Rentz Mátyás

Költő pórázon

Délelőtt az ügyvezetőnél

Hírlapíró lettél?

Nem! – Klinker nevetve mentegetőzik. Riportot hozott. Az ügyvezető régebben nemakármilyen riportokat írt.

A hírlapíró, az pedig már nem az a bizonytalan egzisztencia, mint Krúdy vagy Kosztolányi idején. A hírlapírónak porcelán- vagy fajanszgatyája van ugyan, szorgalmas, mint egy mérnök, és kedvetlen, moróz’ kispolgári ember, mint valamely szabadidős humorista. Tagja valamilyen érdekvédelmi szervezetnek, független személyiség, de oda tömörül, ahol többen vannak – és holló a holló levesébe csőrét nem vájja. Békebeli hírlapírókkal megeshetett, hogy egy cégnél készítették kalákában a kormánypárti meg az ellenzéki lapot – még élt akkor Kosztolányi. Ma hírlapírónak lenni inkább már irodalmi-stilisztikai fordulat, semmint állapot.

Egyszer végighallgatott egy vitát. A prózaíró a kitalálás, a riporter a kitálalás elsődlegessége mellett kardozott. Klinker, mint költő, kukán bámult, és megtartotta magának a véleményét.

Egy riport másnapja – ez a cím? – kérdezi a főszerkesztő.

Klinker alig ismer a főszerkesztőre. Vadiúj fogai vannak, haja tüskeböki, hízott vagy húsz kilót.

Pista agyonvágta Jóskát – trárára. Jóska átszart a mezsgyén. Tele van már szarva a kert, a tárará, pá-pámm. Az egész Pipacs utcában nincsen budi – ez oknyomozó riport?

Egy stáb után jártam – magyaráz Klinker. Ma, a fókuszok korában már nehéz az ilyesmi. Rögtön körülveszik az embert, és azt mondják, tizenötezer pé’z, és beszélnek, húszért azt mondják, amit hallani akarok. Ötvenért mutatják is a csajt, aki leszopta itt a pógármestert. Ha adsz háromszázezret, képes riportot csinálok egy kurvával, aki eskü alatt vallja, hogy leszopta azt a személyt, akit te akarsz, hogy leszopjon. Vagy akár téged.

"Miért nincsen itt budi?"

"Tessék? Maga a pompásoktól jött?"

Kik azok a pompások – kérdezi a főszerkesztő.

A köjálosokat nevezték így. Ma áentéesz. Porszóró pumpákkal meg nittyforos üvegekkel jártak tetvetleníteni. – Ma már tevékenységük emberjogi okokból legalábbis vitatható lenne. – De ez már egy másik téma, a fejtetvesség járványszerű terjedése.

"Régebben még voltak budik. Amikor még jártak pompások. Most, mindenki intézia dógát, ahun tudja. Az orvosi’, a presszó vécéjébe már nem engednek be. Volt még a templomkertben, de az is tele lett, aztán kipucoltatták és bezárták. A gyerekek az iskolában intézik el. Vagy ahol tudják. Vödörbe – kivisszük valahová.

A Sallain sincsen egy budi se, végig! – ára vót mán?

Oszt ki ásson güdröt? Én-e-je, ezzel a karommal! Oszt vót mán, aki ásott, csinált rá budit, tele lett mindjárt, annyian rájártak..."

Kik voltak lent? – kérdezi a főszerkesztő. Melyik tévé?

Mindegy, kik, nemlényeg! – ránt rá Klinker. – Pista észrevette, hogy Jóska leguggol a burgyinba szarni. Fogott egy pajszert, becserkészte Jóskát...

Nem Pista volt, akit agyonvágtak?

De, Pista. Becserkészte, egyet ütött.

Nincs vezetékes víz.

A fél faluban nincsen.

Hiányzik a csatornázás.

Harminc éve még ennyi sem volt.

Az önkormányzat a felelős.

Természetesen! Az önkormányzatnak kéne megásatnia a pöcegödröket, és azok fölé szárnyékot emelni. Budinként, a mai árakon, százötvenezer forint. Ott a folytatás: "Nem, majd mink tudjuk azt, milyen budit akarunk. Adja ide a pógármester a pézeket, oszt mink megcsináljuk magunknak, király!"

Hajnóczynak van egy novellája, amiben elmeséli, hogyan meregetett ki cserpákkal egy budit.

Nem cserpáknak írja.

Nem cserpáknak – felénk így nevezik, nyeles edény, amivel a kőműves a maltert fölcsapja, vagy hosszú nyelű változatával az állványra meregeti a segéd a...

Részegek voltak.

Persze. Részegek. Többszázezer embernek problémája ma ez Magyarországon: hol szarhat, ha kell.

Jól van: meg kell ezt alaposabban néznem. Most...

Klinker föláll.

Majd érdeklődöm.

Jó: hívjuk egymást. Lelevelezzük.

Szervusz.

Szervusz.

Érkezése

A kutya körmei kurcannak a betonon. Léni hallja a nehéz test könnyű suhanását.

Beállt a busz.

A kutya vakkant: jelez Léninek.

Léni öltöget.

A kutya értetlenségének ad hangot: vuffan egyet, amibe belenyüszít.

Klinker biztosan megint részegen jön haza – gondolja Léni, és öltöget tovább.

Megrémül, fölnéz az órára: Nyitva még a presszó!

A kutya lódul a kerítés mentén a keskeny csapáson. Aztán vissza. Aztán föl, megint. Dühösen vakkant: nem szereti a részegeket.

Léni kibődül az ajtón: Kuss!

Megszúrja ujjbegyét, káromkodik.

Negyedóra múltán a kutya hátravonul az udvar sarkába, rendületlenül vakog.

Klinker óvatosan benyit, bőrkabátját a fogasra akasztja a táskájával, sarkon fordul, s mint zsinóron, elindul egyenesen, föl a házba.

Hasra vágja magát a sezlonon: könyvek, folyóiratok, CD-tokok.

Léni ellenőrzi, hason alszik-e, kirángat pár dolgot Klinker alól, majd egy pokróccal letakarja. Előhoz a fürdőszobából egy kis lavórt, s Klinker fejéhez helyezi.

Fél óráig varrogat még – ez a legnehezebb időszak. Ha nem hány Klinker, lefeküdhet aludni.

Megfürdik, lefekszik aludni, hallgatja Klinker szörtyögő szuszogását.

Egyszer aztán, nem is tudja, mikor, Lénit is elnyomja az álom.

Klinker előadása

Úgy vágta ki, némi retorikai körítéssel, a szót, mint annak idején Szentágothay János meglepetésszerűen egy női nemiszerv preparátumát.

Ez pedig egy női nemiszerv – mondotta Szentágothay János. A nagy-, a kisajkak [forma] és a csikló [stílus] gondosan lemetéltettek a preparátumról, csak a hüvely és a méh maradt, talán a petefészkek is.

A szótól, amit a költő kivágott, csaknem olyan hidegség töltötte meg a termet. Néhányan pirultak. Lányok nagyot-nyelés közben is igyekeztek rezzenéstelen arcukat őrizni.

Az igazságkeresés, az csak olyan költői baj, mint a tourette-kór vagy a pornográfia. (Szemléltetésként Hajnóczy Péternek egy egész drámatöredékét olvasta föl.)

Az eredeti verzióban Szentágothay megemelintette kissé A Női Nemi Szerv preparátumát. A hüvely úgy laffogott, mint porszívó agyontaposott gégecsövének darabja.

A költő lenézett az asztalkára, mintha a szó ott heverne.

Igazság! – ismételte.

Néhányan erre már be is csukták a füzetüket.

Kis, buzgó leányka vette a nagylevegőt, hogy idegenszavakkal bőven spékelve elmondhassa, hol is olvasott ő erről. Társnője azonban a bordáiba könyökölt: kussoljon végre, mindjárt lehet kimenni.

Úgy is lett. Páran megtorpantak, már csaknem a költő felé fordulva, ám társaik elragadták őket.

A költő pedig lement az utcára.

Kenyértörés – avagy a mellény újragombolódik

B-meg, olyan büdös a szád, elájulok – Klinker felesége ezt különösebb indulat nélkül mondja. Teker az autóillatosító rozettáján.

A kocsid meg büdösebb, mint a szám! Látszik, hogy nincsen már olyan hülye, aki takarítaná helyetted.

Klinkerné arcot pukkaszt. – Nincsen időm beadni takarításra. És mit szól ehhez a bűzhöz az új kisbarátnőd?

Lénivel beszéltél?

Klinkerné csak egy hosszabb teherautócsorda meglehetősen és férfiasan ügyes leelőzése után válaszol:

Telefonoztunk vagy egy órát. Azt a csajt én is ismerem, mármint képernyőről, szerintem nemkülönösebb. Léni jobb csaj.

Plátói a kapcsolat, csókolózni, ugye... hehe... a keze meg izzadós, szóval...

Azt mondja a Léni, nem dugtok. Már egy hónapja is van, hogy csináltátok.

Állandóan pasizik. És olyankor nem akar hozzám se érni... Nem dicsekedett?

Azt mondta, nem igaz. Csak egy kis gyengédségre vágyik. Te vagy olvasol, vagy írsz, vagy alszol. Mint régen is.

Klinkerné hajmeresztően rövid fékezés után veszélyesen nagy ívben vág le egy elhagyottnak látszó téeszmajor bekötőútjára.

Klinker kitámaszt.

Klinkerné betolat két raktárszerű épület közé a többéves humuszal borított betonra.

Tessék, rajta! – Az ülést hátradönti, lábait szétvetvén bugyiját félrehúzza.

Klinker elfordul – mégis, lenne benne valami büszkeség.

Na! Tudom, hogy nem sokra számíthatok, de mégis, gyerünk! Hiszen...

Ez erőszak! – nyafog Klinker. – Jól tudod, hogy szexuálisan mindig jól kijöttünk, és.

Tessék megdugni! – Klinkerné megfogja Klinker csuklóját. – Nyugodtan! Donald már vagy két ciklus óta hozzám se nyúlt!

Ez erőszak! – ismétli Klinker. – Különben is, itt van valaki. Ismerem az ilyen káeftéket, sajnálják a pénzt még egy lapátra is. De van itt valaki, abban biztos vagyok!

És? Nem látni be az üvegen!

Két-három mozdulat, Klinkerné fölszisszen, már készen is vannak, Klinkert eltolja, törölközik, a papírt kidobja az ablakon, indít. Már kint is vannak az úton.

Klinkerné mosolyog, fejét, mintha dallamra, ingatja, mereven néz előre, és ráelőz az iménti teherautócsorda mögött fölgyülemlett autókra.

Jó volt, az a lényeg! – És bevág két szerelvény közé. – Bocs, elfelejtettem, hogy kamionos is voltál.

Klinker bosszús: még házasságuk ideje alatt vagy százszor próbálta megmagyarázni, hogy a teherautók, azok részben olyanok, mint az írók, sok a nagy, de egyesek egyenlőbbek. A teherautó, amivel járt, hiába látszott nagynak, jóformán semmibemenő. Tíz tonna össztömeg alatt kisautó, és tíz tonna fölött is a kamionságnak még más kritériumai is vannak. – Jó, és mi lesz most? – kérdi, miután a felesége három előzésből túljut a csordán.

Semmi. Ami eddig. Különben a Donaldot kirúgtam. És a Lénivel mindent megbeszéltünk. Én kifizetem neki a háromszázat, te ideadod a takarékbetétedet, ha még megvan, persze nekem nem kell egy fillér se, csak úgy, úgyse csinálnál vele semmit. Te itt laksz – Klinkerné a falubeliek által használt rövidúton, a sertéstelepen át vág le. – Én meg ott! Időnként összejövünk, mint eddig, csak ezentúl legföljebb még dugunk is néha.

És Donald?

A Donald nevet Klinker akasztotta felesége új férjére. Donald! – szólította a Sándor nevű vadiúj férjét a költő felesége. Azonnal magyarázni kényszerült, mert Sándor persze rögtön otthelyt rájött, a költő nevezi Donaldnak, s így kottyant ki az asszonyból. Nem a rajzkacsáról van, hanem a színész Sutherlandről, védekezett. Sándor pedig az állához simított: Valóban?

Midőn Sándor másnaposan beállított a rómaijog-vizsgára, a professzor fölpillantott: Nahát, egy kiköpött, mint az a valamilyen színész! A következő vizsgán meg a vizsgáztató belenézett az indexbe, mit karcolt a vén szemétláda római jogból, kettest? Na, ez a fickó meglehetősen gyanús képű, de egy kettest ő is megad. És így, tovább. Most Donald ügyfelei, amikor meglátják a pofát, azt hiszik, ezzel könnyen elbánnak, valami buta, vidám fickó. Át is veri őket Donald rendesen. És így, és tovább.

Nincsen Donald. – Klinkerné arca megrándul. Klinker új ráncokat fedez föl.

Én... másba vagyok szerelmes.

Szerelem? Ha! Milyen szerelem? Léni fél, hogy csinálsz valamit magaddal, ha elhagy.

Van valakije...

Nem konkréten valakije, hanem úgy általában, de ezt nem érted. Túl fiatal még... (Fölnevet.) Remélem, nem arra a kiscsajszira gondolsz?

Klinker betámaszt – mindjárt hazaérnek.

Klinker a meghallgatáson

Napok óta készült. Először is a trend szerint válogatott. Amit az élmenő butikok a tévéképernyőkön keresztül igyekeznek elterjeszteni: bitliszöltöny, de olyan széles röverrel, amilyen a fiatal Májkelldöglesznek van a Szanfransziszkóutcáinban. Hozzá abroszkockás ing, de Ívmontan-galérral – hogy megint ne lehessen csak úgy apa szekrényéből kiakasztani a negyvenöt éves modellt. Hozzá – ha már az ing kockás, perszehogy! – ordenáré pettyes szalvétanyakkendő, lehetőleg selyem. Természetesen az apja szekrényéből válogatott, és talált is a maga korában megfelelően elcseszett, tehát máma éppen megfelelő röverű öltönyt – csak a nadrágszár kurtább és szűkebb a ma-trendinél.

Közben elképzelte a nőt, aki majd meghallgatja. Úgy gondolta, ha már ennyi ádozatot vállal, egész nap csalánszúrós angolszövet öltönyben lesz, megérdemel egy legkevesebb negyvenkét éves, kibadizott nőt kiskosztümben, szoknyája másfél tenyérnyi, kisarasznyira sliccelve, a rafinált blézer és selyemblúz pedig bizonyos pózokban nyakig zárt, ám egy-egy begyakoroltan óvatlan mozdulat során szinte a bimbókig kitárja a thai mellmasszázzsal karbantartott és ügyes kis öntapadós emeltyűkkel megemelintett spárgatökszerű kebleket.

Fölvette az öltönyt, az inget, a nyakkendőt – az apja egy tröszt aligazgatója volt a legutóbbi szép békeidőkben.

Klinker, diákkorában, ha a történelemkönyveiben meglátta a karikatúrákat a hordóhasú tőkésről, kinek a feje köré a könnyebb érthetőségért még oda is rajzolták: TRUST, mindig az apjára meg a kollégáira meg a vezérigazgatókra gondolt.

A fiatal, nyílván is neokapitalista gazdasági rend első száz intézkedésében benne volt a trösztök fölszámolása és a kartellellenes törvények meghozatala. Minden régi vezér és alvezér tudta azonban a többiek mobilszámait, ésmint független nagyvállalatok mostmár formailag is független vezetői, egyeztették áraikat, álláspontjaikat meg kívánt piaci részeiket. Ha pedig valami új jogszabály kényszerítette őket, hát kesztyűt húztak, éstehát ők is adtak a szarnak egy nagy pofont.

Jó – Klinker lerúgta magáról a csalánnadrágot. Ennyi szenvedést nem ér meg az egész. Különben sem tudja, milyen cipő tartozik most ehhez a trendi öltözethez.

Miért nem veszel szürkét, fehér inggel és ezüst nyakkendővel. Ez a tegnapi divat, és mindig elegáns egy picit késésben lenni! – Lénit bosszantotta, hogy Klinkert a felesége öltözteti, ezért egy nagyáruházban vásárolt sajátpénzéből Klinkernek szürke öltönyt, hozzávaló kiegészítőkkel.

Klinker latolgatott: a kihallgató a kötelező felbőszítések során az öltözékébe is beleköt majd. Ha szürkét vesz, akkor majd a sötétet hiányolja, ha fehér inget vesz, abba köt bele, ha pedig nemfehéret, az lesz a baj.

Klinker már az alapszituációt is nevetségesnek tartotta: száz kilométert kell autóznia azért, hogy közvetítőnél vívjon meg egy állásért, aminek betöltéséről végső soron úgyis az adott cég személyzetise dönt majd. Ráadásul a pompásan megfogalmazott anonim álláshirdetésből csak a fejvadászcég titkárnője nem tudja kiolvasni az egyetlen lehetséges megbízó nevét. Klinker már többször is pályázott a céghez, mert az irodáiból látni a folyót. A cég személyzeti politikájának a lényege az, pályakezdőket alkalmaz, akiket a lehetséges leghosszabb próbaidő alatt igyekszik szellemileg kizsigerelni, majd anélkül, hogy egy fillért a nyugdíj- vagy egészségbiztosítási alapba fizetett volna, dobja őket. Az elérhető legmagasabb jövedelemből arra sem futja, hogy a cégelőírásoknak megfelelően ruházkodjék. A cég évente legalább két alkalmazott egész éves bérét költi álláshirdetésekre, és már nemcsak a városban, de messze környékén sincsen komoly ember, aki beugrana trükkjeiknek.

Klinker természetesen soha nem tekintette komoly embernek magát.

Léni könyörgésére a szürkét választotta.

Az autóban jutott eszébe a meghatározhatatlan színű diákkori öltönye. Szálait ha nagyítóval nézi egyenkint, talál azokban égszínkéket és narancsot is, sárgát meg mohazöldet. Mégis a barna árnyalatai vannak túlsúlyban, és összességében inkább mély-jódbarnának hat, nappali fényben szálkás, lámpafénynél pedig kockás. Csontszínű inggel viseli. És cseles francia nyakkendővel, melyből szalvétát meg madzagot is lehet kötni – ha a zakót nem gombolja ki.

Természetesen a kihallgatója meghatározhatatlan színű, a titkárnői iroda neonjában sötétbordó, a folyosó természetes fényében mogyoróbarna, a kihallgatócellában pedig fekete-bordókockásnak ható téli kiskosztümben fogadja.

A cellában három szék közül választhat.

A kihallgató a kötelező negyedórás várakoztatást öt perccel megkurtítva egyből a tízperces altatószakaszba vág: monoton hangon beszél arról, hogy ez a fejvadászcég a többitől eltérően mindenbenmás módszert követ a kiválasztásban. És így természetesen akkor sem kell elkeseredni, ha nem ő a kiválasztott, mert az nem azt jelenti, hogy őt nem találják megfelelőnek.

A nő, egyelőre zárt lábakkal, felsőtestét derékszögben tartva, közvetlenül az ablakhoz ül. Haja loncai jótékonyan kondorodnak nyakráncai elé. "Mi lesz ezekkel a dekoltázstárásnál?" – próbál érdeklődést mímelni Klinker. A cellában természetesen harminckét fok meleg van, hogy a delikvens arcán előbb-utóbb izzadságcsöppek csöpögjenek. Klinker először arra gondol, a nő örömére fejét máris a külön e célra elhelyezett és soha másegyébre nem használt számítógép-monitorba veri, hogy közben nyugodtan lefenhesse homlokáról a szembecsorgással fenyegető sós cseppeket. Végül azonban elegendőnek tartja, ha a szája és álla elé emeli ujjait, és míg a nő rábukik erre az alapvető tárgyalástechnikai műhibára, ő gyorsan a homlokához kap.

A nő ehelyett térdszögeinek állásán változtat, méghozzá úgy, hogy a bal térdét másfél perces késéssel zárja a jobb mellé.

Klinker e másfél perc alatt az ablakon bámul kifelé, és arra gondol, hogy a többi iroda bérlői mit érezhetnek, amikor a havi tízezerbe kerülő tapodtatukon állva kibámulnak a Mahacskala külkerületi zártudvarait idéző látványra. Szeme sarkában persze ott világít a kihallgató hókék bugyijának háromszöge.

Egyszer egy hatvankét éves nő hallgatta ki, akinek szoknyája megnyugtatóan térden alul végződött. Azonban kihallgatás közben hirtelen keresztbe tette a lábait, és a szoknyasliccet gondosan szétigazította térdtől bugyimadzagig. Klinker, mint kigyógyult alkoholista, hamar könnyekre fakad, különösen egy-egy őszi látkép szorítja abroncsba szívét.

Klinker hátradől, a nemlétező karfára könyököltében fejét beleveri a monitorba.

A nő ajka élvetegen rándul: most Klinker pályázatára vonatkozó keresztkérdésekkel hozakodik elő, azonnal a közepébe vág, és nemlétező önellentmondásra igyekszik fölhívni Klinker nemlétező figyelmét.

A kihallgatók általában végzett pszichológusok, sőt, a legprofibb fejvadászok pszichiátereket is szívesen alkalmaznak. Klinker pár éve egy ruhaipari cég személyzetisének jelentkezett, ekkor a kihallgatója, kudarcba fulladván a lábszéttevéssel kombinált dekoltázstárásban, hipnózissal próbálkozott.

Klinker kétségbeesetten tapasztalja: arcán önelégült vigyor terül megállíthatatlanul, már fölső pofaizmait is elérte. Megint az arca elé kapja a kezét, és köhint.

Ha nem néz a nőre, hanem tekinget, meg az ablakon át bámulja a szomszédos irodaház 1954-ben kijevizöldre mázolt tűzfalát, akkor alapvető tárgyalástechnikai hibákat követ el. Ráadásul percenként kétszer változtat üléspozícióján, és már huszonhatszor ért ujjaival az arcához.

A nő persze hipnózissal próbálkozik. Érzi is Klinker a forró, arca előtt szétváló hullámokat. Tudata rendíthetetlen – ám mintha valami teher ereszkedne fejére, melyet egyensúlyoznia kell. Nincsen mit tenni: számlálgatni kezdi a szemközti tűzfal reveit – majd hirtelen elismétli egy félórával korábbi kijelentését, hogy bebizonyítsa, még mindig nincsen önellentmondásban.

Tulajdonképpen föl kellett volna már állnia: a tét tárgytalan. A nő sem akar már többet: legyűrni a vidéki tahót.

Klinker azonban túlságosan is jólnevelt ahhoz, hogy gyengítse a nő szakmai önérzetét. Ism.: A nőkkel jóba kell lenni. Talán mégis berakja tölteléknek a következő fordulóba, személyesen találkozhat a cég embereivel, és ott, a tét-tárgyaláson, mint már annyiszor, riadalmat arathat a jó fogalmazókészségével és gördülékeny előadásmódjával.

A nő kéjesen elnyújtja a végén a kötelező lealázó procedúrát, még az sem zavarja, hogy harmadjára kerít rá Klinker lehetetlen nyakkendőjére.

Klinker dühös. Egy negyedóra járásra van a szerkesztőség, ahol mindjárt elkezdődik a fogadódélután – és még az autóban át kell öltöznie.

A tárgyalás utolsó öt percében harminchét hibát követ el, mire a nő elengedi.

Orosz Éva temetése

Orosz Éva már elköltözött rég a faluból, ahol Klinker él. Magas, lócsontú, széles farú ötvenes nő volt, adminisztrátor a gépgyárban. És költőnő is. Mint minden falujabéli jobb alakú és csinosabb arcú lány, ő is próbálkozott néhány éven át a pestezéssel – tehát a hír szerint ő is összeszedett egy négergyereket.

Orosz Éva élete utolsó évtizedében komoly, három-"kötetes" költőnő lett. Két jelentősebb "irodalmi" társaságnak is tagja volt. Klinker is "kötetes" költőnek számít, de neki csak két "könyve" van. Klinker semmilyen társaságnak sem tagja.

Klinker szemében Orosz Éva kötetei egyenlők a nullával. Az ő "könyvei" nevesebb kiadóknál jelentek meg, csupa jó helyen megjelent verset tartalmaznak. Orosz Évának semmilyen említhető publikációja nincsen. Klinker a saját "könyveit" is nullának tekinti – a ’90-es években nagyrakat ilyen nulla-könyv jelent meg. Amikor Klinker számára még újság volt ez a nullaság, ríva panaszolta föl egy tényfeltáró káefté ügyvezető igazgatójának, neves szellemiségnek és véleményformálónak, de az nevetve csapta hátba, rá se rántson az ilyesmire Klinker, hájszen neki is, a főtényföltáró fenenagynak is van ilyen könyve, meg még más neves véleményformálóknak, még be is mutatják ezeket a könyveket, sőt van, hogy írnak is róluk – ami aztán már egy könyv ténylétbeniségének a végső bizonyítéka.

Orosz Éva, mint jelentős költőnő, akinek három "kötete" van már, helyet kapott Klinker faluja szellemének panteonjában. Ez egy olyan panteon, amiben élők is helyet kapnak, a falu elszármazottjainak nevesebbjei, a jelentős kórista, egyetemi tanárok, tudósok. Egy csaj, aki most minisztériumi tanácsos. A faluban élő nevesebbek is helyet kaptak a panteonban, például a nyugalmazott ÁFÉSZ-elnök, akinek ideje alatt két ABC is épült a faluban – egy külön erre a célra indított országos hitelprogram keretében. A volt tanácselnök is perszehogy a panteon jelesei között szerénykedik, hiszen a faluban az ő ideje alatt harmincöt kilométer járda létesült.

Klinker kéjes élvezettel élte ki sértődöttségét amiatt, hogy a falujában egy "amatőr költőnőt" tekintenek igazi költőnek, s őt mellőzik. Pedig ez a mellőzöttség csupán idegbeteg képzelődés, egyáltalán nem igaz, mert már három alkalommal hivatalosan is költőnek nevezték: három könyvheti rendezvényen.

Klinker határozottan megtagadta, hogy beszédet mondjon Orosz Éva temetésén. Elriasztásul rögtönzött egy temetési beszédet a közművelődési főelőadónak. A faluban legalább negyven halottnéző asszony is van, a helység közvéleményének formálói, akik szigorúan, elfogulatlanul ítélnek élők és holtak fölött, mindent tudnak a falubeliekről, rangot, tekintélyt, származást nem vesznek figyelembe, csakis a tényeket. Ténynek azt nevezik, amit ők tudnak. Márpedig nincsenek az életnek olyan dolgai, amit ők ne tudnának. Főleg a deáknék vásznaival vannak elfoglalva, holott áztatni, törni, ványolni, fésülni, fonni, szőni tehát ők sem tudnak már, a legszebbeket ki sem veszik a tisztaszoba szekrénysorából – viszont a deák[értelmiségi]-nék vásznaira mindenféle izgalmas foltokat képzelnek el.

Klinker még azt is tudja, hogy igazságtalan is Orosz Évával. Hivatalosan amatőr költőnő, de írt legalább egy füzetre való igazi verset is. A ’80-as évek elején járt Orosz Éva lakásán. A jelentős véleményformáló személyiségek közül többen is látták Orosz Éva háza előtt Klinker Simsonját.

A véleményformálók szerint a ’70-es, ’80-as években az nem B-ta meg Orosz Évát, aki nem akarta. Göblyös Mari néni szerint, akinek Kusztics nevű férjét csak A Göbi Mari Ura néven ismerték, Orosz Éva akár az utcában is, gömbakác törzsébe kapaszkodva állva hágatta magát. A négergyereke olyan fekete, mint az éccaka. Bäck Albertné ezzel a kijelentéssel opponált: valamirevaló értelmiségi nő a szájával csinálja. A négergyereke is csak azért lett, mert a négerek köztudomásúan hatalmas és órákon át állékony szerszámának nem tudott ellenállni – mint a doktorlyánya-Csilla. Akinek szintén van egy négergyereke.

Minden valamirevaló neves irodalmi szerkesztőnek van egy téglája Az Ismeretlen Vidéki Amatőr Költőnő szobrában. Klinker kebelét ott, a kis valódiparasztház lelinóleumozott, dohos és almaillatú tisztaszobájában felsőbbségi érzet dagasztotta. Orosz Éva vastag dossziéra való legépelt versei mind-mind a ’70-es évek rigmustlansági, napjainkban könnyeden lejózsefattilásozott meg lenagylászlósozott, parodisztikusan fődanyám-a-fődannya [Hoffman Géza kifejezése] stílusként jellemezhető kormodorban íródtak. Mintha valami láthatatlan kéz fogta volna Orosz Éva kezét versírás közben, ami aztán a vállára veregetett: "Na látja, nem olyan könnyű ez azért, mint gondolta!" Csakhogy volt még ott a csipketerítős díszasztalkán egy füzet. Orosz Éva arcán csúf piros foltok gyúltak. A nemi életéről szívesen beszélt Klinkernek, ám ezt a füzetet szégyenkezve adta oda.

Klinker a közművelődési főelőadónak elmondta, mi lenne beszéde lényege, ha elmondaná. Orosz Éva nemi életéről beszélne, melynek örömei nagyjából olyasok voltak, mint a többi magányos értelmiségi nőé: mivelhogy lavórban kellett mosakodnia, alteste mosása közben néha egy kicsinyt hosszasabban elidőzött nemiszervénél – ennyi. Orosz Éva egész életében nagyjából százszor koitált, leginkább örömtelenül.

Klinker hallgatott volna arról, hogy Orosz Évát a kor akkor még igen fiatal, de máris neves, tehát a mainapság már valóságos hatalmi személyiségnek számító szerkesztői közül hárman is megdugták, és több neves írót meg költőt kézzel vagy szájjal elégített ki.

Mint költőnek mondottam el ezeket magának – fejezte be vallomását Orosz Éva. Ő ugyanis Klinkert, néhány versét olvasván csak, igazi költőnek tartotta. Klinker otthelyt nekiült a füzetnek. A füzetben Orosz Éva valódi versei sorjáznak – amiket az asszony semmire se tartott. Klinker nem is tudta – de az az igazság, irigységében nem is nagyon akarta – meggyőzni, hogy a füzetbéliek az igazi versek. Orosz Éva azt is elmondta, egy "rakat" ilyen füzete volt, mindegyik elveszett, leginkább a kor neves irodalmi szerkesztői, költők és írók körmei között.

"A ’90-es évektől Orosz Éva irodalmi karrierje meredeken ívelt fölfelé." A falu véleményformálói, de Klinker és Klinkerné is odavélt, ez a fölfelé ívelés szorosan összefügg Orosz Éva Budapestre költözésével. Klinker azonban az igazságot is tudta: Orosz Éva négergyereke nagykorúvá vált. Természetesen nem néger gyerek volt, minthogy a ’70-es években kevés afro-fekete államigazdaság-igazgató élt Magyarországon. Orosz Éva rövid ideig adminisztrátor volt egy állami gazdaságban. Az állami gazdaság igazgatója 192 cm magas volt. Orosz Éva megszédült a lehetőségtől. Elvetette volna ő magát a lovászfiúval is – vallotta nevetve Klinkernek –, de a lovászfiúra nyugatnémet nőcik jártak, el volt kényeztetve – és csak 186 cm magas volt, nem vehetett volna fel tehát hozzá magas talpú cipőt. Parfüm, dekoltázs, miniszoknya, combfix. Közösüléseik röviden és egyszerűen mentek végbe. Orosz Éva a naptáras-hőmérős kombinatív módszerrel választotta ki a legalkalmasabb napokat. Reményeit csökkentette az igazgató gyakorlottsága: még csak a bugyit sem húzta le róla. Az attakok után Orosz Éva a szolgálati férőhelyére sietett, s ott a falnak föltámasztva lábait, gyertyában, Füles-rejtvények fejtegetésével múlatta az időt. Pár hónapi kísérletezés után – összesen tizenhét alkalommal koitáltak –, amikor már a csirkészeti dolgozónők is rákiáltottak, míg a keskeny járdán csattogott a szolgálati férőhelye felé, végre sikerült a terve. Az igazgató azonban pillanatok alatt a sarokba szorította, azonnal beautózott vele a felesége nőgyógyászához, aki megerősítette a kolléga véleményét. Ezután az igazgató az autóban fölmondta az Orosz Éva személyzeti kartonjából hiányzó részleteket, alaposan kitérve azon bűnökre, melyek cáfolják a hiedelmet, miszerint üztletszerű kéjelgés, illetve közveszélyes munkakerülés címén tiltották ki Budapestről. Hogyne! – hanem bizonyos politikai körökben mozgott Orosz Éva! És az igazgató itt hozzátette, olyan belügyi kapcsolatai vannak, hogy egy életre el tudja intézni Orosz Évát. Eseteket idézett föl Orosz Éva fenyegetésére. Ezekről csak az akkori barátnője, művészeti körökben közdugott ingyenszajha és néhányan a kor közismert pol’tikai üldözöttei közül tudhattak. A szégyenteljesek közül pedig egy olyat, amit ő időközben elfelejteni vélt, s melyben a besúgó csak a hold meg a népligeti pad lehetett – vagy akinek görcsösen duzzadó hímtagját a zsebkendőjébe fejte le. Az igazgató a megoldást is fölvázolta: kér fél év fizetés nélküli szabadságot – majd ő intéz neki ilyet. Megszüli a gyermeket, a kórházban hagyja – majd a kórházat intézi ő. Az apa neveként természetesen az ő nevét, mármint az igazgatóét adja be – majd ő gondoskodik a diszkrécióról. Orosz Éva lemond a gyermekről – és onnan majd ők, mármint az igazgató és a felesége, tudják, mit fognak csinálni: amit akarnak, azt.

Orosz Éva nem találkozhatott gyermekével. Budapestre költözése nem segítette a találkozót. A faluban pár évvel később föltűnt egy szépszál fiatalember, aki Orosz Évát kereste – akinek van egy négergyereke. A helység közvéleményének formálói a fiatalember föltűnéséből arra következtettek, hogy Orosz Évának annyira jól megy Pestben, hogy fiatalokkal B-atja magát, mint akármely korosodó mai dáma.

A halottnézők nem szeretik az urnás temetéseket. Sokkal unalmasabbak, mint a nyitottkoporsósak. Még a csukottkoporsós temetéseknél is unalmasabbak, mert egyrészt a csukottkoporsós temetéseknek megvan az oka, másrészt minden halottnéző érezni vél valamilyen szagot, hozzá pedig mindig van közeli hozzátartozó, aki a temetésen is, erőt tettetve, föl akarja nyitni a koporsót. Ráadásul az egyéb körülmények is unalmasok az urnás temetéseken, a hozzátartozók közömbösebb arcot vágnak, kevesebb a könny, jóformán semmi ájulás. Mondjuk most, újabban a fiatal pap az, aki legalább adhat valamilyen témát.

Orosz Éva hamvait persze nem Klinker búcsúztatta. Elég nagy a falu, van a panteonjában neves ember elég – végül Orosz Éva unokafivére beszélt, aki igazi kutató egy kutatóintézetben, és már hat könyve jelent meg kutatási témájában. A közművelődési főelőadó nem vállalhatta, hogy egy ilyen közismert hülye, mint Klinker, botrányt csináljon a temetésen.