György Attila

A Tilos Kávéház legszebb meséi

A Tilos Kávéház a senkiföldjén feküdt.

Ott lebegett két vagy sok világ határán, ég és föld között, akár Mohamed koporsója, nem volt egészen evilági hely, de nem volt átszellemült tündérlak sem. Fél lábbal Európában, fél lábbal Ázsiában, valahol a Kárpátok kanyarulatában állt, ott, ahol a gótika Bizánccal találkozik. Kicsit a múltban élt, kicsit a jelenben, nyáron kánikulában és télen hóviharokban edzette magát.

Vendégei úgyszintén nem voltak egészen evilági teremtmények: kissé divatjamúlt, ám annál heroikusabb népek jártak bele; vagy egészen új, egészen friss létezők, akikre más vidékeken még nevet sem találtak a halandók. A Tilos Kávéház vendégei olyan népekből verbuválódtak össze, amelyek más vidékeken kihaltak, vagy meg sem születtek még: tatárok, besenyők, kunok, bizánciak, etruszkok és romulánok jártak ide, továbbá mindenféle fantázialények, kószák, orkok és hobbitok, cyborgok és sárkányok. Mindezen vendéglényeknek egyetlen közös vonatkozásuk volt: hogy valamennyien, valamilyen módon mindannyian székelyek voltak. Székely tatárok, székely besenyők, székely kunok és székely sárkányok, székely orkok és székely romulánok.

Aki nem volt székely, az csak átutazó lehetett a Tilos Kávéházban: amolyan sápadtarcú, aki gyöngysorokkal és csecsebecsékkel házalva múló kalandként suhan át a komolyabb népek életében.

A Tilos Kávéházban déli sört ittak és kávét, baracklevet és szilvapálinkát – itt, a senkiföldjén senki nem botránkozott meg semmin, legkevésbé azon, ha valaki alkoholmentes sört kért két deci vodkával.

Ezen a helyen a képzőművészeknek előjoguk volt verekedni, és ők éltek is ezen jogukkal. Tolták itt ki egymás szemét, törték be egymás oldalbordáit, és volt eset arra is, hogy szabályos jobbegyenessel szúrták le egymást az illetők, aztán sokáig és tartalmasan barátkoztak utána.

Ide, erre a helyre, a senkiföldje kávéházába főként művészek jártak, művészek és kékharisnyák, aztán állástalan bicikliversenyzők és vállalkozó szellemű emberek; a vendégsereg forrongott, megállapodott, kitisztult, és végül leülepedett a maga egyéni és tiszta összetételében: a Tilos Kávéházba végül kizárólag erős emberek és szép nők jártak, és ettől volt egyedi és utolérhetetlen. Itt ész és izmok egyaránt fontosak voltak, csupa-csupa reneszánsz ember múlatta napjait, s a kerek, fekete asztalok mellől szép csendben elhulltak a gyengék.

A Tilos Kávéház élénk művészeti élete megtűrte a kulturális rendezvényeket: tárlatok, könyvbemutatók és színészi estek, koncertek és közéleti beszélgetések zajlottak le hetente, a sajtó és a kisváros érdeklődése mellett; a vendégek sztoikus nyugalommal viselték a sors ezen hiábavaló csapásait, hiszen tudták, hogy csupán ezek az öncélú, senkinek sem használó és hiú rendezvények minősítik a kávéházat azzá, ami. A Tilos Kávéház alibi volt, otthon és kaszinó, gerillák főhadiszállása, és kicsit az elveszett hazát pótolta.

Száz szónak is egy a vége, annyit mondunk: jó hely a Tilos Kávéház.

Tarquinius úr

A Tilos Kávéház tulajdonosa – beavatottak számára: egyik tulajdonosa! – Tarquinius úr volt, zord és rafinált úriember, az a fajta, akiről a régi görögök azt mondták, vegyítetlen issza a bort, és megveti a férfiak szerelmét. Bizony, ez mind igaz volt, és még sok más is – Tarquinius úr, szakálla fedezékében, félnapokat álldogált a Tilosban, szemével hizlalta a jószágot, időnként megnevelte a vendégeket, és máskor a vendégek nevelték meg őt.

Tarquinius úr, aki olyan ősi etruszk vérből származott, amelyet magyar lovas íjászokkal kereszteztek, értelemszerűen különösen székelynek tartotta magát; családfája pedig olyan előkelő homályba veszett, amelynek puszta bizonyítási vágya nevetségességbe torkollt volna. A származás rejtélyének némi különös zamatot adott, hogy Tarquinius úr bizonyíthatóan gyimesi csángó volt, és némely vélemények szerint Ábrahám távoli és balkezi leszármazottja – bár ez utóbbi vélekedést csupán harcos antiszemitizmusa támasztotta alá.

Tarquinius úr azonban első- és utolsósorban etruszk volt, aki mindennél jobban szerette a jó kedélyt és a készpénzt, barátai voltak az erős emberek, és barátnéi a szép asszonyok. Festőkkel barátkozott, így korán és mély forrásból merítve megismerte, milyen az igazi élet, amely gyakran fárasztotta, de soha teljesen ki nem merítette.

Tarquinius úrban Dr. Jekyll és Mr. Hyde személyisége egyesült: nevezett úr kettős életvitellel birkózott meg a mindennapokkal: délelőtt szerkesztő volt, író és publicista, délutánonként kocsmáros és kávéház-tulajdonos. Délelőttönként csupa türelem, báj, kellem, szellem és jellem, délutánonként türelmetlenség, szabadosság és némi erőszak jellemezte. De jó volt ez így neki.

Errefele megszokottnak mondható, hogy semmi nem történik véletlenül, így aligha csodálatos, hogy e senkiföldjénfekvő kávéház tulajdonosa maga is senkiföldi volt, olyan helyen élt, amelyet megvetett és gyűlölt, és olyan hazát vallott magáénak, amely soha nem létezett. Havonta egyszer felkereste ezt az imaginárius hazát, Budapestet és Pozsonyt járta, jánoshegyi bort ivott és borovicskát, aztán visszatért a kávéház körül elterülő vidékre, lovagolni ment, nőket vadászott, és szép lassan visszatért a Tilos mindennapjaiba, hogy ő is az lehessen, ami: szimbolikus figura egy kávéháznak álcázott vidám panoptikumban.

Konsztantinosz

A Tilos Kávéház másik tulajdonosát – beavatottak szerint: igazi tulajdonosát! – Konsztantinosznak hívták, és bizánci származású, tisztességes maffiózó volt, némi szicíliai vérrel elegyítve.

Konsztantinosz sokáig vágyakozva gondolt arra, nevét Szilárdra magyarosítja, és lerázza magáról bizánci származását, mint kutya a vizet; aztán valamiért mégsem tette meg, inkább két szemet tetováltatott alkarjaira, amelyek árgus figyelemmel szemlélték a környező világot, bicepszeire pedig Karós Vlád havaselvi vajda, közismertebb nevén Drakula képét, illetőleg Attila hun király képmását rögzíttette. Bal karján Drakula merengett a kínhalálok módozatain, jobb karján Attila nézett merőn és kegyetlen vérszomjjal a ködös jövendőbe.

A kettő között élt Konsztantinosz, aki az ismerősök és barátok szerint akkor volt boldog, amikor nem volt boldog. Konsztantinosz, mint az igazi maffiózók, méltányos ember volt, szavatartó és kedélybeteg; hóna alatt pisztolyt viselt, egyszer megvert egy ukrán hokikapust, előző életeiben valutaváltó volt és pénzbehajtó, mostanság pedig pszichológushoz járt, mert nem érezte jól magát.

A gyógyszerek közötti napi szünetekben lázas semmittevéssel foglalkozott, és könyvet készült írni, könyvet a gyilkosságról és az emberi elme setétségéről, könyvet, amely letaglózza és hátborzongatja az embereket, egyszersmind a fensőbb intellektus dicsfényét árasztja ki hétköznapi és gyarló olvasói éltükre. A könyvvel azonban nem haladt, helyette nőkkel, lányokkal kísérletezett, hihetetlen mértékben képes volt bonyolítani szerelmi életet, nem tudta sem elengedni, sem megtartani a nőket. Talán szicíliai vére volt a hibás, talán nem, ki tudja.

Alkoholmentes sört ivott, ez is tény.

Sámson, a rabonbánok sarja

Kicsi Sámson általánosan ismert figura volt a Tilos Kávéházban. Kicsi Sámson hozzávetőlegesen kilencven kilót nyomott, bő egy méter nyolcvanon elosztva, arányos, szálkás izmokból felépítve.

Becsületes nevén Sándor Attilának hívták, és ejszebizony ő volt a legszékelyebb ember a tájékon. Ősei – akiket ő egyébiránt jóindulatú érdektelenséggel kezelt – valamikor a székelység legendákba vesző uralkodói, a rabonbánok voltak, s családjának kezdeteiről emigyen ír a hiteles székely krónika: Uopolet nagyobbik fia Uopour Sandour Anna Felicitast vévén feleségül, követeket külde István királyhoz. Ekkor kére elébb segedelmet, mellyel a’ Gyulát meghódoltatá. És maga léányát Zélát Sombor urnak adá. Ezeknek utána némelyes idő eltelte következett, aztán a nyughatatlan vér újabb csetepatéra ragadtatta magát: Azonban Sandour István is Sandor nevet vévén fel, a’ Csángók vezérivel Dottka Busillal veszekedni kezde. De éppen szerencsére egy Miko nevü kétszáz fegyveressel érkezvén, kiüzé a Csángurokat és megszabadítá Sándor Istvánt. Azt mondják, hogy ez Mikó derék katona volt, Pannon földéről való nemes ember, Uramnak fiának hivattatott, 12 várok birodalmától fosztatott meg. Maradéka ma is az ő nevét viseli.

A Mikó-leszármazottról, aki szintén illusztris vendége volt a kávéháznak, majd máskor és más helyen beszélünk még – jelenleg maradjunk Sándor Attilánál, ki a Sámson nevet vette fel.

Kicsi Sámson az új időkben cselgáncsozó volt, jó ember és árvaházi nevelőtanár. A korai, Tilos Kávéházat megelőző időkben Szöged városában koptatta a Testnevelési Főiskola iskolapadjait és bordásfalát – ezen időből eredeztethető a Sing-Sing nevű kultúrintézményben végzett rendfenntartói tevékenysége, melynek során elvetemült jugoszláv benzincsempészeket, arrogáns olajsejkeket, gonosz ukrán banditákat és galád hazai bűnözőket terelt vissza féltő gonddal az erény és társadalmi igazságosság ösvényeire.

Sámsont igazából két dolog érdekelte a világból: az igazságosság és a nemi élet. Mindkét fogalomnak legkisebb említésére csataménként kapta fel fejét, és indult mérlegelés nélkül a sértett erkölcs védelmére, illetőleg a libidó oltárán való áldozásra.

A kicsi gróf

Tarquinius úr jó író és jó ártány – mondotta egy reggel, közvetlenül ébredés után a kicsi gróf.

Hasszán, akit jobb körökben Aliennek is neveztek, azonnal felhívta Tarquinius urat, és gyorsan elröhögte neki e kijelentést. Tarquinius úr örült e kijelentésnek, helyénvalónak találta, és különben is: szerette a grófot.

A gróf, akit a kávéházban csak Mókusként ismertek – noha kevesen merték annak nevezni –, jó alkatú, reneszánsz ember volt. Ifjúkorában férfi modellként, sofőrként, illetve testőrként kereste kenyerét, ezekről azonban huszonöt éves korára teljesen leszokott. Ekkorra számára is nyilvánváló lett származása – valahonnan megsejtette, hogy hajdan egyik őse kétszáz fegyveressel érkezvén kiűzte a csángurokat, és megalapította a maga nevéről elnevezett várat a Kárpátok kanyarában.

A kommunistáknak és románoknak hála, az ifjú gróf semmiféle anyagi örökséggel nem rendelkezett. Anyja Izraelben élt, apja egy szomszédos városban, rokonai a történelemkönyvekben. A fiatalember egy szép napon leült, és számba vette egyetlen örökségét, a hajdani grófi étkészlet rá jutó darabjait: egy kilencágú koronás ezüstvillát, ezüstkanalat és -kést.

Aztán, mint akinek ennyi jutott a család dicsőségéből, szakácsnak állott. És Kelet-Közép-Európa legjobb szakácsa válott belőle, aki legendás nyúlpaprikásokat, könnyfakasztó húsleveseket, isteni mártásokat és költői körítéseket varázsolt az asztalra.

Közben meg gyanús dolgokat adott el vidám embereknek, mert valamiből meg is kellett élnie. És ivott, mert fiatal volt, ivott, mert gróf volt és magyar, és ivott, mert szerette az italt. Leginkább a Tilos Kávéházban ivott, mert szerette Hasszán képzőművészt és Tarquinius urat.

Hasszán és Tarquinius úr úgyszintén szerették a kicsi grófot: szerették, mert jó ember volt; jó ember és jó ártány.

Peggy

Aki Peggyt nem látta, keveset látott az életből. Peggy, aki mindenki barátja volt a Tilos Kávéházban, valamikor a sörgyárban dolgozott, Isten tudja, milyen állásban – alkata mindenképp ehhez idomult: óriási test, sörhas és kellemes, sörivó emberekhez méltó modor, aki nem hagyja kihozni magát sodrából.

Aztán egyszer az is kiderült, Peggy már rég nem dolgozik a sörgyárban, színpadépítő lett, mint annyian a kávéház vendégei közül, ez azonban életmódján mit sem változtatott, délutánonként továbbra is megérkezett recsegő biciklétáján, és elfogyasztotta ipari mennyiségű söritalát. Aztán elment, a legcsekélyebb fizikai és lelki kilengés nélkül. Hozzátartozott a kávéházhoz, része volt, akár egy leltári szám.

Mesélik, egy alkalommal Peggyt kisebb kataklizma érte: szakmai utazásra küldték, méghozzá Tokajba. Az úriember halálraszántan vállalta a megpróbáltatást, többedmagával elvonatozott Tokajba, leszállt a vasútállomáson, felkereste a legelső, legnagyobb cégérű borozót, aztán a bámuló és hüledező őstermelők és borkereskedők legnagyobb kétségbeesésére feltette azóta is elhíresült kérdését:

– Aggyonisten! Borik van-e?

A tokajiak azóta is felépülőben vannak. Peggy, mondanunk sem kell: sört ivott.

Batu kán, a rettenetes

Mindenek mellett pedig méltánytalan lenne hallgatnunk Baturól, Batu kánról, aki egyedi és vérfagylaló karriert épített magának itt, a székelyek között, a Kárpát-medencében, Európában és a nagyvilágban egyaránt. E karriernek köszönhetően a legutóbbi időkben nemigen hagyhatja el lakását, ugyanis haragosok, behajtók és orgyilkosok szaglásszák lépteit. Eredménytelenül, tesszük hozzá, mert az őrültek Mária kötényébe esnek, és köztudomású, hogy az Úr a mezei madaraknak is kirendeli a védelmet vagy mit.

Batu kán, ahogyan neve is mutatja, patinás tatár család leszármazottja volt, körzőkerek fejjel, feketén és őrülten csillogó szemekkel. Egy alkalommal, amikor rohamot kapott, Nepálig utazott, ott sürgősen megmászta a Csomolungmát, aztán hazaérkezett. Az érdeklődő kérdésekre, miszerint hogyan történt a nagy esemény, örömmel és elfogult hangon újságolta, mekkorát verekedett a serpákkal. A többi számára nem volt említésre méltó.

Batu kán magányos farkas volt; nem azért, mert az egyedüllétet kedvelte, ó, nem. Azért volt magányos, mert huzamosabb ideig senki sem bírta egy falkában vele, s valóban, ember legyen a talpán, aki a folyamatos verekedések-menekülések és rendőrségi vegzálások közepette meg tudja őrizni jó kedélyét.

Történt egy alkalommal, hogy Batu kán egy sikeresebb üzletkötés után (amelynek nyomán évekig halálra kereste őt egy multinacionális vállalat), házat szándékozott vásárolni. Első lépésként sofőrt alkalmazott magának a kiugrott, elhullott, megszökött sofőrök helyett, aztán a szomszédos fürdővárosba vitette magát, az adásvételt nyélbe ütni.

A háztulajdonos – szegény, ötvenes éveiben járó hivatalnok – végzetes ártatlansággal kezdte ecsetelni háza előnyeit. Körbehordozta Batu kánt a házban és a telken, a belső udvar közepén pedig eljutottak a neuralgikus pontig: az ár megszabásának kényes műveletéig.

Ezen a ponton Batu kán elengedte szájának és lelkének zsilipjét, és élete nagy alakításainak egyikét adta elő: hihetetlen és befogadhatatlan mennyiségű trágárságot, sértést és fenyegetést zúdított a szegény háztulajdonosra, csak úgy l’art pour l’art, megteremtendő a kedvező üzleti mikroklímát.

A háztulajdonos körülbelül két és fél percig hallgatta a verbális özönvizet, aztán összeesett és meghalt. Ténylegesen és végérvényesen agyvérzést kapott, mire a földre leesett, már halott volt.

Az igazság az, hogy ekkora sikertől maga Batu kán is meglepődött. Se élő- se holt sofőrjére ráparancsolt, és megpróbálták a tetemet a ház elé hurcolni, ahol nagyobb esély nyílhatott a mentési munkálatokra; a szegény, vadonatújan beszerzett sofőr azonban a rettegéstől össze-összecsukló lábakkal ki-kiejtette a tetemet kezéből. Egy idő után Batu kán is födhöz vágta kényszerű terhét, és munkaadói körökben kissé szokatlannak minősülő módon emígy dorgálta meg alkalmazottját:

– Mit képzelsz, te szerencsétlen? Hogy akarsz te nálam dolgozni, ha még egy hullát sem tudsz cipelni?!

Mondják, a sofőr azonnali hatállyal, menekülés által felmondott, Batu kán pedig a rendőrség közreműkődésével jutott végül otthonába.

A Tilos Kávéház asszonyai

Ó, a Tilos Kávéház asszonyai! A nők, akikben semmi romantika nem lakozott. Vagy mégis.

Beszélni fogunk itt Móni óvó néniről, Orendiről, Etáról és Krisztináról, a pincérlányokról és sok olyan lányról nem, akik egyébként megérdemelnék, de nem esik szó róluk, és csupán hébe-hóba dugják őket a törzs közönségei.

Móni óvó néni maga volt a kívánatos és megrontott gyümölcs. Óvó néni volt, aki főmunkaidőben gyermekeket óvott, és hosszú éveken át a bűn eredendő fészkeként kerülte el a Tilos Kávéházat. Aztán egy szép napon Tarquinius úr, aki akkoriban egy megmagyarázhatatlan helyen együtt dolgozott Móni óvó nénivel, meghívta őt egy kávéra.

Az óvó néni elfogadta az erotikus felhangtól sem mentes meghívást, és elkísérte Tarquinius urat a kávéházba; elkísérte, és némi asszonyos kedveskedés után végképp ott maradt, lehorgonyzott a fekete, kerek asztalok mellett, mint évek óta háborgó tengeren bolyongó csatahajó.

Attól fogva nyolc éven át – és még ki tudja, meddig! – ott ült a kávéházban, megszokott italával, megszokott társaságával és megszokott szeretőjével, merthogy – szavunkat ne felejtsük – a kényelem kedvéért Móni óvó néni szeretőt szerzett a Tilos Kávéházból: Virágos Szentet, akivel szakszerű és kölcsönösen előnyös szerelmet folytattak hosszú éveken át.

Móni óvó néni egy idő után végérvényesen és jelképesen is hozzátartozott a Tilos Kávéházhoz; néha beugrott a pincérlányok helyett, néha rendreutasította a duhaj részegeket, és néha tulajdonoshoz méltó aggodalommal őrködött a kávéház rendje felett, leginkább azonban csak ült, barátaival csevegett, illogatta a Virágos Szent sörét, és egyáltalán: belakta, aurájával szentesítette a teret.

A teret, amelynek szerves tartozéka volt Orendi is – a pontosság kedvéért nevezzük itt kicsi Orendinek, merthogy húga volt valakinek, akiről itt nem esik szó, pedig szép mellei vannak –, szóval kicsi Orendi egyébiránt egyáltalán nem volt kicsi, hosszú és kívánatos lábakon ringatta fenekét, kifejezetten arisztokratikus arca pedig, az elmaradhatatlan szépségszemölccsel, tizennyolcadik századi, elvetemült francia márkinőket juttatott az ember eszébe. Ez okból – és nem csak! – Orendit sokan és gyakran megkívánták, rövid és heves udvarlásokba bonyolódtak vele, hogy aztán a sors kifürkészhetetlen szeszélyéből soha senki ne vigye haza, és ne szeretkezzen vele; megmaradt mindig Orendinek, a vágy titokzatos tárgyának, aki mindazonáltal barátként, haverként, egyszóval: Orendiként lett jelentős a Tilos Kávéház életében.

Nevéhez fűződik egy kártyanyitás – minden idők leggaládabb, leggátlástalanabb és legaljasabb kártyanyitánya, midőn a whistjáték kezdetén tromfot kér az első játékos; e szokás, mely Orendi-nyitás néven maradt fenn, sok mindent elárulhatna róla, lelki tájairól, szexuális szokásairól, és arról, hogy a felszín alatt mélyen Orendi is ragadozó volt, akár homályba vesző, germán ősei.

Ez azonban soha senkit nem érdekelt.

Eta – vagy helyesebben, csupa nagybetűvel: ETA – azonban mindenkit érdekelt. ETA, akárcsak névrokona, a baszk emberek jótékony egyesülete, senkit nem hagyott hidegen, és napi huszonnégy órán át foglalkoztatta a kávéház férfiseregének fantáziáját. ETA maga volt a tökéletesség, mindig frissen, mindig üdén, ápoltan és eszméletlenül kívánatosan jelent meg és tűnt el hirtelen, a férfiak általános néma rajongásától övezetten.

Bizonyos időnként a férfiak immunrendszere tetőzött, az ingerküszöb betelt, és ETA varázsa hatástalan maradt; ezek az idők azonban gyorsan elmúltak, és újra meg újra friss tüzek éledtek a férfiak fantáziájában.

ETA mindig szép volt, mindig kellemes és mindig jólnevelt, igazi úrihölgy, akinek kellemesen ártatlan szemei, vékony dereka, őrjítő vonalú csípője, kerek popsija és ékes mellei voltak; mindezekhez harapnivalóan duzzadt ajkak és ápolt kezek társultak. ETA bombázó volt, igazi szexbombázó, és ugyanakkor karmelita apáca, akinek szerelmével halandó ember nem dicsekedhetett.

Ezenkívül ETA művésznő is volt, tanár néni és zongoraművésznő – amiről egy férfiembernek többet nem kell mondani, a puszta fogalom maga kész erekció.

ETÁról legendák jártak a kávéházban, szépségét és kívánatosságát állítólag csupán férfiak iránt tanúsított rossz ízlése múlta felül; szabályos időközönként a kávéházi hímfalka omega-példányaival hozták hírbe, és szó mi szó, ETA mindig kedves és közlékeny volt a hímnemű páriák iránt, nemegyszer velük távozott el – biztosat azonban senki és soha nem tudhatott a folytatásról, s a józan ész tiltakozik tudomásul venni az alapvető törvényt, miszerint a nők perverzek, és szerelmükben senki fia ne keressen logikát.

Ezek a nők ezenkívül még kártyáztak is. Majdnem mindig, és pénz nélkül: csak úgy.

*

Annyit azért tudni kell a székelyekről, akik a Tilos Kávéházban afféle urbánus vademberekként múlatták idejüket: azok maradtak, akik voltak, és úgy hullott le róluk a cappuccino, az online-kiadás, a marketing és a pesti szleng, mint másról ruha a boldog szerelemben; egyéniségek maradtak, sajátos ízzel, mint a jobban sikerült penészes sajtok.

Nemesemberek voltak, katonák és határőrök.

Ez néha – majdnem mindig – úgy látszott, mintha arrogánsak lennének, harciasak és intoleránsak.

Persze nem akadt olyan elvetemült közöttük, aki ha pénze volt, ne invitált volna szívesen bárki idegent asztalához, ne fizetett volna neki egy sört, s vendégjogon ne tűrte volna el annak jöttmenti, múlékony természetét. Merthogy valamikor mégiscsak a Volga-melléki és kaukázusbéli kocsmajurtákból jöttek őseik, ezért amikor nem öldökölték, szerették az idegeneket.

Annak, aki azt hiszi, hogy a székelyek bicskásak lennének, azt mondhatjuk, a bicska is kard, csak rövidebb, és nemesember kard nélkül nem lépik ki az utcára. Egyszer ugyan a Tilos Kávéházban is szúrtak le embert, na de kérem, ilyesmi már a Centrálban és a Rotary Clubban is előfordult.

A Tilos Kávéházban egyébként még a nacionalisták is úgy gondolták, magyar embernek csupán magyar lehessen farkasa, és székely embert kizárólag székely ember verjen.

Volt ebben valami bölcsesség.