Interim
Fensőbbsége tudatában (akárha
ő ültette volna személyesen
a Fiastyúkot az Űr kosarába)
átnéz rajtam, mint ablaküvegen,
hogy éreztesse velem: idegen
vagyok itt, bár még tűri létezésem.
Kívül pasztareklám-vigyor, de bent
egy fenevad lapul ugrásra készen.
Még álcázni kényszerül igazi
lényegét, még a módozatokat
mérlegeli: megmarjon? leterítsen?
De már megmoccant benne valami,
s mint tüdő a fazékból, kidagad
belőle a felbőszült állat? isten?
Rouault:
Öreg király
hunyt szemmel magába-meredten
a szomorúság arcára kövül
ül magánya feltörhetetlen
burkába zártan egyszál-egyedül
nincs már alattvalója egy sem
semmije sincs emlékein kívül
már nem király csupán egyetlen
ember a többi szenvedő közül
kőnehéz aranykoronája
piros palástja már fakó díszek
kezében pár szál halványsárga
rózsatő ingadoz jogar helyett
már nem érdekli hatalom se pompa
ül némán elhagyottan és kifosztva
Varjak
hókucsmás hegyek felleget pipálnak
köd leng szőttesén át lámpák derengnek
fehér háztetők fölött ében árnyak
vad károgása sebzi föl a csendet
Bruegel hazátlan varjai kerengnek
zúzos ligetek gyér füvére szállnak
s bár számukra nincs hétköznap vasárnap
pár véletlen mag ünnepet jelenthet
örömet a korgó üres gyomornak
és megint az örök bizonytalanság
milyen kínokkal virrad föl a holnap
milyen éhség túlvilági parancsát
követve milyen remény-délibábot
hajszolva bóklásszák be a világot?
