![]() |
Kemsei István
A rácsait rázó ember
Szabó Lőrinc: Te meg a
világ
A kötetben – felületes számlálásom
szerint – huszonkilencszer fordulnak elő ezek az egyazon
mezőösszefüggéshez tartozó szavak: börtön, ketrec, rab,
rács, bűn, bűnös, büntetés, vád. A világ börtön, az
ember pedig rab, egyetlen lehetősége csupán annyi, hogy
rácsaiba két kézzel kapaszkodva megpróbálja azokat
kimozdítani a helyükből. Tudja, hogy minden cselekedete
kilátástalan, ezáltal fölösleges, nevetséges és
szánandó, mégsem tehet mást, mert ha erről a tettéről
lemondana, végképp megszűnne minden remény, kialudna az élet
értelmének egyetlen, még pislákoló lángocskája is.
A Te meg a világ kötettel 1932-ben
költőgigász jelentkezett. Régi jó szokása szerint nem
rendült meg a föld, nem kondultak meg a harangok, nem fordult
ki sarkaiból a világ, nem vett új irányt a már akkor is
nagyon statikus, Prokrusztész-ágyhoz hasonlító magyar
irodalomtörténet. A minden magyar irodalomtörténet-írók
közül az egyik legnagyobb, Szerb Antal csak a műfordítót
ünnepli a költőben, s mikor? 1941-ben, amikorra Szabó
Lőrincnek már három éve megjelent hetedik könyve, a Harc
az ünnepért. A helyzet azonban korántsem volt annyira
rossz, mint József Attila elismerésének esetében, mert ha
Szerb Antal nem is, azért sokan megsejtették benne a nagy
költőt. "Ez aztán a pokol remeke" – jegyezte meg
Füst Milán A sátán műremekeiről írott
bírálatában. Németh László még irodalomtörténeti helyét
is próbálta kirajzolni: "két irodalmi kor határán
alakult ki"; "egy emberben sűrített irodalomtörténet".
Halász Gábor a Te meg a világról írott kritikája
végén egyenesen aggódott Szabó Lőrinc költői
jövőjéért: "Mai szerencsés korszaka fejlődésképes-e a
költői élmény szempontjából, vagy bármilyen
mélyrehatolón is, csak állókép, keresztmetszet öntudatának
különféle rétegeiről?" A legpontosabbat és a
legzseniálisabbat azonban a költőtárs Radnóti írta le a Te
meg a világról: "... az én és a világ érintkező
pontjain szinte föltűzött szuronyú őrség áll – a határt
lezárták, a közlekedés megszűnt."
Ez az az állapot, ahonnan ki lehet indulni. A
Szabó Lőrinc költészetét összegző Radnóti szemét nem
homályosította a kortársi hályog, nem az éppen aktuális –
már akkor is tétova és tévedésektől terhes –
értékrendből kiindulva ítélt, hanem költőként, a mű
benső újraalkotójaként gondolkodva először magáévá,
bensővé tette az élményvilágot, s belülről, a
költőszemélyiség tartományai, a lényeg, nem pedig a
megfellebbezhetetlen ítélet prekoncepciója felől nyitotta fel
a művet.
Persze nehezen feltételezhető, hogy az én
és a világ között valaha is fennállt volna valamiféle
harmónia lehetősége. Valójában mindig is ezen a síkon dőlt
el minden: az ember a világgal folytatott kilátástalan harcban
törvényszerűen vesztessé válik, s az könyörtelenül
átgázol a vereséget szenvedett személyiségen. Villon óta
nagyjából erről a folyamatos véráldozatról szól az újkori
világirodalom. Ám hogy a huszadik századra ez az egyenlőtlen,
szünet nélküli háborúvá aljasodott küzdelem minden
addiginál kegyetlenebbé vált, az kétségtelen. Az alkotó
ember a továbbiakban még inkább a védekezési stratégiák
kidolgozásával van elfoglalva, nagyjából ugyanabból az
attitűdből, mint a romantika hasonló válságon áteső,
önmagát kényszerűségből botcsinálta zsenivé maszkírozó
művészembere. Ennek egyenes következménye pedig nem lehet
más, mint az, hogy vérmérséklettől függően ki bezárkózik
a bevált normák biztonságos bástyái mögé, ki ellenszegül.
Az Ady utáni nagy ellenszegülők tábora meglehetősen népes a
magyar költészetben: József Attila, Radnóti Miklós, Szabó
Lőrinc – hogy csak a legnagyobbakról essék szó.
Szabó Lőrinc nem volna zseniális költő, ha
nem érezné meg: életében és művében itt és most valami
nagyon nagy következik, amikor elkezd összeállni a Te meg a
világ anyaga. Nem szabad sietni, nem szabad elkapkodni a
dolgokat. Várni kell, egészen addig, amíg szinte magától
kialakul a műegész. A gyors egymásutánban kiadott könyvek,
az ifjúkori hevület ideje lejárt. Jegyezzük meg: négy –
egyébként kitűnő – könyv kísérletezése: a Föld,
erdő, Isten, a Kalibán, a Fény, fény, fény
és A sátán műremekei kellett ehhez a felismeréshez.
Hat évet dolgozott az új köteten. "A kiadással azért is
vártam, mert éreztem, hogy a modernségek elhagyása, tehát a
»visszaklasszicizálódás« után nagyon komikus volna még
egyszer elsietni, elrontani a dolgomat. Ezért vártam 1926-tól
1932-ig" – írja.
A Te meg a világ valójában
négytételes, modern, hangulatában leginkább Wagneréhoz
hasonlító, de szerkezetében inkább Liszt Les preludes-jének
felépítését, annak késélességű kontúrjait, csúcsra
emelkedő indulatvilágát idéző szimfonikus költemény, a
kötelező motívumismétlések-variációk mellett ugyanakkor
megtartva a klasszikus szimfónia szerkezeti beosztását is.
Hogy a kötetszerkezet ilyen, egyáltalán nem meglepő. Szabó
Lőrinc és a zene kapcsolata lehetne akár közismert is.
Érdekes, hogy ő maga sem nyilatkozik erről sokat, és főképp
hangsúlyosan nem. A nagy zeneélvező, lemezjátszóján
rendszeresen Wagnert hallgató költő leginkább csak verseihez
csatolt kommentárjaiban ír a zenéről, s még néhányszor
versben, például a Tücsökzene 296. darabjában s egyik
utolsó nagy költeményében, a Mozart hallgatása közben
című vallomásos remekműben. Lehet, hogy költészetének a
zenével, a zenei szerkezetekkel való szorosabb kapcsolatát a
legbensőbb műhelytitokként kezeli? Még a Te meg a világhoz
írott önvallomásában sem lebbenti fel a fátylat arról,
hogyan és milyen belső útmutatók szerint
szerkesztette-hangszerelte meg a kötetet. A tragikus
mondandóhoz igazodva, scherzo, valamint allegro vivace
nélkül, egyértelműen kizárva és csak a zárlatra hagyva a
lágyabb hangzásokat. De hát ezek egy szimfonikus
költeményben nem is kötelezően alkalmazandó elemek. Az andante
ekképpen csak az utolsó tételben szólal meg. A három
főtétel címei akár ezek is lehetnének: 1. az ember és a
test (Célok és hasznok között, A belső végtelenben,
Testem, Testünk titkaiból); 2. az ember és a világ (Gyanakvás,
Jégesőben, A bolond kezei közt, Egyetlenegy vagy, Ne magamat?,
Az Egy álmai, Menekülni, Tao te king, Csillagok közt); 3.
az ember és kapcsolatai (Körúti éjszaka, Melletted, A test
védekezik, Vigaszok, Vámpírok ellen, Semmiért Egészen,
Homlokodtól fölfelé). A negyedik tétel tartalmazza a
feloldás verseit (Hajnali rigók, Szamártövis, Mosztári
tücsök, Farkasrét, Egy egér halálára, Szentjánosbogár),
amelyek már átvezetnek a Különbéke kötetbe.
A szimfonikus költemény kerete és a
továbbiakban mindenütt visszatérő főmotívuma a halál: a
filozófia és a gondolkodás alapkérdése. A más embernek –
a költő apósának, Mikes Lajosnak – halála a kötet
nyitányában, a Húsz óra múlva című versben, és a
saját halálának víziója a harmadik tétel zárlataként: A
semmittevő halál. S a mindhárom tételben a tematikai
centrális helyet elfoglaló egy-egy halálvers, a Halálfélelem,
az Útrakészen és a Meg fogok halni alkotja a
meglehetősen komor, ám megkerülhetetlen vázát a kötetnek.
Korántsem meglepő, hogy a negyedik tétel középpontjában is
a halál motívuma, egy csodálatos, témájában a fentiek
oxymoronjaként kezelhető rekviem, az Egy egér halálára áll,
a jelentéktelennek, az egyetemesnek és a világ iránti
részvétnek ez a lenyűgöző szintézise.
Ez az irigylésre méltóan fiatal férfi – a
könyv megjelenésekor még csak harminckét éves, huszonkilenc,
amikor A belső végtelenben-t, és harmincegy, amikor az
addigi legjelentősebb verseket, Az Egy álmait, a Menekülnit,
a Semmiért Egészen-t, A homlokodtól fölfelét
és A semmittevő halált írja! – egyszerre gondolkodik
a halálról individuumként és filozófusként, és
természetesen költőként, azaz a halál egyetlen versen belül
jelenik meg úgy is mint külső – megfigyelésre méltó –
és úgy is mint belső – elkeseredés okozta vágyból fakadó
–, kettős szorítású gondolati tényező. A filozófia thanatu
meleté, vagyis a halállal való foglalkozás, mondta
Szókratész. De idézhetnénk a nagy görög mellé Szabó
Lőrinc egyik kedvenc filozófusát, Schopenhauert is: "mert mi
támad, mind ugyancsak méltó tönkremenni" – már azért
is, mert a "tönkremenni" szót a Célok és hasznok
között című versben kétszer is igencsak a
Schopenhaueréhoz hasonló hangsúllyal és szövegkörnyezetben
szerepelteti: "és az se fáj már a szivemnek , / barátaim,
fiatalok, / hogy előbb-utóbb, valahogy, / mint én, ti is mind
tönkrementek". Megjegyzem, a Te meg a világ
filozófiai alapjaként Baránszky-Jób László Schopenhauer
mellett Stirnert is említi gondolati ihletőjéül.
Baránszkynak, mint Szabó Lőrinc barátjának és jó
ismerőjének, valószínűleg ebben igaza is lehet, de a
schopenhaueri "tönkremenés" említése nem lehet pusztán a
véletlen egyezése. "S így megyünk tönkre mind, ahogy a
test hanyatlik" – írja le immár harmadszor a Halálfélelemben
is. Tehát mégis a száraz, a Schopenhauer által többször
feldolgozott gondolatsorról van ez esetben szó. Szabó Lőrinc
verseiben olyan férfi beszél a halálról, akinél az elmúlás
korántsem emocionális, hanem legelsősorban gondolati,
tanulmányozandó tényező.
A könyv szerkezeti fölépítéséből
látható, hogy a Te meg a világot mintha gyémánttal
metszette volna ki mestere a világegészből. A halálversek
úgy tartják meg a kötetet, mint a görög mitológia
gigantikus oszlopai a földet. A költő-én pedig, alighogy
megkerülte az egyiket, máris a másikba ütközik. Örökös,
elkeseredett, fogcsikorgató küzdelem zajlik egy harmonikus
életért, az élet személyes igazságtételéért. Nem
kísérik érzelmek, átfutó dallamokkal telített hangulatok
ezt a küzdelmet. A kétségbeesés nehezen tűri az ikonitást.
Azt is lehetne mondani, hogy az ebben a kötetben megnyilvánuló
Szabó Lőrinc-féle költészet ilyen értelemben véve talán
nem is líra. Inkább kutakodás és megismerés. Állapotrajz
és tanulság. Tudomásulvétel és tiltakozás. A feladatába
zárt ember dörömbölése.
Az élet mindenestül börtön. A legközelebbi
és a legtitokzatosabb a test:
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?
Ez a börtön fizikailag is fáj. Lélegzik és
mozog. Hordozza mindazt a borzalmat, ami önmagában véve a
szabadsága után vágyódó ember látszata, ő a külső-én, a
héj, a lélek tokja, aki nem tehet a féregről, ami a
gyümölcs belsejében emészt. A későbbi nagy, egyetemessé
növesztett önvád legelső stációja ez a kínszenvedés.
Egyetlen szó üt igazán ebben a köznyelvi, exmetaforás
szövegdarabban: a "néha". Ha jobban megnézzük, a
meghajszolt test iránt érzett minden addig kivallott
együttérzést, sajnálatot megkérdőjelez ez a szó.
Esetlegessé teszi őket, hiszen ezek szerint a szellemnek a
fizikai megformáltság iránt érzett szánalma csak komolytalan
lehet és alkalmi. Még azt is mondhatnánk, hogy olykor zavaró.
Nyűg. Ballaszt. Hiszen a lényegi aligha képes őszinte és
tartós kapcsolatot fenntartani a jelenségessel és a
mulandóval: a gyarlónak mutatkozó testtel. Pláne akkor,
amikor már úgyis kész az ítélet: "siratlak, hogy
mindezért / oly rútul meg fogsz bünhődni a végén." Az
egész verstextúrából következik, hogy van ebben némi
rosszmájú, sőt talán gyilkos önirónia. Csak a pusztulásra
ítélt test halhat meg a lélek bűnei következtében, az
ambivalenciára, vétekre kárhoztatott lélek ugyanis örök.
Abszolút. Nem bűnhődhet semmi elkövetett rosszért, hiszen
akkor örökkévalósága válna kérdésessé.
Ám bármennyire is csak a "néha" létezik
az odafigyelésből, még sincs mód menekülni a test elől,
mert minden kiütközik rajta. Mintegy "rajta jön ki" a
lélek minden gyötrelme, ő a bűn imágója:
Bizony megundorít
nemcsak egy pillanatra,
bármilyen
szép és komplikált,
hisz a lét szennyeit
szemérmetlen mutatja
s még
szennyesebben a halált.
Ragaszkodás tárgya, szereteté; szánalom
tárgya ("nyomorult proletár"); undor tárgya ("ketrec")
– mindez együtt és egyszerre működik ebben a
folytonosan gyötrető paradoxonban, amelynek közös szimbóluma
és oxymoronja a test. A klausztrofóbiától szenvedő, önnön
fizikai létébe bezárt léleknek egyetlen módja van kilépni
ebből a kicsiny és szűknek bizonyult valamiből, átlendülni
ezen a falon, ez a lehetőség pedig a test fizikai
megsemmisülése. A "toknak", a testnek – vagy Szabó
Lőrinc szavával: a "ketrecnek", ennek a huzatos, rácsos
rabtartónak, amin mégis átlátni valahogy, vagy ahogyan azt
később látni fogjuk: amin keresztül összetűzésbe lehet
kerülni a világgal – lefoszlása a halhatatlan,
szabadságára vágyódó lélekről. Ám a test halála,
megszűnése sem tenne jót igazán a lélekkel: "így megyünk
tönkre mind, ahogy a test hanyatlik" – idézzük
ismét a Halálfélelem pontos és halálosan józan
schopenhaueri sorát. Vagyis: az út kifelé teljesen le
van zárva, és ráadásul a ketrec sem arról nevezetes, hogy a
benne szorongó számára bármiféle szabad mozgást lehetővé
tenne. A rácsok közé csukottnak együtt kell tönkremennie a
rácsokkal. Ez lenne a sorsa, ha nem lehetne kipróbálni még,
hogy a Belső végtelenben vajon járhatóak-e azok az
utak, amelyeket a buddhista filozófiai felfogás is végtelennek
tekint:
– Utaztál valaha, álmodban, képzeletben,
a vér sodrán, amely mint bolond vízesés
föl és alá kering a tűzpiros erekben?
Jártad a szennyek és csodák útjait? És
értettél valamit? Láttad, hogy ég sehol
sincs?
Nézted már villogó, álmatlan agyadat,
a szörnyű üzemet, melynél különb pokol
nincs
s melyben töviseit termi a gondolat?
Mennyire másképp fogalmaz majd ugyanerről az
ég nélküli vidékről, persze egy ideálképről, és azért
mégiscsak egy másiknak a belső végtelenében tartózkodva,
1933-ban – igaz, hogy hirtelen fellobbanó érzelmei hatása
alatt – az Ódában a szerelmesen fellángoló József
Attila! Pedig kettejük analitikus-materialista gondolkodása
ebben az esetben majdnem egyugyanaz. Különbségük viszont
alkati. Ami József Attilánál a vágyakozás reményteli,
gyönyörrel kecsegtető felfedezőútja, a csodák birodalma, az
Szabó Lőrincnél az újabb reménytelenség forrása, az
egzisztencia tudomásulvétele: "az etikumot csak az egyedi
szubjektum realizálhatja, aki tudja, mi lakik saját magában.
Igen, ami az emberben lakik, az az egyetlen valóság" – írta
Kierkegaard. Vajon Szabó Lőrinc ismerte-e, olvasta-e
Kierkegaard-t? Hiszen annyi filozófust olvasott...
Egyvalami azonban végzetesen kiderül: ez a
belső végtelen is pusztán fizikai tényező, a mulandó test
része. József Attilánál ugyan a rajongás egyszeri tárgya, a
teremtés egyszeri és megismételhetetlen csodájának egyik
nélkülözhetetlen szimbóluma, Szabó Lőrincnél viszont a ketrecnek
nem látható, másik oldala, a sötét univerzum, ami "külön
törvény szerint él", Perszephoné ligete, ahol "barlangi
utazó, a belső végtelenben / parányi szellemünk riadtan
széttekint!".
"Föltűzött szuronyú őrség?" –
kérdezhetném vissza Radnótit. A rácsok messziről talán
annak látszanak. Ez még csak a magány. Az őrség szerepének
szükségességére majd a második tétel hívja fel a
figyelmet:
Én már csak a rosszban hiszek,
s hogy minden mögött ott a rosszabb,
jönnek csapdái új gonosznak,
csak még nem látja szemetek.
A határon a sorompók most kezdenek
lecsukódni. Kezdődik a második tétel. A testébe zárt lélek
találkozása a külvilággal. A világ, ez a nagyon
középszerű konstrukció egyszerre csak megmutatja igazi
arcát, és ádázul ráront a benne helyét kereső emberre.
Nincs menekülés. Nincs igazság. "Igazság, hol a hatalmad?:
/ én már nem kérdezem" – legyint rezignáltan.
Rádöbben, hogy a testen kívüli világot is éppolyan, ha nem
sűrűbb rácsok veszik körül, mint a testit. Nemcsak a pőre
lélek van börtönbe zárva, a testbe öltözöttnek is ugyanaz
az osztályrész jutott. A külvilágba kilépve a személyiség
a várt szabadság helyett börtönből börtönbe érkezik. A
világ igazságtalan, benne az ember helyzete érthetetlen. Ott,
ahol rendnek kellene lennie, a káosz uralkodik. A szilárd
helyett a képlékenység az úr, a törvények pedig a homokba
írattak, ahelyett hogy kőbe vésték volna őket. Ahogyan a
lélek nem szabadulhat a testi leláncoltságból, úgy a
test–lélek egységét kényszerűségből elfogadó ember is
hiába követeli magának a teljes függetlenséget. Mindenütt
olyan szabályokba ütközik, amelyek a fennálló Hatalom által
szolgává – vagy ami még rosszabb: tárggyá – alázott
embert vannak hivatva kordában tartani:
Nem hallgatok! A nagy is
csak sok kicsi.
Hát nem mibennünk fáj a világ,
ha vannak sebei?
Már roskadok, s egy terhemet is
ki veszi, ki veszi le?
Mi közöm az olyan világhoz,
amelynek hozzám nincs köze?
Szabó Lőrincnek, a meghajszolt embernek rá
kell döbbennie, hogy nem része a világnak. Nem tartozik hozzá
és viszont. Idegenként kell léteznie abban a tartományban,
amely neki is tökéletesen idegen. Nem fakad sírásra, nem
panaszkodik. Sőt, a messzemenő következtetésektől is távol
tartja magát. Ebben a felismerésben éppen ezért nincs egy
szemernyi líra sem. Most, hogy már tudatában van helyzetének,
józanul elhelyezheti magát. Lázadhat az idegenség ellen.
Elemezheti is, hiszen megszenvedett érte: "Irtóztató /
magány a harcod / idegenek között" – írja le ezt a
tárgyilagosan szikár prózamondatot az Egyetlenegy vagy
című versében. Micsoda szemléleti változást tükröz ez a
lázadó magatartás még kortársai rádöbbenéseihez képest
is! Babits ugyan felismeri a helyzetét, s bezárkózik: "A
gazda bekeríti házát"; Kosztolányi elegánsan hátat
fordít az egésznek, s inkább az általa tudott
legfontosabbakkal, az élet és a halál alapkérdéseivel
foglalkozik; a Szabó Lőrincnél öt évvel fiatalabb József
Attila nem bírja, és belehal.
Szabó Lőrinc szembeszáll, mert számára
mindennél fontosabb a szabadság esélyeinek felkutatása az
idegen világban, s ezért olyan utat választ, amelyre a magyar
költészetben Arany János óta nem lépett senki: a
könyörtelen öntudatra ébredés lehetőségét. Hogy miért
említem itt Aranyt? Mert valóban nehéz nem észrevenni az
aranyi "az ember önző, falékony húsdarab" és a Szabó
Lőrinc-i "véres zsebelés a világ" közötti
összefüggéseket. A Menekülni költője ugyanarra az
igazságra talál rá, mint a Kertbené annak idején: a
világ és a benne botladozó ember között áthidalhatatlan
szakadék tátong. Elképzelhető viszont, hogy az ember
öntudatra ébredésének pillanata egyenlővé válik az elnyert
szabadság pillanatával. Hogy ezt elérjék, mindkettejüknek,
Aranynak is, Szabó Lőrincnek is a maga módján végig kellett
járnia a pokol stációit. Az innenső parton kellett hagyni
mindenfajta reményt. Tudomásul kellett venniük a
kérlelhetetlen tényt, hogy a valóság ugyan legyőzhetetlen,
de az értelemnek mindenképpen meg kell vívnia vele a maga
mindennapos küzdelmét:
Ketten vagyunk, én és
a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak
én
vagyok a fontosabb.
A küzdelem végeredménye – ahogyan
a kötet egyik nagy verse, Az Egy álmai mutatja – az
elkerülhetetlen, belső magány – az abszurd ember büszke és
termékeny magánya –, s ennek szerves származéka, a
védelmül felépített önzés. Ennek az önzésnek
igazolásául idézzük csak fel újra a Kierkegaard-szöveg
második részét: "Ami az emberben lakik, az az egyetlen
valóság." Ebből a felismerésből származik a tartást adó
gőg: "Ha mindig csak megértek / hol maradok én?" –
kérdezi ugyanitt. Nem lehet véletlen, hogy éppen ehhez a
verséhez írott kommentárjában említi egyik alapvető
olvasmányélményét, az "egoizmus cápája" Stirnert s
művét, a Der Einzige und sein Eigentum címűt, ahonnan
a verscímet s talán a témának bizonyos részeit is vette. Az
az egoizmus azonban, amit Stirnertől átvesz, leginkább póz
marad, a szenvedő ember védekező gesztusa. A sarokba
szorított vadállat mindenre elszánt küzdelme a harmóniát
megvonó világgal szemben. De aki csupán a Semmiért
Egészen-nek, ennek a "csúcs-egoista" költeménynek
kegyetlen sorait olvasta, és abból próbált messzemenő
konzekvenciákat levonni, az nem olvasott Szabó Lőrinctől
semmit.
Börtönben csak így lehet életben maradni.
Ha az ember "magára festi gondosan / a látszat rácsait".
Úgy tenni, mintha ott lennénk, ahol valójában nem vagyunk: az
"e bonthatatlan / börtönt ne lásd" tiltása válik
törvénnyé. A mimikri nagyon fontos ebben az esetben, hogy az
ego eltakarhassa magát a világ elől. A nagy kutató a testben
börtönt, a külvilág börtönében – és önmagában is –
szennyet és mocskot talál:
Olyan szennyes vagy, hogy neked a legszebb
a tisztaság
s aki nem olyan, mint te, az se vethet
követ reád.
Így vonja le az eddigi kutatások
következtetését a Tao te kingben. Ez az abszurd Ádám,
aki sem a testben, sem a külvilágban nem találta meg a lélek
boldogságát, újabb utazásra kényszerül a szimfonikus
költemény harmadik tételében. A kétszeri kudarc éppen úgy
nem szegi kedvét, mint Madách dacosságában hasonlóan
ábrándozva kísérletező hősének. Kérdésfeltevése az új
feltérképezni való területtel szemben alapvetően morális:
"túlkevés az Egy Igazság". Érthető, hogy a moralistának
egyetlen ellensége van a világon: a bűn. Márpedig az
óhatatlan velejárója az életnek, de ha legalább két
igazság létezne, a bűnnel sem kellene számot vetni.
Természetes, hogy a testébe és a világba kétszeresen
(hatványozottan? koncentrikusan?) bebörtönzött lélek, ha a
külsőleges szabadság elérése végképp lehetetlen, legalább
igazságot kíván magának. S ezt, az eddig a testben,
külvilágban is hiába keresett igazságot most már szintén
egy "belső végtelenben", de most már a lélek belsejében,
az ember legbensőségesebb kapcsolataiban keresi. S mivel
egyáltalán nincsenek illúziói, úgy indul a keresésnek, hogy
eleve tudja: ebben az ügyben aztán egyáltalán nincs morális
igazságtétel. Hiszen az az igazság, amit a morál tanít, a
gyarló világban egyszerűen nem létezik. Csak olyan, amit nagy
szenvedés árán, paradoxonokkal és oxymoronokkal lehet
megközelíteni és valahogyan kifejezni. Az pedig egyszerre
lehet önmaga és önmagának szöges ellentéte. "Nem fog a
macska / egyszerre kint s bent egeret" – hárítja el ezt a
problémát később szinte magától értetődően a kortárs
József Attila. A megállapítás kétségkívül bölcs, ám –
átgondolva a dolgot – nem ilyen egyszerű megoldásokkal
kecsegtető annak, aki valóban meg is, át is akarja élni,
önnön reakcióira is kíváncsian, Odüsszeusz vagy Dante
módján – de vezető nélkül! – végig akarja utazni az
emberi pokloknak ezeket a bugyrait.
Létezhet bármilyen – filozófiai, sőt
társadalmi értelemben vett, nagy keservesen kiküzdött,
megszenvedett – szabadság, az ember végső soron mégiscsak
Erósz szolgája marad. Küzdelme Erósz ellen nevetséges,
szánalomra méltó és vereségre ítéltetett. Egyáltalán nem
arról van szó Szabó Lőrincnél, amit Nietzsche így fejez ki:
"az ember önmaga egy részét – gondolatot, vágyat,
alkotást – jobban szereti önmaga valamely más részénél,
tehát felosztja lényegét, és feláldozza az egyik résznek a
másikat." Az önmagát éles szemmel tanulmányozó lélek
alapvető erkölcsi konfliktusa ott kezdődik és végződik,
hogy nem akar és nem is képes semmit feláldozni –
egyáltalán, jobban szeretni –: neki mindkettőre szüksége
van. A köznapi lét elviseléséhez, a világgal folytatott
harcaihoz morálra leginkább, de az csakis azzal a feltétellel
fogadható el, ha Erószt nem kell ellöknie magától. A
kettőnek együtt és egyszerre kell működnie, mert az egyik a
megtartó, a másik az alkotó erőt képviseli. Viszont ez a
viszony az elemi belső konfliktus, a Vámpírok ellen
vívott harc, a bűn és a bűntudat megszülője:
Mért bűn? Ki őrült tette azzá?
Senkinek sem ártok vele.
Gyöngeségem engedte nőni harccá:
ez az igazi szégyene.
Vagy másik szemszögből vizsgálódva A
test védekezik-ben:
Bűn és rabság? De
hát a rab
a bűnnél néha
fontosabb!
Bűnös a test? Elhinni
bűn!
Bűnös mégis? Mit
tudom én!
Talán a törvény az,
nem én.
Úgy tetszik, a morál eleve ambivalens. A
belső vita végeredménye eldöntetlen, az áthárítás holmi
törvényre pedig tökéletlen. Az orvos, aki önmagán
kísérletezik, egyáltalán nincs meggyőződve csodaszere
hatásáról. Ami az egyik bajt gyógyítja, a másikat tetézi.
Két létfontosságú dolog között egyáltalán nem lehet
dönteni. A költő nem válhat el feleségétől, és nem veheti
el Korzáti Erzsébetet, mert fordítva nem működik az élet. A
tiszta Erósz, az Erósz teljes uralma ugyanis egyenlő az
individuum elemésztődésével. A nagyon vágyott és már
mindenhol keresett igazság tehát az ember kapcsolataiban sem
lelhető fel. De nemcsak igazság nincs, köznapi értelemben
vehető boldogság sem létezik. Csakis két tragédia között
lehet választani. Az alvilági bejárás végére kiderül, hogy
a pokol is abszurd. Baránszky-Jób László írja meg ezt a
vívódást gyönyörűen visszaemlékező esszéjében: "A
huszonhatodik év költője egyszerre akart hű maradni
ahhoz, aki ifjú testének és gyöngéd szívének minden
melegét fenntartás és ellenszolgáltatás nélkül
odaajándékozta neki, s a feleségéhez is, aki keményen
őrizte az otthon rendjét, becsületét, aki alapjában véve
megfelelt teljesen az alkatának, sőt, csak ő felelt meg." E
mondat után nagyon nehéz Szabó Lőrincet holmi mániákus,
hűtlenkedő csábítónak tekinteni. Ennek fényében az is
érthető, hogy akik itt felületesen "megcsalásról" és
erkölcsről beszélnek, azok valami lapos, félreértett morál
jegyében fecsegnek.
"Kétségbeesve tiltakoztam a nők ereje
ellen, amely úgy eláradt rajtam, és a nekik hízelgő saját
önzésem ellen. Örültem, hogy intellektuálisan független
tudtam maradni tőlük, az én rettenetes életemben, még akkor
is, ha teljesen dekadens önvádak folyton rontották
egészséges élvezőképességemet" – vallja meg A
homlokodtól fölfelé kommentárjában. Elérkeztünk a
végponthoz. Ebben a helyzetben talán furcsa kimondani: a
kiküzdött, "filozófiai" boldogsághoz. A költő
szívében kiapadt minden reménykedés. A test börtön, a
világ még kegyetlenebb rabságot mér az emberre, Erósz és
Morál között pedig nem lehetséges a választás.
A homlokodtól fölfelé című versben
– az eddig felvonultatott összes motívumkincset újrazengetve
– búcsúzóul megszólal a teljes zenekar:
Minden ellenség, ami
él,
és csak mint
prédáját szeret;
mind csak győzelmének
örűl,
annak soha, hogy
segitett.
Sírsz, mert idegen
láthatár
borul rád? Csoda
kellene?
Mindig megbüntet
valami,
ha rászorulsz
valakire.
Zárókő ez a vers, összegezés, a rácsait
hiába rázó ember summázata. A tragédia édes-kesernyés
zárlata, tanulsága és figyelmeztetése az utolsó strófa
hatodik sora: "Vigyázz! Maradj a magadé!" A pokol nagy
turistája, miután teljesen kimerítette a külvilági
boldogság összes lehetőségét, a szabadságnak ezt a
"szuvenírjét" hagyta ránk örökül. Hogy ez egyáltalán
nem sok? Minden...
A negyedik tételben a lélek megszenvedett
"különbékéje" következik: lassú, méltóságteljes és
bölcs "andante". "A magányba vonulás valami
kiegyezésfélévé enyhült, de talán még inkább
meneküléssé, elbúvássá" – így minősíti Szabó
Lőrinc ezt a magatartást a Különbéke kötet bevezető
kommentárjában. Ám a Szamártövis, a Hajnali
rigók, a Mosztári tücsök, az Egy egér
halálára és a Szentjánosbogár nagy versei
megelőzik ezt a felismerést. Ezek jóval előbb kimondják a
leglényegesebb gondolatot: nincs másik élet, mert az
becstelenség lenne. Lehet, hogy hazugság is. A Szamártövisben
talán azért áll fel teljes fegyverzetében a Radnóti
emlegette "föltűzött szuronyú őrség", most már
kimondottan is: "Mint múzeumban holt lovagot / páncélja
idéz kevélyen, / szuronyos csontvázad úgy zörög / december
jég szelében; / de mint holt őr, helyeden maradsz..."