz kapcsolódnak, hanem Horváth doktorhoz. S ez nemcsak azért lényeges, mert – ahogy már Keresztury Dezső szóvá tette – az események belső arányaiban kiegyensúlyozatlanságot mutat a városba menekülő parasztfiú és a városból menekülő úr kettősének szerepeltetése, hanem mert tompítja azoknak az ítéleteknek az élét is, amelyek az úr viselkedésével, elképzeléseivel és elveivel kapcsolatban elhangzanak. Igaz, egyszer egy alaki vélemény a fiúnak is bűneként rója fel, hogy "benyalja magát az uraknál", harminc pengőért, amennyibe Krisztus is "került", napszámosnak szegődik, elvéve mások elől a munkát – a bűn gondolata, a rossz lelkiismeret érzete azonban szinte kizárólag a doktor helyzetéhez kötődik. Környezetének nem egy tagja vélekedik így, a feleségétől, Emmától kezdve a mérnökön át Lajosig. Ám a regény címe más irányt javasol az értelmezői igyekezetnek, mintha – az Édes Anna mintájára – annak a nevét állítaná az élre – Kovács Lajosét –, aki az igazi főszereplő, hiszen az egy évig tartó kalandja, egy szakaszában kerek egészre metszett, zárt élettörténete hiánytalanul kitölti az események keretét.

A szerzőnek a hőseihez való viszonyát Bahtyin nyomán szemlélve különös eset állhat elő: a szerző felülkerekedik az egyik hősén, a másiktól, az önéletrajzitól, azaz önmagától viszont mégsem igyekszik teljes mértékben megszabadulni. Pedig ezzel próbálkozott, beleélve magát más szereplőknek a vele szemben kialakított érzelmi, akarati, gondolati irányultságába. Egyfelől kizárta annak az esélyét, hogy a fiú címadó alak legyen, a Kovács Lajos névben rejtőző köznapi átlagosságát és jelentéktelenségét hangsúlyozva, másfelől viszont az úr szellemi, akarati beállítódása mérvadó maradt annyira, hogy inkább "hősleg" működtesse, semmint kinevettesse vagy leleplezze. Horváth Endre magatartásának és életfelfogásának megítélésében jelentős különbségek mutatkoznak a hozzá tartozók között. A legegyszerűbb és a legfelszínesebb talán a cselédlányé, Terié, aki a Lajos kezdeti véleményét tükröztető elbeszélői minősítés, a "hóbortos" után csupán "különösnek" látja, merthogy nem akar új ruhát venni, meg falun szeretne élni, mint a parasztok. Hasonló gyakorlatiassággal ítél előbb Emma, a feleség is: olyan embernek tartja, aki szégyenlős is és gyáva is, és némiképp tán álszent is: szerinte tetszik neki az építkezés, csak röstelli. "Nem meri elvállalni, hogy örül a házának" – mondja egy helyütt, másutt megerősíti, hogy "olyan ember, aki röstelli, ha van valamije". Az asszony a "szakállas" mérnökkel beszélgetve (akit az elbeszélő, mint más figurákat is, nem a nevükön hív, hanem mesei vagy eposzi eljárásra emlékeztetően külső tulajdonságaik, testi jellemzőik szerint különböztet meg egymástól) nagyjából ugyanezen az alapon mondja, hogy szívesen eszik ő közös lábasból, vagy fekszik a cselédágyon, "de csak ha nincs más választásom. Akinek jobbra van módja, s ez után kívánkozik, az tudja, micsoda? Gyáva. Nincs bátorsága vállalni, hogy különbre született." Különös, hogy Lajossal viszont elvontabb fejtegetésekbe bonyolódik, harag és fájdalom vegyül a viccelődésébe, amikor a maga feltette kérdésre, tudja-e, mijük van a férfiaknak, tömören válaszolja: elvük van – s ez az elv abban mutatkozik meg, hogy tudják, "milyennek kellene lennie a világnak, s megbírálják, hogy miben különbözik attól, amilyennek lenni kellene". "Ami van, nem egyezik az elveikkel, ami egyezik: nincsen" – amire a szolgalegény a maga tapasztalatával mondja, hogy az "úri embereknél úgy lehet, ahogy a nagyságos asszony mondja", ám a hozzá hasonló nincsteleneket "megtanítja" a szegénység. "Nem tudja jó dolgában, mit csináljon. Majd megbecsülné magát, ha a tél meg a csavargás várna rá is, mint őrája" – gondolja később, már eljövetele körül. Bizonytalankodva, vajon "nem nyafogás-e az egész", amit az úr művel.

A mérnök viszont – nem a feleséggel, hanem a férjjel vitázva – a hivatásuk, a foglalkozásuk különbségeiből vezeti le a doktor rögeszmés lázadását. "Én kővel dolgozom – mondja –, ti szellemmel. A kő jó anyag, legföllebb fejére esik az embernek, a szellem azonban csupa kényszerképzet, fóbia, látomás. Olyan rendes emberi dologból, mint egy családi ház, kínzókamrát tud csinálni. Az azonban, hogy visszajöttél ide, sőt a szívedben sosem mentél el komolyan, azt bizonyítja, hogy a világ e ház nélkül s ami benne van, még nagyobb kínzókamra volna a számodra." "Tibennetek sokszor lázong az eszme, amikor a szív, a tüdő, a gyomor kitűnően érzi magát" – összegez végül, betegségnek nevezve azt, amit a házigazda lelkiismeret-furdalásnak tart. A kérdésre pedig, hogy egyszerűen gyávák volnának-e, akik félnek vagyonosnak lenni, az a válasza, hogy "talán nem ilyen egyszerűen van; de lényegében mégiscsak így". Mindezek alapján világosan körvonalazható a szereplőknek a szerzői alakmásként értelmezett Horváth doktorhoz való viszonya – kevésbé világos azonban, hogy a szerző megtalálta-e azt az értékelő pontot, ahonnan az önéletrajzi hősétől, azaz önmagától való távolságot folyton tarthatja s mérheti. Végeredményben annak az állításnak az igaz és bizonyítható volta merül fel, amelyet legelőbb Gaál Gábor fogalmazott meg, méghozzá igen határozottan. Meggyőződése szerint Németh László pályáján a Bűn annak a tanúsítója, hogy a folyóiratával, a Tanú reformideológiájával elesett író talpra tud állni. Meg tudja haladni, úgymond, lapjának téves szemléleteit, "s már tudja önmaga Tanú-beli törekvéseit messziről, kritikusan nézni, tisztán és problémamentesen, a meghaladott szemléletek színvonaláról: műalkotásban". A Kosztolányi-portrék, különösen az első, lehetnek a tanúsítói, hogy mennyire fogékony volt más, az övétől eltérő szemléletek iránt, s hogy ez az érzékenység már magában hordozta az önkritika lehetőségét is.

Van ugyanakkor egy szövegrész a Bűnben, amely annak a kíméletlenségnek vagy szigornak a határait jelöli ki, ameddig az önbírálatban el tud vagy el mer menni. Keresztury Dezső idézi a regény végéről azt a jelenetsort, amikor a távozni készülő Lajos elmereng a háziúr öngyilkossági kísérletén. "Szegény féreg, ugyan miért tette. Csakugyan azért, mert a többiek táncoltak, s neki kellett a bűnt viselni? Ha eszébe nem jut, hogy az úr megkérte, akárhogy is, de keltse fel, mielőtt elmegy, talán be sem mer nyitni. Vagy tán azért is mondta? (...) De hiszen ez akkor olyan – riad fel –, mint a leesős ember?" Horváth Endre öngyilkossági szándékát Korányi szerepjátszásához hasonlítva valóban felmerül a Válasz bírálatában igen hangsúlyos kérdés: "Keserű kiábrándultság vagy szeszélyes öngúny ez?" Mindegy is, mondja a kritikus, a lényeg az, hogy az író nem menti föl a hősét, de kényszeríti az olvasót, hogy "magáévá tegye annak szorongó tanácstalanságát". Nos, ennek a kényszerítésnek az ereje gyöngült, az öngúny enyhült azzal, hogy a szerző a regény újabb kiadásaiból, így az életműsorozatnak az Iszonnyal közös kötetéből is egyszerűen kihagyta, kitörölte az úr kérelmére s a leesős emberre utaló mondatokat. Ez a hiány ismét közelebb hozta az önéletrajzi hőséhez, és még inkább csökkentette annak esélyét, hogy a kompozíció főalakja, Kovács Lajos címszereplő lehessen. Az ő sorsa – és ezt fogja keretbe a cselekményidő – úgy teljesül be, ahogy saját maga keserű tehetetlenségében képzelte: "Visszatipródik a sárba, mint a szétzilált lombról a levél." Az útra kelés, amely induláskor a magasba emelkedés reményével csábította, a visszainduláskor a mélybe zuhanás, a lehullás és a gyötrődés képzeteivel riasztja.

Irodalom

Bahtyin, Mihail: A tér és az idő a regényben. (In A szó esztétikája. Gondolat, Bp., 1976.); A szerző és a hős. Gondolat, Bp., 2004. – BalassaPéter: Kosztolányi és a szegénység. (In A látvány és a szavak. Magvető, Bp., 1987.) – Benveniste, Émile: Szubjektivitás a nyelvben. (In Aposztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay A., VilcsekB., Szamosi G., Sári L., Osiris, Bp., 2002.) – Domokos Mátyás: Bűn és lelkifurdalás – alulnézetből. (In Hajnali józanság. Kortárs, Bp., 1997.) – Faragó Kornélia: Térirányok, távolságok. Forum, Újvidék, 2001. – Gaál Gábor: A "Tanú"-tól a "Bűn"-ig. (InVálogatott írások I. Irodalmi, Bukarest, 1964.) – Grezsa Ferenc: A Bűn áldozatai. (In Németh László Tanú-korszaka. Szépirodalmi, Bp., 1990.) – Keresztury Dezső: Németh László: Bűn. (In"Én sosem kívántam más emlékművet..." Szerk. Monostori Imre. Argumentum, 2003.) – Dr. Lakatos István: "Gyermekeimért tettem". Felsőmagyarország, Miskolc, 2001. – Németh László: Kosztolányi Dezső; Kosztolányi Dezső: Alakok. (In Két nemzedék. Magvető–Szépirodalmi, Bp., 1970.) – Olasz Sándor: A Martin du Gard-irealizmuselv és a Bűn. (In Az író öntőformái. Új Forrás, Tatabánya, 1995.) – Szabó Zoltán: Németh László: Bűn. (In Hazugság nélkül III. Szerk. Markwart Ágnes. Héttorony, Bp. é. n.) – Cs. Varga István: Szociális bűntudat és értelmiségi létkonfliktus. Borsodi Művelődés, 1981. márc. – Vekerdi László: Egy régi regény "hiánya, szükséglete és feladatai". (In Németh László-emlékkönyv. Szerk.: Monostori Imre, Olasz Sándor. Tiszatáj, Szeged, 2001.) – Vigotszkij, L. Sz.: Gondolkodás és beszéd. Trezor, Bp. 2000.