Bertha Zoltán

Lászlóffy Csaba: Hosszú galopp Liliputban

KRITERION, 1999

A történelmi tematika az erdélyi és erdélyi vétetésű magyar prózának mindig is az egyik kitüntetett szemléleti terepe volt – és maradt. Igazolják ezt a folytonosságot csak a legújabb (és nagyobb szabású) epikai teljesítmények közül például Szabó Gyula, Pusztai János, Lászlóffy Aladár, Köntös-Szabó Zoltán, Kocsis István vagy Láng Zsolt művei – és mellettük Lászlóffy Csaba sorjázó elbeszéléskötetei, (kis)próza-gyűjteményei is (A megszépíthetetlen messzeség, 1994; De ki a nyertes?, 1995; „Szigorúan bizalmas”, 1997). A legutóbbi, a Hosszú galopp Liliputban szintén szervesen illeszkedik ebbe az egyszerre tág és jellegzetes hagyományvonulatba, amely tehát az önreflexív erdélyiség amúgy is összetett tradicionális dimenzióit folytonosan frissíti, aktualizálja és tovább távlatosítja. Mert az erőteljes irodalmi historizálás transzszilván sajátosságai eleve legalább két fő eszmei-esztétikai tendenciát hangsúlyoznak és igyekeznek szintetizálni: a hiteles-önelvű rekonstrukciós múltidézés önismereti és helyzettudatosító – egyszersmind identitásjelző és magatartás-tisztázó – törekvéseit, illetőleg a metaforikus példázatosság, a (személyes és kollektív vonatkozású) erkölcsi és/vagy politikai allegorézis jelentésteremtő intencióit. S mindehhez a folyamatosan alakuló modern, sőt posztmodern megjelenítés- és kifejezésformák úgy épülnek hozzá, hogy közben, a szüntelen átértelmezés és újraírás során a változó létigazságok érvényességhatáraira is rákérdeznek, a borzongató történelem- és morálbölcseleti mélységtartalmak talányaihoz is közel férkőznek: megsejtetve így a történelem fikcionalitásának és a fikció történetiségének rejtett összefüggéseit.

Lászlóffy Csaba korábbi elbeszélőművészetében (s drámai és lírai munkáiban) markáns etikai konfliktusok modellszituációit ragadta meg és domborította ki többnyire szorító társadalmi körülmények közé vetett, impulzív személyiségek rajza révén. A vibráló viselkedésképletek elsősorban egyéniség és hatalom, „szellem és erőszak” antinómiáinak keretei között, a kiszolgáltatottság, a nyomorúság, illetve a helytállás, a kitartás távlatos közegében bontakoztak ki mint jelképies sorsdemonstrációk. Ám a koncentrált jelentésképzés ábrázoló módszereit már ekkortájt is gazdagon árnyalta a (honi posztmodern írásmód kultuszát több tekintetben is megelőző) variatív stílusjátékokat működtető narrációs technika, a stílusimitációkban, a tényleges vagy fiktív dokumentaritásban, a vendégszövegek intertextualitásában tükröződő nézőpont-sokszorozó és disszeminációs nyelvhasználat. S a figurakezelés pszichoontológiai kontextusa ezáltal válik azután egyre bonyolultabbá, s a differenciált jellemkonstrukciók a szövegszerű (utalásos, citátumos, reminiszcenciákat mozgósító) megelevenítésben egyre sokfélébbekké és rétegzettebbekké.

Az egyirányú morálfilozófiai emfázis szétszóródása, áttételesebbé válása és többértelműsödése tehát dús és villódzó szövegegyütteseket, történetszőtteseket hoz létre, egész elbeszélésláncolatok poétikai alkatát meghatározva és karakteressé téve. Az új könyv kaleidoszkópszerűen tarka, színes ciklusokká növeszti az „ókori”, „középkori” és „újabb kori” „fondorlatok” több tucatnyi darabból álló sorozatát. A világtörténelem, az egyetemes és a magyar (kultúr)história megannyi eseménye, korszakos-sorsdöntő vagy éppen apró, intim mozzanata zsúfolódik itt tablószerűen össze, számtalan paradigmatikus személyiség, hős, uralkodó, hadvezér vagy író, művész, szellemóriás rajzik elő; Claudianus, Bereniké, Árpád-házi Margit, Hunyadi János, Villon, Erazmus, Michelangelo, Paracelsus, Cortés, Medici Katalin, Bocatius, Ben Jonson, Swift, Racine, Casanova, Marie Antoinette, Goncsarov, Turgenyev, Alekszej Tolsztoj, Strindberg, Wagner, Chagall, Babel, Péterfy Jenő, Ambrus Zoltán, az öreg Görgey, Szabó Dezső, Balázs Ferenc, Hamvas Béla: a névsor csak jelzés vagy ízelítő. A forrongó történéseknek ebben a kavalkádszerű, pittoreszk forgatagában zsarnokok és hódítók vagy szentek és szenvedők: bűnösök és áldozatok egyáltalán nem egyszerű vagy sematikus megítélhetőségükben, hanem ösztönéletükben, belső képzetvilágukban és gondolkodásmódjukban, jellemző kedély- és idegállapotaikban, látomásaik és (láz)álmaik közepette – vagyis lelki tünemény, jelenség mivoltukban tűnnek föl. A leggyakoribb szituáció a kivételes emberi fenomén őrlődése, vívódása, viaskodása a számára adott környezettel, hogy a benne feszülő szellemi vagy társadalmi energiák révén befolyásolni, irányítani tudja. A spirituális és testi közelképek, a mentalitás titkos rugóit és a habitus moccanásnyi összetevőit is mikroperspektívából boncolgató-megragadó portrémetszetek egész életutat, széles miliőt, sajátos korszellemet, kifejezéskultúrát, atmoszférát képesek megeleveníteni – főként a szempontváltogató dikció, a cikázó belső monologizálás, a képzelet, az emlék hirtelen ötletei, vágásai, a nyugtalan ritmusban csapongó gondolatfoszlányok és meditációtöredékek keltette filmszerűség eredményeképpen. A változatos késztetések és reakciók – amelyek például a múlt századvég akár öngyilkosságot is kiváltó spleenjétől és melankóliájától az avantgardista világmegváltó indulatig és hevült művészszenvedélyig terjednek – életszerűen szövik a szereplőket az őket övező konkrétumok világába, s az egzisztenciális súlyú cselekedetek és reflexiók, az aktív vagy passzív sorsalakítás érzelmei, hangulatai külön-külön típusokká mintázódnak, vagy együttesen kavarognak egy-egy elbeszéléshősben. (Ezért is lehet a kötet novelláit akár különálló részekként, akár egyfajta monumentális, enciklopédikus képes világtörténet lapjaiként olvasni.) Az identitásőrzés vagy -keresés, a depressziós magány és elszakadás vagy éppen a sorsvállaló (nemzeti) megmaradásért vívott létharc sűrű pszichikai szövevényessége (a mozdulatok, gesztusok, viszonyulásmódok olykor talán túlságosan is halmazatos és heterogén rengetege) végső soron szubjektum és külvilág, bensőség és objektivitás, intellektus és fiziológiai tárgyiság határainak feloldódását, a különneműségek bizonyos fokú összemosódását, ezzel pedig az emberi törekvést felülmúló nem racionális okságszférákat is szuggesztíven tudja érzékeltetni. („Kár lenne titokzatos összefüggéseket, gaz célokat meg fennkölt cselekedeteket keresni ott is, ahol a világ egyszerűen a maga naiv, ostoba útján forog, nem előre, hanem zavaros szenvedélyek, félelmek, előítéletek, szokások, tudatlanság, fanatizmus, lelkesedés szövevényének hálójában, amit a benne vergődők – nevezzük isteni vagy ördögi sugallatnak – emberi cselekedetek gyanánt s utóbb történelemként tartanak számon” – hangzik egy helyütt.)

A létezésnek a szellem számára is elkerülhetetlen (és kiismerhetetlen) ténylegessége ha magát a küzdelmet talán igen, a szenvedést azonban egyáltalán nem relativizálhatja. Ezért ismétlődnek és nyomatékosulnak a száműzetés, az emigráció, a fogvatartottság, a kényszerű utazás, az üldöztetés, a megaláztatás motívumai, az elnyomorodás stációi, egy beteg (mégis freskót festő) Michelangelo, egy „ketrecbe zárt” Racine, egy Habsburg-áldozat Vay család, egy öregkori Szabó Dezső, egy félrelökött Hamvas Béla kínjai és önboncoló tépelődései (például: „A magam földjén a pokol gyötrelme is otthonosabb lehet, mint az idegen mennyországban”). S így mélyül el az elviselhetetlennel is megbirkózó minőségtudat, a teremtő fájdalom kontrasztja mindazzal, ami a lélekbe taposó (kitaszító vagy magával rántó) közeg örökös vonásaként húzódik végig a császárkortól a középkori keresztes hadjáratokon és a kora újkori vallásháborúkon át a huszadik századi apokalipszisekig: a gyilkos hatalmi intrikák és gonosz praktikák, a vérfürdők, a népirtások, az indiánöldöklések, a lágerek („harc, ünneplés, gőg, talpnyalás, gyanakvás, acsarkodás” stb.) szörnyűségeivel és mértéktelen alantasságaival. (Némelykor szinte tobzódik a leírás a harsány expresszivitásban; „Toulouse grófját nehéz, borgőzös éjszakákon levágott fejek, torz arckifejezések, kifordult szemek, fej nélkül vonagló testek, végtagok üldözték”; „Harsog a Szajna, undorodva nyalja a bűzlő szennyet és vért; fuldoklók hányadékát, hullák hideg verítékét” stb.) A bénító kiszolgáltatottság, a passió – úgy is mint szenvedés és úgy is mint affektus – sokarcúsága felfokozottan vetül ki a mozaikos szövegszerkezetben, amely valódi és képzelt irodalmi szövegrészletek, idézetek és önidézetek, (néha pastiche jellegű) beszédmód-utánzatok és -átvetítések sokaságát görgeti magával – az átélt beszéd, az átképzeléses előadásmód és tudattükrözés bonyolult narratív rendszerében. Jellegzetesek az olyan képzetsíkváltások, amelyek két gondolatkört vonatkoztatnak, montíroznak egymásra; Ben Jonsonnak minduntalan az irigyelt Shakespeare-től jutnak eszébe sorok, Péterfy Jenő Kemény Zsigmondnak a fátumos kedélyállapotról szóló fejtegetéseire gondol, Hamvas Remenyik Zsigmond dél-amerikai kalandjairól fantáziál, Strindbergnek álmában Nietzsche szelleme súgja meg, hogy „a legfőbb rossz hozzátartozik a legfőbb jóhoz”. S részint az ilyesfajta jelentéskapcsolódásokból kristályosodnak ki a nagy életigazságok szentenciái és szofizmái is (például az aforisztikus juvenalisi megállapítás: „Mind féltjük az életünket, s az élet kedvéért elveszítjük azt, amiért élni érdemes!”).

Erudíció, empátia, nyelvi erő: Lászlóffy Csaba prózaírásának fő jegyei. Érdekes, hogy a legfiatalabb erdélyi írónemzedék két képviselője mennyire a végletekig ellentétesen vélekedik róla. Vida Gábor a (szerinte) illusztratív lektűrjelleget kifogásolja, az elmondás, a megnevezés hiányérzetet keltő lényeg- vagy tétnélküliségét bírálja, Demény Péter viszont „irodalmi csemegeként” dicséri a Lászlóffy-könyveket, kijelentvén: „a témaválasztás és a stílus ilyen csodálatos egyensúlyával igazán ritkán találkozhatunk”. Döntőbíráskodás nélkül is e művek nagyobb, méltányosabb figyelemre érdemesültségét mindenképpen bizton vallhatjuk.