A
land without sea and pines
Az a jó,
amikor menetszél van, amikor érzed az
arcodon, hogy haladsz, de nemcsak az arcodon,
hanem úgy általában, a menetszél fontos, azt mindig
érezni kell, mondta a szlovén férfi, kihajolva
a vonat ablakán, Sezana és Postojna között
valahol, két alagút között. Koper óta álltunk
a lehúzott ablak előtt, angolul beszéltünk,
ő folyékonyan, én alig-alig. Nem is emlékszem
már, hogy mi az angolul, hogy menetszél,
akkor értettem, mára elfelejtettem. Travelling
speed, megnéztem a szótárban, de nem ezt
a kifejezést használta. És hogy mennyi fenyő,
nézzem csak, pines, hogy milyen
gyönyörű
ez a sok fenyő itt mindenfelé, az illatuk és
a látványuk milyen csodálatos, hogy kell-e
ennél szebb látvány szerintem, kérdezte.
Nem, mondtam, nem kell, ennél szebb
látvány nem kell nekem sem. Nálatok nincs
fenyő, mondta, ő tudja, sokszor volt nálunk,
a fenyő és tenger nélküli ország szomorú.
A land without sea and pines, erre emlékszem,
ahogy a vonat ablakpárkányára könyökölve
kimondta ezt a hat szót. Vannak olyan
hangú emberek, akiket órákig tudok
hallgatni anélkül, hogy különösebben
érdekelne, hogy miről beszélnek. Csak
a hangszínük, ahogy a szavakat kiejtik,
lúdbőrzik tőle a hátam. Hallgatni egy teljesen
érdektelen szöveget, csak azért, mert szépen
mondja valaki, ezt szeretem. Gyönyörűen
beszélt. Hogy látszik az arcunkon, egy magyart
ő messziről megismer, rólam is egyből tudta.
Van egyfajta szomorú szem, ezt ő magában már
régóta magyar tekintetnek hívja, az én szemem
is ilyen, hiába. És hogy ő megérti, tudja, hogy
miért. Nem, nem a háborúk meg a történelem,
ne kezdjem én is, mert épp kezdtem volna már,
ezt már sokszor hallotta, nem. A fenyő és a
tenger, hogy azután vágyakozunk mind, ilyen
egyszerű ez. Aztán Postojnán leszállt, leemelte
a versenybiciklijét, hogy ő most visszagurul a
tengerig, nyolcvan kilométer, csak lefelé végig,
aztán vissza megint vonattal. Ennél jobbat ő
nem tud elképzelni. Legurulni, Kopernél mélyen
beúszni a tengerbe, és az esti gyorssal haza,
that’s all, bye, és eltűnt az állomásépület
mögött.
"Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik
ezek az emberek az életet." Ez volt az első
mondat,
amit a kupéba visszaülve olvastam. Kafka Max
Brodhoz írott levelének utolsó mondata, Prága,
1904. augusztus 28.
