Baán Tibor

Gutai Magda: Fiam könyve

Orpheusz Kiadó, 2004

Gutai Magda Költözés című verskötetétől (1972), Pilinszkyvel hajszálra egy időben, új versgondolkozás irányába tör utat. Lakonizmusa mögött is, a stílus és a költői világ nyilvánvaló különbözősége ellenére, az a felismerés lappang, hogy a részletező valóságábrázolás helyett létjogosultsága van egy másfajta ábrázolásnak, ahol a költő a tudatműködés gyorsírásszerű jeleivel kottázza le érzéseit és benyomásait. Érzékeny mondatai, mondatértékű szavai nem ábrázolnak, hanem felvillantanak. Ez az intuitív gondolkodásra építő, nagy ugrásokkal dolgozó kifejezésmód klipszerű képekkel írja le a szubjektum külső és belső világát: a líra tetszetősen becsomagolt érzéssablonjai, méretre vágott előítéletei helyett a magatartást és élethelyzetet jellemző tényeket, pillanatnyi benyomásokat. Távol áll tőle a végső következtetések levonása. Ki nem mondott, de kikövetkeztethető célja ugyanis, hogy a személyiséget mozgásában, alakulásában ábrázolja. A feszültség abban van, ahogy a felidézett, látszólag elkülönült, ám egymást magyarázó életmozzanatok érzéstartalommá állnak egybe. Létmagyarázattá. Az emberi élethelyzetekben felbukkanó tárgyak szimbolikus jelentésre tesznek szert, valósággal fluoreszkálni kezdenek, mikor a széttagoltságot lineáris élménnyé szervező olvasásfolyamat értelmezi őket.

Ez a fajta nézőpont s a hozzá kapcsolódó versdramaturgia a Fiam könyvében, ebben a rendhagyó rekviemben katartikus erővel valósul meg. A tragikus balesetet szenvedett fiú, Dávid sorsképletének faggatása e líra különleges vállalkozása, Gutai Magda költészetének magaslati pontja, ahonnan széttekintve az élet és a sors szeszélyesen elhajigált mozaikdarabkái sokjelentésű, fájdalmasan gazdag egésszé rendeződnek. A könyv akarva-akaratlan magához vonzza mindazokat a jelentésrétegeket, melyekből az anya–gyerek kapcsolat ábrája összerakható. Ám ennél is fontosabb, igazi posztmodern gesztus az, amellyel Gutai a régi és újabb versek empirikus tényeiből át- és felülírja, újjáteremti – immár a bekövetkezett tények ismeretében – az eltűnt, elveszett, mégis mindenütt kísértő "ént". Az "én" és az "ő" kapcsolatát.

Az átírás, felülírás, a régi szerephelyzet átértelmezése e könyv lényegi gesztusa, éppenséggel nem puszta formai eljárás, hanem teremtő "részvétel", a sors működésének leleplezése. Az, ami az Interieurben egy fiatal lány életsejtelme ("Kőbe fordulnak a csipkék. / Gyom tör át a langyos tüllön. / Tükrömből kifut egy gyermek, / Hagyjátok, hogy meneküljön") a bekövetkezett események ismeretében a végzet prófétikus megsejtése. Életüzenet, melynek sokfelé ágazó jelentése, jelentősége csak megkésve világosodik ki. A versek múltat, jelent, örömöt, gyászt sorjáztató "képváltásai", tragikus poénjai, a tudatlan tudás és a végső számadás viszonyrendszerbe állítása valódi jogaiba helyezi az intertextualitásban rejlő (divatos, ám gyakorta súlytalan) költői lehetőségeket. Értsük ezen nemcsak a régi és az új versek összeszövésének módozatait, hanem azt a mitikus erőteret is, amelyben az én gyásza, élethelyzete elhelyezkedik. A Szmog és passióban így: "Megkezdődött a passió; / Nem állhatja útját senki. / Tessék mélyeket lélegezni; / Ózondús itt a levegő // Elődereng a léten túli ország / Címere, a golgotavirág. / Emlékezz! INRI. Megostorozták. / És Isten odaadta egyfiát." Gutai Magda "passiójának" és a bibliainak egymás mellé helyezése a tragédia transzformálását jelenti egy olyan ősképbe, amely értelmezi az értelmezhetetlent. Ez már a kihűlt, jeges fájdalom birodalma, a "mélypont ünnepélye" (Pilinszky), ahol a megtörtént idő átfordul a szakrálisba. Csakhogy a költő ezt a Pilinszky kifejezésére reflektáló meghatározást úgy alkalmazza saját élethelyzetére, hogy ironikusan átértékeli. Az elfogadás, átírás, átértékelés mint a személyiség válasza pontosan érzékelteti a küzdelmet, amit az én önmagáért és önmaga ellen vív. E küzdelemről különösen sokat mond a Fiam könyve című verskompozícó töredékekből összeállt – hiszen a megidézett élet is töredéke a lehetett volna, de már soha nem lett egésznek – emlékidézése, ahol a gyermeki élet vidám történései a halál fekete hátteréből világítanak: "Nyisz-Nyassz és Vir-Varr jó manó, / akár Kököjszi és Bobojsza. / Ezüst nyereggel fölszerelve / toporzékol a hintaló. // Porzik a viztükör. A látomásból / kiszakad minden, ami földi. / A sebszéleket összeölti / aszeptikusan a halál." A remény kialvásának pillanatában az emlékezés soha ki nem alvó gyertyája gyullad meg. "Selyemgubóba ringattál. Kikeltem. / Kicsodát rejt az üres héj helyettem?" Az idézetekben az anya és a fiú, az élő és a halott is beszél. Folyamatos párbeszéd zajlik, melynek különösképpen kegyetlen, ám pontos beszédszintje az orvosi diagnózis: "Gyászhír. Kórisme. Kórtörténet. // Koponyaalapi csonttörés."

E sokféle nézőpont, beszédszint, az idősíkok váltogatása a ki-kihagyó lélegzet döbbenetével fejezi ki – sebző szünetek szakadékaival – az élmény komplexitását. Gutai Magda az életet építő rendről és e rend fölrobbanásáról beszél. Arról az irracionalitásról, amelyben a világmindenségbe vetett hitünk rendül meg. Ennek az élethelyzetnek a neve – Simone Weil kifejezését használva – a szerencsétlenség. A "miért épp velem történik mindez" elhaló kérdése, melyre érvényes emberi, evilági válasz nincs. A szerencsétlenség lényege a tökéletes üresség, a hideg űr sötétsége, ahová nem hatol el emberi szó. S mégis: a tökéletes csönd egy idő után megtelik jelentéssel. A sötétség mélyén fények gyulladnak. Ezután a személyiség már másképpen érti önmagát és a valóságot.

A kötet minden vonakodás dacára épp a kimondás, a megfogalmazás kegyelme révén kerül közelebb a metafizikai megértéshez, amely – a szó szoros értelmében – semmit sem változtat a valóságon, s mégis más fénytörésben mutatja. Hogy milyenben, arról sokat elmond a Boldogult sziluett zárása: "Elszáll a pillangó is. / Utána nézek. – Méltass bocsánatodra! // Uram, hiszen tudod: // csupán a virtuális / lepke hibátlan."