Csokits János

Amerikai kultúra, avagy a tudatlanság kultusza

Egy csontváz viszontagságai

A magasrendű kultúrák kifinomult tudományos módszerekkel kutatják eredetük összetevőit: honnan, hogyan, mikor és miért kerültek oda a népek, ahol emberemlékezet óta élnek. Ugyanilyen fontos számukra az emberiség eredetének története. Az ókori kultúrák jelképes mítoszokkal próbáltak felelni az eredet titkaira, amelyeknek jelenkori elemzése éppoly homályos, mint maguké a megfejtetlen mítoszoké. Észak-Amerikában az indián törzsek mindmáig ilyen hitregékkel magyarázzák eredetüket. Írott történelem hiányában azt állítják, hogy tízezer évre visszamenő szájhagyományuk szerint őseik a világgal együtt, vele egy időben születtek, vagyis az idők kezdete óta Amerikában élnek. A különböző ideológiáktól meg nem fertőzött régészek és antropológusok viszont meg vannak róla győződve, hogy az első emberek valamikor az utolsó jégkorszak vége felé kerültek Észak- és Dél-Amerikába.

*

Ez a jégkorszak körülbelül húszezer évvel ezelőtt érte el az eljegesedés csúcsát. Az északi féltekét, így Észak-Amerika jelentős részét, néhol kilométer vastag jégkéreg borította, és a tengerek szintje ennek megfelelően százharminc méterrel süllyedt, majd az egyre gyorsuló felmelegedés következtében a jégpáncél, a két sarkvidéket és a gleccsereket kivéve, teljesen elolvadt. Figyelembe véve a klíma radikális változásait, felmerül a kérdés: vajon az emberek milyen útvonalon, a jegesedés vagy a felmelegedés korszakában jutottak-e Amerika területére?

A huszadik század második harmadában működő amerikai ősrégészek véleménye szerint a mongolid típusú indiánok első csoportjai körülbelül tizenegyezer-ötszáz évvel ezelőtt a Bering-tengerszoroson át érkeztek Szibériából Alaszkába, amelyet akkor még jég borított, és onnan dél felé haladva népesítették be Észak- és Dél-Amerikát. Ezt az elméletet különböző új ásatások leleteinek alapján a régészek és antropológusok többsége a múlt század ’80-as és ’90-es éveiben kénytelen volt feladni, vagy erősen módosítani. Észak-Amerikában és Mexikóban például europid típusú koponyákat és többféle stílusú kő-, fa- és csontszerszámokat fedeztek fel, egyes leletekről pedig a fizikai vizsgálatok megállapították, hogy tizenkétezer és tizennyolcezer évesek, vagyis egykori tulajdonosaik nem a Bering-szoroson át érkezett indiánok őseitől származnak.

Ezzel kapcsolatban a huszadik század egyik legfontosabb régészeti felfedezése a dél-chilei Monte Verde térségében 1976-ban feltárt és minden más amerikai leletnél ősibb település volt. Emberi csontokat nem találtak, de a Chinchihuapi-patak partján talált település egykori sátrainak cölöpjei a levegőtől elzárt, vizes, oxigénmentes (anaerob) környezetben nem rothadtak el, sőt, a sátrak cölöpjeihez erősített madzagok egy része is a helyén maradt. A faépítmények alapzatának gerendái és deszkái között kőszerszámokra, a tűzhelyek mélyedéseiben faszénre, egy helyütt – valószínűleg a sámán sátrának helyén – Dél-Amerikában ma is használt gyógyfüvek gyűjteményére bukkantak. Három, a patak partjának sarába kövesedett emberi lábnyom is épségben maradt. Az egész település korát tizenkétezer-ötszáz–tizenháromezer évre teszik. A legmélyebb, valaha emberek által lakott rétegből egyetlen primitív, pattintott kőszerszámot ástak ki, ennek kora valószínűleg harmincötezer esztendő. A települést az teszi különösen jelentőssé, hogy légvonalban legalább húszezer kilométerre van a Bering-szorostól, gyalogosan, a hegyeken át, ehhez még több ezer kilométert kellett volna megtenniök, ami valószínűtlenné teszi az elméletet, hogy a Monte Verde-i emberek Szibériából érkeztek Chilébe. Alighanem az az újabban terjedő feltevés a reálisabb, amely szerint az első emberek a mostani interglaciálist megelőző eljegesedés utolsó szakaszában, harmincöt-negyvenezer évvel ezelőtt Ázsiából a Csendes-óceán partjai mentén, kezdetleges bárkákon hajózva jutottak el először Észak-, majd Dél-Amerikába. Vagyis Amerika benépesedése mind az idő, mind az etnikum szempontjából bonyolultabb volt, mint azt sokáig hitték.

A Bering-szorost azonban nem lehet törölni a valószínű érkezési útvonalak közül: épp nemrégiben cikkeztek arról Oroszországban és Amerikában, hogy 1991–92-ben Szibéria északi vidékén, mindössze négyszáz kilométerre a Bering-szorostól, jégkorszakbeli vadászok településeinek maradványait fedezték fel a Yana-folyó völgyében, ahonnan kő-, orrszarvúszarv- és más állati csontszerszámok kerültek elő. Koruk legalább harmincezer esztendő. Orosz és norvég kutatók két évvel ezelőtt egy negyvenezer éves emberi települést találtak Szibériában, ami az Északi-sark klímájára való tekintettel valószínűvé teszi, hogy – mint az eszkimók – a mongolid ősök is kibírták a fagyos éghajlatot, és továbbvándoroltak a Bering-szoros felé. Még ennél is lényegesebb szempont: az ősök csontjai és szerszámai, vagyis kézzelfogható bizonyítékok nélkül a legszebb tudományos elmélet is bizonytalan, sőt bizonyíthatatlan, ezért minden ilyen ritka lelet pótolhatatlanul értékes. Jó példa erre az immár híres vagy hírhedt kennewicki ember 9300 éves csontváza.*

Az amerikai kongresszus 1990-ben törvényt fogadott el, amelynek értelmében az indián ősök maradványait és az ősök által megmunkált tárgyakat át kell adni leszármazottaiknak, akkor is, ha a csontokat vagy a használati tárgyakat már hosszú ideje valamelyik amerikai múzeumban őrzik. Az át nem gondolt törvény szövege helyenként homályos és pontatlan, már több félreértést okozott, az ősrégészek pedig kénytelenek voltak jó néhány új ásatás fontosnak ítélt leleteit kiszolgáltatni az indiánoknak. A kongresszus több éve tervezi a törvény módosítását, de eddig senki sem mert a politikai darázsfészekhez nyúlni. Egy korábbi, hasonló törvény 1979-ben elrendelte, hogy az állami tulajdonban lévő területeken minden tudományos célú ásatáshoz és vizsgálathoz az illetékes hatóság írásbeli engedélyét kell kérni. Ezek a "politikailag korrekt" törvények megnehezítik az antropológusok és archeológusok amúgy is nehéz munkáját, és – amint látni fogjuk – a hatóságok attól sem rettennek vissza, hogy csalással, hazugsággal és erőszakkal akadályozzák a tudósokat munkájuk elvégzésében.

*

1996. július 28-án az Egyesült Államok északnyugati partvidékén, Kennewick városka közelében két diák egy emberi koponyát talált a Columbia folyó partján. Az ott összeszedett csontok még aznap a városi halottkémhez kerültek, aki a leletet személyesen vitte el dr. James Chatters régészeti laboratóriumába. Egyikük sem sejtette, hogy a rutinszerű eljárással az amerikai ősrégészet egyik legizgalmasabb és erkölcsileg leggusztustalanabb fejezetét nyitották meg.

A kennewicki embernek elnevezett csontváz viszontagságairól írott könyvében (2001) Chatters elmondja: amint a kezébe vette a koponyát, rögtön feltűnt neki, hogy az milyen keskeny, hosszúkás, és mennyire eltér a mongolid típusú indiánok fejalkatától. A következő hetekben újabb csontokat és csonttöredékeket szedtek össze a lelőhelyen, úgyszólván az egész csontvázat megtalálták. Chatters a homokkővel borított csontok megtisztítása közben vette észre, hogy a jobb csípőcsontba valamikor beletört egy lándzsa kőhegye. Ez biztossá tette, hogy a lelet nagyon régi. A koponya felfedezése utáni napon a helyi Tri-City Herald című napilap egyik riportere, egy rendőr közlésére hivatkozva, minden tudományos alap nélkül jelentette, hogy a talált csontok egy "fehér telepes" földi maradványai. A csontok lelőhelyének körzete az amerikai hadsereg közigazgatási fennhatósága alá tartozik, és a helyi utászalakulatok parancsnoksága először minden további nélkül engedélyt adott a csontváz megvizsgálásához – nyilván, mert nem gondolt arra, hogy ebből még probléma lehet.

Chatters, kezében a vizsgálatokhoz adott írásbeli engedéllyel, nyugodtan folytatta a csontok megtisztítását, eszébe sem jutott, hogy a hatóságok az 1990-es törvény alapján elkobozhatják tőle a csontvázat, még mielőtt munkatársaival befejezte volna a legszükségesebb tudományos vizsgálatokat. Nem volt elég pénze a költséges vizsgálatokhoz, melyeknek elvégzésére az ő kis laboratóriuma nem volt alkalmas. Időt vett igénybe olyan egyetemi kollégákat találni, akiknek laboratóriuma ingyen vállalja ezt a munkát. Végül a Kaliforniai Egyetem Riverside laboratóriuma radiokarbon-vizsgálattal megállapította, hogy a kennewicki ember körülbelül 9300 évvel ezelőtt élt. További laboratóriumi vizsgálatok kiderítették, hogy a csontváz egykori tulajdonosa nem a Bering-szoroson át érkezett mongolid indiánok rokona, hanem az ősjapán ainu faj és különböző csendes-óceáni fajok keveréke volt. Az első becslések szerint a csendes-óceáni beütés ebből valószínűleg 30 százalékot tett ki. Ennél pontosabb adatokhoz alaposabb vizsgálatokra lenne szükség.

Amint a Kennewicktől hetven kilométerre élő umatilla indián törzs megtudta, milyen ősi csontvázat fedeztek fel, az 1990-es törvényre hivatkozva hivatalosan követelte, hogy a katonai hatóságok azonnal szolgáltassák ki nekik "ősük" földi maradványait. Nem sokkal később a helyi utászalakulatok parancsnoksága, washingtoni feletteseinek utasítására, a dobozokba csomagolt csontokat elvitette Chatterstől, de a nyilvános polémiára való tekintettel nem adta át az indiánoknak. (Alább majd kiderül, miért.)

A történet folytatása olyan bonyolult és zavaros, hogy itt nem lehet minden fejleményre kitérni. Chatters fűhöz-fához kapkodott: tudósokkal tárgyalt telefonon, szenátorokhoz és kongresszusi képviselőkhöz fordult segítségért, híres ügyvédektől kért tanácsot, kérésére a törvényhozók óvták Babbitt belügyminisztert a hatósági túlkapásoktól, a tudósok nagy nevű újságokat és híres újságírókat riasztottak: veszélyben van a tudományos kutatás szabadsága, ráadásul a hatóságok megpróbálják korlátozni a tudósok szólásszabadságát. A szólamnak hangzó riasztás, sajnos, igaznak bizonyult: az illetékes utászalakulatok parancsnokának megbízottja ígéretet próbált kicsikarni Chatterstől, hogy senkit sem fog tájékoztatni a csontváz elkobzásáról, és amikor az kijelentette, hogy a követelés sérti alkotmányos jogait, volt képe azt felelni, hogy az indiánok érdekeit védő törvény "érvényteleníti" az alkotmány idevágó passzusát, holott ilyen nem létezik: az alkotmány minden esetben érvényes, és ahol összeütközésbe kerül egy törvénynyel, ott az alkotmány a mérvadó.

*

Két hónappal a kennewicki ember felfedezése után világossá vált, hogy a hadsereg, feltehetőleg washingtoni parancsra, kész átadni a csontvázat az indiánoknak, akik már szertartásos elföldelésének napját is kitűzték. A tudósok végre belátták, hogy ha logikus és szakszerű érveiket és tudományuk jövőjét a politikusok és egyenruhás lakájaik ilyen arrogáns módon semmibe veszik, törvény elé kell vinniök a dolgot. Nyolc tekintélyes régész és antropológus 1996. október 16-án az oregoni Portland városában nyújtotta be keresetét az Egyesült Államok ottani körzeti törvényszékén. Az ügy John Jelderks, tapasztalt bíró elé került, aki haladék nélkül kitűzte a tárgyalás napját, és a csontváz átadását (az indiánoknak) addig is megtiltotta.

A jogi és politikai arcvonal ettől kezdve világosan áttekinthető. Az egyik oldalon állnak az indiánok: az umatilla, yakama, nez percee és colville törzs, mögöttük az amerikai hadsereggel és a belügyminiszterrel, a másik oldalon a pert megindító nyolc tudós. Leegyszerűsítve: az alperes az állam, a felperes a tudomány. Az állam 1996 óta legalább négymillió dollárt költött (2003-ig) a perre, természetesen az adófizetők pénzéből, a nyolc tudós maga fizeti a per költségeit – bár valószínű, hogy névtelen adakozók is támogatták a tudomány ügyét. Jellemző az állam módszereire: a nyolc közül három tudósra politikai nyomást fejtettek ki liberális egyetemi feletteseiken keresztül, hogy álljanak el a pertől, de azok nem engedtek.

A vitatott csontvázat – úgy, ahogy azt dr. Chatters dobozokba csomagolva megőrzésre átadta a hadseregnek – a bíró utasítására a Burke Múzeumban őrzik, és egyik peres fél sem nyúlhat hozzá. A rendelkezés azért vált szükségessé, mert a katonaság, még a bírói rendelkezés előtt, titokban öt alkalommal megengedte az indián törzsek képviselőinek, hogy "megtekintsék" a csontvázat, és szemet hunyt néhány csont ellopása és a koponya megrongálása fölött. Chatters, mielőtt kiadta volna kezéből a csontokat, számos fényképet és egy videofilmet készített az egész csontvázról: a csontok "eltűnéséért", illetve a koponya megrongálásáért egyedül a hadsereg felelős. A bíró nagyon komolyan vette az ügyet: 1997 tavaszán például egy ötvenkét oldalas jelentésben foglalt állást, és felszólította a kormányt: gondoskodjék a csontváz fizikai biztonságáról, és óvja meg épségét. Ezenkívül tizenhét kérdésre kért választ a kormánytól – az állam ügyvédje azonban rendszeresen mellébeszélt.

Az indiánoknak az 1990-es törvény értelmében be kellett volna bizonyítaniok, hogy a csontváz, amelyre igényt tartanak, biológiailag (genetikailag) egyik ősüké. Az ügy és a helyzet képtelenségét illusztrálja, hogy az indiánok és a csontváz biológiai rokonságát csak tudományos vizsgálatokkal lehet bizonyítani, vagyis éppen azzal, amit az indiánok semmiképpen sem akartak engedélyezni: arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ősüknek tekintik mindazokat, akik Kolumbusz érkezése előtt kerültek Amerika földjére és földjébe. Babbitt belügyminiszter nem támogathatta ezt az ostoba érvet, és kénytelen volt egy tudósbizottságot kiküldeni a kennewicki ember etnikai hovatartozásának fizikai kivizsgálására, de ez a bizottság sem volt képes a csontváz és a ma élő indiánok között biológiai kapcsolatot felfedezni. Mire Babbitt kijelentette, hogy az indiánok "kulturális alapon" követelhetik ősük csontjait. Bizonyítékot erre ő sem volt képes előteremteni, ami nem meglepő: kilenc évezred után "szájhagyományra" hivatkozva nem lehet kulturális kapcsolatot kimutatni.

Jelderks bíró a genetikai vizsgálatok eredményének: az ainu és a csendes-óceáni faji rokonság figyelembevételével tavaly (2003-ban) megadta az engedélyt a felperes tudósoknak, hogy a csontvázat megvizsgálják. Az állam és az indiánok megfellebbezték döntését. 2004 február elején a San Franciscó-i Fellebbviteli Törvényszék megerősítette Jelderks döntését, és engedélyezte a csontok tudományos megvizsgálását. Az alperes (az amerikai állam és az indián törzsek koalíciója) 2004. augusztus végéig fellebbezhetett volna a Legfelső Bírósághoz, de végül is nem élt ezzel a jogával.

A Fellebbviteli Törvényszék döntése után két hónapig úgy látszott, hogy az indián törzsek feladták a kennewicki csontvázért folytatott küzdelmet, október (2004) elején azonban a szenátusi Indián Ügyek Bizottsága módosította az indián sírhelyek védelmére 1990-ben hozott törvényt.

A szenátus plénuma még nem vitatta meg a bizottság döntését. Ha a plénum is elfogadja a módosítást, ez a jövőben lehetővé tenné, hogy az indián törzsek olyan halottak földi maradványaira is igényt támasszanak, amelyekről nem tudják bizonyítani, hogy azok valamely ősüktől származnak. A plénum ilyen szellemű döntésének esetében felmerülne a kérdés: vajon a módosított törvény visszaható erejű-e, vagyis érvényes-e például a kennewicki csontvázra is, amelynek ügyében a San Franciscó-i Fellebbviteli Törvényszék ítélete már hónapok óta jogerős. A törvényeknek általában nincs visszaható erejük, csak hát Amerikában bőven akadnak abszurd törvények, így talán ott ez a jogi nonszensz is lehetséges.

*

Aki az elmúlt nyolc év során figyelemmel kísérte a kennewicki ember viszontagságait, elolvasta a róla írt könyveket, tanulmányokat, újságcikkeket, annak észre kellett vennie, hogy az egymást követő amerikai kormányok – különösen pedig a helyi utászalakulatok parancsnoka, Curtis alezredes – a törvény tiszteletben tartásán messze túlmenően az indiánok ügyét támogatták, és nyíltan tudományellenes magatartást tanúsítottak. Paul Rubinstein washingtoni régész őrizte meg az utókor számára Curtis alezredes egy halhatatlan mondását. A jeles férfiú közölte a tudóssal, hogy egész sor elintézetlen ügye van az indiánokkal, és "nem fogja hagyni, hogy egypár ócska csont akadályt gördítsen az útjába". Ez Amerika igazi hangja és szellemi nívója.

Az amerikai állam és a hadsereg tisztességtelen magatartásának az egyik legbotrányosabb megnyilatkozására hét évvel a csontváz felfedezése után került sor. J. M. Adovasio, jól ismert és megbecsült amerikai ősrégész, akinek szolgálatait, geológiai ismereteire való tekintettel, a hadsereg műszaki alakulatai az évek során számtalanszor igénybe vették egy-egy folyó vagy tó partjának stabilizálásához, Az első amerikaiak című könyvében (2002) elbeszéli, hogy ezúttal a pert kezdeményező nyolc tudós ügyvédeinek megbízásából tartott terepszemlét a csontváz lelőhelyén, a Columbia folyó partján. Itt ugyanis a helyi utászalakulatok saját szakállukra vagy washingtoni parancsra "a folyópart stabilizálásának" ürügyén megsemmisítették a csontváz lelőhelye körüli egész partszakaszt. 1998 tavaszán összesen körülbelül negyvenöt tonnát nyomó cementtömböket hordtak az Adovasio szerint teljesen stabil partvonalra, a tömböket földdel borították be, arra kókuszpálma gerendákat raktak, közéjük pedig fűzfákat és galagonyabokrokat ültettek, nehogy ott bárki is régészeti leletek után kutathasson. Adovasio az elmúlt évtizedekben több száz helyen működött mint "stabilizátor", írja, de ilyet sehol nem látott. A tudósnak nincs kétsége: a Clinton-kormány "túl messzire ment, hogy eleget tegyen az umatilla törzs követeléseinek, csak azért, mert ez a katonai akció Washington szerint politikailag korrekt volt". Hozzáteszi: "Véleményem szerint az, amit az utászalakulatok tettek, etikailag felelőtlen és mélységesen ostoba eljárás volt." Ez igaz, de Adovasio sem tudott mindenről.

A kennewicki fejleményekkel foglalkozó tudósok és újságírók figyelmét annyira lekötötte Curtis alezredes politikai strébersége, hogy egy személy kivételével mindenki elsiklott különös megjegyzése fölött, miszerint neki "egész sor rendezetlen ügye van az indiánokkal". Egy kanadai újságírónő, Elaine Dewar, aki anyagot gyűjtött 1999-ben megjelent Az első amerikaiak felfedezése című könyvéhez, eltűnődött azon: miért olyan fontos az amerikai hadseregnek, hogy a tudósok ne jussanak hozzá a vitatott csontvázhoz, és vajon mi rejlik megmagyarázhatatlan magatartása mögött. Hosszú nyomozás eredményeképpen fedezte fel, hogy a katonaságnak és politikai feletteseinek "túszra" volt szükségük az umatilla törzzsel régen folyó katonapolitikai tárgyalásaikhoz, mert az indiánok nem akartak engedni egy, a kormány számára fontos építkezés ügyében.

Az Egyesült Államok által aláírt egyik részleges nemzetközi leszerelési egyezményben az amerikai kormány vállalta, hogy 2004-ig megsemmisíti hadi célokra gyártott mérgesgáz-készleteit, és a hatalmas hamvasztókemencéket valamilyen ismeretlen oknál fogva az umatilla törzs rezervátumának területén kívánta felépíteni. Az indiánok nem akarták, hogy területükre életveszélyes gázok kerüljenek, akkor sem, ha azokat megsemmisítés céljából tárolják ott ideiglenesen, mert előre nem látott katasztrófák is történhetnek. A tárgyalások akadoztak. A Pentagonnak és a belügyminisztériumnak kapóra jött a kennewicki ember felfedezése, és nyomban elhatározták, hogy a csontvázzal fogják zsarolni az indiánokat: ha nem kapják meg tőlük az engedélyt az építkezéshez, a hadsereg nem adja át nekik a csontvázat, hogy szertartásosan elföldelhessék.

*

Bárhogyan alakul is a kennewicki ember jövője, annyi bizonyos, hogy a liberális értelmiség alulmaradt az igazságszolgáltatással szemben. Nyilván ezért fordult a politikailag manipulálható törvényhozói testülethez, ahol az erkölcs és a szellemi fejlődés fogalmait csak szájöblögetésre használják.

Itt újból emlékeztetnünk kell arra, hogy Amerikában az ideológiai elméletektől meg nem fertőzött természettudományok gyors fejlődésével párhuzamosan az államilag támogatott "politikai korrektség" lépésről lépésre visszaszorítja a klasszikus nyugati kultúrát.