![]() |
Veress Miklós
Bocsánatos bűnbocsánat
Kétezeregy. Hamvazószerda.
Őrli magát a szerkezet:
embernyi emlék ama porra,
mivé lesz, s melyből vétetett;
akár a Művész, kit Prohászka
Püspök úr Halálnak nevez,
mert a létünkbe kotorászva
jósrégészeli: volt – mi lesz;
s hogy: ami volt, nem lőn hiába,
mert ami nem volt, mit sem ért:
s így bocsánatot kér a Pápa
históriai bűnökért.
Mert elkövette azt a vallás,
mely Megváltónak érkezett,
s kínjaiban az volt megváltás,
ha nem kő zúdult, csak kereszt;
s mikor istenné vált e hitben,
máshitűt úgy máglyára hányt,
hogy önhitét irtsa kegyetlen:
mint mohamedánok – pogányt.
Mert mindenkinek van pogánya,
ki magát másnak képzeli!
S hitetlenül néztek egymásra
Athén s Róma istenei:
hozzászokhattak vérözönhöz,
mint özönvízhez Biblia,
csak ahhoz nem, hogy üdvöt üldöz
az új deus ex machina
itt, Európában. S hogy túlnan
mi történt? Isten tudja tán,
hogy bűnöknek határa hol van,
mert nem áll senki oldalán,
s nem várja, hogy bocsánatot kér
mindenki, aki vétkezett,
mint Káin s Ábel két jó testvér;
mindkettő másért létezett:
vannak, akikben nincs bocsánat,
és nem kérnek bocsánatot,
hiszen csak oly hitben szilárdak,
mit nékik nem Isten adott:
robbannak Buddhák sziklafalban,
s vak Eszme új odút szerez –
csak Allah aki halhatatlan,
és Mohamed helye üres.
Mint gyerekek nyoma az ágyban,
ha szétröpül madárnyi test –
a terrorban annyi magány van,
miből hinné, hogy hiteles
mértéknek ahhoz, ami nincsen,
és ellene: mi nem az ő
szoborta önmás… Uramisten:
az ember szétrobbant idő,
mely újjászülethet hiánynak,
akár egy csillagpor-torony,
míg Egalitét szór világnak
a szétvilágult Trianon.