Horváth Viktor

A városi színház

1 – Christopher Street

George leszaladt második emeleti lakásából a szűk lépcsőkarokon, és kilépett a Christopher Streetre. Elhaladt a Stonehorn bár mellett, ahol néhány éve hosszú feszültség után tisztító viharként robbant ki a melegek és a rendőrség által is támogatott heteroszexuálisok közötti verekedés, és a feldühödött homokosok spontán riadóláncon telefonáltak egymásnak, mind többen és többen rohantak segíteni, hogy végül győzzenek, és divatot csináljanak, eszmét, ideológiát, ami ez után a nap után úgy áradt szét a városban, mint a tej a füstízű thaiföldi teában.

2 – E 12. Street

Anna is elindult 12. utcai lakásából, ahonnét észak felé rálátott az Empire State Buildingre, kelet felé a 14. utca végében, az East River partján álló erőmű tömbjére, délkeleti irányban pedig – hunyorogva az ellenfény miatt – a Williamsburg Bridge kapuira. Az Alphabet Cityben nincsenek magas házak – a tetőről délkelet felé a Twin Towers is látszott.

Lesietett az utcára, ott nyugat felé haladt, át az A Avenue-n, tovább a 1. Avenue-ig, ott északnak fordult, és a 14. utcánál metróra szállt, a szürke jelzésű L metróra, hogy két megállót utazzon a Union Square-ig.

Hogy honnét tudom mindezt? Ne feledjük, én vagyok a szerző, és bár saját azonosságunk felől mindannyiunknak kétségeink lehetnek, illetékességem minden egyéb dologra kiterjed.

3 – Sheridan Square

George eközben kiért a Sheridan Square-re, és amíg elhaladt a homoszexuális fiúk járdára komponált és a leszbikus lányok padon ülő szobrai és a 19. századi Sheridan tábornok tekintélyt és szilárd értékeket sugárzó, magas posztamensen álló emlékműve mellett, azon gondolkodott, hogy minden rendben lesz-e a térképen, amit az események kívánt rendbe állított sorozata kellett hogy megrajzoljon.

Ennek a rajznak minden kis elágazójában, kereszteződésében ott a lehetőség, hogy olyasmi történjen, amit nem terveztek meg, amire eleve nem is számíthatnak, ami eltéríti útjáról, arra kényszeríti, hogy rögtönzött megoldással keveredjen vissza az eredeti tervben szereplő vonalra – és még az is lehetséges, hogy ilyen megoldást nem talál majd akkor, hanem az egész térképet át kell alakítania, sőt a célt is meg kell változtatnia, azt a célt, amiért egyáltalán a labirintust tervezte.

Ekkor George megállt egy pillanatra. Az utca, a Christopher Street, le volt zárva teljes szélességében. Sárga műanyag szalag, mögötte rendőrök nevetgéltek valamin, egyikük gumibotját pörgette, az út közepén rendőrautó. Igen. Ez az. Pont ilyen igazából is, csak a tér viszonyait a történések időbeli rendjére vetítve mindent nehezebb megérteni. Most kerülni kell, de a párhuzamos utcában, egy darabig a W 10 Streeten gyalogolva is odaérünk a Union Square-re a megbeszélt időre. Igen, nagy dolognak kellene történnie, hogy ne érjünk oda, gondolkodott George, amíg az Avenue of the Americasra kiérve észak felé fordult, hogy... de ekkor megállt mellette az M5-ös busz, és George elégedetten felszállt. Valamit valamiért. A véletlenek kiegyenlítik egymást, gondolta, mikor a 14. utcánál leugrott, és elindult kelet felé... hogy találkozzon Annával.

4 –

Anna és George jó barátok voltak – jobb barátok, mint a testvérek, mint amilyen barátság férfi és férfi között lehet, hiszen ellentétes nemükből adódó dinamika mozgatta minden beszélgetésüket, mozdulatukat; jobb barátság volt ez, mint amilyen lehetséges férfi és nő között, hiszen nyíltak és önmaguk felé is kíméletlenül őszinték lehettek egymáshoz és magukhoz; és több volt, mint ami nő és nő között lehet; és jobb barátok voltak, mint a testvérek, mert nem terhelte viszonyukat a gyerekkor emlékezettelenségébe vesző homály.

Annyira jó barátok voltak, hogy Anna, később, évek múlva, második férjétől született kisfiát barátja emlékére nevezi el majd George-nak.

5 – Montana

Most még azonban szó sincs második házasságról. George és Anna művészi pályájáról van szó, a Bleecker Street-i kis stúdiószínházról, az ultimátumról, amit George szülei küldtek fiuknak a távoli Montanából, és a lehetséges támogatásról, ami George társulatát a Midtown befutott színjátszói közé segíti, ha be tudják fejezni a Romeo és Júlia próbáit, lesz pénz a díszletekre és a premier utáni első nyolc-tíz előadásra.

A szülők szigorú katolikusok voltak, olyan katolikusok, amiről fogalma sincs egy olasz, spanyol, egyáltalán, egy európai katolikusnak – ezt csak egy amerikai tudhatta, és azt is, hogy milyen az élet Montanában, milyen ott az élet és a vallás viszonya, egyáltalán, milyen az élet New Yorkon kívül, egyáltalán, van-e élet New Yorkon kívül.

George már elmúlt harmincéves, és még mindig nem házasodott meg. Szülei tisztelték a művészetet, szerették a színházat, de nem sokat tudtak a városi életről. Az öregek legfőbb vágya most az volt, hogy a fiú megnősüljön, gyerekei legyenek, akik a szünidőben Billings kertvárosában bicikliznek, füvet nyírnak nagyapjuk házának előkertjében, és köszönnek a szomszéd házból kilépő nyugdíjas fogorvosnak, nagyszüleikkel csónaktúrákat tesznek a Yellowstone folyón, és vasárnaponként George szüleinek barátaival egy sorban ülnek a templomban.

A hosszú levelezés folyamán, amit lassan egy éve folytattak ez ügyben, senki nem írta le, hogy az apa cége akkor küldi el a Bleeker Street-i társulat bankszámlájára a helyiségbérlethez és a darab végső kidolgozásához szükséges támogatást, ha George megnősül – a szülők szerették fiukat, és bár erőteljesen, de szelíden és jóságosan unszolták, mégis, mindenki tudta, hogy nincs mese. George színésztársai is tudtak a dologról, tavaszra nyilvánvalóvá vált, hogy nősülni kell.

Ekkor George megkérte legjobb barátja kezét. Feleségül kérte Annát.

6 – Union Square

A menyasszony feljött a lépcsőn, és a Union Square déli oldalán maradt.

Szerencsés utazó! Nézd meg velünk ezt az épületet, ami alatt Anna ácsorog – használjuk ki azt a pár percet, amíg George megérkezik!

Hatalmas fal néz a térre itt szürkén, arany sziporkákkal. Alsó harmadában sziklaszerű tömeg áll ki a falból, körülötte tűzarany szilánkok mind sűrűbben zuhannak felfelé, befelé koncentrikus körök mentén. A sziklatömb mellett gigantikus tű vagy mutató mered felfelé, és ahol azok a szikrák aranytűzzé sűrűsödnek egy kerek lyuk körül, ott gőz tör elő, a gőzből titokzatos fény, és ott a tű végső célt érve behatol abba lyukba a magasban – közel az épület tetejéhez –, ahogy most George is közeledett Annához a Szent Város térképén és saját szövevényes rendszerének beteljesítéséhez zaklatott életének zsarátnokában.

Ez az, ahogy a sors megkúrja a létet, gondolta George, miközben a 14. utca térré nyílt előtte – ez a Union Square, az egység tere, az egyesülésé; itt omlik egybe idő, tér, út és akarat, szép, hogy innét indulunk el Annával.

– Szia, bocs, hogy elkéstem.

– Cső. Nem késtél el, én értem ide korán.

Mentek lefelé a lépcsőn, a Broadway és a 14. utca sarkán, le a földalattiba; Anna megállt, hogy előkeresse a metrókártyáját, kutatta a zsebeit, közben George leért a lépcsősoron, visszanézett.

– Lejárt a kártyám – mondta Anna –, vennem kell egyet.

George nézte a nőt a lépcsősor közepén, a koszos csempés falak között, fölötte az ég. Az égen, a lejárat sötét keretében, magasan Anna fölött hangtalanul áthúzott egy sirály.

7 – Mezzanine

Hagyjuk, hadd vegye meg Anna hatvanhárom dollárért egy hónapra érvényes metrókártyáját, a híres unlimitedet, amellyel korlátlanul használhat földalattit és buszt a város területén, és nézzük meg addig az ősi metró mementóját a félemeleti hosszú átjáróban, a felszín és a lent tekergőző mélységek között.

Kérlek, utazó, ne hagyjon el még legendás kíváncsiságod, türelmed, és ígérem, utána megtudod, hova indult a két fiatal, akik elhatározták, hogy New York állam és a római egyház törvényei és szertartásai által szorosan összekötik életüket.

Mert csodálatos emlékek sorakoznak a Union Square alatti mezzanine-ben. Az állomás bővítése és felújítása során lebontották a régi, 1904. október 24-én átadott falat, ám meghagyták a régi szép mázas kerámiadíszeket és állomásjelzéseket tartó falrészleteket, és most műalkotásokként, mesterséges romokként sorakoznak a széles új passzázson cakkos szegéllyel a lámpafényben, ahogy a bontás után láthatóvá vált, ahogy tégla harapott téglába. A falrészletek mindegyikén egy sas terjeszti ki szárnyait, fejét büszkén jobbra fordítja, karmai közt címerpajzsot tart, a pajzson apró ötágú csillagok szegélyében az utca száma, egy nagy 14-es. A dísztáblát George Heins és Christopher LaFarge tervezték William Parsons, az IRT főmérnöke megbízásából, hogy a hatalmat és a haderőt jelképező sassal méltón emlékeztessék az utasokat arra, hogy a Park Avenue és a 33. utca sarkán, a 6-os metróvonal egy fontos állomása felett egy laktanya állt, méghozzá a 71. Regiment kiképzőlaktanyája, amit 1892-ben létesítettek, de 1902-ben, a földalatti megnyitása előtt két évvel leégett, és újjáépítése egybeesett a metró építésével.

8 – Rozsda

Anna és George azonban még csak közelébe sem ment az aranybarna sasoknak, nem álltak meg a zöld jelzésű 4-es, 5-ös, 6-os metrók szintjein, sem a sárga színű N, R, Q és W állomásán, hanem csak lefelé, és újabb kanyarokkal megint lefelé vagy két emeletet, aztán talán még egyet, és végül megálltak a legalsó szinten, az L vonal Brooklyn felé vivő oldalán, egymás mellett, egy cseppkőszerű, széles rozsdafolyammal szemben, és ennek a látványa, mint minden skálajelenség, eloldotta képzeletüket, megszabadította elméjüket a mindennapok ésszerűen elrendezett folyamataitól, csak álltak ott egymás mellett, nyugalmasan, gondtalanul, nézték a víz évtizedek gondos és könnyed aprólékosságával lehordott és a koszos csempére épített gazdag és törékeny vaspalotáját. Mögöttük egy ázsiai férfi cimbalomra emlékeztető hangszeren játszott. George elképzelte, ahogy a vízmolekula oxigénje megválik a hidrogénektől a vas erősebb szeretetéért, lassan, boldogan egyesül vele, egyenként, atomonként, évről évre, évtizedről évtizedre, csurog lefelé a szerkezet kis repedésein szintről szintre a vízzel a vas-oxid, felfelé a szerelem égésében fejlődött cseppnyi hő kiszökken a levegőbe az aszfalt egy repedésén a járda mellett, a víz pedig megtalálja a legnagyobb rést, odagyűjti minden rozsdáját, és lerakja, mint a fagyos levegő a jégkristályt, mint a kontinenseket szabdaló tektonikus erők a partvidékek cikcakkjait, mint Mandelbrot számítógépei az egymásból nyíló formák végtelen variációit; Anna pedig tisztán látta, ahogy egy félfülű tehénke néz rá a falról, kidolgozott apró kis izmai lassan mozogtak, szőre nyálkás volt, és éppolyan tarka, mint amennyi izma volt, ám a foltok és az izmok struktúrája szinte mindig egymástól függetlenül mozgott saját rendszerének törvényei szerint, a tehén szokatlanul mozgatta bal szemét, ahogy csillámlott a lámpafényben, könnyek szivárogtak belőle, nagy bálnafarkát pedig maga alá kanyarította az a tehén, elbődült, csattogott, fülsüketítő csikorgás hallatszott, a vonat megállt, és ők beszálltak, hogy kiutazzanak Queensbe, a Kennedy repülőtérre George szülei élé, akik boldogan jöttek, hogy lássák fiukat, megismerjék menyasszonyát, és megnézzék a társulat egy próbáját.

9 –

A társulat, amely csak férfiakból állt – akárha a színházak még néhány száz éve is, vagy keleten máig –, ebben az időben a Romeo és Júliát próbálta.

– És mi lesz a próbán? – kérdezte Anna, mikor a szerelvény a Third Avenue alatt fékezett.

– Hát... majd az eredeti szöveget használjuk. Shakespeare mindig bejön az öregeknél. Illedelmesnek tartják. Nem igazán veszik észre, hogy Romeo kora reggel még Róza miatt hal bele majdnem a szerelembe, aznap este halálosan beleszeret a kiskorú Júliába, másnap délelőtt feleségül is veszi, aztán délben leszúrja az unokatestvérét, aztán este bemászik a gyászoló Júliához, és rettentően meghágja, de egészen reggelig.

– Na jó, de a szereplők.

– Azt hittem, világos, cica. Ahogy megbeszéltük. Te leszel Júlia. A szöveget ismered, a színészek a barátaid. A szüleim meg fogják érteni, hogy... hogy még nem megy simán minden. Egyszerűen még nincs kész. Éppen erre kell a pénzük. Nem lesz semmi gáz. Élvezzük!

Anna fintorgott, somolygott, nevetgélt, élvezte is.

A darab két változatban létezett számukra, pontosabban egy plusz végtelen változatban, ugyanis az eredeti alapján George a szöveg átiratán dolgozott, a reneszánsz darab kortárs adaptációján, ahol a történet New York-i helyszíneken játszódik, és a félreértésekkel és bosszúval tűzdelt szerelmi drámát a rendőrséggel és a konzervatív civilekkel vívott véres összecsapás pecsételi meg egy szórakozóhelyen vagy egy utcai tüntetésen.

George már befejezte a szöveget. Többször is befejezte, viszont a próbák során a barátaiban és saját magában újra és újra felmerülő bizonytalanságok folyton átdolgozásokra kényszerítették.

– Apám és anyám boldogok lesznek, ha én játszom Romeót, a feleségem meg Júliát. Montague-né és Capuletné jelentéktelen szerepek, kimaradhatnak, az egyetlen maradék nő pedig a Dajka, de ő már öreg, nem lesz gáz, ha férfi játssza. Ráadásul komikus szerep. Direkt jó... és a többieknek is jól jön, ha végigpörgetünk mindent az eredeti rend szerint is. Meg nekem is. Sok minden le fog tisztulni. Már nem látok ki a gödörből, amit saját magamnak ástam.

A szerelvény gyorsított, Anna mosolyogva hagyta, hogy a tehetetlenségi erő nekinyomja a fejét George vállának, látóterükből kihúzott az állomás, vele a Bedford Avenue-t jelölő nagy B-k a réges-régi színes fajansz dísztáblákon. Már Brooklynban jártak.

– Mondom, jó, amit csináltál, csak nekem túlságosan politikus... szóval nagyon erősen aktualizál. És a nevekkel is mi lesz? Hol fognak lakni?

– Kicsodák?

– Az apádék.

– A Washington Square Hotelben. Közel. A diadalív lukján át éppen rálátnak majd Garibaldira, amint készül kardot rántani.

– Imádlak. Ha gyerekem lesz, George lesz a neve.

10 –

– Egyszerűsítsük a dolgot – kezdte Anna. – Két alapeset lehetséges: használod az eredeti szöveget kis húzásokkal, úgy, hogy a szereplők nevét is meghagyod, és akkor a Júlia női ruhába bújtatott férfiként szélesre tárja a lehetőségeket, a hatás lehet komikus, lehet provokatívan homokos, ki tudja, mi minden lehet, végig kell próbálni, aztán majd jönnek az ötletek.

– Na. Akkor végigpróbáljuk veled az apámék miatt, közben látjuk, hogy milyen, elképzeljük a helyedben Michaelt...

Hátul csapódott a kocsi ajtaja, aztán egy fekete kezdett beszélni:

– Hölgyeim és uraim! Ne higgyék, hogy nem próbáltam meg mindent! Három és fél éve küzdök munkahelyekért, két hónapja találtam is egy állást a Bronxi Botanikus Kertben, de igazságtalanul elbocsátottak, édesapám a múlt héten elhalálozott...

– Aztán ezen a lehetőségen belül is lehet variálni. Lehetnek reneszánsz kosztümök. Vagy mai dizájn, vagy egzotikus ruhák, ki tudja előre, melyik milyen kereszthatásokat ad... egymással keverednek ezek a dolgok, a lényeg, hogy itt a shakespeare-i nyelvet használod.

– Rachel, a legkisebb leányom pedig súlyos beteg, most is kórházban van, kérem, segítsenek, kérem, segítsenek, a Brookdale kórházban van...

– George, ezekre kéne rájátszanod, szóval felfedezni őket, a Romeo–Benvolio-ügy nem elég erős, csak mert Benvolio sír a barátja szerelmi bánata miatt, és a Mercutio-vonal sem működik, csak mert a Romeo a libák hátsófelére utal, illetve pont akkor jönnek ki ezek is...

A koldus végigzörgette az aprópénzt a poharában, aztán átment a következő kocsiba, a szerelvény pedig beért az Eastern Parkway állomásra, itt át kellett szállniuk a kék jelzésű A vonalra. Azonban először egy C jött, és George idegesen mocorgott a peronon, Anna pedig nem hagyta magát kizökkenteni.

– Tudom, hogy a másik variáció érdekel téged jobban, a parafrázis. De nem írhatod át a végtelenségig, most már le kell zárni, hogy együtt tudjatok rajta dolgozni, csak nyugi, nem lehet elszúrni. Mi van, ha a West Village-ben bonyolódik minden, a történet kicsit megváltozott, de a hősök neve ugyanaz?! Baromi jó. Vagy legyen Júlia Giulio. Nyílt sisakkal; ha harc, hát legyen harc.

– Legyen akkor már Giuliani*.

Nevetgéltek.

11 –

Ám ekkor már az A vonalon zakatoltak, a Rockaway Boulevard-nál a pálya kicsúszott a föld alól, és a magasban folytatódott, délnek kanyarodott, és nyugat felől lassan elúszott felettük a United Airlines egy nagy, kövér repülőgépe.

12 – Variációk egy témára

Az apa mosolyogva fogott kezet velük, az anya könnyes szemmel ölelte meg őket. Taxival mentek vissza a városba. George lakását nézték meg először, pedig fáradtak voltak, és csak azután foglalták el szobájukat a Waverly Place 103-ban, a Washington Square Hotelben, amelyet csak tizenöt perc séta választott el George lakásától.

Anna kíváncsi volt, mi lesz, mikor lekísérik a szülőket a kapuig. Tudta, hogy itt sok minden el fog dőlni, talán minden, a kettejük jövője, barátaik jövője. Nagyjából a következő lehetőségekkel számolt:

1. variáció: A szülők elbúcsúznak George-tól, aztán az apa felajánlja Annának, hogy taxit szerez, ami hazaviszi őt – értékelés: elfogadható, de nem garancia semmire. A jövőre sem.

2. variáció: Ugyanez, csak invitálással a szülők hotelszobájába – értékelés: hosszas vizsgálat várható, kihallgatás.

3. variáció: A búcsúzás után a szülők nyugodtan, lemondóan távoznak – értékelés: nincs remény, George kitagadva.

4. variáció: Nyugtalan oldalpillantások után megkérdezik, hogy estére is együtt maradnak-e, és hogy nem ítélnék-e helyesebbnek, ha egyelőre nem töltenének együtt olyan sok időt, és hogy Anna édesanyja mit tud a kapcsolatukról – értékelés: nem tudják, hogy Annáék dugnak-e, nem biztosak benne, hogy Anna szűz-e, aggódnak az illendőség miatt. Győzelem.

Anna ezért nem hozott magával táskát, mikor eljött otthonról reggel, tudta, itt kell színt vallaniuk az öregeknek, anélkül, hogy tudnák, itt kell eldönteniük, hogy még ma megmondhassa George-nak, hogy George megnyugodjon, és lazán, a legjobbat hozva szerepeljen a másnapi sorsdöntő próbán.

A 4. variáció jött be. George kételyei azonban nem oszlottak el maradéktalanul. Éjféltájban arra riadt, hogy álmot látott.

13 – (George álma: Romeo és Giuliani)

(1)

Romeo: Szeretem őt, és meg kell hogy kapjam. Nem tudok nélküle élni.

Benvolio: Csak egy nő, bazeg.

R.: Ne bassz ki velem, úgy érzem, széthasadok, úgy kívánom Rózát. Most miért sírsz, Benvolio?

B.: Nem bírom elviselni, ha szenvedsz, Romeo. De várj! Nagy fogadást ad a City Center Színházban a West 55th Streeten a 6th és 7th Avenue között a Black Tuesday New York-i premierje után Giuliani és a kormányzó. Menjünk el.

R.: Úgysem fog felvidítani a Black Tuesday, tudom, de nem bánom, Benvolio, csak hogy ne szomorítsalak el, veled megyek. Egy feltétellel: a darabról lemaradunk, és csak a fogadásra érünk oda.

(2)

Szín: fogadás a City Centerben

Giuliani/George: Ki az ott, az, az, az a srác?

Tybalt: Romeo az, a kommunista, rögtön kidobatom.

G.: Megállj, rokon, ha megteszed, magad állhatsz sorba holnap a Munkaügyi Központ előtt.

(Romeóhoz)

Jer közelebb, barátom, hallom, radikális nézeteid visszhangozza a város.

R.: Radikálisak, ha radikális a vágy, a testvériség és a boldogság. Én a jobb jövőért küzdök.

G.: Egyenes beszéd. Állást ajánlok neked, állj a város szolgálatába. Halljam! Elfogadod?

R.: Tiéd vagyok, ha jó ügyért kell küzdelembe mennem.

G.: Látogass meg Long Island-i otthonomba’, hogy a jövőről beszéljünk. Helikopterem a folyóparton vár, 34. utca.

T. (félre): Ez a seggfej máris ellenségem. Keresztezi minden érdekem. Ne legyek rendőrfőnök, ha baja nem gyűlik meg velem.

(Szín: étterem a World Trade Center déli tornyának 110. szintjén – reggel)

G.: Hát így, Romeo. Szövetségünk legyen titok – mire csak néhány órája nyomott pecsétet az éj –, míg a tanácsban a képviselőket megdolgozván a kormányzó kész helyzet előtt áll.

R.: Kezet reá, s a kapocs, mi összetart, szilárd. Pincér! A herceg reggelit kíván!

(3)

(Szín: Bár a West Village-ben)

Benvolio: Aggaszt engem ez a váratlan barátság Giulianival. Mögötte vajh mily érdek feszül? Úgy érzem, csalétek volt csupán a polgármester terve, s céljuk, hogy veled leszámoljanak.

Mercutio: Belőled, jó Benvolio, csak irigység beszél, uram bocsádd, meglehet, a féltékenység. Romeo barátságát félted-e, vagy mindünk szabadsága s az igazság nem ér-e meg némi áldozatot?

R.: Fiúk, vitának helye most köztünk nincs, soha nem volt még előttünk ilyen lehetőség.

(Tybalt belép)

B.: Megmondtam. Joggal gyanakodtam. Avagy nem Tybalt jön-e ott pribékjei élén?!

(Tybalt áriája)

T.:     Gyalázatos szédelgő, Romeo,

          lepcsestökű, te, álnok faszszopó,

          nem lesz tiéd, akárhány dollárér’,

          sem Ő, ha seggeden az aranyér

          szétdurran is; rohadt anyabaszó,

          te hímringyó, te hitvány szarfaszú.

Letartóztatási parancsom van ellened, mit magam írtam, és hogy mi a vád, majd megtudod az őrszobán.

R.: Szeretlek, Tybalt, ne kérdezd, miért, egyelőre nem mondhatom el.

M.: Tybalt, te főrendőr, nemednek szégyene, Romeo ártatlan, akármivel is vádolod, ő Giuliani barátja, tudhatod, hagyd hát békén, vagy a kormányzó unokaöccse lukasztja ki nadrágod, ahol úgyis jelentős a hiátus, utolsó geci republikánus.

T.: Mercutio, veled dolgom nincs, hát ne kakaskodj. Gyerünk, Romeo!

M.: Tybalt, védd magad! (Revolvert ránt, de a rendőrök szitává lövik. Erre Romeo pisztolyt ránt, és lelövi Tybaltot, a rendőrök elszaladnak)

B.: Oh, mondtam én, most itt a baj, oda minden tervünk. Menekülj, Romeo, Jersey csak egy ugrás, a Path még nyitva áll, ott a Christophers Street-i állomás. Jerseyben a dühös kormányzó hatalma el nem ér, másik állam az.

R.: Úgy legyen, s mire az FBI karma görbül, én már újra Long Islanden leszek, ahol Giulianim lakja a menedék.

(4)

(Telefonbeszélgetés Giuliani és Romeo között)

G.: Nem úgy, kedves Romeo, hozzám még ne térj. Jövő héten a rendeletet a tanács elfogadja, és a per miatt se félj. A jó Benvolio tanúsítja, hogy önvédelem volt, a jogtalan rendőri akciót meg én.

R.: S én szabadlábon védekezhetek, míg az állás s barátságod enyém.

G.: Addig is találkozzunk kedden a Twin Towers 110. emeletén!

(5)

(Szín: a Twin Towers 110. emelete kedden reggel)

George felébredt.

14 –

A próba rendben lezajlott. A szülőknek valóban tetszett a még döcögős előadás, megértették, hogy még csak próba, így simán belefért a képbe, hogy Anna, aki hirtelen ugrott be Michael helyére a címszerepbe, helyenként tévesztett, túl sokat várt, és nem mozgott otthonosan a koreográfiában.

Próba után az öltözőben találkoztak, George apja gratulált, megígérte a pénzt, egyúttal meghívta ebédre a jegyeseket szállodájuk éttermébe.

A Sullivan Street fái alatt sétáltak a Washigton Square felé. Apa és fia lépkedtek elöl, politikáról beszélgettek, később színházról, majd a szponzorálás néhány technikai részletéről. Az anya pedig belekarolt Annába, nyájasan kikérdezte őt családjáról, Németországban élő édesanyjáról, apjáról, aki katonaként részt vett a második világháborúban, és továbbra is meggyőződéses hazafiként hosszan meneteltette Annát az erdőben, időnként meglepetésszerűen rákiáltva, hogy itt vannak az oroszok, hasalj!, és rettentően összeszidta, mikor lánya nem szorította le a földre a sarkát szabályosan; megérezte George anyja azt is, hogy a dac és a szülők elleni lázadás hozta a lányt Amerikába, és hogy a németsége elől menekült. Rájött, hogy már nem szűz, és akkor megkérdezte, olyan finoman, ahogy az anyapótló idősebb nőrokon, egy igazán jóságos és türelmes nővér képes megkérdezni, nem kimondva a kérdést, csak sejtetve, megkérdezte, hogy aludtak-e már egy ágyban George-dzsal. Mikor Anna igennel felelt, némi csend állt be, Anna nem volt biztos benne, hogy nem ez-e az a fordulópont, amikor minden tervük összeomlik, az anya továbbra is belekarolva lépkedett, aztán Anna kibökte:

– Nem történt... meg.

Az idős hölgy felemelte a fejét, kérdőn nézett, szemlátomást jól is esett neki, amit hallott, meg nehezen is hitte.

– Megerősítené ezt, kedvesem, úgy, hogy a szavát adja?

Anna igennel felelt, hiszen egy premier utáni buliban rúgtak be úgy, hogy Anna akkori barátja eszméletlenül feküdt a fürdőszobában másnap délig, Anna és George pedig szintén ájultan a házigazda ágyában – nem kellett hazudnia.

Ebéd előtt az apa megfogta poharát, felállt, és néhány mondatot mondott, amelyek a békebeli tradíciók pecsétjével szentelték meg közös jövőjüket. Állt a tekintélyes családfő, poharában a spanyol vörösboron sötéten tört át a napfény, lent a téren, a szökőkút mellett utcazenészek egy híres dalt játszottak a hatvanas évekből, oldalt felettük egy repülő szállt.

Két hónap múlva megtartották az esküvőt, és a Romeo és Júlia két változata közül azt mutatták be, amelyben Anna játssza a hősnőt virtuóz színészi technikával.

Azóta George meghalt AIDS-ben, és a társulat egyetlen tagja sem él már. Ők voltak az első színház a Manhattanen, amelyik művészetének alapjaivá tette az azonos neműek intim közelségét. Deklaráció volt ez, manifesztum, forradalom.

Anna később újra férjhez ment, Jürgenhez, egy New York-i némethez, kisfia született, akit George-nak nevezett, és nosztalgikusan emlékezett azokra a bulikra, ahova együtt mentek, és férje így köszönt:

– Sziasztok, ez itt a feleségem, ez pedig Michael... a barátom.