Csontos János

Kiegészítések József Attilához

(Részletek a Száz év talány című ciklusból)

Fülszöveg helyett

Képek-kínokból garmada.

Büntetőszázad harmada.

Krisztus-aggastyán. Öngyilok.

Városba tévedt antilop.

Báty és öcs. Mostohaapa.

Tán a másik felem maga.

Őrzőangyal. Ördöglakat.

Dzsungelbozót és pőre mag.

Világegész és töredék.

Reánk boruló öblös ég.

Szívünk nyomasztó földi rög.

Szellőcske. Futó és örök.

Százötvennégy Shakespeare-szonett.

József Attila. Egyre megy.

Lukas szöveg. Félbemaradt.

Bánat. Sajnálat. Hódolat.

A csillám szememből kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. – Gyermeki vagy,
– szól – én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetsző állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn... Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.

A csillám szemembe ragadt,

a dolgok bűvölten merednek

szemeimre. Mért volna matt? –

szólok szekundáns istenemnek.

– Én azt látom, hogy bölcselettel

s képekkel nem mész semmire.

Hasztalan díszít annyi rejtjel,

ha nem lesz testté az Ige.

                                                   *

Állás nélkül élek, akár a madár,

idestova másfél esztendeje már.

Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt

hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.

Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem

deresen hűvöslő drótköteleken.

Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád

Móriczot, Shaw-t, Barbusse-t, Cocteau-t meg Zolát.

Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,

ki száz karajt ád el, míg egyet keres.

Nem volt szalonnám s min pirítnám, tüzem,

lucskos padon háltam, harmatos füvön.

Izmaim fölött a rendészet az úr,

tehetségem pusztul vígasztalanul.

Vesszőkosaramban hordom az agyam,

habár a velőnek nyomott ára van.

S tálentumom hogyha keramitra hág,

elsiratnak engem ráérő kofák.

Egybemossák majd a velőt s a valót,

senki nem vet borra- és könyvrevalót.

*

Bertalan barátom, borodat

kótyagos kobakkal kortyolom.

*

Édesanyám, egyetlen, drága,

te szüzesség kinyílt virága,

önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szívem szenved),

hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,

hogy jó legyek, s utánad menjek!

Édesanyám, egyetlen, drága,

kivénhedt törzsnek sarjuága,

fiúi gyászom szarkofágja.

Ládd, megalkottam: itt az Isten,

ha Embert ismer, most segítsen,

hazugság, ócska érv, ha nincsen.

Édesanyám, egyetlen, drága,

haszontalan minden tiráda,

vár a Mennyei Bögrecsárda...

*

Én ámulok,

hogy elmulok

S mint vén tulok

elnémulok

*

Ha föltámadnál, magad is szepegve
belátnád, mily sületlen tréfa volt ez.

Fölrévednél a türelmes egekre

földet kiáltva, rossz asszonyi Cortez.

Miért nem felelsz? Szólj, miért haragszol?

Ölbe kapnálak s úgy vinnélek innen
hol mindig dolgoztál, e rongy világból,

ha volna ok még más világban hinnem.

*

Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon, egeken –

ver az ér, visz az ár
eszmélhetsz nagyot:
nem kell más verse már,
költő én vagyok!

Ha műved, kritikád

mint posztumusz folyam

a sorsod szeli át

s a vesztébe rohan –

ver Isten, vissz az ér,

lázadnod minek:

a költő Nagy Facér,

egy adag ideg!

 *

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj, kész ez a vers is!

Irgalom, édesanyám nyelvén vers törve kerékbe!

 *

Jutkám, csapódj! Én szép szőke kalászom!
Könnyezz! Potyogtasd búzaszemeid!
Tested már nem lesz lágy fonott kalácsom.
Lehull a sarló. Hát majd felveszik.

Lehull a sarló. A tükrös tó vizén

kalász úszik, mint titkos kalózbárka.

Jutkám, csapódj! Légy toronybeli fény!

Élet záloga! Világnak világa!

*

Ki tudom, még sokáig élek,

köszönöm neked, hogy remélek

magamnak békés elmúlást,

neked szép, csendes búsulást.

Ki tudom, hamar elhalok már,

bár teli még a plomba-hombár,

kívánok néked könnyü gyászt,

helyettem filkót, adu ászt.

*

Lezúg az élet habzó tengerén

a lét hideg sáfárja, a halál.

E képzavarba hogy kerültem én?

Sós vízesést a tollam hol talál?

*

Mi emberek, sötét erők,

érezzük, napjaink letelnek.

S ha érezzük, a vég előtt,

mint döglött légy, a világ ellep.

Eszmék északi fénye mellett

mért őriznők hát az időt?

Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?

Én fölgyújtom a temetőt.

Lángol az őszi temető,

fáklya megannyi gyertya fénye.

Csábít a szörnyű szerető,

legfőbb erény az ő erénye.

Szabott időnk a kedve-kénye,

pókfátyol, mit körénkbe szőtt.

Miért vonz vénleányi lénye?

S miért int már idő előtt?

*

Mikor dolgozol csendesen,

érzed-e néha, kedvesem,

hogy bár éhezve, fázva

búvunk össze a nyirkos házba,

miénk e ház és e haza,

ahová térnünk van haza,

habár gyötör a fagy s a hőség,

kiszipolyoz a szerkesztőség,

s rongy vagyok már, ha rád nyitom

ajtódat, szellem-borzalom:

s ha forr az agy s kásás a vér is,

mért búvunk össze csakazértis?

*

Nem találok szavakat magamra,

s ha volna is rám szó, nem talál.

Bezárkózni találó szavakba:

zajló magány, cserfes tetszhalál.

*

Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már

S mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka

Venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,

Úgy nevet itt a derűs ég, mint szanatórium-álom,

Elfeleded szigorú vicsorát ama kinti világnak,

S kékszemü lánykák bűvölnek, csacsi brummogi mackót.

*

Szélnevelő, tágas pusztán

soványkodunk tökkáposztán.

Szélárnyékos, szűkös plázán

kövérkedünk kagylós pizzán.

*

Szerették: Ignotus Pali

és Galamb Ödön, a tanár;

egy ízben báró Hatvany

és talán Komlós Aladár.

Szerették: csupa férfiak,

zsenge lány, érett asszony egy se –

mért épp esztétikailag

kerülte el a jószerencse?

*

Tizenöt éve írok költeményt

és most, amikor költő lennék végre,

csak állok itt a vasgyár szegletén

s nincsen szavam a holdvilágos égre.

Hatvannyolc éve nem írok költeményt

és most, lévén bár érettségi tétel,

a rozsda úr a vasgyár hűlt helyén

s szavak, holdvilág – kábít, mint az éter.

*

Vak, vak, vak,

a kutyák így ugatnak,

az öreg csősz kivénhedett,

eljárogál még egy hetet,

nem sújt oda fütykösével,

nem pöröl már istenével,

nem káromol, nem is éber,

szeretne ő tán valamit,

de ha ő sem tudja, hogy mit,

cseléd volt, az istenfáját,

néha megtömi pipáját,

nem vigyázza urak fáját,

vigye bárki, amit ér,

patak partján pipitér,

jó az Isten, sokat ad,

nem lesz többet haddelhadd,

csőszködésre mi az egy hét,

de a nemlét végtelenség,

nem les a csősz, eb ugat,

vak, vak, vak.

*

Zúgó, fehér
falkában újból
ránk tört a tél.

Semmi remény.
Gyémánt a mennybolt,
erős, kemény.

Begyújthatunk?
Muszáj. Oly lágyak,
gyengék vagyunk.

Az ágy meleg.
Simuljunk összébb.
Vágy nem feled.

Ruhát neked,
s terített asztalt,
új székeket.

Verset nekem,

ringató rímet:

ne félj velem.

Jövőt nekünk:

tavaszhír nélkül

nem élhetünk.

S ha ez kevés:

álom-vigasz a

megélhetés.

Segíts, te Ég!

Egész az éltünk

vagy töredék?