Völgyút
Lefelé
már a hasonlatok is
érvénytelenek.
Lábadon
kúszik föl a sötét.
Majd
akkor látsz élesen
újra, ha
eléri szemedet.
Majd ha a
völgy fenekén
vagy. De
akkor az utat
fürkészed,
tudva jól, ha
kiálló
köveken most elesel,
nem jön
érted senki e sűrű
koromban.
Mind a
fénybe borult hegy
derekán
kaptat; át akar
érni a
túloldalra, mielőtt
végleg
besötétedik itt.
Pedig
csak aki elesett,
fejét
fölemelve látja a
hegy
ijesztő lánglövellését:
önfényében
növekszik a jó.
A
völgysötét, mint a boros-
pince
penésze, paplanosan
borítja
be az elesettet.
Éj van a
fény közvetlen
közelében.
Látszik
a semmi. Ami él,
hagyja
elégni a formáját.
Mintha
vágyna a meg-
semmisülésre.
Hogy
végre
Beleöltözzék,
kikapaszkodva
a völgyből.
Hegymenet
Eleinte lázasan kerestem.
Hogy itt van, ni, ez a nyoma,
kőbe mélyedve, húsba, szavakba,
tűz ki szemekből, az arcból,
oly könnyen lépked a vizen,
halad a láthatatlan lépcsőn
fölfelé, mely fényfüggönyök
közt kanyarog, mint aki
kölcsönkapta a testét.
Ha cseppig kivérzik, látni
fogod: tényleg övé. Most
körülröpködik az igéi,
acélcsőrű mondatai húznak
előre, villog a görbe gyémánt-
karmuk, suhog sötéten a toll,
fenyeget, édes éberségnek
süllyed, csap föl a szárnya;
emberformára szabva a Törvény.
Hullámzik mögötte a nyáj,
jól ismerve a pásztor ukogó
torokhangját, vonul, botlik
föl a lajtorján, súrlódik
tüzesen a hiúz a gödölyéhez,
liheg az oroszlán meg a zebra,
juhok közt el-eltűnik a párduc,
hátul bivalyok, elefántok, s az
őzek farkasok közé keverednek;
a szép szőrű, sörényű
bűnösök,
megigézve.
Minden villám őt keresi.
Nem végezni vele. Szerelemből.
Nyitott tenyerében égve
boldogan elhamvadnak.
A tó, mint az ezüstcet, föl-
dobja magát, s visszaomol.
Azt mondták, sose jön meg.
Akkor honnan e nyüzsgés?
Örvénylő tánc? A zsivaj?
Nincs se "kint", se "alul".
