A vélelmezett rasszizmus diszkrét bája

Valamikor hajdanában, a múlt század derekán, az államosított magyar irodalom "hőskorában" a költészet tiszta forrásában (ma így mondanák!) találtam menedéket, mint értelmesebb kortársaim nagy része. Nem tehát a pártköltőkben, akik a hűség és hála izzadságszagú énekét dalolták a gimnáziumi tankönyvben is, hiszen hamar rájöttem, hogy nekik semmi közük a költészethez, hanem az igaziakban, akik a rímek ősi hajnalán érkeztek, vagy azon töprengtek, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad, esetleg Ilona nevének dallamosságát dicsérték, egyszóval olyasmiről szóltak, ami egy álmodozásra is hajlamos gimnazista lelkivilágát megpendíti.

Negyedikes koromban aztán mégis kivételt tettem két költővel a tankönyvben: József Attilával és Radnótival, mert rájöttem, hogy ők is "igaziak". József Attila szívsajdító őszinteségével fogott meg ("hagyja a dagadt ruhát másra"), a szegénység iránti érzékenységével ("és csak a nagylány néz mozit"), meghökkentő képeivel ("a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok") vagy a mellbevágóan visszataszítóakkal ("mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak").

Radnóti más volt. Neki csak néhány verse tetszett. A legjobban a Nem tudhatom... – mert tíz évvel a háború után, a szőnyegbombázások emlékével az idegeimben nagyon megértettem, hogy "ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj". Ó, nem, Radnóti nem sétarepülésre gondolt, amikor madártávlatból a hegy- és vízrajzi térkép domborzatát szemlélheti a gondtalan kiránduló, hanem minden kétséget kizáróan a kötelékben repülő, kondenzcsíkot húzó, angolszász nehézbombázókra, melyek ha "föntről pusztítandó vasutat" vagy "gyárüzemet" pillantanak meg, kioldják hasukból a bombaterhet, ám játszi kedvükben olykor szívesen géppuskáznak alacsonytámadásban a vonatból menekülő, halálfélelemtől remegő utasokra, még ha voltak köztük anyjuk ölében megbúvó "csecsszopók" is, akikben, ha túlélik a gépfegyverek kelepelését, "megnő az értelem". Ezért a verséért örökre szívembe zártam Radnótit. Hiszen olyan dologról szól empátiával, amiről az ötvenes években nem volt tanácsos beszélni. És éppen ő, akit Abdáig hajtottak.

Van viszont egy verse (1932 április 24), melyet egy újsághír ihletett. Azt olvasta Radnóti 1932. április 24-én (vagy azokban a napokban, innen a vers címe), hogy New Yorkban a Ku-Klux-Klan meggyilkolt egy fiatal néger költőt, bizonyos John Love nevűt. Nem ám akárhogy: aközben verték agyon a pódiumon, hogy verseit mondta, és testét kidobták a szellőztetőablakon. Nemcsak az időpont, de a helyszín is pontosan megadva (St. Vincent nevű négernegyed, King White nevű mozi). A vers részleteire nem emlékszem, de akkoriban (mondom, a múlt század derekán) sokat hallottam és olvastam az újságban a Ku-Klux-Klanról. Amit olvastam, azt a Radnóti-vers hitelesítette előttem. Hozzájárult ahhoz, hogy ne mindannak az ellenkezőjét higgyem, amit az újságban olvasok, vagy a rádióban hallok. Főként Amerikáról. Hogy a négereket tényleg üldözik, hogy ami Little Rockban történt, az igaz. Ekkoriban kezdett el baloldalt dobogni a szíven. Hogy az üldözöttek, a kitaszítottak, a kisemmizettek, a nincstelenek mellett a helyem, hogy az ő ügyük az én ügyem. Segített ebben persze Kosztolányi is, meg (mondanám ma) a szociális felelősségérzetet megcélzó irodalomoktatás.

Radnóti emberi mivoltában is megmaradt bennem, majdnem közeli ismerősnek számított, hiszen Baróti Dezső, a modern magyar irodalom professzora a Szegedi Egyetemen jó barátja volt; mindketten a Szegedi Fiatalok közé tartoztak. Óráin gyakran elkanyarodott a kitűzött anyagtól, és Radnótival csatangoltunk a "fények városának" utcáin. Az annus mirabilis után Barótiból is kitaszított lett, állásától megfosztották, meghurcolták, s csak egy idő után tűrték meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mit tehetett? Szorgalmasan dolgozott a Radnóti-monográfiáján. Én viszont nem vártam meg itthon, hogy kitaszítsanak. Elmentem.

Egyik korai hazalátogatásom alkalmával felkerestem Barótit, talán a hatvanas évek vége felé, s akkor kért meg, hogy tisztázzam a John Love-ügyet, szüksége lenne rá egy jegyzet erejéig, mert az általa hozzáférhető kézikönyvekkel nem boldogul. Örültem, hogy volt professzoromnak a segítségére lehetek, ha csak egy ilyen csekélységben is. Lelkesedésem azonban hamar lelohadt, amikor én sem találtam semmit a British Museum gazdag könyvtárában, nemcsak a kézikönyvekben, de a szorgalmasan átböngészett korabeli amerikai sajtóban sem. Nyoma sem volt John Love nevű költőnek.

Zavarban voltam, mit írjak szeretve tisztelt professzoromnak, nehogy azt higgye rólam, hogy szívességből még egy filológiai adatot is restellek kinyomozni. British Museum-beli kollégáim tanácsára írtam a megfelelő helyre: a néger kultúrára specializált New York-i kutatóintézet igazgatójának. A válasz lehangoló volt. Semmilyen forrásban nem találnak John Love nevű néger költőt. New Yorkban nincsen St. Vincent nevű négernegyed, nincsen (nem is volt) King White nevű mozi vagy színház, és a Ku-Klux-Klan működése is alig hagyott nyomot az igencsak liberális keleti parton. Egyébként minden stimmel, ha ironizálni akarnék. (S titokban én még John Love-versekkel szerettem volna kedveskedni Barótinak, a rejtély megoldása mellett!)

Hát akkor honnan ez a pontosan adatolt hír? Egyszerre világosság gyúlt a fejemben. Ha John Love csak egy kísértet, akkor viszont valamelyik pihent eszű liberális újságíró fejében ölthetett testet, íróasztal mellett. Jóindulattal még azt is mondhatom: tölteléknek, a tördelés adta kényszerből. Egyébként nem baj, gondolhatta a firkász, hogy véletlenül nem igaz, de igaz lehetne, mert Amerikában gyűlölik a négereket. A tökéletes antirasszista igazság. Olyan tökéletes, mint az állatorvosi ló. Minden mozzanata tökéletes. Nézzük csak: a beszélő nevek. A költő neve: Love – "szeretet", a mozi neve: King White – "Fehér Király". Nem faragatlan kikötői munkást vagy semmirekellő naplopót, hanem a szellem emberét, fiatal költőt vernek agyon, amint (talán) éppen arról szól a verse, hogy a néger ugyanolyan ember, mint mi, csak a bőre más színű. Ráadásul nem elég, hogy megverik, de agyonverik, és a véres húscafatokra vert tetemét eltávolítják a tett színhelyéről. A mozi közönségéből (hiszen "Fehér Király" a mozi neve!) senki sem kel védelmére, a közönség közönyösen nézi az atrocitást, titokban talán szadista módon még élvezi is a látványt. Ha ez nem kelti fel a gyűlöletet a rasszizmus iránt, akkor mi keltheti fel?

Nem ismerős ez a történet? Talán volt olyan költő mostanság is, aki még néhány nappal ezelőtt, amíg a rendőrség ki nem derítette az igazságot, "2005. május 8." címmel készült verset írni arról a védtelen, tizenöt éves cigány fiúról, akit 14 óra 10 perckor, a Moszkva téren, a 21-es busz végállomásán, az utasok néma (és sunyi) statisztálása mellett, minden ok nélkül, karddal hasba szúrt egy izmos, fiatal férfi, egy állig felfegyverzetten randalírozó neofasiszta csoport kötekedésre kész tagja, mert nálunk a cigányok a négerek?

Az antirasszista felháborodás, ha nincs mögötte valós tényanyag, csak megelőlegezett ítélet és indokolatlan indulat, visszafelé sülhet el, s még annyit sem használ a rasszizmus elleni (jogos) fellépésnek, mint a körösi szenteltvíz. Nemdebár?

Czigány Lóránt