Fábián László

Elrúgott patkó

nézte, amennyire tudta, persze igyekezett érdeklődését titkolni, a kovácsmester ezt a csontsovány, kicserzett arcot, amelyből jószerivel csupán a megtermett orr maradt meg eredeti méretében, azaz: még nagyobbnak tetszett, és valahogy nem igazán akarta elhinni, hogy Franciaország királya a tulajdonosuk, ott áll előtte életnagyságban, ami ismét csak kedélyeskedő kifejezésnek hat, hiszen inkább életkicsiségében lenne a helytálló minősítés, mivel pedig röstellte kíváncsiságát, sürgött-forgott – ezáltal leplezve pillantásait, makacs kobakjában pedig valami olyasféle gondolat vert szállást, hogy neki nem kötelessége fölismerni, nem kell előrehívnia a sorból, kiemelnie a várakozók közül, majd rákerül, amikor rákerül, ugyanakkor elégedetlen volt a saját gondolatával: mintha sántítana egy kicsit igazságossága... a király – természetesen – megtehetné, hogy a lovászával küldi nyergesét patkoltatni, de ez nem, ez mindent maga akar csinálni, alighanem azt hiszi: ő jobban érti; ha meg így van, várjon sorára, vagyis – itt elakadt a makacskodó logika:

– engedjétek előbbre a királyotokat!

"az ember néha saját sorsának kovácsa"

a kovácsmester egyáltalán nem értette, miként szaladtak ki száján ezek a szavak, kissé szégyenkezve pislogott a nagyúr felé, aki azonban megkísérelte elhárítani a jogtalannak vélt előnyt, amire viszont ettől a pillanattól fogva semmi esélye sem maradt: készséggel bocsátották előbbre bajtársai, talán amiatt is, hogy a csatákban kikövetelte magának az első helyet, nézték, amint kötőféken vezeti kedvenc paripáját, most az ő szemükben szintén jelentéktelenebbnek tűnt föl, kopott és megviselt volt szegénykém, úgy tetszik, a "kopott" jelző is túlértékelte ruházatát, amely itt-ott már foltért, cérnáért sóhajtozott, akár mindannyiunké, akik abban a seregben kerestük igazságunkat, de megviselt is hasonlóképpen: a rossz ellátás, az elégtelen, egyhangú táplálkozás, a kialvatlanság, a harcok gyötrelmei bizony megviseltek, az a tudat sem kínált túlzott lelkesülést, hogy a főváros meghódítására gyűltünk ide, egy városéra, amelyben már hónapok óta mindennapos vendég az éhhalál, mondják, vadásszák a patkányokat, azok húsát eszik, mondják, aki teheti, gyertyákat farigcsál szét étlenség ellen, mondják – de ezt már hinni sem lehet! –, lelketlen csirkefogók temetői csontokat őrlenek lisztté... ó jaj, pedig ami megtörténhet, az meg is történik, és ez a gyűrött, kopott, megviselt, ám fáradhatatlan király olykor emberei előtt fakad sírva, igaz, mindenki tudja, könnyen sír, de ezek igaz könnyek, még ha nevetségessé teszik is gazdájukat, akinek orra még jobban megduzzad a szokásosnál, hogy szinte pontosan megfeleljen az ő vidékén, délen járatos kifejezésnek:

naz de cabre, mondhatni: kosorr...

Henrik lova, mintha magától...

mintha egyenesen tudná, mi fog következni

a kovácsmester egyik segédjét utasítja a szemével (az egyikkel, a másik ugyan­is folyvást a királyt sandítja), lenne segítségére a patkoltatónak, emelné föl a ló mellső bal lábát, hogy a régi patkó maradványait el lehessen távolítani, de az állat lába már Henrik ölében, ügyesen tartja a fogó felé a fölemelt patát, a segéd tehetetlenül néz mesterére, mire az a fújtatóhoz inti, a patkómaradék fölkerül a szerszámosasztalra, majd jó lesz mutogatni kései utódoknak, dicsekedni a kuncsafttal, a szögmaradványok röpdösnek széjjel a műhely porába, a mester kezébe ezúttal a vakarókés, a patát tisztítja, a megviselt darabokat távolítja el, nehogy beszakadhasson, aztán a reszelő, igazítani, formálni kell a körmöt, amelyhez nyomban hozzámér egy új patkót, a tűzfogóval beletartja a parázsba, a segéd szorgosan fújtat, aztán az üllőn igazít még az egykezes kalapáccsal, és már nyom­ja is rá a körömre, Henrik arcába csap a megégett szaru füstje, kesernyés illatát mélyen beszívja, és még csak egy fintor sem merészkedik arcára, pedig a többiek lesik, várják, a kovács rögzíti a patkót, már kéri is a jobb lábat, de azon még maradék sem –

– ezt nem köll lekapni; csak nem valami kemény spanyol homlokban rúgta el ez a szegény pára?

huncut szemek, a bajusz mögött valami nevetésféle

– nem rúg patkót a bakancsos lova – egyszeriben ezer ráncba fut össze a király arca, harsogó nevetése, ami inkább röhögés (esclaffement – hogy kicsit kiiktassuk magunkat az ó- és középfranciából), betölti a műhelyt, gyorsan ragad át a jelenlévőkre, akik mind-mind részesei Henrik nagy varázsának: a fékezhetetlen jókedvnek, amely zokogásai jégverméből is mindig kirántja, szinte a ló is ráérez a hangulatra, vidáman nyihog, mintha nem a tortúra részese volna, úgyszólván eggyé válik itt is ló a lovassal, kicsit azonban olyanformán, akár a kentaurban: a királyi felsőtest lóidomokban végződnék; pogány, hamisítatlan pogány jelenet egy fojtogató vallásháború kellős közepén: lehullottak a színpadi álarcok, a természet kikövetelte a maga szépítetlen, eszmeietlen igazságát: a nevetés, és ez minden őszinte és magától jött nevetés titka, az életnek szól, az életért csattan föl, Henrik bő torkában állandó a készenléte, mivel gazdája ugyancsak rászorul, minduntalan rátörő mélabúját ellensúlyoznia kell, ha elvárja, mások higgyenek benne, hogy elnyűhetetlenségét képes legyen átsugározni rájuk, és szinte sajnáltuk, hogy a király lovának is csupán négy lába van, szívesen vártunk volna végig akár hosszabb patkolást a társaságában, fölajzva figyeltük szakszerű, izomerőt sejtető mozdulatait, annál is lelkesebben és mohóbban lestük azonban szavait, fintorait (most már azokkal sem fukarkodott), a végtelenül jóindulatú gúnyt, amely úgy volt képes szellemes lenni, hogy alig-alig bántott valakit, hiszen – hányszor, de hányszor bosszankodtunk emiatt egyéb alkalmakkor! – a mi derék királyunk igazándiból nem bírt haragudni senkire, szíve nem állt rá a gyűlöletre, de még a kesergésre is csak röpke időkre, itt, a műhelyben pedig elemében volt: azt szerette a leginkább, ha a hétköznapi teendőkben kimutathatja, ugyanolyan, akár bármelyikünk, legföllebb – a rókája! – kicsit ügyesebb, mert erre azért fölöttébb adott, mi viszont elnéztünk neki ennyi hiúságot, szükséges volt hozzá, hogy valóban szeretni lehessen –

a világ ezt a magabiztos Henriket ismerte, de a világ nem beszélt meg róla semmit Corisande-dal vagy Rosnyval, mert ha velük beszél róla, hát még azt hiheti, föllengzős kalandorral van dolga, aki ugyan tudja, mit akar, azt már kevésbé, miként akarja, legkevésbé azonban azt, hogyan feleljen meg a saját akaratának, mert a levelek Henrikje, aki a szívéhez legközelebb állókhoz fordul, bizonytalan szerencselovag: reszket, hogy cserbenhagyja az ég, hogy elhagyja jó csillaga, sőt, egyáltalán nem bizonyos benne, vajon a plánéták vagy a mennyei atya-e az ő kegyes támogatója, úgy viaskodik a teljes bukás rémképével, ahogyan szinte minden egyes éjszakáján a mélabújával, amennyiben nincs alkalma elmenekülni előle, egyenesen retteg, ha csak fölsejlik is a magányosan töltendő éjszaka lehetősége, biztonságérzetre, szorongásmentes pihenésre van szüksége, hogy nevetését napról napra megfrissíthesse, hiszen ő a minden korok leg­bizony­talanabbikának a legbizonytalanabb embere: menthetetlen álmodozó, valami olyasféle, mint az a Commediában többször citált, agyondicsért hajdani költő, aki a tisztítótűzben megnevezi magát (Henrik fülének nem is egészen idegen nyelven):

Jeu sui Arnaut, que plor e vau cantan...

és Henrik ekképpen "sír és jár énekelve", azaz: többnyire nevetve, a lebírhatatlan fájdalom, valamint a mindenen fölülkerekedő vidámság kettős tüzében, belegabalyodva, beleveszve minduntalan szerelmekbe, nehogy a sírás eluralja;

észak felől közelítette meg hadaival Párizst, honnét pusztán az ocsmány hazugságok, az ordenáré hamisítások érkeznek a füléhez, mert a város még ebben a megalázottságában, ostromlottságában is Guise-preparátum, spanyol szemfényvesztés, katolikus pszichózis, ahogyan egyszer majd el fog hangzani: Hay aquí mucho catolicismo y muy poco religion, hogy ezek a "dögök", akik már beették magukat a város minden zugába, jól megérthessék, tehát a saját nyelvükön, hiszen valóban igen kevés a vallás ahhoz képest, mennyi a katolicizmus, de hát minden így kezdődött: ahol most a Saint-Denis áll, ott fejezték le társával együtt hajdan a templom névadó szentjét, úgyszólván mártírvéren térdepel minden misejáró, ha nem is érzi már a vér szagát, holott csak a levegőbe kéne beleszimatolnia, ámbár ki tudja? talán a halál szaga nyomja el éppen a vér, az élet szagát –

a Montmartre-ról próbálkozott

itt kellett fölütnie táborát, berendeznie főhadiszállását, amikor pedig körülnézett, mást nem talált, mint a zárdát, amely zsúfolva volt riadtan selypegő apácákkal, viszont az apátnő a legcsekélyebb ijedséget sem mutatta, sőt, igen hamar tisztázták, hogy úgyszólván közvetett ismerősök: Marie de Beauvilliers tulajdonképpen Corisande unokahúga, amikor ezt bejelentette, Henrik cinkosságot vélt fölfedezni pillantásában, valami olyasfélét: tudok ám mindent, a híred megelőzött, s noha híre (ó, most ne mondjuk ki mindenki helyett, hogy rossz híre!) folyton megelőzte a galantéria lovagját, Henrik gyanakodott, Corisande-tól származhatnak az ifjú kolostorúrnő értesülései, részben tehát hitelesek, ámbár – és a nagy vadászkopó rögtön szimatot fogott – alkalmasint nem lesznek éppen kárára, hiszen túlságosan fiatal és túlságosan szép is a fejedelemasszony, halvány arcszíne szőke fürtöket sejtet, a szeme, nos, a szeme pontosan az, amire nyomban ismerős fogalommal reagálunk: yeux glauques (ne vágd rá mindjárt: savószemű, ilyesmiért Henrik haragvó tud lenni, már a gondolatra összevonta szemöldökét), azzal a borzongató, boszorkányt sejtető, zöldeskék bagoly-csillanással, amitől...

amitől ugyanúgy, mint minden mástól, egyéb szemektől, egyéb színektől, egyéb csillanásoktól, egyelőre azonban még korai jóslatokba bocsátkozni –

Henrik nem bocsátkozott jóslatokba, a fejedelemasszony sem, éjjel azonban, amikor minden elcsöndesült, csak az őrök strázsáltak kinn a falak előtt, bebocsátotta apátnői cellájába a világi fejedelmet, ahová az szenvedélyesen be is bocsátkozott, az Úr jegyese pedig fehér kámzsáját teljességgel lebocsátotta finom vállai­ról, hogy készségesen behódolhasson a lopakodó hatalmasságnak, aki mégsem jött egészen készületlenül, hanem harcoshoz illő módon – telo rigido – merev dárdával érkezett, amit a korántsem egészen tapasztalatlan nővérke igencsak hamar észrevett, és nemhogy elborzadt volna tőle, de igazi szívbéli örömmel fogadta, egyúttal ügyes kézzel is, hogy jelezze, kétségtelenné tegye: saját területen övé az irányítás –

volt-e Henriknek esélye másra, mint hogy meghódoljon? kivált, ha egyszer meg is akart hódolni?

(olyannyira meg kellett hódolnia, hogy tűrnie kellett, hadd kerekedjék fölébe ez a tűzforró krisztusi menyasszony, úgy lovagoljon rajta, mintha világéletében ezt tette volna, fickándozva, a lehető legjobb helyzetekkel próbálkozva; mindez Henriknek egyáltalán nem volt ellenére, nem érezte magát megalázva, éppenséggel azt érezte: kiszolgálják, méghozzá a kedvére, gusztusára szolgálják ki)

Corisande-ra gondolt; íme, ekkora távolságra tőle (jaj, már lélekben is!) szerető gondoskodását élvezheti, és csakugyan élvezi, noha az sem baj, ha Corisande soha nem fogja megtudni, és talán nem is tudta meg soha; a fűtetlen, zord kolostori cellában kifejezetten kellemesen melegítette ez a fiatal test, boldogan érzékelte, maga is átmelegszik tőle, nem mint szegény Dávid király, akit öregségében már semmi, még az ifjú súnemi lány teste sem volt képes fölmelegíteni, annyira készülődött már a földbe, és Henrik megint megvidámodott, mert elkerülhette kedélye megbicsaklását, hallgatta az elcsábított menyasszony puha szuszogását, jobb kezének mutatóujját a biztonság kedvéért óvatosan beledugta az éppen csak elhagyott járatba, hogy az alvónak esetleg szebb álma lehessen, maga is elszenderedett, már csak arra ébredt föl, hogy a kertből erős madárcsivitelés hallatszik, a keskeny ablakon lágy derengés szivárgott a még szürkeségben leledző cellába, sajnálta ágyastársát megébreszteni, ezért fölöttébb óvatosan próbált kicsusszanni mellőle, de amikor ujját is ki akarta szabadítani, határozott szorítás tartotta vissza (szent ég! diót lehetne törni vele), elhalasztotta hát menekülési szándékát, és királyi kegyként engedett a követelésnek –

hja! az alattvalók!

hűvösek ezek a Szajna közeli hajnalok, kivált hűvösek a forró, szerelmes testekhez képest, ahhoz azonban korántsem eléggé, hogy a strázsákat ébren tartsák, Henrik éppen arra figyelt föl, hogy az ablakon át behallatszik az egyik őr fölröfögő horkolása, és kezdi kissé bizarrabb színbe öltöztetni a megnyúlt pásztorórát; noha nem bosszantotta ez a stílustalanság, inkább szórakoztatta, mégis, jeladásnak tekinthette a szabadulásra, már óvakodnia sem volt szükséges, hogy hálótársa álmát megvigyázza, sőt, ahogy kászálódott ki az ágyból (ágy? a fenéket ágy, ócska priccs ez is, noha mégsem szénaboglya!), az kipattant mögüle, szemérmetlenül szélesre tárta az ablaktáblákat, szinte bezuhant a reggel, állt meztelenül ebben a fényrohamban, még pördült is egyet, hogy a felség alaposabban szemügyre vehesse üde glóriáját, valamint azt, miben volt része (és hát egy része valóban benne volt) az éjszaka, kerekded melle meg sem rezdült a pördüléstől, a hűvös levegő pedig megmerevítette bimbóit, Henriknek elakadt a lélegzete, matató keze megállt gatyapőcén, amelyben ebben a pillanatban fölséges fegyverét óhajtotta minél kényelmesebben elhelyezni, nem nagy sikerrel, hiszen már a látványtól is... és még kevésbé, amikor amaz készségesen segítségére sietett, hogy maga tegyen rendet az ügyetlen ruhadarabban, hát csoda-é?

Marie minden egyes ruhadarabot szívélyesen segítgetett lovagjára, közben azonban fejcsóválva ellenőrizte őket, álmélkodott a foszladozó harisnyákon, a szitává vékonyult ingen, amikor pedig a zeke kikopott könyökét is észrevette, nyomban tű és cérna után kezdett kutatni, szinte oda sem figyelt, miként burkolja be áthűlt testét a király a kámzsájával, az ablakhoz kuporodott, alkalmi foltot passzítgatott, gyors, szakszerűnek tetsző mozdulatokkal öltögette, amikor elkészült, úgyszólván büszkén, dicsekedve mutatta az eredményt a nyugodtan várakozó királynak (a pli-repli érett barokkjának első önkéntelen és autonóm megnyilatkozását), maga ráfonódott a király nyakára, nem volt nehéz dolga, hiszen csaknem egyenlő magasságúak voltak, Henrik szorította magához, mint a sajátját, és abban a pillanatban sajátjának érezte (majd meg kell fejni Rosnyt, azt a fukar hugenottát, hiszen valami csekélyke ajándékot csak megérdemel a kolostor fejedelemasszonya, ha már készségesen királya rendelkezésére állt ínséges időkben, valójában pedig nem lehetett pontosan tudni, Henrik önnön ínségéről nyilatkoznék-e, vagy valóban az ostrom egész sanyarú helyzetét sodorja mondókája lehetséges vezérfonalává, leginkább: így is, úgy is), nem, csak nem elszakadni, rugalmasan sem! egyiküknek sincs hozzá kellő ereje, holott az apátnő – félszegen, milyen különös, hogy elbizonytalanodott! – némi szerény reggelit kínál, mentegetőzik a szűkössége miatt, de hát itt legalább valami van, nem úgy, mint a falakon belül, int fejével a főváros felé, Henrik elkomorul, szemében megcsillannak azok a gyanús fénylések, elhárítja, hogy helyébe hozzák a reggelit, szeretne embereivel együtt bekapni néhány falatot, neki megteszi a sajt fokhagymás kenyérrel, pohárnyi borral; igen, a fokhagyma, húzza el a száját Marie, a legendás illat, amely igencsak "előreszellőzteti" a béarni hírét, Istenem, az éjjel nem is éreztem rajta! és nem tudja, hogy csupán amiatt, mivel már vagy két napja a király sem evett, nem jutott hozzá, csupán némi száraz kenyérhéjhoz, a fosztogatást tiltotta, pénze meg nem akadt; íme: a pénztelen hadvezér, koronátlan király, hogy mást ne is említsünk...

Henrik legelőbb a friss levegőre kívánkozott, nem is csak amiatt, hogy tüdejét megtöltse, még inkább, hogy a hólyagjában jelentkező nyomástól szabadulhasson, tehát szétnézett valami istálló- vagy fészerféle után, ahol ezen áteshet, nem is csalódott, istállót is talált, benne lovait is üdvözölhette lovászaival egyetemben, és királyian kipisálta magát –

(este, mikor ismét visszahúzódtak a fejedelemasszony cellájába, Marie kuncogva mesélte neki, látta ám az ablakból, megint milyen körülményesen tudta csak visszarendezni gatyapőcét, legszívesebben kiszaladt volna hozzá, hogy kezére lehessen, de – ugye – tekintély és szemérem is van a világon, amely olykor a keresztény segítőkészséget is gátolja)

most lehetett igazán érezni a hideget, de látni is, dér ezüstözte a fűszálakat, a jeges levegőben egyelőre csönd uralkodott, de minden készen állott, hogy akár a legtávolabbi zajokat is közvetíteni tudja, Henrik kimondottan számított ilyen zajokra, türelmetlenné, olykor szokatlanul ingerlékennyé tette az elnyúló ostrom, az ismétlődő kudarcok, elkomorulva gondolt Párma trükkjére Lagnynál, amelyre nem számított, és amit annak idején igazán félvállról vett, igyekezett a hadvezér nevére kreált, nem is különösebben szellemes szóviccel elütni, talán hitte is, ha Farnézőnek ejti a Farnesét, másokban is jelentéktelenebbnek könyvelteti el a herceg húzását, mivel azt mindenképpen látnia kellett, látta is, hogy Flandriából elitcsapatok érkeztek a spanyol hadvezérrel Mayenne (a majom) megsegítésére, az övéinél szemlátomást különbek: kapták rendszeresen a zsoldjukat, élelemben nem láttak hiányt, ruházatuk egyenesen csodálni való, mindössze abban reménykedhetett, ennek megfelelően kényesebbek, törékenyebbek is az ő megpróbált harcosainál, de hát Mayenne nem ment sokra Pármával, még ha kis időre fölszabadította is Párizst, hamar visszavonult, vitte hordszéke hanyatló testét újabb vélt sikerek felé, hogy az ugyancsak korhadt bürokratának, aki begubózott szörnyű építményébe, az Escorialba, még fényesebb dicsőséget szerezzen, netán az Armada cserbenhagyását feledtesse, ám valószínűleg erre sem vágyott, régen nem érdekelte Fülöp véleménye, nem valószínű, hogy Henrik szóviccére is bármi módon reagált volna, ha fülébe jut, amit Henrik szintúgy tudott, de a tehetetlenség...

kart karba fonva: reménytelenség és tehetetlenség

szép pár – noha korosodó

hiába, a legfontosabb nagyvárosok, legjelentékenyebb területek a Liga kezén voltak: Marseille, Toulouse, Lyon, Rouen, Rennes, csak álmaiban jelentek meg a navarrainak, valójában a beláthatatlan jövőbe vesztek, Mayenne pedig, nos, hogy is írta róla Harambure-nak?, "a sunyi összeszedett vagy negyven-ötven nagyurat, hogy Párizs kapuihoz vezesse őket", ami – természetesen – azóta már megtörtént, meg egyebek is megtörténtek, a falak azóta is makacsul ellenállnak, közöttük félholtakat fanatizálnak a kitartásra; hát igen, ez már sok egy királynak, ha koronátlan is –

legalább a fokhagymás kenyérnek olyan az íze, amilyenhez gyerekkorától fogva hozzászokott, és amit a Valois-udvar úgy utált

és a bor savassága; a nagyapjától kapott első kortyra emlékezteti

Istenem, mennyi minden csupán emlék!

majszolja a kenyeret, élvezi az ízeket, a vörösbor fanyarsága torkát mintegy készségesebbé teszi a falatokra, miközben észreveszi, hogy a fejedelemasszony ott tüsténkedik néhány nővérrel egyetemben a katonák között, a lehetőségekhez mérten igyekezve bevonni őket a reggeli étkezésbe, és a szigorú hugenották nem vonakodnak elvenni a kenyérszeleteket a pápista kezektől, megfeledkezni látszanak az ördög incselkedéséről, mintegy megelőlegezve egy majdani békét – Henrik nagy álma –, amelyben megszűnnének a fenekedések, a vallási viták – mintegy Rosny fölfogása értelmében, hogy tudniillik mindenki hasznos, aki a királyság ügyét szolgálja, ragaszkodjék bár körömszakadtáig hitéhez –, Henrik tisztában van vele, hogy a bárónak igaza van, ahogyan mindig igaza van, a hugenották már csak ilyenek, D’Aubigné is folyvást körüle ólálkodik, mint a lelkiismeret, szeretné tetten érni, mikor határoz az áttérésről, ugyanakkor védelmezi az orgyilkosoktól, akik minduntalan próbálkoznak, megbízó akad bőséggel: ligás, spanyol, jezsuita vagy bármilyen, Henrik nem gondolta, hogy ekkora jelentősége van az életének a legkülönbözőbb árnyalatok számára, ő csak azt gondolta, ebben az iszonytató bizonytalanságban, lám, elérte őt is a félelem, soha, semmilyen csatában, semmilyen viadalban, szorult helyzetben nem érezte ennyire a halál közelségét, amely ezúttal a szívéhez férkőzött egészen közel, benne volt, teljes bizonyossággal érezte, talán emiatt nem gyanúsította tolakodással a testőréül szegődött költőt, pontosan tudta: nem lehet félelemben élni, mert az megbénítja, hiszen sokat megérzett ebből a közeledő bénaságból, már a kezén maradt városok is lázadoztak, Picardiában szanaszét kószáltak céltalan hadai, gyűltek volna ugyan Párizs alá, de a legcsekélyebb remény se a város bevételére, Henrik lényegében egy szétesőben lévő rablóbandát vezetett, amelynek – vezére állhatatossága miatt – mégsem volt szabad rabolnia, a legcsekélyebb összetartó erő is hiányzott belőle, és ha nincs a személyes varázs, ugyan mi tartotta volna meg őket koronátlan királyuk mellett?

Marie lóttában-futtában is küldött feléje egy-egy üdvözült mosolyt: íme, a személyes varázs!

– Tan Mare fustes! – kiáltotta majdnem az apácára a király, de jobbnak látta lenyelni a figyelmeztetést, mert nevezheti ugyan balcsillagzatúnak, azzal aligha menti meg végül is a kárhozattól, amelyet – akarva, nem akarva – mégiscsak rá hozott ebben a csöndes kolostorban, szolid magányban –

a fejedelemasszony úgysem kért volna ebből a féltésből; esténként egészen világosan adta vendége tudtára, miből kér, de abból aztán bőséggel, amennyit csak lehet!

és lehetett, és a király nem fukarkodott

az apácák egy része pedig, mintha az elöljárót utánozná, igyekszik a lehetőségekhez képest részt kapni a még föllelhető javakból, jó szívvel látják, hogy az étterembe telepedő hadfiak kezébe hangszerek kerülnek, gascogne dalok fakadnak a nótás ajkakon, ahogy a bor föloldja a gátlásokat, és – persze – gascogne káromkodások is, ha úgy hozza a sora, tánc nemkülönben, még a komoly Rosny is részt vesz a táncolásban, jóllehet tartózkodik a lányok megkörnyékezésétől, azonban föltétlenül ott kell lennie, ahol elszabadulhat a hangulat, mivel ura ott nyomban elcsábul másik szenvedélyének, a kockának, neki pedig finanszíroznia kell a veszteségeit, tehát jobb azokat megelőzni, Henrik a kockában sem ismer mértéket: képtelen abbahagyni, akármennyire látnia kell is, hogy a szerencse elpártol tőle, erszénye pedig sovány, mondhatni: üres, olyankor könyörgőre fogja mindenható barátjánál, aki a legcsekélyebb aprópénzt is az ágyúkba ölné, ma reggel többször is belőtt a városba, senki sem tudja, milyen eredménnyel; nos, az apácák kevésbé merész csoportja lassacskán kezdett elszivárogni a bűntanyává züllött kolostorból, inkább választotta a kétes kimenetelű menekvést, hogy a polgárháborús vidékeken átjuthat családjához, amíg az élet vissza nem tér a normális kerékvágásba, ez a "bűzhödt kecskebak" el nem takarodik a színről, amint Párizsban nevezték, ám kétségkívül ők voltak kevesebben, a többségnek éppen hogy az apátnő választása tetszett, titokban egy-kettő ugyancsak kipróbálta magát a királyi felségest is, aminek fejében néhány orrcibálás járt neki Marie-tól, jobban a tréfa, semmint a féltékenység jelzésére, és Henrik orrának mit sem ártott –

naz de cabre

a kosorr olykor nekivörösödött, ha a bor több volt a kelleténél, vagy éppen a cibálás tartott tovább

Rosny néha megpróbálkozott ellenőrizhető medrek közé szorítani a történéseket, nem mindig sikerült neki, főleg amiatt nem, mert a király minden szemrehányás elől Luther szavaival próbált kitérni, amelyeket gajdoló protestáns német zsoldosoktól tanult el:

Wer nicht liebt Wein, Weib und Gesang,

Der bleibt ein Narr sein Leben lang.

Rosny ugyan gyanakodott volna, hátha nem is Márton testvér az igazi forrás, de sem ideje, sem ereje, módja nem volt a cáfolatra, így csak legyintgetett, homlokát ráncolta, vagy sértődötten elnémult – példáját is adva nyomban annak a bolondnak, aki a fölsorolt javaktól óvakodik, és a legborzongatóbb az volt, hogy sokszor Marie is fennhangon szavalta lovagjával az eretnek szavakat, mintegy kanonizálva azokat valami messziről homályló új szertartásrendbe, amilyen nem lesz soha, és hát ne is legyen (Krisztus anyja ellen való vétek lenne), nem mintha ez a "bűzhödt kecskebak" annyira ellenezné –

de a kecskebak is értette a hála kinyilvánításának módját, értette az ökumenikus viszonosságot, amikor ő meg éjszakánként latinul sugdosta kedvese fülébe, simogatván testének legszebb, egyúttal legszentebb, azaz: megszentelt dombjait:

venter venustus, cunni cultrix –

mert hiszen minden szép és minden jó az Úrtól való, még a szerelemben olyannyira járatos bájos hasika is!

Henrik valóban tudott örülni ezeknek az adományoknak, és mióta ilyen irgalmatlanul szegény volt, alaposan rászorult az adományokra, egy ideje már nem is igazán bízott benne, hogy valaha is kikeveredhet nyomorúságos állapotából, most azonban megújult, fölfrissült, erőre és kedvre kapott, a mélabú nem férkőzött hozzá, önfeledten hagyta, hogy a zárda úrnője kényére-kedvére matasson gatyapőce körül, ami – úgy tetszik – mihamar játékszenvedélyévé vált, Henrik meg a legcsekélyebb vonakodást sem mutatta, kedvére valónak tetszett ez a foglalatosság, ő aztán megértette a játékszenvedélyt! akárha Ovidius útmutatása igazolódnék: "est Deus in nobis agitante calescimus illa" – ugyanis az Isten valóban bennünk van, az ő ereje hevíti vérünket, de hát ez inkább a költő pogány istene, semmint akár a katolikusok, akár a hugenották szigorúbb mennyei atyja, legkevésbé a sótlan Kálviné –

a királyság ügye azonban a Montmartre-on sem jutott előbbre, Rosny ágyúi sem hozták meg a várt eredményeket, legföllebb Rosnyt lelkesítették a tökéletesítéshez, Henrik azonban egyre fásultabbá, fádabbá vált, ő azért minden körülmények között sejdített célokat maga előtt, nem lett volna kedvére való a végtelenségig itt rostokolni, holott a közelgő tél sem volt semmivel ígéretesebb, ráadásul fülébe jutottak Erzsébet királynő korholásai Angliából, mintha az a vörös fehérnép onnét alaposabban át tudná látni az ő helyzetét; több kérlelhetetlenséget, szigorúságot követelt szövetségesétől, gyönge kézzel – úgymond – ellefeleinket erősítjük, és mikor idáig jutott, Henrik lelki szemei előtt megjelent az a mozdíthatatlan hájtömeg, ami Mayenne volt, a Szent Lőrinc rácsai közt elevenen rothadozó Fülöp, akit bigottsága sem óvott meg a vérbajtól, a félig béna, aszott stratéga, Farnese, akinek ő még tartozik egy jelenéssel, látva maga előtt őket, nyerítve fölnevetett hírhedett nevetésével (mondtuk, mondjuk, mondani fogjuk: igenis, röhögés az!), ám ez sem volt elegendő, hogy teljesen megszabaduljon a nyomasztástól, de arra már ráébredt, elvágyódik innét, el a rajongó karok, a bájos hasikák közül – talán csak hogy vadásszék egyet kedvére, hiszen milyen régen nem hódolt ennek a szenvedélyének sem, talán hogy esztelen vágtákkal száguldozza be Picardiát, vajon milyen rendet tartanak széttelepített csapatai, készek-e a lehető leggyorsabb mozgósításra, ha arra kerülne sor, még inkább azonban, hogy jobban, kihívóbban tegye ki magát a sorsnak, amely – úgy látszik – beleunt a vele való foglalatosságba, egyelőre nem tartogat újabb ősz szálakat szakálla részére, látta, minden reggel hallotta is, a varjak mind közelebb merészkednek, ott köröznek a zárda fölött, a közeli fákra telepednek, és alig-alig hajlandók szárnyat emelinteni is, ha maguk alatt emberi mozgást észlelnek... el vannak kényeztetve, bár valahonnét gyanítják, hogy az éhező Párizs számukra nem ajánlott város, hiszen ott már sokkal hitványabb falatokkal beérik, itt azonban még bármi akadhat...

ahogyan, lám, akadt is:

szende sorellák egy időre megváltva szodomita szenvedélyeiktől

némi túlzással (némi finomkodással?)

a huzatos kerengőben katonák kockáznak, pipáznak, ha némelyiknek módjában áll, és káromkodnak, folyvást káromkodnak, erről lehet fölismerni, hogy katolikusok

a hugenották csak magukban

nyughatatlan vére lehet vezérüknek, gondolják mostani fölkerekedési szándékát észlelve, és valóban értetlenkedve hallgattuk a parancsokat, annyira hozzászoktunk itt a kényelemhez, vagy valami olyasféléhez, megbarátkoztunk a látvánnyal, a hangokkal, a szagokkal, belerázódtunk a kockázatmentes mondatokba, hogy kerüljük a lehetséges súrlódásokat, kicsit meg is tisztálkodtunk, már amennyire lehetett, ennyi is jólesett, hiszen szűkölködtünk benne, étek ugyancsak került, bor nemkülönben: a klastrom pincéje egyelőre még bírta, hát vonakodtunk Henrik szavára ügyelni, morgolódtunk, tehetetlenkedtünk, késedelmeskedtünk, gyanakodtunk, olyasmi hajtja őt, ami előlünk rejtve van, mégis, nehezünkre esett a búcsú, rémisztett a kilátástalanság, ugyan hol jutunk ismét ilyen módba?

Henrik Marie fülébe sugdosott, Marie Henrikébe, mindkettejüknek könnyes volt a szeme, Marie-é azonban a könnyön át is nevetős, míg a királyéban ott bokrosodott hűséges keserűsége, Marie azt suttogta, visszavárja, Henrik, hogy még ma este, mindenesetre egyik sem hangzott túlságosan komolyan, de lehetett-e egyáltalán bármi ebben a világban, ami komolynak tetszhetett?

yeux glauques – ezúttal mintha hidegebben villantak volna, mint a találkozáskor; de legalább villantak, és ahogy a találkozás is, a búcsú hasonlóképpen eszébe juttatta Henriknek Corisande-ot, akinek igencsak rendszertelenül írogatott mostanában, és szentül megfogadta, beszámol neki részletesebben, ha nem is unokahúgáról, egyebekről azonban igen, ugyanakkor lehangoltan tapasztalta, a teste nem vágyakozik a távol lévő asszony iránt, alábbhagyott a varázs, amely hosszú éveken át, nehéz fordulatok, aggasztó veszélyhelyzetek idején láncolta hozzá, megszépült emlékké kristályosodott, és nem akart arra gondolni, hogy az évek tették vele, hiszen La Roche-Guyont sem az évei riasztották; Henrik a meghasonlás felé tartott, ő ugyanis a cselekvései által létezett igazán, most pedig a cselekvés lehetőségét vették el tőle: talán valóban szerencsecsillaga hanyatlott alá, talán tényleg az égi, az isteni kegyelem vonta meg magát tőle, esélytelenebbnek érezte ügyét, mint valaha, csak hát veszteni meg végképp nem tudott, nem léphetett mást, űzte tovább rémképeit, hajszolta tovább ábrándjait, ha már egyszer eddig eljutott, ám ha valaki megkérdi tőle, mi ez az eddig, zavarba kerül a válasszal –

netán Chartres, esetleg Louviers?

a hezitálás nem éppen a leghasznosabb hadvezéri erény, de mégiscsak legalább a gondolkodás, a tervezgetés, a latolgatás egyik formája –

tisztességgel kivárta, míg utolsó embere is elhagyja a kolostor területét, sőt, körbe is járt, nehogy megbotránkoztató rendetlenség maradjon utánuk, a feje­delemasszony pedig ezen a szemlén is kitartott mellette, szeme a foltra tapadt a királyi zeke könyökén, amely tőle eredt, ő volt a tervezője, kivitelezője egy­ sze­mély­ben ennek az emlékjelnek, amely majd biztosan eszébe juttatja a feledékeny nagyúrnak –

ma estig azonban csak kitart az emlékezete

a sóhaj egészen mélyről szakadt föl az apátnő keblében, mondhatni – némi pimaszsággal – éppenséggel abból a mélységből, ahonnét leginkább várható volt, azonban többnek tetszett egyszerű testi vágyakozásnál, veszteséget panaszolt, parányi beletörődést sugallt, azután hetyke fővetés követte, sürgető tenyércsapkodás, hogy a nővéreket magához hívja, kiadja a föladatukat: még emlékét is eltörölni ezeknek a zsúfolt napoknak...

Henrik, a büszke, kedélyes Henrik kullogott csapata után, akárha vereség után vonulna vissza, eszébe sem jutottak vágtái, a hajszolt lovak, a sivár téli tájat szemlélte, a maga lelkének sivárságát látta benne:

jeu sui... que plor e vau cantan

noha énekelni aztán végképp nem támadt kedve, lovászai aggodalmas tekintettel követték lógó (kos)orrú urukat, éberen lesték, hogy bármiben kimutathassák készségüket, egyelőre azonban erre nem termett alkalom: a menet békésen poroszkált a céltalanság kiszámíthatatlan céljai felé, amit lehetne Picardiának is nevezni, ám ha már úgyis át kell kelni a folyón, hát akkor inkább a boulogne-i erdő, annak szinte minden zugát, rejtekét fölverte már valaha Henrik vadászszenvedélye, párájába mindörökre belevegyült hajszolt testének izzadsága, olykor – beszélik – enyhe fokhagymaillat is átlengedez rajta, mintha csábítaná is valamelyest a viszontlátás lehetősége, a fogság, a hosszú rabság leghosszabb pórázának megidézése, de akkor meg La Varenne nyomakodik lován melléje, ez a kétes étekmester, aki reménytelenül igyekezett ura szájízét eltalálni, már-már falatról falatra jutott közelebb a sikerhez, ám két kísérlete is súlyos kudarccal rontotta esélyeit: a grófnő végül is megközelíthetetlen maradt, a másik "áru", amelyet az elsőbbség garanciájával tálalt föl, és nagy garral harangozott be, ugyan­csak fölsülést hozott, noha – kétségtelen – a Henrikhez fűződő anekdotákat kedélyesen gyarapította: Panuche névre hallgatott az "ártatlan", de amikor a király szűzi bejáratához ért, egyszeriben füttyögetni kezdett – magyarázván, hogy az előtte járókat szólongatja, "hát csak siessen, Felség, hogy utolérje őket" –, kacagott a kis cafka, a legcsekélyebb zavart sem mutatva leleplezése láttán, Henriknek nem is maradt más, mint hogy belecsimpaszkodjék az ajánlatba – ezúttal inkább az ügyesség, a rafinéria, semmint az érintetlenség ígéretével –

nos, ez a leprangolt szakácsmester, La Varenne, ezúttal újból ura közelébe furakodott, azonban Henrik egyetlen neheztelő pillantása is elegendő volt, hogy kedvét szegje ajánlkozásának, amennyiben ilyesmivel hozakodott volna elő...

azazhogy

miként Gascogne-ban mondják: a kutya mindig szarik valamit, lehet, hogy az étekfogó mesterkedésére, lehet, hogy anélkül, Henrik beleakadt ismét egy apácába, Catherine sorellába, akárha előkészületeket tenne (folytatná?) a közeledő áttérésére, ami már jó korán annak erőterébe vonja, megint egy apáca a sors mutatóujja, ő pedig újfent heves, gerjedelmes, telo rigido, miként gatyapőce mutatja, az ellenállás viszont nem túlságosan erős, a fogadalom ezek szerint mégsem bilincs, nem örök kötelék, habár Henrik a dolgot a fogadalmon belül képzeli el, amit azzal is kifejez, hogy a szolgálatért cserébe egyházi javadalmazást ajánl föl: elszerezné a longchamp-i sorellát Vernon kolostorába apátnőnek, ami, ugye, mégsem csupán koszt, kvártély, és lehet-e a kettős csábításnak ellenállni?

fejedelmi státus, ígéretes fejedelmi gatyapőc!

hay aquí mucho catolicismo...

sorella Catherine egyáltalán nem látszott tapasztalatlannak az ágyban, noha szenvedélyességben, odaadásban a montmartre-i fejedelemasszonyt meg sem közelítette, ellenben új volt, ismeretlen, jóllehet ebben az ismeretlenségben korántsem csak varázs rejlett –

pár nappal a majdnem áldásos éjszaka után Henrik olyasfélét kezdett érezni, mintha szűk lenne a gatyapőce, mintha nem akarna elférni benne az uralkodói tartalom – kár, kár – károgtak a varjak, miközben a király egy fa tövében szeretett volna megszabadulni hólyagja tartalmától, amely alaposan megváltozott állagában: pirnyagos vérnyomok, fehéres gennyedések tarkították egykori eleven sárgáját, nemcsak csípett és égetett az ismeretlen lé, de vörösre duzzasztotta a máskor szabályosan működő szerszámot, nézte, forgatta, tapogatta, rémület töltötte el, hogy elérte őt is a vérbaj, Isten verése, nemrégiben élcelődött a szent életű Fülöp rovására, akit vénségére gyűrt le egy testes kvietált kurva formájában (formájában?) a kór, meg sem fordult a fejében, hogy az apáca elcsábítása fejében is kijárna a büntetés, egyszóval: jaj, százszor is jaj, mal de Neaples, ahogyan VIII. Károly nápolyi hadjárata óta nevezik, már szalasztott is volna ágenseket a lignum sanctum beszerzésére – kizárólag abban minden bizodalom! –, izgatottságában folyvást az érintett helyhez kapdosott, mígnem valahonnét előkerült az orvos, tudálékos fejcsóválás, még egy doktor, az előbbinél is titokzatosabb, a harmadik meg mint a mesében: licit a két előbbire, nézik, nyúzzák, nagyítóval vizsgálják a felséges pökhendiséget, amely minden duzzadtsága ellenére hitvány lankadmány, végül a legtudálékosabból kibukik: kankó! (gonorrhée – finomabban), a király pedig megkönnyebbül: az semmi!, ám a doktorok tiltakoznak: veszély, veszély és veszély, de mi kipurgáljuk: áztatás langyos kamillafőzetben, dunsztpakolás főtt lenmaglisztből, erre a célra kiókumlált kevercs a kenegetéshez, miegymás és satöbbi; máris kezdeni kell, hozzá kell látni, mert még el talál veszni a nemzőerő, a magtalanság réme – kapja föl fejét nyögdécselve a beteg, inkább a kúra, a megpróbáltatás, jaj, dehogy lesz apátnő abból a riherongyból! vagy inkább így lehet kiengesztelni az eget? legyen hát apátnő, bánom is én –

– frankó kis kankó, egykomám! – Chicot, a bolond hajol föléje, belevigyorog a képébe, de még ennek ellenére is több benne az együttérzés, mint a három tudós doktorban együttvéve

– fertő és fertő – motyogja a károsult

– fertő az egész fartő – vihog a másik, a szójátéktól pedig egy kissé Henrik is fölvidul, szelleme búcsút vesz gatyapőcétől, hirtelenjében magával kezd foglalkozni, Rosnyt hívatja, faggatja, hogy miért nem telik neki legalább néhány új ingre, ha már egyebekben szükséget kell is látnia, Rosny kétfelé tárja üres tenyereit, egyezményes jel, paraszt éppúgy érti, mint bankár vagy pápa

ahol nincs, ott ne keress –

kimondatott a szigorú verdikt, ennek a La Varenne-nak sincs mostanában szerencséje, a felséges úrnak jó ideig meg kell tartóztatnia magát a gyöngébb nem örömeitől; persze Henrik pontosabb határidőre vágynék, olcsó fejcsóválásokat nyer helyébe, tovább nem erőlteti, lesz, ami lesz, ugyanolyanok ezek, mint a többi pets-de-loup, egyetemi farkasfingok, cseszhetem a tudományukat

hová lettek egyszerre a bájos kis hasikák?

Oů sont? – kérdené a költő, de kérdi Henrik ugyancsak

a felséges miphlezéth mustárja megkeseredett, vajha visszatérhet-e méze?

(szegény királyunkat inkább kedélybetegsége gyötörte újra, semmint a nemi kór, amit minduntalan fölcsapó szalmalángja rovására könyvelhetett el, ugyanakkor észre kellett vennünk, nehezére esik a járás, akár a hosszú hajóút után partra vetődött tengerészek La Rochelle-ban, szinte hintázva közlekedett, sőt, lóra ülni is vonakodott a kezelés ideje alatt, ha nem is beszélt róla, bánta az elhagyott montmartre-i biztonságot, a tiszta szerelmet, de Catherine sorellára már nem neheztelt, a harag nem állt meg benne: ilyen volt a természete, a rovására megfogalmazott csipkelődések nem foglalkoztatták, ha mégis elérték, mindig megnevettették)

– Dioubiban! – szakadt föl belőle a béarni káromkodás, amikor be kellett látnia, hogy a tudós doktorok egyre betegebbre kezelik becses tagját, nem enyhülnek a szúró fájdalmak, a feszülés, ha lehet, még erősebb, a folyékony eredmény szintúgy aggasztó; elzavarta a szélhámosokat, korosabb falusi javasasszonyt keríttetett magának, aki a kamillás áztatáson és tisztogatáson kívül leállított minden beavatkozást, nagyokat röhintve jelentette ki: "most én veszem kezembe a királyság sorsát", és már valóban ott is volt a kezében, Henrik följajdult a sajgásra, amely belényilallt, amikor a durva kéz az előbőrt visszahúzta, a banya azonban csak nevetett: "mindennek ára van, felség", aztán mintha csak froclizni akarná, még hozzátette: "most a farkaddal fizetsz, de nem úgy, ahogyan többnyire szoktál", és újfent a hahota, amit a meglepett király önkéntelenül is átvett, és már úgy tört ki belőle, azzal az elemi erővel, ahogyan megszoktuk tőle, amely általában ránk is átragasztotta –

a javasasszony kúrája használt; magabiztosan, röhögcsélve hajtogatta a királynak: "csinálsz te még ezzel trónörököst", Henrik meg majdnem visszakérdezte: "ugyan kinek?", de kérdezhetett volna a mikorra éppúgy, mert arra sem ismerte a választ, ugyanakkor végtelen hálát érzett a javasasszony iránt, újra megpróbálta megfejni Rosnyt, hogy legalább a hálából kifejezhessen valamit, és azzal a lelkesítő hírrel fogadta pénzügyeinek gazdáját, hogy végre-valahára olybá tűnik föl, egyszer s mindenkorra megszabadulhat a vernoni prebendától, ami még a rezdületlen mindenhatót is nevetésre ingerelte, hitelét sem merte megkérdőjelezni, ám a kicsikart keret ezek után sem látszott különösebben bőkezűnek, ami azonban mégsem tűnt föl, mivel a javasasszony elégedett volt, beérte volna azzal is, ha nem kap semmit, csak a dicsőség száll rá, amit szertekürtölhet a pletykák fészkei­be, Henrik mind gyakrabban vállalkozott lovaglásra, járása visszanyerte eredeti rugalmasságát, apró léptei sietősségüket, szóval a király – az orvosok minden beavatkozása ellenére – fölépülni látszott kórságos bajából, még ha átmeneti szünetre kényszerült is a katolizálásban –

La Varenne pedig elkezdhette ismét magas ügyfele becserkészését, hiszen jelentékeny bevételektől esett el a böjtös időszakban, pénztárcáját megviselte urának makacskodó betegsége, azzal azonban tisztában volt, akasztott ember házában nem szokás kötelet emlegetni, egyelőre jobbára azt a látszatot igyekezett fönntartani, hogy nélkülözhetetlen, hogy mindenképpen Henrik keze ügyében kell maradnia –

bárha lett volna Henrik kezének akár a legkisebb ügye is!

éppen hogy nem akadt

szíve szerint ugyan leginkább Párizsban lett volna, hogy legalább felelősségre vonja azokat a hétpróbás gonosztevőket, akik nem átallották ocsmány trükkel elfogni a legfőbb törvényszék elnökét, és nem riadtak vissza meggyilkolásától; Brisson akasztott teste ott függött mindenki szeme láttára (már akinek még nem homályosult el egészen tekintetete a folytonos éhezéstől) – tanúsítva, immár végképp nincsen törvény Párizsban, elszabadult a pokol, a gyűlölet és az erőszak kiismerhetetlen pokla, de a főváros mégsem kívánt meghódolni uralkodója előtt, mivel a fanatikusok fröcsögő szájjal tagadták, hogy valóban uralkodójuk lenne, a királyellenes agitációban egy Boucher nevű szerzetes járt az élen, igyekezvén megfelelni nevének, akkor már inkább a Bourbon bíboros, az agyalágyult nagybácsi, aki beszámozta magát a Károlyok sorába – tizediknek, legszívesebben azonban Mayenne-t látnák a trónon, ha lehet egyáltalán olyan erős trónust építeni, amelyik nem roskad össze súlya alatt, és – persze – Fülöp is kombinál, az Úr legfanatikusabb bürokratája lankadatlanul szövi terveit, megszállottan, már-már eszelősen – még a rothadásban is –

annyiban jót tett Henrikkel maródi állapota, hogy elterelte figyelmét a tél tétlenségéről, noha nyilvánvalóvá derítette azt is, férfiember számára sem minden tél szerelemre való, ahogyan általában tartják, viszont bőséggel szánhatott időt levelezésre, ha pedig tehette, hát tette, kissé körülményesebben fejezve ki magát, mint általában szokta, mivel valóban újat, a már közöltekhez viszonyítva érdemlegeset úgysem tudott írni, sommázatát pedig már vagy esztendővel korábban összefoglalta Corisande (a világ? kérdés, akkor még Corisande az egész világot jelentette-e) számára: "komédiázik velünk a szerencse", azt azért – természetesen – ő is tudta, hogy dehogy csak a sorsról van szó, ha rákényszerül, az erőket pontosan megnevezheti, azokat, amelyek mindenütt ugyanazokat a tilalomfákat, akadályokat állítják elé, mint a főváros, hiszen az ott bevált módszerek: a rágalmazás, az uszítás, a népbolondítás legváltozatosabb formái hatásosak – mondjuk – Rouenban is, kevéske fantázia szükségeltetik átmentésükhöz, ne kenjük tehát Fortunára azt, ami nem őt illeti, az ügynökök meg sem próbáltak a rokonszenves istennő nevével takarózni, fedezte őket az újvilági spanyol arany, a Guise-hatalomvágy, a jezsuita szemforgatás, holott a lelke legmélyén alighanem a legelszántabb fanatikus Navarra-ellenes is gyanította: előbb-utóbb Henrik elfoglalja majd örökségét, csak hát az sem mindegy, milyen állapotban marad rá ez a hagyaték –

"túl sok embernek kell meghalnia egy eretnek miatt, aki Franciaország királya akar lenni"

ismételni, sulykolni lehetett ezt az aljasul hazug és tendenciózus kijelentést, át lehetett szellemíteni az igazság fényével, jóllehet Henrik nem akart Franciaország királya lenni, hanem az volt, a véráldozatot pedig éppen azok követelték, akik ki akarták forgatni törvényes örökségéből; eretnek volt, házasságtörő volt, apácákat gyalázott meg (haha! azok nemigen vélték gyalázatnak), mind-mind el lehetett mondani róla, csak éppen azok mondták, akik ezeknél százszor súlyosabb vétségekben voltak elmarasztalhatók: a lélekmérgezők, orgyilkosok, simo­nisták, rablók, tolvajok, pederaszták, hit- és szószegők, erőszakoskodók, hatalommal visszaélők, okirat-hamisítók, hazaárulók, idegenek kémei, hamisan esküvők és esküszegők, liliomtiprók, pedofilok, méregkeverők, ezerszeres paráznák, templomgyalázók, vérfertőzők, zsebmetszők, útonállók, népirtók, szodomiták, kurválkodók, vesztegetők, zsarolók, kerítők, hamisan tanúzók, bigámisták, köpönyegforgatók, álnokok, idegengyűlölők és a honfitársakat még annál is jobban gyűlölők, kapzsik, gátlástalan uzsorások, sötétben hangos, világosban halk fingokat eregető ugyancsak "bűzhödt kecskebakok" és kecskebacchánsnők, lóbaszók és szarevők, leszáradt féregnyúlványok, noha...

noha nem eretnekek!

Justitiának ha nyitva lenne is a szeme, akkor sem látná az egyik serpenyőt, olyan magasra lódult a másik irgalmatlan súlyától, de hát nemhogy nincs nyitva, nem lehet nyitva, réges-régen bevarrták erős fonállal, méretes zsákvarrótűvel – mondhatni – mindörökre –

Henrik a magasban kalimpál a serpenyőben, lába nem éri a földet, pedig – Istenem – mit nem adna ezért a földért

ő, az állhatatlan

állhatatlan, mert eretnek

eretnek, mert állhatatlan

a világ jól viseli a szófosást, ha nem egyenesen megkívánja! ideértve a csűrést is, ezt a kegyetlen játékot; az eretnek mindennél inkább kentaur, ámbár nem tudható, vajon Henrik patái nem ördögpaták-e, Párizs bástyáiról igenlő bólogatások keltenek dermesztő szelet mintegy válaszképpen is, füstölők lendülnek, máglyák lobbannak, kínzócsigák nyikorognak, a hollók a Szajna fölött újból prédát szimatolnak, ahogyan majdnem húsz esztendővel korábban azokban az augusztusi forró napokban, amikor a szavak fokozhatatlan csűrését csillapíthatatlan tettvágy követte: ölj! – fordult visszájára a parancsolat, hiszen ölni jó!

aki a nagyböjtöt megszegi, eretnek

Henrik aligha szegi meg a nagyböjtöt, nem lesz mivel megszegnie

Henrik egyre katolikusabb: hay aquí mucho catolicismo...

csak hát a bájos cunnusok! a montmartre-i zárda "nagy" napjai, Marie puha organtinruhája, izgató szeme, langymeleg bőre – a katekizmus legmélyéről, a gyerekkor messzeségéből pedig Kálvin feddő tekintete, amelyet sosem tudott elválasztani anyja szigorú pillantásaitól, noha az utóbbiakban mindig megvillant valami átlelkesítő fájdalomféle – készen arra, hogy akár csatakiáltás legyen belőle

mégis, Henrik csatakiáltásai más természetűek, gyakorta nem is a csatatéren, inkább a lepedőn hangoznak el – egyesek örömére, mások irigységére; Marie – például – szívesen hallgatta volna még egy ideig, sőt, Henrik is megbánta, hogy elhamarkodta a lelépést, nem is szólva a következményekről, amelyek némiképpen benne rejlettek abban az árulkodó mondatban, amelyet Corisande-nak küldött, miszerint a szerencse a bolondját járatja vele, noha – már csak illendőségből is – el kellett hallgatnia fölsülését a grófnőnél, kellemetlen szerzeményét a longchamp-i apácától még inkább, tény azonban, hogy ezen a "harcmezőn" is begyűjtött kudarcokat –

fölséges kudarcok, de kudarcok –

nem nevelnek helyes testet

a spanyol Fülöpéi sem, aki ki sem mozdul hivatalából, tervez és könyvel, mert tartozik és követel, ám látnia kell, hogy pocsék a mérlege: uralkodása alatt Spanyolország mintegy kétmillió lelket vesztett, és mit kapott helyébe? hát nem egy túlságosan magasztos királyi lelket, amelynek – noch dazu – mostanra romlottak a kilátásai az örök üdvösségre, mivel az aszkéta testet rohasztó betegség a lelket is elrohasztja –

az életművek, ha kreatúrák, összeomlanak

Henrik megfogadja, ha megöregszik és fázóssá válik, megpróbálja Abiságot, a súnemi lányt, még ha nem is vált be Dávid királynak, Fülöp pedig – úgy tetszik – valami szakadt luvnyával tévesztette össze

romlik a szeme

Henriké még nem romlik, ámbár így is hiába pásztázza vele az éppen induló új évtized horizontját, egyelőre nem lát többet jövőjéből, mint amikre az elmúlt hónapok utalnak, a sógortól átvett örökség terhe görnyeszti is, alacsonyabb horizontot tár elé, csak hát nem szabad megfeledkeznünk róla, a mi királyunk, amikor igazán elemében érzi magát, akkor bármekkora távolságot képes nyeregben legyűrni, ló és segédek előbb fáradnak bele a követésébe, mint ő a vágtákba, olybá tűnik föl, igencsak hegyezi már sarkantyúit a hosszúra nyúlt kényszerpihenő után, hogy ismét az élre vágjon, fehér tollforgója folyvást készenlétben, lova dísze nemkülönben, talán megpróbálja előbb magát egy küzdelmes vadászaton – amolyan állapotfölmérésképpen, talán egyenest szélnek ered, mi azonban követjük, halljuk a hangját: "jeu suis le vrai pére de mon peuple" –

és csakugyan: igaz atyja népének, igaz atyja fiainak, lányainak (ó, azok a valóban bájos cunnusok!)

Részlet a Henrik király nyughatatlan éjszakái című, a Kortárs Kiadónál a közeljövőben megjelenő regényből.