Szombathy Bálint

Elvenni, hozzátenni

Pető Barna munkáihoz

A művészt nem lehet fizikailag megítélni. A fizikai külső a művésznél veszélyes csapda, mint ahogy a művek is azok lehetnek, ha általuk kívánunk következtetni teremtőjük külsejére, akit – tegyük fel – még sohasem láttunk. Méregetjük a műtárgyakat, és próbáljuk magunk elé képzelni az alkotót. Ha finom könnyedség árad a képekből, karcsú, légies formákkal szembesülünk, talányos bölcseleti felvetések csattannak előttünk, hajlandóak vagyunk azt gondolni, hogy a művész "ájerosan" áttetsző, csenevész alkat, akinek testi állagát, lám, elemészti a sok gond, a világfájdalom, valamint az alkotás isteni eredetének bizonyítási lehetetlensége. Vagyis folytonosan szenved, esetleg beképzeli magának a szenvedést: a világban minden stimmel, csak vele van valami gond, ő az igazából tökéletlen – és máris nyúl az italospohár felé. A jól megagyusztált, kenőkéssel feldúcolt, nagy gesztusokkal felkent, festéktől roskadozó "vérbő" képek pedig rendszerint azt az érzést keltik, hogy valamiféle drabális, gyalulatlan szerző áll mögöttük, aki csakhogy szét nem csattan a nyers erőtől; olyan, mint egy vágódeszkán hadonászó mészáros, tudniillik egy húscafat-művész. Az ilyenről méltatást vagy kritikát sem érdemes írni, mert úgyis lepattog róla a szó, el sem hatol a tudatáig, mert az agyát is kitin borítja. Őt holmi stampedlik nem érdeklik, az ő mérete a demizsonnal indul, apróságokkal nem hajlandó bíbelődni, értékrendszere tágas dimenziók mentén terpeszkedik, és még véletlenül sem a semmiben vannak a paraméterei. Nem délibábot kerget a Hortobágyon, hanem szürkemarhacsordát.

Pető Barnáról sem gondolnám, hogy tehetséggel megáldott, önkereső emberi lény, ha ismeretlenül találkoznánk mondjuk a tekepályán – edzett tenyerében biztosan jól érezné magát az újgeometrikus minőséggé avanzsált kugli –, vagy esetleg a városligeti útpadkán, ahol léggömböt és kürtős kalácsot árulna, mert azok is kerekdedek, mint a rezsóplatni. Igaz ugyan, hogy a tekével ellentétben a rezsólemez némileg igénytelenebb, magába húzódottabb mértani forma, de ez csupán a látszat. Csak addig az ugyanis, amíg meddő állapotban van, mert ha áttüzesedik, nagyon is térhatású tud lenni, akárcsak egy tűzhányó, amelyik előbb szunnyadást mímel, majd kiveti magából a hőszubsztanciát. Sohasem kérdeztem meg Pető Barnát, honnan ez a vonzódás a tüzes rezsókorong iránt – esetleg eladó volt hajdanán valamelyik elektromossági kereskedésben, ahol a leltári készleten melengették az otthonról vitt ebédet? –, miért az álló rezsót veszi elő, amikor már nem tud a mozgó Napba nézni, mert amúgy teljesen egyértelmű, hogy a rezsókorong és a Nap egymásnak a metaforája. Csak egy a gond: amíg az izzó rezsótevékenység nyomán egy olyan lyuk keletkezik, amely mögé be lehet látni, amely mögött van valami, addig az is biztos, hogy a Nap mögé sosem tudunk odalátni, így nem lehet számunkra bizonyos, hogy van mögötte valami. Az már fix, hogy a Holdnak van másik oldala – ezt a Pink Floyd is megénekelte –, de hogy a Napnak is van-e, nem lehetünk benne biztosak, amíg nem láthatjuk.

Pető Barna azonban nem csillagász, számára a Nap is csak egy felnagyított, kerek pont a csillagtalan égen. A rezsó vájta lyukak animátoraként jeles művészünk úgy mozgatja az üszkös tűznyomokat a műveken, mintha egy kihűlt égitestet tologatna a horizont különböző pontjain. Hol a felületületi barnítás nyomát mutatja, hol pedig bekukkant mögéje, hátha egy szebb vagy legalábbis másmilyen világ tárul fel a semmi mögött: lám, van új a nap – akarom mondani, a villanyrezsó ringlije – alatt. Ott sül, sülöget az új látvány – az új vizuális orgazmus – a lyuk mélyén, amelynek nemcsak kerete, karimája van, hanem árnyéka is, ennek alapján pedig belső tartalma, éltető lényege. Pető elvesz, hogy az elvétel révén hozzátehessen.

Hő nélkül nincs élet – sem a Földön, sem pedig a Művészetben. Hő nélkül lemerevednének az agyhullámok, köztük Pető Barnáé is, a szép darab emberé, aki néha maga is oly tűzpiros, mint az áthevült rezsókorong a műterem szegletében. Amikor éppen nem képet sütöget, tollat vesz a kezébe, és keresetlen vonalakkal egy abszurd világ abszurd jeleneteit veti papírra. Merem állítani, hogy rajtuk is a belső emberi melegség csapódik ki, amelyhez immár nincs szükség villamos főzőlapra.