Dukay Nagy Ádám

Eltölteni ezt a rengeteg időt

Tóth Erzsébet: Rossz környék

"Lírája a rejtett személyességgel hirdetett objektiváláson át [...] eljut az inperszonifikálásig, [azaz] a személyestől független megtapintásáig" – írja Lengyel Balázs Nemes Nagy Ágnes azon műveinek soráról, melyet filozofikus írásművészetének csúcsára helyez. S hogy hozzávetőleg mely versek is határolják e sort? A többi közt az Egy pályaudvar átalakítása, Az utca arányai – sorolja Lengyel a költő gyűjteményes verskötetének utószavában –; de éppígy a Villamos-végállomás, a Múzeumi séta vagy a Teraszos tájkép. Ezek tehát azok az emblematikus szövegek, melyek: "Líraiak, de személyességük belerejtett; líraiak, de csupán a létezés, a mindannyiunkban jelen lévő létérzet nyomán teremnek költészetté." Azért e pár sor citálása, mert Tóth Erzsébet új kötetének, a Rossz környéknek nyelvezetére, szemléletére, törekvéseinek irányaira mintha ugyanígy igazak volnának (legalábbis, ha szabad ilyet mondani, nagyon hajaznának) az idézett mondatok. S megkockáztatom: jelentékeny költészetre igazak e sorok. S ugyane képletet alkalmazva azt is, hogy Tóth Erzsébet költészete: igen, jelentékeny.

A műfajának jellegéből adódóan kissé sommás kiadói fülszöveg azt írja, hogy ebben a gyűjteményben megfogyatkoztak a metaforák, háttérbe szorult az erős képi világ, s hogy annak helyét az önreflexió nyelve, a világban való elbizonytalanodást rögzítő gesztusok és a mostanra iróniával telítődött hang vette át. Az a hang, "melyen mind többször dereng át a kétségbeesés méltósága." Viszonylag ritkán olvashatni ilyen szép ívű két mondatot (az egyébiránt nem túlzottan fantáziadús) papírborítón, s ezek is sejtetik: változó, alakuló, folyamatosan mozdulásban és elmozdulásban lévő alkotói folyamat Tóth Erzsébet egész eddigi költészete. Ahogyan már az 1997-ben megjelent Ismeretlen könnyű szívvel, majd a 2000-ben sajtó alá rendezett A lisszaboni járat sugallta, poézisének gyújtópontjában egyre inkább a kinti világban tomboló s onnan olykor beáradó-beömlő kakofónia; a kozmosznak, azaz a rendnek a szimfóniája s az egyénben egy életen át játszódó szimfonietta, illetve ezek egymáshoz való viszonya, összhangzata áll. Nincs ez másként itt, a Rossz környék oldalain (utcáin, terein, szobáiban, udvarain) sem. Ám a hang – melyen a kétségbeeség méltósága kétségkívül átdereng – valóban változott. Kerülném az olyanféle kifejezéseket, hogy "érett", "alakult" etc., mert ez egyszerűen ide, pontosabban itt: nem való.

Három részre tagolódik a mostani válogatás. Az első kilenc szöveget követően kapott helyet A ragadozó alak, a ragadozó nyelv című tizennyolc részes versciklus – e sorozat tagolja tehát a könyvegészet. Azon rövid versek kerültek ide, melyek egy helyütt a nyelvről, a nyelvvel való kapcsolatról, a közös lehetőségekről beszélnek, míg másutt az önvizsgálat során tett fölfedezések gyors, azonnali reflexiói. Olyan természetes, írásban tett reakciók ezek, mint amikor az elgondolkodottra rászólnak, s az összerándul. Őszinte és ösztönös sorok, akár a hoszszú telefonbeszélgetés végére megszülető rajz a notesz hátoldalán. (Annak sokszor önépítő jellegével, s olykor vállalva az esetleges zsákutcát is.) De ezekről későbben.

Az Óda a kézíráshoz üti föl a kötetet, rögvest megjelölve a kort, amiről szó lesz; jelesül: amelyben mi most "vagyunk". Az a bizonyos "napjainkban" tehát Tóth Erzsébet új történeteinek időmeghatározása. Mert mikor máskor kellett félteni a kézírást, a gyöngybetűket, az "olvashatatlan, remegős krikszkrakszokat", a postai leveleket vagy a "halvány, bátortalan szívekkel díszített borítékokat" a szövegszerkesztőtől meg az e-mailtől? Mikor kellene arra gondolni, hogy eltűnhet egyszer a képeslap, s nem lesz mire írni: "Itt vagyok! Látod, még élek! / Boldog vagyok és boldogtalan, / a görög, a tirrén, a Maldív-szigeteken." Az írás, a kézzel való írás meg annak attribútumainak féltése tehát emblémává is lesz. Egyszerűen szólva: egy élhetőbb, otthonosabb világ – számára lélegzetvétel-evidenciájú – cselekedetével illusztrálja, miféle dolgaink elvesztésétől is tart. Szóval csak "A tinta ki ne boruljon. / Csak annyi hő maradjon, / amennyi a papírra jut a kéz melegéből".

Ez tehát az a kor, melyben Tóth Erzsébet versei kilépnek a világba. Abba a világba, melyet "a történet elején – írja Dérczy Péter – kétely nélkül lehetett szavakba foglalni, mára azonban az elbeszélő elbizonytalanodott, kétségessé vált számára a történet elmondhatósága". Igen ám, de a történetek – mert már csak ilyenek – történnek. Tóth Erzsébet pedig rögzíti őket. Legyen szó akár hétköznapi mozzanatról, s legyen erre itt Az alvó fiú finomságaiból egy kevés: "Elvettek tőlem, hagytam, hogy elvegyenek. / Mi volt az? Fehér por, tabletta, ital? / Mi tett ilyen halottá nekem?" Legyen szó abban a bizonyos szimfoniettában megszólaló néhány hang lejegyzéséről: "netán ha tudna valaki / egy vendégszobát a házában / elgondolkodnék a költözésen / ha volna egy különszoba a szívében". (Milyen könnyedén lép itt, a kötet címadó szövegében, a konkrétumból egy másik, másutt játszódó konkrétumba!) S legyen szó a szintén említett kakofóniába való belehallgatásról, melyek általában kéz a kézben járnak a megszólaló önreflexív gondolataival. "A földönfutó, az éhező, a csikkzabáló, az odúlakó, / honnan tud mindig részeg lenni? / Kinek a karácsony / csak sörösüvegek csilingelése, / az egytálételért türelmesen sorbaálló, / szégyen nélkül és rongyaiban." A vers címe az utolsó idézett sor, s nem tudom, van-e, kinek ne jutna eszébe, hogy "nézlek, elnézlek / oldalvást, föntről-lefele, / rongyaidban és kitakarva". Pilinszkyre sokadszor utal itt Tóth Erzsébet, s érzékeny gesztusok ezek az általa teremtett/ábrázolt világban. Éppúgy, mint a (gondolom) szintén kikerülhetetlen A lét napos falára című szöveg: "szúrj át, hasíts szét, // szögezz a lét napos falára." Itt a szögezz (úgy gondolom) még Pilinszkyre emlékeztet. De "a lét napos falára" talán már Petri? Mert mintha valami letehetetlen terhet, kínt ráncigálna a versben megszólaló, talán valami olyanfélét, mint amilyet Petri cipelt, miközben botorkált az után a nyomorúságos élmény után valami lerohadt ház lépcsőjén fölfelé, hogy eljusson a napsütötte sávig.

Érzékeny, telített atmoszférái ezek a létezésnek. S azt mondhatnánk, személyes utalások s virtuális utazások, itt azonban – Lengyel Balázs idézett gondolataihoz is kapcsolódva – még egy sort kiemelnék Dérczy  kritikájából: "Tóth Erzsébet költészetében [hosszú időn át] a költészet és a költő alakja mindig kitüntetett pozícióban volt, s szinte kizárólag etikai értelmeket hordozott." Most azonban – mert ez, úgy hiszem, pontos meghatározás – a költői éntől, a vers beszélőjétől valóban kissé távolabb, mintegy kívülre került a történetek megélője, elszenvedője. Számos alkalommal a szöveg történéseiből szól ki a költő, s igaz, legtöbbször egyes szám első személyben fogalmaz, mégis úgy hat, mintha valaki másról beszélne. Ilyesfélékre gondolok: "például milyen régi már ez az újbamba költészet is / amit művelsz" (Augusztusi elég); "azért jutott eszembe ez / a vers" (La notte); vagy "nem lesz ebből félhosszú vers, már látom" (A ragadozó alak, a ragadozó nyelv / Félhosszú). De szó volt már a Szégyen nélkül és rongyaiban című vers földönfutóiról, éhezőiről. Itt – mert egy ponton túl a szinte tudósításra emlékeztető versből a beszélőnek muszáj kiszólnia – így fogalmaz: "Nincs szívem szépséggel terhelni a verset. / Honnan vegyem a szépséget?" A Hajnali versek látszólagos intimitása szintén leválasztható az énről. Még akkor is, ha a kiindulási "pont" (pont) a költő személye. Tóth Erzsébet ugyanis azt is a sorok közé bujtatja: nem csak költők kiváltsága a hajnali gondolatok kusza világának fürkészése. Ismeri bárki a soha ki nem mondott gondolatokat, bánatokat, egyebeket, miket soha nem osztunk meg senkivel, miket "nem lát nyomdafesték".

"Mindig szerettem, ha a természet összejátszott velem" – írja az Ismeretlen könnyű szívvel lapjain, a Csöndközelben című, viszonylag hosszabb prózaversben. S ha valamiről, hát erről, erről a természettel való bensőséges kapcsolatáról állíthatjuk: konstans. Éppúgy, ahogyan a személyesből induló, majd végül is általában ontologikus szövegezésű, szerelemről szóló írások. A Szirombeszédben maga a körforgás, az önnön anyagából való újjáéledés a téma (azt a bizonyos szimfóniát itt találja meg egyébiránt leginkább a vers beszélője): "Véget nem érő virágzás ez, a szirmok még a / földön is folytatják, amit befejezniük nem / lehetett, mert egy kis szellő megbillentette / őket, folytatják, amíg valami a föld alá / sodorja őket [...] és / folytatják a gyökérben is, míg szüntelenül / fölfelé kúsznak, beszélnek tovább, tavasszal / újra szirmokká lesznek, és ott folytatják, / ahol abbahagyták." A tizenötödik sor példa arra, hogy Tóth Erzsébet lírájában néhol valóban háttérbe szorult a képi világ, de példa arra is, hogy amikor nem plein air-technikával alkot, akkor elvontabb fogalmakkal is képes atmoszférát teremteni. "Irtózatos, hogy mennyire egészséges vagyok, / irtózatos, hogy menynyire várlak. // Elmentél, / mert tizennégy sorig tart az élet. / A tizenötödik sort már nem lehet leírni. // Olvastunk egymás képzeletében / a tizenötödik sor hiábavaló gyötrelmével." Egy másik megszólalási módja a Rossz környékben olvasható. Irónia, önirónia, ugyanakkor fájdalmas keresgélése annak, amiről egész pontosan alig tudja bárki, mi is valójában: "mondja meg, doktor úr, hol hibázom? / mikor például magához vonzódom [...] szeretném, ha egyszer / elvinne egy autósmoziba / de ha már nincsenek autósmozik / megtenné egy Multiplex [...] valami művész-horror / ahol a pszichiáterek gyakran / beleszeretnek pácienseikbe / nem lehetne, hogy egy kicsit belém szeretne?" Aztán van, ahol a természet és a szerelem képei összegabalyodnak, akkor pedig újra az ismert, gazdag képi világgal találkozunk: "Mi a szerelmemmel / rengeteg napimádót ültetnénk a kertünkbe, / ha volna szerelmem, és ha volna kertem. [...] kifekszem a madárhangba, / szél fúj lepkecsókot a virágokra, [...] két mafla kerti pipacs kókadozik, / lusta vagyok, mint a föld terhe." A szöveg ezután elhagyja ezt az ecsetkezelést, s a látottakba beépülnek a képzelet képei, vágyai is; e helyütt, a Napimádó című versben egy finom kettősséggel: "hűvös kispárnát, gyűröm magam alá a földet, / a csillagos égig alszom", onnan mégis "legjobb volna, ha reggelre egy kiadós eső / a földbe jó mélyen belemosna".

Bizonyos szempontból mérföldkőnek tekinthető Tóth Erzsébet e mostani, karcsú válogatása. Eddigi gyűjteményei közül ebben mutatja föl a legkarakteresebben, hogy pasztell árnyalatú vízfestményei mellett kedvvel és tehetséggel alkalmaz egy elvontabb, elvonatkoztatottabb nyelvezetet. És bár a Rossz környék egyik alapvető állítása, hogy "Nem lehet megmelegedni ebben a világban", a kötet őrzi azt a látásmódot, a rácsodálkozásnak azt a magától értetődő állandósulását, "mint amikor az a régi- / régi kis lány-láng csak lángolt magában". E két fő irány most mellérendelt szerepbe került, s egy nagyon egységes kötetbe szerkesztetett. S mert el kell tölteni itt, a földön "azt a rengeteg időt": átjárókkal, titkos kapukkal a hétköznapok seszínű díszletein keresztül az irracionálisba – vagy akár a csillagos égig. Megkockáztatom, ez jelentékeny kötetek sajátja. (Kortárs, 2004)